Shock!

szeptember 15.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Nevermore: The Obsidian Conspiracy

Tény és való, hogy az évenkénti-kétévenkénti lemezkiadásnak az égvilágon semmi értelme, a lehető legritkább esetben jön össze értelmes zenei és tartalmi mondanivaló ilyen tempónál, de arra azért lidérces álmaimban sem gondoltam volna, hogy öt évet kell majd várni a This Godless Endeavor után a következő lemezre. Így utólag azt mondom, nem is baj, legalább nem estek az önismétlés legtöbbször mágnesként működő csapdájába.

megjelenés:
2010
kiadó:
Century Media / EMI
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 41 Szavazat )

A Nevermore sosem lépett kétszer ugyanarra az ösvényre, noha az tagadhatatlan, hogy a Dead Heart óta nagyjából egyenes, némelyest kiszámítható íven haladtak fölfelé, az viszont már most borítékolható, hogy a The Obsidian Conspiracy meg fogja osztani a rajongókat.

A Peter Wichers (Soilwork) produceri munkájával és Andy Sneap keverésével készült új Nevermore lemez az eddigieknél sokkal szellősebb, dalközpontúbb, és még azt is rá lehet fogni, hogy a saját kereteiken belül populárisabb, mint valaha. A hangzás sem annyira arcbamászó mint korábban, a gitárok pl. sokkal érthetőbben és barátságosabban szólnak, már az első hallgatások alkalmával sokkal szembetűnőbbek az apró finomságok.

A nyitó Termination Proclamation még az egyik legrégivonalasabb, klasszikus adrenalinpörgető dal, de ez a múltbéli mélázás nem tart sokáig, a Your Poison Throne már megmutatja azokat az ízeket, ami a The Obsidian Conspiracy egészét jellemzi: közérthetőbb dalszerkezetek, Warrel Dane énektémái pedig elszakadtak a korábbi totálisan kiszámítható kliséktől, sokkal inkább a szólólemeze vonalát követik, mint a klasszikus Nevermore-vonalat. A Your Poison Throne-ban a rettenetesen ostoba eurometal Rise, rise, rise kántálás azért övön aluli ütés számomra, de hát tény, hogy a Nevermore elsősorban az európai piacra készült, nem a tengerentúlira.

De, hogy ne csak Warrel szólólemeze legyen megidézve, a Moonrise (Through Mirrors Of Death) elején a szóló Jeff Loomis Shouting Fire At A Funeralja – nem is kicsit, és ahogy pörög a lemez, egyre inkább az az érzésem, hogy a The Obsidian Conspiracy a két zenei agy szólólemezének valami fura hibridje. Leginkább úgy tudnám körülírni, mintha az eddigi földrengésszerű energiákat mozgató dalok helyett a tenger ár-apály lassú, de biztosan működő energiáit hasznosítanák. És ezt mi sem példázza jobban, mint az egyik személyes kedvencem, az Emptiness Unobstucted, ami szinte szemtelenül pofonegyszerű, a refrénje konkrétan populárisan fülbemászó (= az Equilibriummal a Praisesről), viszont van benne egy nagy adag távolságtartó pátosz is, tehát potenciális slágerdal.

És jön a nagy meglepetés – legalábbis számomra – elkészült az első Nevermore líra, amivel képtelen vagyok megbarátkozni. A The Blue Marble And The New Soul szép, Warrel tényleg gyönyörűen énekel, bár a vége teátralitásba fullad, ám valami hiányzik belőle számomra, ami beindítaná a libabőrt – ahogy az összes többi lírájuktól minimum a gyomrom szorul össze. Ellenben a következő Without Moralstól megkaptam azt, amit a Blue Marble-ből hiányoltam: a síkegyszerű középtempós riffelésben is ott van az a fajta mindent elsöprő energia, és a gyönyörűen kiteljesedő refrénben mindez még nagyobbat üt (noha szövegileg kicsit szájbarágós), érzelmileg ez a lemez egyik legerősebbje.

A hol fent, hol lent elv alapján az utána következő A The Day You Built The Wall kicsit helykitöltőnek tűnik, akadnak benne erős pillanatok, összességében mégis inkább punnyadt, és ebből is hiányzik valami, ami miatt egy idő után egészen biztosan a skip funkciót fogja megkapni. A bizarr, fülledt hangulatú She Comes In Colors a lemez végének egyik megmentője, ez a rengeteg különböző izgalmas hangulatot hordozó dal a TOC akár a koncertek egyik ütőkártyája lehet – és a másik személyes kedvencem. A végére maradt a címadó, ami gyors, masszív jófajta szőnyegbombázás-jellegű, és a nyitó dal mellett ez idézi meg a legjobban a régi Nevermore-t, valahogy így szépen keretbe is foglalták a múltjukat és a jelent.

A deluxe változatra kerül a két feldolgozás, és kivételesen nem fogalmazták át újra egyiket sem (Temptation a The Tea Partytól és a Crystal Ship a The Doorstól), előző egy iszonyatosan fogós, tökéletesen táncolásra született dal, a Crystal Ship meg hátborzongatóan varázslatos ebben az akusztikus formában.

Más ez a 2010-es Nevermore, mint bármikor máskor, és az is teljesen természetes, hogy a legtöbben talán az eddigi albumok folytatását várták. Én egyszerűen csak olyan dalokat szerettem volna hallani, amiket szeretni tudok, az meg egyáltalán nem érdekel, hogy épp most honnan és miből merítettek, de az azért érdekes kérdés, hogy ha most épp a szólómunkásságukat keresztezték, mit fognak csinálni a következő saját lemezeiken? Mindenesetre a The Obsidian Conspiracy egy izgalmas és sokszínű lemez, ami alapos ismerkedés után tárja fel a szépségeit.

 

Hozzászólások 

 
+2 #1 Bathory Gabor 2014-10-20 23:31
"A Your Poison Throne-ban a rettenetesen ostoba eurometal Rise, rise, rise kántálás azért övön aluli ütés számomra"

Ezek szerint nem csíped az eurometal-vonalat (euro-powerre gondolsz amúgy?). Nem baj, de attól még nem biztos, hogy ostoba maga a műfaj. Legalábbis ez jön le ebből.

Egyébként nálam nem állta ki az idő próbáját a lemez, amely így a leggyengébb (de nem gyenge!) eresztés a Nevermore-diszkóban. Persze más banda a fél tüdejét odaadná ezekért a "középszerű" témákért...
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.