Shock!

június 01.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Sanctuary: Into The Mirror Black

0312sanctuary1A Sanctuary sorsa több szempontból sem éppen üdvös: egyrészt a zenekarnak soha nem jött össze az igazi áttörés, pedig a feltételek látszólag adottak voltak ehhez (nagykiadó, jó turnék, kiváló lemezek), másrészt későbbi utódcsapata, a Nevermore mindenképpen túlnőtt rajta. Így amikor a banda jó fél évtizeddel ezelőtt, a folytatás már kezdődő döglődése idején újjáalakult, sokan igazából nem is nagyon tudták, miről van itt szó, vagy pláne van-e értelme visszatáncolni negyedszázadot. Bevallom, egészen a tavalyi The Year The Sun Died lemezig én sem igazán láttam át, tényleg lehetséges-e ismét feléleszteni egy ennyire régóta halott formációt, a kiválóan sikerült album azonban eloszlatta a kételyeimet. Viszont ahhoz, hogy megértsük a Sanctuary lényegét, mindenképpen a '80-as évek derekára kell visszautaznunk, méghozzá Seattle városába.

megjelenés:
1990. február 27.
kiadó:
Epic
producer: Howard Benson

zenészek:
Warrel Dane - ének
Lenny Rutledge - gitár
Sean Blosl - gitár
Jim Sheppard - basszusgitár
Dave Budbill - dobok

játékidő: 46:37

1. Future Tense
2. Taste Revenge
3. Long Since Dark
4. Epitaph
5. Eden Lies Obscured
6. The Mirror Black
7. Seasons Of Destruction
8. One More Murder
9. Communion

Szerinted hány pont?
( 35 Szavazat )

Washington állam legnagyobb városáról a többség ma is elsősorban a grunge-mozgalomra asszociál, pedig Seattle-ben korábban is pezsgő zenei színtér működött. Hogy mást ne mondjunk, Jimi Hendrix is innen származott, de a város később, a '70-es és a '80-as években is rengeteg jó zenekart termelt ki: a Nagy Balkezes utáni első helyi hard rock-sztárbanda a Heart volt, a tradicionálisabb heavy metal sajátos amerikai változatát pedig olyan csapatok képviselték a környéken a dekadencia évtizedében, mint a Queensryche, a Metal Church vagy a Fifth Angel. E színtéren kezdte meg tevékenységét a Sanctuary is, amelyet két gitáros, Lenny Rutledge és unokatestvére, Sean Blosl alapított a '80-as évek elején. Lenny: „Seannal mióta az eszemet tudtam, Sanctuary néven akartunk zenekart alapítani. Soha nem is jött szóba más név, folyamatosan csak erről beszéltünk. Egy nap egy lemezboltban lógtunk, és hirtelen észrevettünk egy százdollárost, amit valaki leejtett. Miután az illető elment, felszedtem a pénzt, és egyből átrohantunk az utca túloldalára, ahol megvettünk egy százdolláros Les Paul-másolatot. Nagyjából 15 évesek lehettünk, és itt kezdtük el megvalósítani az álmunkat. Egy haverunk tervezte meg a logót, de igazából nem tudom, jelentett-e benne bármit is a kés azt leszámítva, hogy úgy gondoltuk, faszán néz ki... Mai szemmel nézve persze kissé ódivatú, de elég nehéz lenne áttervezni ennyi év után."

