Shock!

July 24.
Thursday
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

In memoriam Jeff Hanneman

0506jeffleadNoha úgy indultunk neki 2013-nak, hogy ez az év a Black Sabbath visszatérése révén kerül be a metal nagykönyvébe, és mint ilyen, csakis jó szájízzel lehet majd rá visszaemlékezni, május 2. óta tudjuk: a valóság ismét felülírta az optimista várakozásokat. Múlt csütörtökön, dél-kaliforniai idő szerint 11 órakor elhunyt Jeff Hanneman, a Slayer gitárosa és egyik fő dalszerzője, a metaltörténelem egyik leghatalmasabb riffgyárosa, aki olyan dalokat szabadított a világra, mint az Angel Of Death, a Postmortem, a Raining Blood, a South Of Heaven, a Spill The Blood, a War Ensemble, a Dead Skin Mask vagy a Seasons In The Abyss. Tulajdonképpen már ezzel a rövid – és csupán szemelvényes – listával is mindent elmondtunk róla, amit csak lehetett, de mivel a Slayer életműve a Shock! stáb tagjai számára személyes szempontból is rengeteget jelentett és jelent, nem fogjuk vissza magunkat, és elmeséljük, miért is alapvető számunkra a gitáros munkássága. És mivel Dimebag Darrell 2004-es meggyilkolása óta semmi sem sokkolt minket ennyire a színtéren, még az időnkénti szentimentalizmusért sem kérünk elnézést.

valentinszilviaValentin Szilvia

Nehéz – és nem is lehet – bizonyos fokú érzelgősség nélkül megemlékezni arról, hogy Jeff Hanneman, a Slayer négyesének egyik pótolhatatlan tagja már nincs köztünk. Még mindig csak kavarognak a gondolatok a fejemben, mióta péntek hajnalban, egy különösen pocsék, a szokásosnál is élénkebb rémálmokkal teli éjszaka után hajnalban felriadtam, és a telefonomat nyomkodva az volt az első hír, amit elolvastam, hogy 49 éves korában elhunyt Jeff Hanneman. Egy másodpercig még reménykedtem, hogy csupán valami rossz viccről van szó, aztán gyorsan kattintottam még néhányat, majd – nem szégyellem – megsirattam akkor, hajnali hatkor, hogy Jeff pár órája itthagyta az életet, és ezzel a megmásíthatatlan ténnyel együtt sajnos a Slayer sem létezhet többé.

Mert az bizony soha nem fordult meg senki fejében, hogy a Slayerből valaki idő előtt eltávozhat. Azzal ugyan egy ideje meg kell békélni, hogy az egykori kedvencek korosodnak, meghalnak, vagy valami orbitális csúfság miatt nem lehetnek már köztünk, de a Slayerről valahogy úgy gondoltuk, majd szépen velünk együtt megöregszenek (úgy, négyen, akármi is történt az elmúlt években velük), ha ritkásabban is, de kiforgatják még a földet a sarkaiból, és majd pont azelőtt egy kicsivel, hogy totyakos vénemberekké válnának, méltósággal búcsút intenek a színpadnak. Na de ez most így mégis, miképp eshetett meg?! Persze a történetüknek még nincs teljesen vége, egy ideig még fut a szekér valamilyen formában, ám pontosan tudjuk, hogy már semmi sem lesz ugyanolyan, mint régen. De olyan sem, mint amikor vártuk, hogy Jeff Hanneman összeszedje magát és visszatérjen a színpadra, vagy megírja a következő lemezre a saját dalait, és Dave Lombardo is újra a dobok mögé üljön a Slayer feliratú molinó alá.

Jöhetek persze én is a közhelyekkel, hogy a Slayer a No.1., mindennek az alfája és omegája, és mennyire régóta hozzátartozik a (szinte) mindennapjaimhoz, és hiába van/volt sok más zenekar még óriási hatással rám, a Slayer az, amit gondolkodás nélkül mindig, mindenkor lehetett szeretni, még a kevésbé száz százalékos lemezeik esetében is. Félelmetes belegondolni, mennyi mindent változtattak meg azzal, hogy voltak és alkottak. Amit létrehoztak, felbecsülhetetlen értékű.

0506jeff2

Mi, Slayer rajongók meg itt maradtunk a hatalmas nagy kérdőjelekkel és az emlékeinkkel. Pont nem rémlik, melyik volt a legelső Slayer lemez vagy dal, amivel találkoztam, de képszerűen belém égett, mennyire megbabonázott a Reign In Blood, és mikor már munkába jártam, hosszú ideig minden reggel azt hallgattam a metrón walkmanen (természetesen könyvtári bakelitről másolt extrább minőségű krómos kazettán), mert ezerszer hatásosabb volt, mint bármilyen kávé vagy élénkítő. Sajnos a '94-es koncertjükön nem voltam ott (amiért Vincénket mérhetetlenül irigylem), de a későbbieken igen, és mindegyik kitörölhetetlen élményekkel gazdagított. A zenei színtéren eltöltött időm csúcspontjai közé tartozik számomra (ami kívülről nézve nagy marhaságnak is tűnhet), amikor a 2002-es koncertjükön egy hirtelen ötlettől vezérelve, a zuhogó esőben felültem a színpad szélére, és tisztán emlékszem, mennyire boldogan vigyorogtam, mert jobbról egy karnyújtásnyira Jeff Hanneman, balra pedig Tom Araya headbangelt. 2005-ben egy rövidke meet and greet erejéig a zenekar három tagjával sikerült találkoznom, és ugyan közös fotó nem készült, de az aláírása ott van a Reign In Blood borítóján.

