Shock!

június 21.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Nevermore: The Politics Of Ecstasy

1223nevermore1Warrel Dane életmódjának ismeretében aligha volt meglepő az énekes december 13-ai halálhíre, de a tragédia így is lesújtotta az egész metalszínteret így az év vége előtt. Mint minden ilyen esetnél, a rajongók természetesen most is előásták a régi lemezeket, hogy ezzel is emlékezzenek kedvencükre, és Warrel esetében bizony bőven van miből válogatni: a Sanctuary és a Nevermore életműve éppúgy közel hibátlan, mint ahogyan az a bizonyos egyetlen szólólemez is. Azonban ha csak egy kedvencet lehet mondani az énekestől, az én választásom minden bizonnyal a Nevermore második albumára, az 1996-os The Politics Of Ecstasyre esne, amely egyértelműen egész kora egyik legelőremutatóbb metallemezének számított.

Hazugság lenne azt állítani, hogy a seattle-i Nevermore 1995-ös első lemeze felperzselte volna a világot. A a Sanctuary romjain alakult csapat súlyos, zúzós, de intellektuális és bizonyos szinten elvontnak is nyugodtan bélyegezhető power metalja kedvező visszhangokat váltott ki a szakmában, a korszak trendjeihez viszont abszolút nem passzolt. Érzékelhető médiajelenlétre így esélyük sem nyílt, a szájhagyomány pedig – az alig-embrionális internet korában – lényegesen lassabban működött még, mint manapság. A Blind Guardiannel közös európai koncertek után azonban Warrel Dane, Jim Sheppard, Jeff Loomis és Van Williams az év második felében mégis előreléphetett egyet, ugyanis a Death – Chuck Schuldiner személyes felkérésére – őket vitte magával előzenekarként a Symbolic lemez észak-amerikai turnéjára. A Nevermore így valamelyest mégis megindult a térképen a tengerentúli undergroundban.

megjelenés:
1996. november 5.
kiadó:
Century Media
producer: Neil Kernon

zenészek:
Warrel Dane - ének
Jeff Loomis - gitár
Jim Sheppard - basszusgitár
Pat O'Brien - gitár
Van Williams - dobok

játékidő: 62:24

1. The Seven Tongues Of God
2. This Sacrament
3. Next In Line
4. Passenger
5. The Politics Of Ecstasy
6. Lost
7. The Tiananmen Man
8. Precognition
9. 42147
10. The Learning

Szerinted hány pont?
( 43 Szavazat )

A turné kedvező visszhangjai hatására a Century Media kiadó úgy látta: mielőtt még megjelenik a második album, érdemes lenne adni valami extra életjelet a zenekartól. Ez lett végül az In Memory című EP, amelyen már az alapfelálláshoz képest menet közben becsatlakozó másodgitáros, Pat O'Brien is játszott, és 1996 júliusában került a boltokba, rajta pár saját szerzeménnyel, illetve két Bauhaus-darab egybegyúrt feldolgozásával. Warrel: „Az In Memory ötlete a kiadótól származott, de nekünk is megtetszett, mert így legalább felvehettük pár régebbi, de számunkra fontos dalunkat. Eredetileg a Matricide és a The Sorrowed Man is a második albumhoz készült, de menet közben annyi új nótánk született, hogy végül leszorultak volna róla, így viszont kihozhattuk ezeket is. Az Optimist Or Pessimistet meg direkt az EP-re írtuk, és abból már lehetett sejteni, merre indultunk el, hiszen az addigi legzúzósabb, legkeményebb nótánk volt. A Bauhaus-feldolgozások ötlete pedig onnan jött, hogy mindig is vonzódtam ezekhez a komor, atmoszférikus, gótikus dolgokhoz, és ezek a dalok kiválóan passzoltak hozzánk. Ezek tényleg feldolgozások, igazi Nevermore-dalokká gyúrtuk őket, akárcsak a Jefferson Airplane White Rabbitjét az első Sanctuaryn."