0312sanctuary5

A felállás hangszeres szinten Jim Sheppard basszusgitárossal és Dave Budbill dobossal lett teljes 1985 körül, ám a zenekar igazi fazonját a derékig érő szőke sörénnyel rendelkező énekes, Warrel Dane adta meg, aki társaival ellentétben nem autodidakta módon sajátította el mestersége alapvető fortélyait: „A Sanctuary előtt öt évig tanultam operaéneklést a seattle-i Cornish Intézetben. Nagyszerű tanárnőm volt, teljesen őrült a maga nemében, ezért is szerettem annyira. Egy csomó furcsa dolgot csináltatott velem: fejen állva kellett megtanulnom lélegezni, meg ilyenek... Bár mivel alapvetően bariton vagyok, a falzettek mindig is nehezebben mentek, mint a legtöbb énekesnek a suliban, akik tenorok voltak." A korai Sanctuaryben alkalmazott extrém, üvegroppantó fejhangok hallatán utóbbi állítás kissé hihetetlennek tűnik, de tény, hogy a zenekar egyből rátalált egy olyan mezsgyére, amelyen viszonylag gyorsan tudtak előre haladni: ebben a súlyos, kimunkált hangszeres alapok és Warrel intenzív előadásmódjának kettőssége teremtett sajátos, senki másra nem jellemző hangulatot.

A Sanctuary első demója kedvező visszhangokra talált az amerikai undergroundban, ám a metal reneszánsza idején még ez is kevésnek számított a helyi klubszférából való kitöréshez. A bandának éppúgy befolyásos támogatókra volt ehhez szüksége, mint más szerencsés csapatoknak is. Warrel: „A Sanctuaryt tulajdonképpen Dave Mustaine fedezte fel, amikor 1986. augusztus 8-án Lennyvel és Jimmel elmentünk a seattle-i Moore Theatre-be a King Diamond koncertjére, ahol a Megadeth volt az előzenekar. Ez talán ma furcsán hangzik, de akkoriban még ők sem futottak be, a Peace Sells... But Who's Buying? éppen elkezdett fogyogatni. Akkor olyan két-három éve zenéltünk együtt. Igyekeztünk a közelükbe kerülni, és valahogy azelőtt belógtunk a hotelszobájukba, hogy egyáltalán megérkeztek volna, és ez működött is. Mustaine-t valahogy lecsaltuk a garázsba, és egyikünk kocsijában – már nem emlékszem, kiében – megmutattuk neki a demónkat. Tetszett neki, nagyon lelkes volt, és egyből azt mondta: szívesen elkészítene velünk egy lemezt producerként. Mi meg: oké, majd hisszük, ha látjuk... Akkor már mindenki eléggé felfokozott hangulatban volt. Igazából még abban sem lehettünk biztosak, hogy egyáltalán bármi értelme is volt ennek az egésznek, pedig de: két héttel később befutott a hívás Dave-től."

0312sanctuary2

A Sanctuary tehát Mustaine producerkedése mellett kezdte meg első albumának felvételeit 1987 elején, egy seattle-i stúdióban. Ekkor már zsebükben volt az Epic kiadó szerződése is, ahová szintén a Megadeth főnökének közbenjárásával sikerült aláírniuk. Warrel: „Túl sokra nem emlékszem a stúdiómunkából, mert meglehetősen féktelenül éltünk akkoriban, és akkor elég szépen fogalmaztam... De Dave nagyszerű munkát végzett, főleg, hogy mi kölykökként nem igazán tudtunk semmit a zeneipar üzleti oldaláról vagy arról, miként kell dolgozni egy stúdióban. Dave tulajdonképpen a szárnyai alá vett bennünket, és egy csomó mindent megtanított nekünk. A mai napig nagyon tisztelem őt. Rengeteg ember mond róla folyamatosan rossz dolgokat a sajtóban, de az általam ismert Dave nem az, akinek a média beállítja őt. Lehet, hogy bizonyos nézeteivel nem értek egyet, de mindig is hálás leszek neki, amiért elindította a karrieremet a zenei színtéren."

A végeredmény Refuge Denied címmel jelent meg 1987 novemberében. A zenekar kétségtelenül meggyőzően tette le névjegyét a színtéren, thrashes felhangokat sem nélkülöző power metaljuk intenzitását tekintve jóformán páratlannak számított a hasonló ívású bandák között. Az albumot nyitó Battle Angels, a Die For My Sins, a névadó dal vagy a The Third War egyértelműen a bandában rejlő hatalmas potenciálról árulkodtak, viszont a végeredményt mai füllel még semmiképpen sem nevezném minden ízében kiforrottnak. Talán egyéni szociális probléma, talán nem, de én bizony mindig is úgy gondoltam: Warrel néhol nagyon komoly túlzásokba esett ezen a bemutatkozó lemezen az említett falzettekkel, így a végeredmény emiatt néha kissé akaratlanul is megmosolyogtatóan hat. Korszellem ide vagy oda, de ami túl sok, az túl sok...