Utálom és szörnyen letaglóz, hogy folyamatosan erről a tragédiáról lehet olvasni mindenfelé – nálunk is –, de talán egy alternatív univerzumban másképp történt minden, és Jeff Hanneman abban a rettenetes bőrgatyájában nem vitte magával egy másik dimenzióba a mágikus riffjeit. Itt meg egy kicsit még szomorkodunk, háborgunk, értetlenkedünk, aztán majd idővel belenyugszunk a megváltoztathatatlanba, és a háttérben megbúvó levertség nélkül tudjuk majd végighallgatni a Slayer lemezeket – úgy, mint egykor.

Nem tudnék még egy zenekart mondani, amelynek dalaiban ennyire működne egyfajta különös MÁGIA, és nem csak néhány szám erejéig, hanem végeláthatatlanul, egyre erősebb formában. Sokat gondolkodtam már rajta, mi lehet az a titkos összetevő, amire ez a négyes ösztönösen rátalált, milyen ősi energiákat mozgatnak meg. Mert abban biztos vagyok, hogy a Slayer zenéjében több van holmi riffeknél, kiabálásnál és dobolásnál, noha az is nagyjából biztos, hogy sosem fog senki rájönni a titok nyitjára. Az pedig elvitathatatlan tény és érdem, hogy Jeff Hanneman nélkül korántsem működött volna ez ugyanilyen formában, hiszen köztudott, hogy ő írta a zenekar és – túlzások nélkül – a metaltörténelem leghatásosabb dalait. És nehéz elfogadni, hogy ezekből már soha nem lesz több.

Érezd jól magad, Jeff, akárhol is vagy.

draveczkiuryadamDraveczki-Ury Ádám

Minden idők egyik legfontosabb, leginkább körülrajongott, az összes műfaj hívei körében közös nevezőként szolgáló metal csapatának egyik oszlopaként nem nevezném Jeff Hannemant alulértékelt figurának. Ugyanakkor tény: a Slayer május 2-án elhunyt gitárosa életében soha nem részesült olyan mértékű elismerésben, ami egyébként kijárt volna neki. Igazából az a furcsa ebben az egészben, hogy e tény még bennem is csak most tudatosult, pedig közel két évtizede nem akadt olyan hét, hogy ne hallgattam volna a zenéjét. Mindennek persze több oka is volt: egyrészt a Slayer sosem az egyéni villongásokról szólt, másrészt Jeff zenészként a köztudatban szinte teljesen egybeolvadt partnerével, Kerry Kinggel (lásd még Tipton/Downing, Shermann/Denner, Holt/Hunolt), harmadrészt pedig visszahúzódó természet volt, aki utált interjúkat adni, így a nyilvánosság számára mindig is ő volt a csapat csendes tagja a kedélyes Araya, a tékozló fiú Lombardo és persze a szóvivő King mellett. Pedig az az igazság, hogy a metal történelme során Tony Iommit, a sajnos szintén néhai Dimebag Darrellt és még talán James Hetfieldet leszámítva senki nem írt olyan mennyiségű gyilkos, megkerülhetetlen riffet, mint Jeff Hanneman.

Amint azt korábban is írtam, nem volt olyan hét nagyjából tizennégy éves korom óta, hogy ne hallgattam volna Slayert. Ha nem is került elő mindig egy-egy teljes album, pár dalra akkor is szakítottam időt. A zenekar annak idején, kezdő metalosként olyan fokú izgalmat jelentett, mint kevés másik csapat: a Metallicát, a Megadeth-t, sőt, a Panterát is előbb ismertem meg náluk, a Slayer azonban még utóbbihoz képest is egészen elvadultan veszélyesnek tűnt a kamaszkorba épp belenőve. Sokszor leírtuk mi is, hogy a zene történetében soha, egyetlen másik csapatnál sem öltött testet olyan tökéletes formában a negatív, sötét oldal, mint náluk: a Slayernél lehetett szélsőségesebben, gyorsabban játszani, de keményebben, súlyosabban, hatásosabban azóta sem sikerült senkinek – ennek pedig kizárólag az a sajátos atmoszféra jelenti a titkát, ami a mai napig belengi a lemezeiket. A CD-k borítóit bújva elég hamar felfedeztem, hogy a kedvenc dalaim túlnyomó többsége vagy egyszemélyben Hannemantől származott, vagy valamilyen formában neki is bennük volt a keze, és arra is elég gyorsan rájöttem, mennyire másképp játszik, mint gitártesója. A Slayer gitárosait az utóbbi időben – nyilván érdemeik elismerése mellett – ugyanúgy divat lett leszólni, mint mondjuk Kirk Hammettet, pedig Jeffre sosem voltak jellemzőek azok az idegbeteg, „rozsdás-szöget-nyomok-a-nyílt-seb-közepébe" hatású, széttremolózott kamuszólók, amelyekről King például olyannyira híres. Mindig is a felépített, megjegyezhető, sötéten melodikus futamokban hitt, és az ő stílusát is fel lehetett ismerni akár ezer közül is – márpedig ez az, ami igazán fontos.