A világ rövid idő alatt is sokat változhat, és az In Memory minialbum 1996 nyarán már egy eléggé másmilyen zenei közegbe érkezett Európában, mint másfél évvel korábban az első lemez. A kontinens undergroundja addigra már valamelyest felpezsdült a korábbi évek pangását követően. Nemcsak a svéd melo-death vonal, de a black metal is ekkoriban volt felfutóban, és ugyan még jobbára észrevétlenül, de tradicionálisabb szabású fémzenéből is egyre több jelent meg ismét a kisebb kiadóknál. Mindebből a felszínen persze semmi sem látszott: noha a maszkos KISS újjáéledésének eufóriája felvillantotta, hogy egyszer az alternatív érának is vége lesz, a szó szoros értelmében vett metal a tömegek számára ekkoriban gyakorlatilag láthatatlannak számított. Főleg, hogy a Metallica a Load albummal megosztotta a közönséget, az Iron Maiden Blaze Bayley-vel bénázott, a Judas Priest pedig még mindig épp csak bejelentette, hogy évek kutatása után meglelték Rob Halford utódját Tim Owens személyében. (És ha már itt tartunk, a korabeli pletykákkal ellentétben Warrel sosem merült fel náluk esélyesként.) Ugyan a Pantera The Great Southern Trendkill és a Sepultura Roots albumai az év eladási tekintetben is kiemelkedően sikeres albumai közé tartoztak, egyiket sem nevezhettük színtiszta heavy metalnak. Az Optimist Or Pessimistet vagy a Matricide-ot viszont nagyon is.

1223nevermore3A Nevermore-nak tehát eszében sem volt átnyergelni valami más stílusra a második albummal, pedig seattle-i illetőségük miatt a szakmában rengetegen nem értették, miért pont ők nem kísérelnek meg elmenni más irányba. Dane: „A mi zenénk jelenleg bizonyosan nem divatos, hiszen ez heavy metal, ami azért a maga nemében melodikus. De mindig is ilyesmiben utaztunk. Manapság sok zenekar eladja magát, és csak a trendek után mennek, legyenek azok akármilyenek is, mi viszont mindig is megpróbáltuk elkerülni ezt. A nagyobb, sikeresebb zenekarok is elkezdenek lágyabb, befogadhatóbb zenét játszani, és vicces nézni, hogy pontosan szembemennek mindennel, amit képviseltek, amiben hittek, amikor elkezdték a karrierjüket. Pont azzá váltak, amit el akartak kerülni... Mi ezzel szemben sosem próbáltunk kibújni a bőrünkből, hogy eddig ilyenek voltunk, de most amolyanok leszünk."

Viszont a csapat ezzel együtt is roppant alaposan, tudatosan dolgozott második nagylemezén. Ők is tisztában voltak vele, hogy a debüt – minden erénye mellett – nem mutatta meg a Nevermore teljes fegyvertárát, így alapból is éhesen láttak neki a folytatásnak. Sokat számított, hogy a felállás magját alkotó Dane – Sheppard – Loomis triász ekkorra már összeérett a később csatlakozott Van Williamsszel, és ugyan zeneileg akadtak közöttük nézeteltérések, pusztán gitárosként a death metalért rajongó O'Briennel is bármit meg lehetett valósítani, amit csak akartak. Warrel: „Azonnal elkezdtük írni a lemezt, amint az első megjelent, a legkorábbi dalok akkoriban, 1995 legelején álltak össze hozzá, de egészen a stúdiózásig, tehát 1996 második feléig dolgoztunk rajtuk. A legjobb nóták szerintem közvetlenül a munka megkezdése előtt születtek. Nagyon alaposan átgondoltuk, mit akarunk elérni ezzel a lemezzel, és ehhez válogattuk ki a leginkább megfelelő dalokat, szerintem sikerrel. Igazság szerint sokkal inkább ezt az albumot tekintem a tényleges első lemezünknek. A debüt idején mindent magunk fizettünk, és amilyen gyorsan csak lehetett, stúdióba is vonultunk, hogy minél előbb elkészüljünk vele. Itt viszont végre volt időnk leülni és alaposan átgondolni a céljainkat, kísérletezni az ötletekkel, a felvételi technikákkal... Pontosan látom a különbséget a két anyag dalai között, és úgy gondolom, nagyon sokat értünk és változtunk, méghozzá a jó irányba." Az ismét a '80-as évek egyik nagy nevével, Neil Kernonnal rögzített második Nevermore-album végül a The Politics Of Ecstasy címet kapta, és 1996. november 5-én került a boltokba.