0312sanctuary8Mielőtt bárki kiakadna: nem kell tőlem megvédeni a frontembert, számos interjú tanúskodik róla, hogy ő is pontosan tisztában van a Refuge Denied egyes énektémáiban abszolvált brutális túlkapásokkal. A dalok persze ettől még nagyon is erősek, de az első album még bizonyosan nem a lehetséges legjobb formában mutatta meg a Sanctuaryt. Rutledge: „A Refuge Denied jó album volt, ma is büszkék vagyunk rá, meg minden, de ott azért akadt pár dolog, amin ma már változtatnék. Itt elsősorban hangzásbeli kérdésekre gondolok, nem a dalokra. Ezzel most természetesen nem Dave Mustaine-t akarom megsérteni, mert ő nagyon odatette magát, és tényleg olyan megszólalást kreált, ami abszolút az akkori korszellemnek megfelelő volt. Viszont az idő próbáját annyira talán nem állta ki, mint az Into The Mirror Black hangzása. Dave-nek ettől függetlenül persze rendkívül hálásak vagyunk, rengeteget tett értünk annak idején."

Ezt mi sem igazolja jobban, mint az a sikeres amerikai turné, amelyre a Sanctuary is elkísérhette a So Far, So Good... So What! albumot népszerűsítő Megadeth-t, illetve annak fő előzenekarát, a német Warlockot. Warrel: „Azon a turnén egy csomóan rendszerint azt hitték, hogy a Warlock jött ki a színpadra, mert nekem is ugyanolyan hosszú szőke hajam volt, mint Dorónak. El is kezdték mindig skandálni, hogy Dooorroooo, aztán: hé, de hát ez nem is Doro! Remekül szórakoztunk ezen, főleg, hogy nekem nincs mellem, szóval egyáltalán miként keverhet össze bárki is komolyan Doróval? Csak a hajamat figyelték... De egyébként is rendkívül jó hangulatú volt az az egész első turnénk, Doro pedig a legédesebb, legkedvesebb emberek egyike a szakmában, akivel csak valaha is találkoztam." Viszont nagykiadó ide, kedvező kritikák oda, komoly nézőszámok előtt lefutott turné amoda, a közönség nem igazán harapott rá a Sanctuaryre. A csapat komplex, intelligensen kimunkált zenéje egyrészt túl agyasnak, túl szövevényesnek bizonyult a szélesebb metalos rétegek számára, másrészt Dane-ék is beleestek ugyanabba a csapdába, amelybe egy sor hasonszőrű, jellegzetesen tengerentúli power metalos banda az Armored Sainttől kezdve a Metal Churchön át egészen a Vicious Rumorsig: amit játszottak, az a könnyedebb, MTV-s vonal hívei számára túl durvának minősült, a thrashereknek viszont egy fokkal pont dallamosabb volt a kelleténél.

Az Epic ettől függetlenül továbbra is bizalmat szavazott a Sanctuarynek, akik 1989-ben nekiláthattak második albumuk munkálatainak. Ezúttal már nem Mustaine jegyezte a produkciót, hanem egy feltörekvő stúdiós szakember, Howard Benson, aki ekkoriban elsősorban olyan, náluk kevésbé durva bandákkal dolgozott, mint a Bang Tango vagy a Pretty Boy Floyd. Nem igazán tudni, hogy a kiadó erőltette-e rá a Sanctuaryre Bensont vagy sem, de talán nem is lényeges: a banda zenei tengelyét jelentő Rutledge / Dane tandem azonnal megtalálta a közös hangot a producerrel, akinek ezzel párhuzamosan esze ágában sem volt felhabosítani a banda zenéjét vagy megszólalását. Viszont bátrabban, céltudatosabban terelgette a zenekart, mint Mustaine, és lenyeste azokat a túlkapásokat, amelyek még olyannyira jellemezték a Refuge Deniedot például az énektémák tekintetében. A közös munka végeredménye végül Into The Mirror Black címmel került a boltokba Európa egyes részein már 1989 novemberében, az Egyesült Államokban pedig 1990 februárjának végén.