Meg persze a dalai, amelyekkel megszámlálhatatlan abszolút meghatározó és teljesen lényegtelen emlékkép köt össze visszavonhatatlanul az említett közel két évtizedből. A döbbenet, ami úrrá lett rajtam, amikor először hallottam a Dead Skin Masket, és egy csapásra, visszavonhatatlanul a zenekar fanatikusává váltam. A centis libabőrök a karomon a South Of Heaven vészjósló hangjainak első felcsendülésekor a Decade Of Aggression koncertlemezen, amit néha heteken át nem szedtem ki a walkmanemből. A felszabadultság, amivel egy gimis tábor során, megszámlálhatatlan kisfröccs után torkunk szakadtából üvöltjük a Black Magic sorait egy észak-magyarországi kis falu főutcáján, az éjszaka közepén a nálunk két évvel idősebb srácokkal, akikkel a Slayer – Pantera – Sepultura szentháromság révén azonnal megtaláltuk a közös nevezőt. A delejes izgalom, amivel őrületbe kergetem az összes környékbeli CD-bolt eladóit, miután valami terjesztési gebasz miatt a Diabolus In Musica csak kicsivel a kiírt dátum után jön be Magyarországra, és addig naponta több alkalommal is a nyakukra járok „na, van már?" arccal. A Reign In Blood még hosszú évek ismeretsége után is mellbevágó, sokkoló ereje, amikor egyik cimborámmal kitaláltuk, hogy milyen jó ötlet lenne hajnali ötkor elfogyasztani az esti-éjszakai buliból maradt nem kevés helyi termelői bort, míg csont hangerőn, szélesre tárt ablakok mellett végigmegy a metal történetének legistentelenebb, legkegyetlenebb 29 perce (a mai napig nem értem, hogy nem hívták ránk a rendőröket a békés balatoni nyaralóövezetben). Az eufória, amivel egy alagsori kis boltocskában kézbe veszem az Európában sosem túl gyakori Haunting The Chapel CD-t, mert tudom, hogy ezzel végre teljessé vált a Slayer sor. A kézzel fogható feszültség, miközben lehalkítva nézzük a CNN-t 2001 szeptemberében, közben bömböl a frissen megjelent God Hates Us All, én pedig csak arra tudok gondolni, hogy ilyen szintű párhuzam egyszerűen nem lehet véletlen a lemez szövegei és a való világ eseményei között.

0506jeff1

És az élő találkozások: 1998. október 27-e a PeCsában, amikor első ízben tapasztaltam meg, hogy a Slayernél nincs jobb koncertzenekar a világon. A 2002-es Summer Rocks ugyanott, a szabadtéren, zuhogó esőben („The rain's gonna wash your sins away", ahogy Araya mondta), leírhatatlan hangulatban. A 2003-as Sziget a teljes Reign In Blooddal, ahol a véletlenül arrafelé tévedők kerekre tátott szájjal, földbe gyökerezett lábbal meredtek a színpadra, a hatás alól azonban ők sem vonhatták ki magukat. A 2005-ös újabb szabadtéri PeCsa buli, ami alighanem a leglelazultabb, legjókedvűbb koncertek egyike volt, amin csak valaha is volt szerencsém jelen lenni. És az utolsó alkalom, amikor élőben láthattam Jeffet: a 2010-es csehországi Sonisphere fesztivál, ahol annak rendje és módja – mondhatnám, papírforma – szerint utcahosszal verték a Big Four másik három tagját. Sosem hittem volna, hogy akkor látom utoljára, amint Hanneman az ég felé emeli és rázza mindkét kezét, ahogy a halántékára mutat az „in the depths of a mind insane" sornál, vagy ahogy megereszti azt a koncertenként esedékes, legfeljebb két-három elégedett mosolyt. Utóbbiakból mindig lejött: hiába a morózus álca, valójában nincs nála boldogabb ember a világon ezekben a pillanatokban.