1223nevermore2

Az In Memory fényében a Nevermore kettes lemeze egyből az év egyik nagy reménységének tűnt a tradicionálisabb metalvonalon, viszont ezen a ponton emeljük ki: a zenekar azzal együtt is kíméletlenül súlyosan hozta magát, hogy simán passzoltak a power metalos címke alá. Az első album kapcsán még lehetett így meg úgy emlegetni a Sanctuaryt, de a The Politics Of Ecstasy már mindenképpen az új korszak kezdetét mutatta, már csak a dalszerzés módszereinek eltérései miatt is. Warrel: „A Sanctuary és a Nevemore stílusa valahol hasonló, hiszen itt is megmaradtunk a súlyos power metalnál, ahol azért a dallamok is főszerepet játszanak. Viszont miközben a Sanctuaryben rendszerint teljesen kész dalokat kaptam, amikhez szövegeket és énekdallamokat kellett írnom, addig a Nevermore-ban mindenki egyformán kiveszi a részét a dalszerzésből. Már az első lemezen is akadtak olyan dalok, ahol a szöveg előbb született meg, mint a zene, és a nóták tulajdonképpen a szövegekhez íródtak. A Sanctuarynél sosem fordulhatott volna elő ilyesmi." És bizony ha 1996 legtöményebb, legbrutálisabb albumairól beszélünk, ez a lemez szerintem simán odakívánkozik a The Great Southern Trendkill vagy a Broken Glass mellé, még úgy is, hogy sokkal melodikusabb ezeknél. A Nevermore stílusa ekkorra kristályosodott ki véglegesen, és elsősorban Loomis előremutató, modern, technikás, ám egyszersmind kíméletlenül durva gitárjátékának köszönhetően immáron nem feltétlenül az Into The Mirror Black volt a megfelelő viszonyítási alap. Warrel: „Hallottam olyan véleményeket, amelyek szerint ez a lemez most valami szélsőségesen agresszív lett, mások meg mást mondanak. De igazság szerint én magam is zavarban lennék, ha be kéne kategorizálnom a zenénket. Ha mindenáron mondanom kellene valamit, talán azt mondanám: egy súlyos acid trip zenei megfelelője..."

Amit egyébként a zenekar nem is nagyon akart elleplezni, hiszen már eleve a The Politics Of Ecstasy címet is Timothy Leary egyik hasonnevű könyvéről vették át (és az első albumon ugyebár dalt is írtak róla). Az éppen 1996 tavaszán elhunyt pszichológus és író az amerikai hippimozgalom egyik legismertebb figurája volt, aki elsősorban az LSD-vel és a különböző pszichotróp növényekkel, gombákkal végzett kísérletei révén vált ismertté, no meg persze e szerek nyílt és legális használatának propagálása miatt. A nyitódal címe, a The Seven Tongues Of God kifejezés is Leary említett művében szerepelt, a 42147 cím pedig szintén valamiféle nyílt, mégis homályos utalás volt a korai LSD-kísérletekre. Igaz, egészen egzakt módon Warrel is ódzkodott attól, hogy pontosan meghatározza, mi is történt 1947. április 21-én. Vagyis a neten ma is számos hosszadalmas vitát lehet találni arról, pontosan mit is jelöl ez a dátum azon kívül, hogy Iggy Pop születésnapja... De a többi dalban szintén világosak az áthallások. Ugyanakkor a The Politics Of Ecstasy ezzel együtt sem hagyományos konceptlemez. Jim Sheppard: „A dalok között volt némi laza kapcsolat: az Amerikában létező bűnözés, illetve a drogokkal kapcsolatos törvények közötti összefüggés témája végigvonult az egész lemezen, mert egyszerűen úgy éreztük, valahogy szólnunk kell erről a kérdéskörről. Nem tudom, hogy a karma vagy más miatt, de utána nagyjából két évvel valóra is vált a sztori: miközben turnéztunk, egy jóbarátunkat lekapcsolták kábítószer birtoklásáért. Az első bűnesete volt, mégis több időre ültették le miatta, mint egyes erőszakos bűncselekmények elkövetőit, ami teljesen nyilvánvalóan helytelen. Később az ő története ihlette az Inside Four Walls dalunkat a Dead Heart In A Dead World albumon."

1223nevermore4A The Politics Of Ecstasy alapvető kettősségét a zenei alapok agyszaggató brutalitása és Warrel teátrális előadásmódja adja, amin ma már senki sem akad fent, hiszen a csapat működése utolsó évtizedében már a színtér ismert szereplői közé tartozott. Viszont ebben az időszakban, amikor az amerikai metalszíntér elsősorban Pantera- és Sepultura-kópiáktól hemzsegett, minden volt ez a muzsika, csak nem tipikus, már csak a dallamos ének és az agresszió mellett is benne rejlő, roppant kifinomultság miatt is. A Nevermore nemcsak modernebb, de durvább, horzsolóbb és még agyasabb, technikásabb volt a Sanctuarynél, amit már a The Seven Tongues Of God nyitánya is fényesen példáz. A monumentális indítás eleve magasra tör, de még ez sem készíthet fel arra a riffre, amellyel a banda tulajdonképpen belecsap az anyagba: számomra nemcsak a Nevermore és a '90-es évek, hanem egyben minden idők egyik leghatalmasabb metalriffje is ez az ördögi ravaszsággal csavarodó, lánctalpakon gördülő szörnyeteg. Amit csak még tovább durvítanak a gyorsítással, majd épp az a trükk, hogy végül a verze nem erre épül, és csak a megfelelő pillanatokban tér vissza az őrületes téma. Maga a dal pedig egyfajta transz-szerű, hipnotikus módon telepszik rá az emberre, ahogy Warrel megszólal a tonnasúlyú gitárok tetején.