0312sanctuary3

A lemezt a Sanctuary alighanem legismertebb dala, a Future Tense indítja egy sötét, borult, hatásában már-már kissé darkos intróval (ez a vonal tehát már ekkoriban is vastagon ott rejlett Warrel dolgaiban), majd nyugtalanító, tenyérizzasztó hatású riffeléssel és az arra érkező, hasonlóak zaklatott énektémákkal folytatódik, hogy aztán egy kifejezetten himnikus refrénben csúcsosodjon ki. Aki csak a Nevermore-t ismeri, annak talán furcsán hathat Dane előadásmódja, de ezen az albumon szerintem ideális egyensúlyt találtak Benson segítségével: Warrel nem intett búcsút az operás-falzettes true metal-éneklésnek, ám a mulatságos, öncélú visongás nyomtalanul eltűnt, stílusában és dallamvilágában pedig már sokkal inkább ott rejlett a későbbi, érettebb megközelítés. A dal egyébként tényleg tízpontos, a gitárszóló is óriási, akárcsak a legvégén előrántott, rövid gyors betét, és a megközelítés összességében mindenképpen előremutatónak számított a maga idejében.

Az album másik nagy himnusza a Taste Revenge volt. Kalapáló tempókra érkező, örvénylő, kavargó power/thrash-riffelés dominálja, és ugyan a Sanctuary lényegesen dallamosabban közelített a metalhoz, itt azért elég tisztán hallatszik, hogy a banda muzsikája sok szempontból egy tőről fakadt az olyan csapatokéval is, mint mondjuk a Forbidden vagy a Testament. (A Forbidden-párhuzam egyébként később is többször felmerül, sőt, utóbb a Nevermore-ban még kézzelfoghatóbbá vált, mert Jeff Loomis riffelés terén elég sokat tanult Craig Locicerótól.) A dal leállósan induló, majd elegánsan felpörgetett, melodikus szólóbetétje újabb finomság, majd szünet nélkül úszunk át a Long Since Darkba, amely szintén sejtelmesen, dallamosan startol, hogy aztán szaggató, brutálisan zúzós power metal-himnuszt kanyarítsanak belőle. Warrel dallamai itt már elég egyértelműen a Nevermore-t vetítik elő, de a szám összességében leginkább mégis olyan, mint amilyen a Queensryche lehetett volna, ha a korai időszakban lenyelnek egy üllőt, és szívnak egy kis Bay Area-i levegőt. Vagyis vérbeli US power metalról beszélünk a maga legcsodálatosabb formájában.

0312sanctuary4

A hatperces, epikus Epitaph kezdésében ismét ott kísért a Queensryche szelleme, de ennek igazából az az elsődleges oka, hogy a korai időkben Tate-éknél is rejlett a muzsikában egy elég markáns darkos, gótikus fűszer, szóval nyilvánvalóan nem direkt hasonlóságról beszélhetünk. A végeredmény persze itt is egy menetelős, gonosz kicsengésű súlyosság lesz Warrel démoni hajlításaival, ahol a sikolyok is a lehető legjobb pillanatban érkeznek. A fémolvasztó, gitárhős szólót is csak dicsérni tudom – nem egy nyilvánvaló darab ez a szám, de a maga epikus, szövevényes megközelítése mellett is végig egyben van, tényleg mesterien összerakták. Akárcsak az éteri indítású Eden Lies Obscuredöt, ahol furcsán lefojtott, álomszerű gitárokra érkeznek Warrel színpadias melódiái, hogy aztán egy újabb furcsa szerkezetű, nyugtalan hatású témát kanyarítsanak belőle. Akkoriban még inkább techno-metalnak hívták az efféle komplex fémzenét, ma simán megkapná a progresszív titulust... A kórus azonban így is az egyik lefogósabb az egész albumon. Igazi csúcspont, nekem talán a kedvenc dalom a lemezről.