A Slayer az utóbbi két magyar bulin zeneileg nélküle is ugyanolyan elsöprő volt élőben, mint vele, azt viszont az elejétől fogva helytelenítettem, hogy King akár az ő dalai nélkül is mindenáron rá akar fordulni a következő lemezre, miközben a World Painted Blood toronymagasan legjobb, legizgalmasabb témái például mind Jefftől jöttek. Sosem találkozhattam vele személyesen, de mindig is szerettem volna, és utólag furcsa, hogy pont a halála előtt pár nappal jutott eszembe a dolog. Miután telefoninterjút készítettem Juan Garciával, az Agent Steel – most már Masters Of Metal – főnökével, és természetesen szóba jöttek a bandára olyannyira jellemző ufós témák, egy reggeli kávéfőzés közben bevillant az agyamba, hogy Jeff is közismert ufóbolond. Akkor – így, mindössze napokkal később már-már szinte fájdalmasan naivnak tűnő módon – elhatároztam, hogy ha egyszer alkalmam nyílik rá, őt is kifaggatom majd a kérdésről. Sajnos erre sem lesz már soha többé lehetőségem. Ami a jövőt illeti, hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem tudnám elfogadni a bandát Gary Holttal, de nyilván soha semmi nem lehet már ugyanolyan, mint előtte. Biztos vagyok benne, hogy Hanneman hiánya sokkal ordítóbb lesz élőben is így, hogy már nincs köztünk, mint amikor csak ideiglenesen helyettesítették.

Belemehetnék akadémikus fejtegetésekbe arról, milyen döbbenetes űrt hagyott maga után Hanneman, de felesleges: az ő életműve aztán tényleg olyan, ami önmagáért beszél. Bárki részéről a világ legszánalmasabb dolga lenne azt képzelni, hogy tud érdemlegeset mondani a Reign In Bloodhoz, a South Of Heavenhöz vagy a Seasons In The Abysshez képest. Nyugodj békében, Jeff.

kissgaborKiss Gábor

Akik ismernek, mind pontosan tudják, hogy nálam a Slayer a numero uno, az abszolút kedvenc, vagy ha stílszerű akarok lenni, az über alles. Ez a mánia néha teljesen irracionális dolgokat hoz ki belőlem, olyasmiket, amiken még évekkel később is jókat szoktunk röhögni. Hogy csak egy példát említsek, anno hétezer forintért, Japánból rendeltem meg az egyszámos Eternal Pyre maxit, azt a single-t, amit utána éveken keresztül 999 forintért lehetett kapni Budapest összes metal boltjában. Megmondom őszintén, a mai napig nem bántam azonban meg, az enyém így mégis csak egy kultikus darab, nem igaz? Arról a kattanásomról pedig már nem is beszélve, hogy hosszú évekig nem voltam hajlandó arra sem, hogy félbeszakítsak egy Slayer nótát, ha mondjuk indulnom kellett valahová. Ha épp úgy jött ki a lépés, kabátban, cipőben vártam meg az utolsó hangokat, és csak utána voltam hajlandó kikapcsolni a hifit, ezzel adva meg a kellő tiszteletet. Legfeljebb egy kicsit elkések, de egy Slayer nótát mégsem szentségteleníthetek meg. És hogy miért ez az egyetlen csapat, akikkel kapcsolatban ez a mánia kialakult? Igazából fogalmam sincs, de tény, hogy belőlük csak egy van, és nálam megingathatatlanul foglalják el a trónt hosszú évek óta. Ahogy egyszer az egyik évértékelő kapcsán írtam a Shock! csapatnak: az év lemeze a Slayer. Minden Slayer, minden évben.

Szóval amikor péntek reggel fél hétkor megtudtam, hogy az a Jeff Hanneman, aki kedvenc bandám meghatározó dalszerzője és gitárosa volt, eltávozott, hirtelen fel sem fogtam, mi történt. Mert az egy dolog, hogy Jeff az elmúlt éveket kényszerpihenőn töltötte, de én biztos voltam benne, hogy visszatér, sőt, abban is, hogy a nemsokára érkező új lemezen is hallhatóak lesznek majd Hanneman dalok. Hiszen úgy volt, hogy gyógyul, gyakorol, dalokat ír, és egyszer majd újra színpadon állhat... Erre tessék! 49 évesen, hirtelen, minden előzmény nélkül távozott, és életemben először valami olyasmi történt velem, ami korábban sosem: ahelyett, hogy a Slayer lemezek felpörgettek volna, vagy épp segítettek volna levezetni a feszültséget, most egyszerűen csak elszomorodtam a hallgatásuk közben. Elmaradt az az ismerős, jóleső bizsergés, amit a South Of Heaven gonoszul vészjósló bevezetője vagy a Killing Fields eszeveszett kezdő pörgetései alatt mindig éreztem.

Azóta természetesen főképp Slayert hallgatok, és szép lassan szerencsére visszatérnek a megszokott hangulatok, érzések és régi szép emlékek is. Mint például az, hogy egyetemista koromban volt egy kazettám, melynek egyik oldalára a Live Undeadet, a másikra pedig a South Of Heavent vettem fel. Minden vizsga előtt ezt nyomattam a walkmanemben a suliba menet, és annyira le is tudtam így vezeti a feszültséget, hogy miután ezt a módszert kitaláltam, nem buktam meg egyszer sem. Természetesen a kazi a mai napig megvan...