A This Sacrament felfoghatatlanul fortyogó főriffje nem sokkal marad el a kezdés gyilkosságától, maga a szám pedig valami egészen mániákusan gördül előre, másodpercnyi lélegzetvételre sem hagynak benne időt. Itt legalább annyira dominánsak a '90-es évek extrém metaljának áthallásai is, mint az előző évtized power/thrash kiindulópontjai (Jeff riffelésén utóbbiak közül főleg a Forbidden hagyott érezhető nyomokat), a riffeket szerintem Dimebag Darrell is simán bevállalta volna, a dal egyik fő különlegességét azonban pont Warrel álomszerű, fátyolos, valahogy mégis erővel, energiával teli melódiái adják. Loomis szólójára szintén muszáj odafigyelni, ugyanis minden benne van, ami olyan naggyá tette az előző évtized nagy power/thrash-gitárhőseit, de ez itt már egy más korszak volt. Jeff: „Nagyon sokat tanultam Neil Kernontól az improvizálásról. A felvételek során az egyik szólóban elkövettem pár hibát, ő meg azt mondta: te, nem olyan rossz ez! Így aztán elkezdtem improvizálgatni, és rájöttem, hogy egy sor megoldás teljesen jól hangzik. Később pedig egyre bátrabban éltem ezzel a módszerrel: úgy vonultam stúdióba, hogy adott volt az alapötlet, de a többit a helyszínen tettem hozzá."

A Next In Line a lemez klipdala, de igazából minden, csak nem sláger, még csak azt sem mondanám, hogy könnyebb vele összehaverkodni a többi számnál. Valószínűleg azért eshetett rá a választás, mert az álomszerű, kábán repülős, gótos dallamok nagyon jellegzetesek, de a pulzáló dobalapok és a szüntelenül adagolt gitárok még így is pattanásig feszítik a nótát. A Passenger ezzel szemben a zenekar jellegzetes borongós-meglassult oldalát mutatja szintén nem kevés doomos, gótikus felhanggal: az efféle dalaikban mindig Warrel játszotta a főszerepet, aki jellegzetes teátrális megoldásaival végig uralja a terepet itt is (nem véletlenül kapott fiatalon operaénekesi képzést). De azért hiba lenne nem megjegyezni, hogy tanítani lehetne azt is, ahogyan Loomis és O'Brien gitárjai az énekes alá dolgoznak, instrumentális formában is simán ütne ez az utaztatós tétel. Nálam mindig is óriási kedvenc volt. A csaknem nyolcperces címadó már sokkal keményebb dió a maga vontatott indításával, nyomasztó, disszonáns hangsoraival és Warrel elkínzott előadásmódjával, de aztán ennek tengelyében is teljesen organikusan váltanak át szinte progmetalos témázgatásba.

