Shock!

Egy The End Is Near... című videóösszeállítással jelentette be a Slayer, hogy egy utolsó világ körüli turné után „kiszáll" a verkliből. Azóta az is bizonyossággá vált, hogy a zárás első felvonása egy nagyszabású nyári amerikai turné lesz a Lamb Of God, az Anthrax, a Testament és a Behemoth társaságában, a hírek pedig természetesen megosztják a közönséget. A csapat döntése persze fájdalmas, és egyben szimbolikus is – én azonban úgy gondolom, pont a megfelelő húzás a megfelelő időben.

Igen végletesek a reakciók a Slayer majdani leállására, a skála a „már ideje volt, a Hell Awaits óta úgyis csak szemetet csinálnak" típusú ultramegagigateratrue véleményektől a kétségbeesett, gyermekien naiv siránkozásig terjed, de hát nincs is ezen semmi meglepő. Úgy gondolom, valahol mindenki érzi, hogy ez a búcsú most más, mint a színtéren amúgy megszokott, már rutinból szájhúzogatva fogadott „úgyis-mindenki-tudja-hogy-ez-a-turné-is-öt-évig-tart-és-lesz-még-utána-három" körutak. Eleve nem a semmiből érkezett a dolog, hiszen aki olvasta az utóbbi években – értsd: Jeff Hanneman 2013-as halála óta – Tom Araya nyilatkozatait, tisztában lehetett vele: a lépés inkább előbb esedékes, mint később.

Másfelől a Slayer sosem kanyargott ide-oda, egy pillanatig sem inogtak meg, többek között épp emiatt érték el a mai státuszukat. Ennek megfelelően a szájukból sem csináltak soha segget. Kerry King többek között épp azért annyira megosztó figura, mert azokat a véleményeket sem rejtette véka alá, amiket a metalrajongók jelentős része egyszerűen nem hall szívesen, mivel nem férnek össze azzal az elviséggel, amit a műfajhoz kötnek, de abban a formában valójában sosem létezett. Mehetünk tovább egy kolléga halála után? Persze, hogy mehetünk. Barátnak kell lenni ahhoz, hogy együtt zenélj valakivel évtizedeken át? Nem feltétlenül. Belefér, hogy csak gyengébben fizetett alkalmazottként veszed vissza a kétszer is a lehető legrosszabbkor távozott dobost? Naná, hiszen bármikor kitelik tőle, hogy megint elmegy, hiába ő a legjobb abban, amit csinál, amúgy sem vagyunk túl nagy haverok. Na, hát ez az, ami sokak számára elfogadhatatlan, pedig senkinek se legyenek illúziói, máshol is így megy ez – pont King az, aki nem vetít, mint ahogy maga a zenekar is mindig következetes volt. Éppen ezért gondolom, hogy a búcsú sem vicc vagy valami átlátszó üzleti fogás. Lehet, hogy eljátszogatnak most még egy ideig, az is, hogy utána adnak még néha fesztiválbulikat, de valamiért elhiszem nekik, hogy a most belengetett exit alapvetően tényleg exit lesz. Az pedig meggyőződésem, hogy jól, illetve jókor döntöttek.

Mielőtt még bárki azt hinné, hogy beálltam az „oszoljon a félslayer" jelszót unalomig szajkózó arcok közé, leszögezem: épp ellenkezőleg. Szerintem ha valami, hát a Repentless lemez tökéletesen igazolta, hogy a Slayer abszolút működőképes ebben a formában is, viszont Hanneman halála után ők maguk is elbizonytalanodtak, és ebből sem csináltak titkot. A könyörtelen időtényezőt is tekintetbe véve pedig valószínűleg eljutottak odáig a dolgaik, hogy Araya hozzáállása ismeretében King is úgy látta: ami nem megy, azt nem kell tovább erőltetni, más forgatókönyv pedig nem jöhet szóba. Nem vagyok híve annak, hogy egy zenekar csakis eredeti felállásban működhet, de az azért elég egyértelmű, hogy egy bizonyos szinten túl – ebben az esetben kettejük közül akárki nélkül – minden banda sztorijának lőttek. Ez az egyik rokonszenves vonás a döntésben, hiszen hány és hány régi zenekar vigyorog bele a kamerába, illetve nyomatja kifulladásig az ipart, miközben a zenéjükön és az élő teljesítményükön is hallatszik, hogy csak vissza akarnak hozni valamit, amit már nem lehet? És van itt még egy dolog, amit kevesen vesznek tekintetbe, pontosan az, amit Robert Plant is hajtogatni szokott. Vagyis, hogy bocsásson meg mindenki, de 70 évesen nem szeretné azt sikoltani a színpadon, hogy facsarják addig a citromját, amíg a combján nem folyik végig a leve. Azaz vannak dalok, amik elbírják, hogy öregemberek nyomatják őket gyakorlatilag a sírig, meg olyanok is, amik nem. A Slayer esetében ennek ráadásul a tartalmi oldal mellett fizikai vetülete is van. Egy Layla vagy egy Angie simán autentikus lehet a hetedik iksz fölött is, de még az Iron Man, sőt, a Breaking The Law is. Viszont nyugodtan higgye el mindenki, hogy a Necrophiliac meg az Angel Of Death nem lenne az, és ami még ennél is fontosabb: valószínűleg nem is szólalnának meg úgy, ahogy kell.