0506jeff3

Néhány éve beszélgettünk a barátnőmmel, és kérdezte: hogy lehet, hogy sosem akartam tetkót? A válaszom az volt, hogy még nem jutott eszembe olyan szimbólum, ami annyira fontos lenne a számomra, hogy magamra varrassam. Kapásból a Slayer logót dobta be ötletként, én pedig rögtön el is határoztam: ha egyszer befejezi a zenekar, megcsináltatom. Most azonban úgy érzem, nem fogok addig várni...

Nyugodj békében, Jeff, ma este iszom egy Heinekent az egészségedre!

palinkasvincePálinkás Vince

Én, aki a szerkesztőség leggumibb tressere volnék, mindezek ellenére világéletemben különleges viszonyt ápoltam a Slayerrel. Amikor a metalra szocializálódtam olyan huszonegy-huszonkét éve, és igyekeztem mindent megismerni, amit csak lehet, úgy szembesültem velük, hogy ennél durvább zene nem létezik. Ezt későbbi „műveltségem" bővítése során sem gondoltam másképp, pedig alaposan beleástam magam a thrash és death műfajokba. A Slayer utóbb, ezekből kissé „kiszeretve" is megmaradt, mondván, náluk keményebb úgysincs, felesleges is az egésszel foglalkozni. Mára már „visszaszerettem" a durvább hangzásokba, és kisebb adagokban élvezettel tudom hallgatni a '90-es évek extrém muzsikáit is, de továbbra is azt mondom, hogy a Slayernél nincs keményebb. Extrémebb, kísérletezőbb, változatosabb persze akad, de durvább, agresszívebb, gyorsabb nemigen (és a blastbeatet mint tempót most hagyjuk).

Ismerve Jeff érdemeit, nehéz elképzelni, hogy milyen is lesz egy majdani új Slayer lemez (mert biztos, hogy lesz), és mondom ezt azzal együtt, hogy mind Gary Holt, mind pedig Pat O'Brien teljesítményét nagyra értékeltem az általam látott bulikon. Nem nagyon tudom, mit gondolt Jeff erről az egészről, de biztos vagyok benne, hogy ő is méltónak találta a helyettesítést, de emellett bizonyára végig készült a visszatérésre – ahogy mi, a közönség is. Sajnos erre már nem kerülhet sor, ezért végtelenül szerencsésnek érzem magam, hogy láthattam őt vagy négy-öt alkalommal. Amiatt meg pláne, hogy ebből az első az 1994-es Divine Intervention turnés pesti buli volt az ifjú titán Machine Headdel – ezért vélhetőleg a szerkesztőség tresser tagozata szívből gyűlöl, hiszen egyedül talán Szilvia és Béla lehetett ott akkoriban és remélem, ott is voltak. Hell Awaits, Jeff... de sebaj, sok odalent a haver, üvölt a metal, és a náci relikviák egykori tulajdonosaival is jókat dumálhatsz (őket azért rúgd majd seggbe azért).

polgartamasPolgár Tamás

Talán 1995 őszén jártunk, gimnáziumi éveim első felében – biztos akad, aki emlékszik a pontos dátumra –, amikor a korszellemnek megfelelően másolt kazettán kölcsönkaptam a hallomásból akkor már ismert Slayer nevű brigád két albumát, a Divine Interventiont és a Seasons In The Abysst. Mint kábé mindenki akkoriban – de legalábbis a haveri társaságom általam reprezentatívnak tekintett része –, napi szinten azzal voltunk elfoglalva, hogy lehetőség szerint minél több füzetet (akár saját, akár másé), illetve táblát és iskolapadot pingáljunk tele igényes és kevésbé igényes Metallica (esetleg Megadeth) feliratokkal, és ebben az időben egész biztosan nem lehetett volna velem elhitetni, hogy a Metallica ...And Justice For All albumánál létezik jobb és pláne súlyosabb zenei alkotás. Nagyjából egy ilyen közegben szembesültem a fent említett két lemezzel – még szerencse, hogy nem egyből a Reign In Blooddal indítottam! –, bár arra nem esküdnék meg, hogy a Pantera Vulgarja és a Machine Head Burn My Eyes-a időben előbb volt-e. De ez kábé mindegy is.

A lényeg, hogy különösen a Seasons In The Abyss abszolút a reveláció erejével hatott rám. Hallottam korábban is a Slayer nevet, ismertem az általános vélekedést, hogy náluk agresszívebben és gyorsabban senki nem képes játszani, de egy dolog valamit elméletben tudni, és egy teljesen másik dolog midezzel a valóságban is szembesülni. Fel nem bírtam fogni, hogyan lehet ennyire súlyos, gonosz, de mégis ragadós zenét írni. A War Ensemble alatt még csak tátott szájjal pislogtam és néztem ki a fejemből, de mire a Dead Skin Mask nyomasztó témái felcsendültek, egycsapásra magába szippantott a Slayer egyszerre aljas és mégis felemelő zenei világa, a lemezt záró címadó tétel pedig megpecsételte a sorsomat. Ezt követően persze hamarosan magamévá tettem az akkor elérhető teljes diszkográfiát, de mindvégig – a mai napig – a Seasons (és a South Of Heaven) az abszolút etalon nálam. Talán nem véletlenül, hiszen ezeken a lemezeken domborodnak ki leginkább Jeff Hanneman szerzeményei, szólói és egyéb zenei megoldásai. Bár Hanneman háborús vonzalma és tematikája olyan távol áll tőlem, amennyire csak lehet, zeneileg mindig is egyértelműen az ő szerzeményei jelentették számomra a Slayer igazi vonzerejét. Egyszerűen mesteri volt, ahogy a King-féle brutális és feszes fűrészelést ellenpontozta nem kevésbé súlyos, de annál dallamosabb riffjeivel, kimunkált szólóival.