1223nevermore5A töményen kavargó Lostra összességében simán ráhúzható a progresszív metal skatulya is, itt Warrel abszolút nem tipikus dallamai sem feltétlenül könnyítik meg a gyors barátkozást, de maga a dal természetesen briliáns, és semmihez sem hasonlítható. Az 1989-es kínai eseményeknek emléket állító The Tiananmen Man viszont az album egyik legmarkánsabb, gyakorlatilag azonnal rögzülő szerzeménye, és egyben a legdühödtebb, leginkább nekikeseredett is. A robbanékony verzék után valahogy még súlyosabb, még elsöprőbb benne a zseniálisan felépített, melodikus refrén, ráadásul a lemez egyik leggyilkosabb szólóblokkja is itt hallható. Viszont annyira tömény, hogy az ezutáni Precognition finom, instru átvezetése kimondottan jólesik a fülnek – hogy aztán a rejtélyes 42147 ismét berángasson az örvénybe. Erről a számról nekem mindig az jutott eszembe, hogy olyan hatást kelt, mintha néhány klasszikus Maiden-témát futtattak volna át a szűrőjükön, hogy aztán valami egészen nevermore-osan beteget alkossanak belőlük a lidérces leállós részekkel, Loomis improvizatív szólóival, észveszejtően ide-oda hajigált riffekkel, váltásokkal. A dal szerkezete teljesen kattant és kiszámíthatatlan, ekkoriban tényleg senki sem játszott így – ezt is simán leprogmetalozhatjuk a kifejezés minden értelmében, a lemez egyik legizgalmasabb, leginkább előremutató darabja. De ugyanígy nehezen tudnám érzékeltetni a tízperces záró eposz, a The Learning nagyszerűségét is, ahol meg sokkal inkább olyan az összkép, mintha a korai Queensryche legmonumentálisabb gigászainak megközelítését élesztették volna újjá már a '90-es évek metaljának teljes fegyvertárával felvértezve. Érdemes hozzátenni, hogy a tízéves jubileumi újrakiadáson a Judas Priest Love Bites dalának zseniális, tényleges feldolgozása is szerepel bónuszként, ez '96-ban egy nagyszabású, dupla tribute-on kapott helyet. Mondanom sem kell, ez az átértelmezés volt az egész gyűjtemény egyik legegyedibb, legkreatívabb momentuma.

1223nevermore7A The Politics Of Ecstasy nem aratott éppen azonnali közönségsikert, ám a metallapok helyből az év egyik legjobb munkájaként fogadták. Tulajdonképpen mondhatjuk, hogy az underground köztudatban a banda – a The Dark Saga lemezt párhuzamosan kiadó Iced Earth mellett – az amerikai metalszíntér egyik legígéretesebb reménységévé lépett elő. Mivel még a kiadójuk is azonos volt, a két banda együtt mutatta be Európában a lemezeket először 1996 végén, majd 1997 első felében is. A Nevermore soraiban eközben változás állt be: Pat O'Briennek felkínálták élete álomállását a Cannibal Corpse-ban, amire azonnal igent mondott. Mivel a gitáros turné közben lépett le, a csapat egy ideig az akkor még teljesen ismeretlen Curran Murphyvel fejezte be az aktuális sorozatot, majd az éppen feloszló Forbidden egyik gitárosát, Tim Calvertet vették be fix emberként. Warrel: „Pat megszállott death metalos, de bizonyos személyes jellegű problémáink is akadtak vele. Neki tényleg a Cannibal Corpse-ban van a helye, Tim Calvertnek meg nálunk. Főleg, hogy már korábban is próbáltuk elcsábítani, de mindvégig hűséges maradt a Forbiddenhez, ameddig léteztek. Nagyon régi barátok vagyunk, már a Sanctuary idején is turnéztunk közösen, és amint feloszlott a Forbidden, egyből telefonált, hogy most már tudna jönni. Egyből igent is mondtunk neki."

A csapat 1997 második felében már az Egyesült Államokban is egy meglepően sikeres klubturnét bonyolított le a Flotsam And Jetsam társaságában, átlag négyszázas nézőszámmal, ami egy efféle underground körtől kimondottan kiugrónak számított akkoriban. A Nevermore iránti megnövekedett európai igényt pedig jól mutatja, hogy a következő lemez megjelenése az eredeti tervekhez képest meglehetősen sokat csúszott, és 1998-ban még mindig a The Politics Of Ecstasyvel turnéztak Európában. A csapat Magyarországon is ekkor játszott először, az Overkill vendégeként, 1998. június 11-én, az E-Klubban. Ekkor már természetesen bőven rendelkeztek új dalokkal is, amelyek közül némelyik a koncerteken is elhangzott, de a következő lemez, a Politics megközelítésénél egyszerre sötétebb, elborultabb és dallamosabb Dreaming Neon Black végül csak 1999 januárjában jött ki.

1223nevermore6Eszemben sincs elvitatni utóbbi anyag érdemeit, a Dreaming zseniális album, ráadásul annak idején ezzel szerettem meg őket, de hosszabb távon összességében ritkábban hallgattam, mint a többit: megterhelő, az emberi lélek legmélyére ásó hangulata nem teszi éppen bármikor felrakhatóvá. Az iránykorrekció egyébként félig-meddig tudatosan történt, a csapat ekkoriban ugyanis már úgy érezte, hogy a '96-os lemezzel elmentek a falig. Warrel: „Úgy gondolom, egy zenekar legfeljebb egy olyan lemezt engedhet meg magának a pályafutása során, mint a The Politics Of Ecstasy. Igazából nem baj, ha a hallgató jegyzetfüzet nélkül is kiigazodik a lemezen, és nem téved el a hosszú dalok sűrűjében... Részben ez az oka annak, hogy a Dreaming Neon Black már némiképp másmilyen lett. Nem akartunk elszakadni a Nevermore technikás megközelítésétől, hiszen ez a zenekar egyik alapvető jellemzője, de vissza akartunk csempészni valamit a dalokba az első lemez és az In Memory hangulatos, érzelemgazdag, de komor világából. Úgy is mondhatnám, hogy miközben a Politics egy jéghideg, agresszív album volt, a Dreaming sokkal érzelemgazdagabb, lélektelibb lett. A szövegekben is inkább az emberi érzéseket akartam előtérbe helyezni."