A kvázi-címadó, szintén epikus hatású The Mirror Black szintén nem slágertéma hipnotikus, finom, vészjósló verzéivel és Warrel szenvedélyes dallamaival. Az efféle dalokat hallgatva tulajdonképpen érthetőnek tűnik, hogy a szélesebb közönségrétegek miért nem voltak képesek ráharapni a Sanctuaryre, ez a zene egyszerűen túl agyas, túl intelligens volt a tömegeknek, és a maga idejében nyilvánvalóan túl bizarr is. A banda simán kilógott minden kategóriából ezzel a csavaros észjárású, nehéz hangulatú muzsikával. A pár nehezebb, végig odafigyelős téma után jól is esik a fülnek a Seasons Of Destruction direktebb, durvább megközelítése, bár a szó szoros értelmében egyébként ez a nóta sem instant metalhimnusz: a gitártémák kellően zúzósak, de kifejezetten furcsák is egyben. Itt is tetten érhető a Nevermore majdani megközelítése, Warrelék ott ezt a vonalat vitték tovább még korszerűbb, még hidegebb, még durvább formában. A One More Murder viszont tényleg egyenesebb, arcbamászóbb, gyorsabban ható heavy metalt hoz, és pont e könnyebb foghatóság miatt egyből kiütéses győzelmet is arat. Ez is nagy kedvencem. A záró Communion pedig valahol átmenet a csapat világosabb és borultabb pillanatai között: a benne elővezetett gitár-, dob- és énektémák kimondottan különlegesek, mégis egyből magával ragad, és tökéletes záróakkordot jelent a kifejezetten nehéz légkörű, sok odafigyelést igénylő album végén.

0312sanctuary6Ugyan a neten fellelhető néhány információ azt illetően, hogy a lemez már megjelenésének hetében 34 ezer példányban kelt el Amerikában, ezek az adatok természetesen mindenféle valóságalapot nélkülöznek. A Sanctuary totális undergroundnak számított odaát, és habár az album az amerikai metalsajtóban is kedvező kritikákat kapott, a Billboard mindenható Top 200-as listájára például fel sem került. Mindez persze nem szegte a csapat kedvét, az év márciusában alapos amerikai turnéra indultak a Perfect Symmetry lemezt népszerűsítő Fates Warning társaságában, majd a Forbidden és a Death Angel társaságában is koncerteztek a tengerentúlon. Eközben az MTV Headbanger's Ballja viszonylag rendszeresen játszotta a Future Tense klipjét, így ha nagyon gyengén is, de valami tagadhatatlanul megmozdult a banda körül: a kiadó ezt egy Into The Mirror Live című EP-vel kívánta fokozni az év júliusában. Európába ősszel érkeztek, méghozzá ismét a Fates Warning társaságában. Érdekesség, hogy ennek a turnénak lekötött magyar állomása is volt: a páros elvileg 1990. november 20-án játszott volna Budapesten, a Petőfi Csarnokban, és rendben meg is érkeztek a Városligetbe, ám a helyszínen szembesültek azzal, hogy félreértették egymást a szervezővel, így nincs megfelelő hangcucc. Ugyan a helyszínen folyt némi tűzoltás, és majdnem átvitték egy kisebb klubba a fellépést, az utolsó pillanatban végül már sajnos nem sikerült megvalósítani a cserét, így az egyébként turnézárónak tervezett koncert elmaradt. Pedig bizonyára sokan emlegetnék ma könnyes szemmel...