Legnagyobb koncertélményeim között is előkelő helyet foglalnak el a Slayer bulik. Hajlamos vagyok egyetérteni azokkal, akik a Slayert élőben felülmúlhatatlannak tartják, s különösen azóta gondolom ezt így, mióta láttam a Slayert „előzenekarként" játszani. Egyszerűen leírhatatlan volt a különbség intenzitását és főleg feszességét tekintve a 2010-es milovicei Big Fouron a Slayer és a Metallica között. Noha Hetfieldék koncertjei is legendásan energikusak, ráadásul kifejezetten jó formában is voltak aznap, akkor vált számomra megkérdőjelezhetetlen axiómává, hogy a Slayer után fellépni olyan, mint józanul menni szalagavató próbára: lehetséges, de egyszerűen értelmetlen. Éppen ezért a tavalyelőtti Hegyalja kivételével 1998 óta egyetlen alkalmat sem szalasztottam el, amikor reális esélyem volt őket elcsípni, és minden alkalommal nyakfájással tértem haza. Mint oly sokunknak, nekem is örök élmény marad a nyakunkba zúduló nyári eső azon a bizonyos 2002 júniusi estén, ahogy Araya sátáni hangján beleüvölti a mikrofonba, hogy god hates us all...

0506jeff4

Ma már tudjuk: akkor, a 2010-es cseh Sonisphere-en láthattuk utoljára a színpadon Hannemant. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ott lehettem, Jeff pedig örökké életerős és vidám fickóként fog élni emlékezetemben, akinél senki nem játszotta hitelesebben és jobban ezt a fajta súlyos, de dallamokban sem szűkölködő muzsikát. Hanneman-címkés gitárjánál semmi nem írja le jobban ezt az életérzést, amiért örökké hálás leszek neki. Dimebaggel és a többi ikonnal együtt tinédzserkorom egyik abszolút meghatározó egyénisége, akinek hatása későbbi zenei világomra is felbecsülhetetlen. Halála is épp annyira értelmetlen és fájdalmas, mint legendás haverjáé, Darrellé.

Bár mindig is furcsának és nehezen magyarázhatónak tartottam azt a fajta – legalábbis kifelé mutatott – érdektelenséget, amivel a Slayer tagjai egymás iránt viseltettek (különösen King legendásan beleszaró nyilatkozatai esetében), ebben a szomorú helyzetben örülnék neki, ha a banda tagjai nem vennének részt abban az össznépi találgatásban és később borítékolható ujjal mutogatásban, ami már most elindult Hanneman halála nyomán. Hagyjuk békében nyugodni ahelyett, hogy mindenkinél okosabbak vagyunk és jobban tudjuk, mi történt és mit kellett volna tenni. Inkább őrizzük meg emlékét örökkévaló zenéjén keresztül. Én legalábbis biztosan így teszek: Jeff, köszönök minden riffet és szólót, amelyek mindennapjaim meghatározó részévé váltak! Nyugodj békében!

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Hozzászólások 

 
+3 #13 Codename333 2014-02-25 18:29
Idézet - Gabeslayering:
Idézet - codename333:
Nagyon vártam ezt/ezeket az írásokat.Meltó megemlékezés Jeffről :) Én is irigy vok sajnos nem láthattam őket élőben még.Azt meg már nem tudom hogy tervezzem-e ezek után hogy megnézzem-e őket.Persze kiváncsi vagyok én is hogy mi lesz a Slayerrel de én a helyükben letenném a lantot.Jeff nélkül nem lenne az igazi.Egyébként egyetértek Draveczki-Ury Ádámmal.Sosem fogtam fel én sem mért mindig Kinget Istenítette mindenki és hogy ő mért nem kapta meg a megérdemelet elismerést ami jogosan járt volna.King sem egy rossz dalszerző félreértés ne essék.....De Jeff mindig is kifinomultabb volt. Én a saját sorarim egy Martin Luther King idézettel zárnám " A Halál nem zsákutca ami az embert a semmibe vezeti,hanem UTAT NYIT AZ ÖRÖKLÉT FELÉ"! Rest In Peace JEFF HANNEMAN

Cukorborsó, a fehér nőkön erőszaktevő, azokat megverő niga állat tevékenységének nézz utána cseppet, aztán ne idézd ide Jeff-hez, aki fehér ember volt. Köszke