Akárhogy is, a gyümölcsök végül eggyel később értek be: az állandósuló gitárosprobléma miatt négyesben megírt, 2000-es Dead Heart In A Dead World a megfelelő album volt a megfelelő időben és a megfelelő helyen, és végre meghozta a csapat várva várt szintugrását Európában. A minden elődjénél közérthetőbb, fogósabb dalokkal teli, mágikus erejű lemez csak Németországban több mint 60 ezer példányban ment el mindössze fél év leforgása alatt, és innentől fogva a Nevermore az underground felsőházában dolgozhatott tovább. Ugyanakkor nagyon nagyra értékeltem, hogy a következő nekifutás, a 2003-as Enemies Of Reality még egyszer felvillantotta a banda legsúlyosabb, legelvetemültebb oldalát, méghozzá friss húzásokkal, az eltérő hangolásokból adódó lehetőségeket is bátran alkalmazva. Mindegyik albumuk másért jó, de szerintem ez a diszkográfia egyetlen darabja, amellyel még egyszer felértek a The Politics Of Ecstasy magasságaiba. Aztán utána jött az újat nem igazán hozó, de méregerős dalokkal teli This Godless Endeavor 2005-ben, majd az alapjáratosabb The Obsidian Conspiracy 2010-ben. Utóbbin már hallatszott, hogy kezdenek megfáradni, és végül egy évvel később le is álltak.

1223nevermore9

Az azóta történtekbe most nem mennék bele, a tragédiáról pedig részletesen is leírtuk a gondolatainkat bő egy héttel ezelőtt. Mint mindenki, természetesen én is nagyon reménykedtem benne, hogy valamikor lesz még Nevermore. Persze nem feltételeztem, hogy rejlik még bennük olyan szintű album, mint a The Politics Of Ecstasy, de azért jó lett volna ismét megtapasztalni azt a semmihez sem hasonlítható érzést, amikor megszólal az a bizonyos gitárfalból emelt, fanfár-szerű kezdés, Warrel bemondja, hogy I WANT CHAOS, Loomis pedig belecsap a The Seven Tongues Of God főriffjébe... Erről most már sajnos örökre le kell mondanunk, az életmű viszont mindig itt marad, benne a kettes albummal, amely egyértelműen a '90-es évek második felének egyik csúcsműve volt a metalban. Ha esetleg nem ismernéd, itt az alkalom.

 

Hozzászólások 

 
-9 #16 NOLA 2018-01-25 11:00
Hitetlenkedve állok az elott a tény elott, hogy Dreaming Neon Black cikk még nem volt... :-O
Szintén egy mestermu, a második kedvencem toluk, és szerintem a "legmélyebb" albumuk..., itt lenne a helye.
Idézet
 
 
-6 #15 Flagellator1974 2018-01-08 23:17
Rettenetesen nehéz zene.
Oly rég hallgattam NM-t, mintha egy másik életben lett volna.
Idézet
 
 
-7 #14 NOLA 2018-01-08 18:56
Szintén csatlakozom azok táborához, akiknek ez a kedvenc Nevermore albumuk. Tisztán emlékszem, amikor kolyokként, épp a legnagyobb black metal korszakom kozepén hozzam kerult ez az album..., kellett hozzá egy kis ido, hogy felfogjam, de utánna kegyetlenul odab...ott.
A kedvenc dalom a címadó..., micsoda "témázgatás" kezdodik benne 03:00-tól...orulet...
Idézet
 
 
-6 #13 lkszaba 2017-12-26 16:02
A kedvenc lemezem ez és a Dead heart...Warrel emlitette, hogy tulajdonképpen Chucknak köszönhetik azt a komplexitást ami itt hallható, hatással volt rájuk a Deathel közös túrné. Az Enemies lemezt is Chucknak ajánlották.
Háromszor sikerült látnom élőben a bandát, a marosvásárhelyi volt életem egyik legmeghatározób b bulija.
...the stage is empty now.
Idézet
 