Ez még persze messze van, hiszen Araya 56, King pedig 53 éves. Viszont aki látta őket az utóbbi években, és látta őket korábban is, pontosan tudja: a Slayernél is megindult egy joviális nagypapásodás. Ma is gyalulnak, szó se róla, de a hatás már náluk sem ugyanaz, mint húsz vagy akár tíz évvel ezelőtt, amikor szó szerint senki sem versenyezhetett velük élőben, de még csak egy lapon sem nagyon lehetett emlegetni velük másokat. Mivel ők sem hülyék, nyilván pontosan tisztában is vannak ezzel. Minek akkor megvárni, hogy kopni kezdjen a legenda, főleg, ha az egyik főarc úgysem élvezi már igazán? Jókor, méltósággal befejezni ebben a helyzetben többet ér, főleg, hogy nekik azért már anyagi gondjaik sem nagyon lesznek a hátralévő években. Nem tudom, kijön-e a Repentless állítólag félkész folytatása, remélem, hogy igen, de valójában azzal is simán ki tudok egyezni, ha nem. A 2015-ös anyag méltó búcsú, nem kell miatta szégyenkezniük. Úgy gondolom, aki nem teljesen szemellenzős, belátja ezt.

És hogy mit jelent a Slayer leállása a metalszíntér egésze szempontjából? Az egyik legstabilabb bástya kidőlését, vagyis jót biztosan nem. Mint ahogy a klasszikus felállású Sepultura vagy a Pantera, úgy Arayáék is hatalmas űrt hagynak majd maguk után: azon kevés zenekar egyike adja le a munkakönyvet, amelyet – ízléstől függetlenül – általában mindenki tisztel és elismer, méghozzá a műfajon kívül is. Simán elfértek a Primavera Soundon meg az I'll Be Your Mirroron is, és a zenei lapok mellett a fősodratú média képviselői is lehozták a mostani búcsúturnés hírt – mindenki tisztában van vele, hogy ez egy megkerülhetetlen csapat, amely nélkül minden másképp alakult volna. Műfajon belül pedig ahogy nézem, a többség azt is érzi, hogy a dolog önkéntelenül is szimbolikus jelleget ölt, és korszakhatárt jelent, mivel a tényleg nagy bandák igazából ritkán szoktak önszántukból leparkolni. (A Black Sabbath eleve nem működött olyan állandósággal, mint a Slayer, és öregebbek is egy bő tízessel, a Manowar respektje és státusza meg azért elég messze áll az övékétől.)

Vagyis más lesz ez az űr, mint az említetteké, mivel más maga a színtér is, azt pedig a fenti okokból kétségesnek tartom, hogy tíz év múlva, bőven hatvanasan majd hirtelen visszatérnek. Utánuk pedig sorra következnek majd a többiek is: azon csapatok, akik ma a metalfesztiválok headliner-sávjaiban meg közvetlenül alatta nyomulnak, a következő időszakban rohamosan megfogyatkoznak majd. Nyilván a stílus mindig létezni fog valamilyen formában, de – mint azt az évértékelőinkben többen kifejtettük, és volt is utána belőle vita a kommentszekcióban – a megfelelő utánpótlás léte legjobb esetben is kérdéses. Ha pedig egyszer – senkinek se legyenek illúziói: szintén inkább előbb, mint később – leáll az Iron Maiden, urambocsá' a Metallica is, abba tényleg beleremeg majd a színtér. Csak remélni tudom, hogy ők is képesek lesznek megfelelő időben meghozni a döntést, a gondolatot viszont igyekezzen mindenki szokni: tíz év múlva ebből a szempontból is gyökeresen másképp fog kinézni a metal világa, mint most.