óóó Istenem h még ennél az írásnál is akad valami aberált hülye.....inkább neked kéne utána olvasnod a dolgoknak van egy olyan sejtésem....de ha esetleg rasszsita vagy akkor tudok ajánlani más oldalakat meg zenéket...oda irogass ilyeneket........idióta
Idézet
 
 
+3 #12 asdasd 2013-12-26 01:16
Idézet - Gabeslayering:
Idézet - codename333:
Nagyon vártam ezt/ezeket az írásokat.Meltó megemlékezés Jeffről :) Én is irigy vok sajnos nem láthattam őket élőben még.Azt meg már nem tudom hogy tervezzem-e ezek után hogy megnézzem-e őket.Persze kiváncsi vagyok én is hogy mi lesz a Slayerrel de én a helyükben letenném a lantot.Jeff nélkül nem lenne az igazi.Egyébként egyetértek Draveczki-Ury Ádámmal.Sosem fogtam fel én sem mért mindig Kinget Istenítette mindenki és hogy ő mért nem kapta meg a megérdemelet elismerést ami jogosan járt volna.King sem egy rossz dalszerző félreértés ne essék.....De Jeff mindig is kifinomultabb volt. Én a saját sorarim egy Martin Luther King idézettel zárnám " A Halál nem zsákutca ami az embert a semmibe vezeti,hanem UTAT NYIT AZ ÖRÖKLÉT FELÉ"! Rest In Peace JEFF HANNEMAN

Cukorborsó, a fehér nőkön erőszaktevő, azokat megverő niga állat tevékenységének nézz utána cseppet, aztán ne idézd ide Jeff-hez, aki fehér ember volt. Köszke


Szerencsetlen hulye.
Idézet
 
 
+4 #11 messire 2013-12-25 23:30
Idézet - Gabeslayering:
Idézet - codename333:
Nagyon vártam ezt/ezeket az írásokat.Meltó megemlékezés Jeffről :) Én is irigy vok sajnos nem láthattam őket élőben még.Azt meg már nem tudom hogy tervezzem-e ezek után hogy megnézzem-e őket.Persze kiváncsi vagyok én is hogy mi lesz a Slayerrel de én a helyükben letenném a lantot.Jeff nélkül nem lenne az igazi.Egyébként egyetértek Draveczki-Ury Ádámmal.Sosem fogtam fel én sem mért mindig Kinget Istenítette mindenki és hogy ő mért nem kapta meg a megérdemelet elismerést ami jogosan járt volna.King sem egy rossz dalszerző félreértés ne essék.....De Jeff mindig is kifinomultabb volt. Én a saját sorarim egy Martin Luther King idézettel zárnám " A Halál nem zsákutca ami az embert a semmibe vezeti,hanem UTAT NYIT AZ ÖRÖKLÉT FELÉ"! Rest In Peace JEFF HANNEMAN

Cukorborsó, a fehér nőkön erőszaktevő, azokat megverő niga állat tevékenységének nézz utána cseppet, aztán ne idézd ide Jeff-hez, aki fehér ember volt. Köszke


:) Mike Tysonra gondolsz, kiscicám... Ha mégsem, akkor igyekezz értve olvasni, és leellenőrizni a forrásokat is, ha már tetszenek az összeesküvés-elméletek
Idézet
 
 
-5 #10 Gabeslayering 2013-12-25 22:39
Idézet - codename333:
Nagyon vártam ezt/ezeket az írásokat.Meltó megemlékezés Jeffről :) Én is irigy vok sajnos nem láthattam őket élőben még.Azt meg már nem tudom hogy tervezzem-e ezek után hogy megnézzem-e őket.Persze kiváncsi vagyok én is hogy mi lesz a Slayerrel de én a helyükben letenném a lantot.Jeff nélkül nem lenne az igazi.Egyébként egyetértek Draveczki-Ury Ádámmal.Sosem fogtam fel én sem mért mindig Kinget Istenítette mindenki és hogy ő mért nem kapta meg a megérdemelet elismerést ami jogosan járt volna.King sem egy rossz dalszerző félreértés ne essék.....De Jeff mindig is kifinomultabb volt. Én a saját sorarim egy Martin Luther King idézettel zárnám " A Halál nem zsákutca ami az embert a semmibe vezeti,hanem UTAT NYIT AZ ÖRÖKLÉT FELÉ"! Rest In Peace JEFF HANNEMAN

Cukorborsó, a fehér nőkön erőszaktevő, azokat megverő niga állat tevékenységének nézz utána cseppet, aztán ne idézd ide Jeff-hez, aki fehér ember volt. Köszke
Idézet
 