 
-5 #12 Bakk-Dávid László 2017-12-26 14:14
Számomra is a Politics of Ecstasy A NEVERMORE-LEMEZ.
Persze, szinte ugyanúgy közel áll hozzám az Enemies of Reality, a Dead Heart In a Dead World és a Dreaming Neon Black is (ebben a sorrendben), de ahogyan sokaknak itt, nekem is ez volt az első találkozásom a zenekarral.
Ahogyan írtad, a nyitó dal nekem is nagy kedvencem, de az évek során asszem a Politics of Ecstasy és a The Learning lettek az abszolút kedvenceim az albumról. A címadó azért, mert ez a legkegyetlenebb , legdühösebb Nevermore-dal EVER, úgy szövegileg, mint zeneileg; az utolsó dal pedig azért, mert már akkor is őrült sci-fi fan voltam, és imádom mindmáig az AI-témát (persze, a dal maga zeneileg is egy tökély).
Idézet
 
 
-5 #11 Anomander 2017-12-25 13:53
Köszi az írást, ez a lemez is egyértelműen klasszikus, de ez a Nevermore életmű legtöbb darabjáról elmondható.
Nekem a Dreaming Neon Black és a This Godless Endeavor a kedvencem tőlük (asszem bírom Warrel sötét hangulatait), de a többi lemezük is alapmű.
Erről talán Passenger a kedvenc dalom, maga alá tud temetni a súlyossága rendesen.
Ja és persze ott a Love Bites, a Nevermore-ra jellemző tényleges feldolgozás, amikor nem csak eljátsszák az eredetit, hanem saját képükre formálják, de úgy, hogy megmaradjon az eredeti íz is - ezt sem tudták sokan.

Tényleg a top 3 kedvenceim egyike a Nevermore, és ez már így is marad, ez a lemez is csak megerősít ebben.
Idézet
 
 
-4 #10 persecutor 2017-12-24 02:16
Szororu,hogy ez az isteni hang sohasem csendul fel tobbet eloben. Hatalmas veszteseg.
Idézet
 
 
-4 #9 DéeL 2017-12-24 02:00
Valószínűleg nem lenne egyszerű megválaszolnom a "melyik a kedvenc Nevermore albumod" kérdést, mert egy hibátlan diszkógráfiából nehezen lehet választani. Nagy, nagy nehézségek árán, valószínűleg az elsőt mondanám. Értelemszerűen roppant szomorú vagyok Dane mester halála miatt. Az lett volna az igazi, ha a kettő bandát párhuzamosan folytatta volna.
Idézet
 
 
-2 #8 ezrrl 2017-12-23 21:14
Köszönöm Ádám!

Alapmű,ami tökéletes!(A Top 5-öm benne van.)

Bár az első albumot is láttam szerepelni az akkori MH-ban,azt nem,de ha jól mlékszem Uzseka Norbi ajánlásával szereplő TPOE-it kapásból megvettem,ott is csücsül még eredeti MC-n a kazettás fiókomban(persz e azóta cd-n is meglett).

Istenem,hogy lestem az album indulásán,hetek ig bólogattam az introriffre,...nem tudtam a szalagot kivenni a magnómból(az akkori klasszikus gitáromon,az összes lefülelhető dolgot együtt játszottam velük).Azóta a kedvencem a nyitó TSTOG mellett a,Tiananmen man,majd 42147 lett,ami a legnagyobb szerelem.
De kár is külön beszélni róluk,mert egytől egyig tökéletes darabok...működött a mágia.

Számomra a legjobb anyaguk.

Közérthető,de nem mainstream,tech nikás,de nem szétagyalt.
Emlékszem az akkori metálosabb haverjaim közül,mégis ha 10-ből 2 értékelte,a többi ment az akkori divatbandákkal.

Hatalmas a zenei-költői örökségük,nem lesz még 1 ilyen banda...

...és csak sóhajtozok,csak sóhajtozok!
Idézet
 
 
-2 #7 Chris92 2017-12-23 20:03
Zseniálisan fogalmazta meg Warrel miben különbözik ez a lemez a többi Nevermore anyagtól. Rideg, tüskés és agresszív emiatt is nehezebben emészthető, mint a dallamosabb, érzelmesebb Dreaming-Dead Heart páros, noha egy hajszálnyit se marad el tőlük minőségben.
Soha nem adtak ki gyenge munkát a kezük közül, az Obsidian is csak az ő szintjükhöz képest volt gyengébb. Amúgy az én kedvencem a Dreaming, a technikalitásba n utolérhetetlen Godless Endeavor.
Idézet
 
 
-3 #6 notreadam 2017-12-23 17:05
Alapmű az biztos de a csúcs szerintem is a Dead heart lemez.
Idézet
 
 
-1 #5 varecza 2017-12-23 14:34
nem is tudnék még egy zenekart , akinek hibátlan életműve, gyakorlatilag csak alapműveket adtak ki. az obsidian tényleg gyengébb az ő szintjükön, de most már egy kicsit más megvilágításba kerül, hogy az utolsó művük volt.

these are my last words
Idézet
 
 
+2 #4 imi 2017-12-23 13:25
Nekem ez a csapat totál kimaradt az életemből (ahogy a Sanctuary is), de hallgatva ezt, nem értem hogy miért. Megragadom hát az alkalmat.
Idézet
 
 
+3 #3 Never79 2017-12-23 09:37
Köszi Ádám!

Én ezzel a lemezzel ismertem meg a bandát. A nyitó szám is hatalmas, de a This Sacrament riffje hallatán tátva maradt a szám. Én akkor eléggé "csőlátású" voltam, csak a thrash (Slayer, Exodus) volt a nyerő, de a Nevermore megmutatta, hogy nem szabad behatárolnod magad. Akkor esett le az is, hogy egy zenében mint jelent, ha valami progresszív.

Nálam mindegyik album 9/10, 10/10, a Sanctuary kicsit bugyuta Refuge Denied-tól egészen a Nevermore The Obsidian Conspiracy-ig, amit mostanában kedveltem meg, mert akkor szerintem túl nagyok voltak az elvárásaim velük szemben.

Még egy Death kapcsolat. Régen olvastam, talán a Hammerben, hogy Chuck Schuldiner Warrelt szerette volna énekesnek a Control Denied-be. Érdekes lett volna :), bár Tim Aymar is egy óriási hanggal megáldott énekes.
Idézet
 
 
+6 #2 19EmpEroR75 2017-12-23 09:10
Köszönet a megemlékezésért Ádám!

Nehéz volt olvasni, de megérte.
Sokáig nem is értettem, mi az, amitől ennyire más ez, mint amit addig hallgattam (a vitathatatlan tehetség és tudás mellett). Ha csak a zenét hallgatom, eleve más énekhangot képzelek el. Erre jön Warrel a fátyolos-lebegős-éteri és egyszerre mégis erőteljes hangjával, és az egész eklektikusnak tűnik. Nekem legalábbis ez adta a Nevermore iránti rajongásom alapját. Loomis döbbenetes gitárjátéka (ami az idők folyamán egyre nagyobb kedvencem lett), és Warrel semmihez és senkihez nem fogható hangja és dallamai, amik a lelke legmélyéről törnek föl, és úgy játszanak az érzéseimmel, mint amire nem sokan képesek.
A diszkográfia nekem hibátlan (azzal együtt, hogy az utolsó albumon tényleg hallatszott, hogy ez már - a saját szintjükön persze - már nem az igazi), a The Politics of Ecstasy, a Dreaming Neon Black és a Dead Heart in a Dead World egymást követő hármasa van a dobogó legfelső fokán, mindhárom más miatt, a többi pedig ezüstérmes.
Egy 22 éves közös utazás december 13-án véget ért. Addig a remény élt, egyszer, hátha, újra. De nem.
A lemezek viszont itt maradnak, a hozzájuk köthető emlékek szintén. Az meg más lapra tartozik, mikor tudom előszedni őket újra. (13-án éjjel végighallgattam ezt a három lemezt egymás után. Egy ideig azt hiszem, elég lesz)
Idézet
 
 
+6 #1 miso 2017-12-23 08:23
Óriasi lemez, és a rajongói vélemények szerint talán a legnagyobb klasszikusuk is.
Nekem igazán csak a Dreaming Neon Black lemeztől lettek érdekesek, és a Dead Heart vett le a lábamról végérvényesen, nálam messze ez a 2 Nevermore csúcslemez.
Az utána következő sokkal smirglisebb Enemies Of Reality lassabban ért be, de végül az lett még a dobogós tőlük.

A Metal színtérre valóban ez a lemez gyakorolt a legnagyobb hatást, ez vitathatatlan, csak valamiért ritkábban veszem elő mint a későbbi mesterműveket.

Lenyűgöző a diszkográfiájuk , utánozhatatlan zenekar voltak.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Royal Hunt - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Voivod - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2006. október 14.