 
+1 #9 Ulghar 2013-09-07 11:58
R.I.P Jeff Hanneman!!!
Idézet
 
 
+4 #8 Béla 2013-08-10 21:22
Szilvi! Te egy jó csaj vagy!
Idézet
 
 
+17 #7 rrroooaaarrr999 2013-05-07 19:31
A Slayer egyszeri,és megismételhetet len.Soha többet nem lesz, (és nem is volt) ilyen kaliberű banda.És ebben Neki volt a legnagyobb érdeme! Nyilván soha nem találkoztam Jeff-fel,de annyira lejött róla az egyszerűsége,a "true metal". Amellett,hogy egy zseni volt,szerintem, ha 50 cent lett volna csak a zsebében,akkor sem adta volna el magát más műfajnak.Mondjuk nem ült volna be egy show-műsorba pl. Ashton Kutcherral jópofáskodni egy jó nagy összegért.Azt mondta volna,hogy "fuck yourself!".Ezek miatt volt nekem Jeff a kedvencem ! Nyugodj békében.
Idézet
 
 
+17 #6 Robidog1984 2013-05-07 17:56
Nem tudom mit írhatnék, napok óta csak kavarognak a gondolatok és még most sem fogtam fel teljesen hogy mi történt! Elképesztő hatással volt rám a Slayer mint zenekar ezáltal Jeff mint dalszerző. Mennyi és mennyi nehéz időszakon segítettek át azok a dalok hányszor tudtam úgy levezetni a feszkót hogy csak benyomtam a walkmann-be valamelyik lemezt és már nem is volt olyan rossz a világ!
Soha sem felejtem el mikor először, halottam Slayert : Lehettem kb. 13 éves az egyik jó barátom jött át hozzánk kezében egy másolt 90 perces Tdk kazival, már tette is be a nem éppen acélos lejátszómba. Azzal a mondattal indítva a kazetát hogy ilyen kibaszott durva zenét még soha nem hallottál az A oldalon a Blood volt a B-n pedig Hell Awaist!
El is dőlt a sorsom, örök kedvenc az a két lemez.
Aznap még vagy 3x lement a a tdk kazi. Barátom azóta kikopott a rocker körökből én pedig így 30 évesen megmaradtam annak ami vagyok őrök rock fazon és ez nagyban köszönhető a Slayernek és neked Jeff.
Idézet
 
 
+14 #5 FJ Laszlo 2013-05-07 09:09
Szép, őszinte írások, köszönet érte! Az én életemet 1985 óta vezérli a SLAYER zenéje, tagjainak elkötelezettség e. Engem nem érdekel, hogy Jeff miben, hogyan, miért halt meg. Csak az bánt, hogy nem együtt öregedtünk meg, ahogy Szilvi is írta. Üdv! \m/
Idézet
 
 
+14 #4 AntiCimex 2013-05-06 19:42
Melto bucsu Toletek, Jeff-tol es kulonleges erzes ezeket a sorokat olvasni.Mezei rajongokent nagyon sokszor lattam oket az elmult tobb mint 20 evben. Talalkozni persze sohasem volt esely Jeff-el. Egyetlen kozvetlen vonatkozasu targyi emlekem Jeff-rol az 1983-as Show No Mercy silver label LP-m, amit az eredeti tulajdonosa Jeff-tol kapott ajandekba, amikor New Yorkban A&R-kent dolgozott es a Slayer a Show No Mercy megjelenese utan az East Coast-on turnezott.Nekem mindig is O volt a punk a Slayer-ben, ahogy Cliff a Metallicaban!!!
Idézet
 
 
+20 #3 Norbi 2013-05-06 13:50
Jó,hogy megszületett ez az írás.Méltó búcsú.
Idézet
 
 
+22 #2 neal and jack and me 2013-05-06 10:33
azért mindig mindenki kinget, mert az ő hangját hallhattad legtöbbet az interjúk során. ahogy írták is, hanneman zárkózott volt, nemigen nyilatkozott se jobbra, se balra. az emberek pedig rohattul megvezethetőek, lásd ebben az esetben is. aki sokat beszél, arról tudomásunk van, aki meg nem... arról kevésbé. ennyi az egész.
abban meg tökéletesen igaza van mindenkinek, hogy zenészi téren toronymagasan king felett áll(t), akár a nótákat, akár a szólóikat nézzük. elég csak a seasons in the abyss-ra gondolni - abban a nótában benne van minden.
Idézet
 
 
+22 #1 codename333 2013-05-06 10:11
Nagyon vártam ezt/ezeket az írásokat.Meltó megemlékezés Jeffről :) Én is irigy vok sajnos nem láthattam őket élőben még.Azt meg már nem tudom hogy tervezzem-e ezek után hogy megnézzem-e őket.Persze kiváncsi vagyok én is hogy mi lesz a Slayerrel de én a helyükben letenném a lantot.Jeff nélkül nem lenne az igazi.Egyébként egyetértek Draveczki-Ury Ádámmal.Sosem fogtam fel én sem mért mindig Kinget Istenítette mindenki és hogy ő mért nem kapta meg a megérdemelet elismerést ami jogosan járt volna.King sem egy rossz dalszerző félreértés ne essék.....De Jeff mindig is kifinomultabb volt. Én a saját sorarim egy Martin Luther King idézettel zárnám " A Halál nem zsákutca ami az embert a semmibe vezeti,hanem UTAT NYIT AZ ÖRÖKLÉT FELÉ"! Rest In Peace JEFF HANNEMAN
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.