A zenekar áttörése ekkorra már nyilvánvalóan ezzel a lemezzel is elmaradt, a kiadói nyomás pedig kissé megkeserítette a hangulatot. A tagok alkoholizálása egyre kezelhetetlenebb mértékeket öltött, és együtt mindez Sean Blosl távozásához vezetett. Lenny: „Épp egy nyugati parti turnén voltunk, amikor Sean a színpadon, koncert közben összeveszett valamin Warrellel, és le is vonult. Rendkívül kínos jelenet volt, amely egyben a kapcsolatunk végét is jelentette vele..." A zenekar ezután a Forced Entry nevű helyi banda gitárosával, Brad Hull-lal fejezte be a turnét (ő ugye az utóbbi években is felbukkant a csapat környékén, és pár hete adta át a helyét Nick Cordle-nek), majd egy fiatal helyi gitáros, Jeff Loomis került a bandába. Ez azonban már a végromlás időszaka volt: pár hónappal később valami elkezdett forrongani a városban, majd beütött a grunge.

A Sanctuary ebben a helyzetben azt volt kénytelen végignézni, hogy végre tűzközelbe kerülnek, csak éppen hiába kezdtek el nyüzsögni a városban a kiadók szakemberei, ekkor már senkit sem érdekelt közülük egy olyan csapat, mint ők. Miközben saját lemezcégük abba az irányba akarta őket presszionálni, hogy kicsit transzformálják magukat a Seattle-ben fújó aktuális szeleknek megfelelően, számos helyi zenészhaverjuknak beütött a nagy szerencse. Warrel: „Nem ismertünk túl sok arcot a grunge-vonalról, de az Alice In Chainsékkel például jó barátok voltunk. Ők voltak a legmetalosabbak arról az egész színtérről, és folyamatosan együtt lógtunk velük. Sőt, egyszer Jim Shepparddal lementünk egy próbájukra is, ahol Layne Staley elénekelte a Battle Angelst, és tökéletesen nyomta! Na, az akkor és ott tényleg egy szürreális pillanat volt számomra..."

0312sanctuary9Ebben a helyzetben egy idő után nem lehetett kérdéses, hogy a Sanctuary körül elfogyott a levegő. Ugyan bizonyos korabeli információk szerint Rutledge és Budbill hajlandó lett volna engedni a kiadói nyomásnak, ekkorra már olyan szinten elmérgesedtek a viszonyok a bandában, hogy ők is tudták: ha átmennek grunge-ba, azt bizonyosan nem Dane-nel, Shepparddal és Loomisszal teszik majd. 1992-ben a csapat kimondta a nyilvánvalót, és lehúzták a redőnyt. Lenny: „Tény, hogy abban az időben nem volt túl népszerű a metal errefelé, és a kiadónk természetesen imádta volna, ha mi is elindulunk grunge-os irányba. De el tudja képzelni bárki is, ahogy a Sanctuary hirtelen átmegy grunge-ba? Ha ezt meglépjük, bizonyos, hogy az összes rajongónk elfordult volna tőlünk. Szóval soha nem is merült fel komolyan semmiféle iránymódosítás. A zenekar igazából azért ment szét, mert akkor már nem jöttünk ki egymással: állandóan marakodtunk, rengeteget ittunk, mindenkinek hatalmas egója volt, és az egész dolog romhalmazzá vált. Így aztán úgy döntöttünk, befejezzük."

Dane és Sheppard ezután egy ideig a háttérbe húzódott, és átnyergelt a vendéglátóiparba, de az ellenséges zenei környezetben sem adták fel: Loomisszal, illetve Van Williams dobossal közösen összehoztak egy új bandát Nevermore néven, amely aztán 1994 második felében bontott zászlót, és 1995 februárjában, tehát nagyjából fél évtizeddel az Into The Mirror Black kiadása után hozta ki bemutatkozó albumát. Warrel: „A Sanctuaryhez képest egyfajta átalakulásról volt szó, nem pedig természetes továbbfejlődésről. Mert ugyan tény, hogy Jeff, Jim és én alapítottuk a Nevermore-t, de a zene az elejétől fogva nagyban eltért a korábbi zenekarunktól. Más eszköztárral, másként dolgoztunk az új csapatban, mint azelőtt." Az elsősorban Loomis modernebb, korszerűbb, technikásabb játékának köszönhetően a Sanctuarynél mindig is súlyosabb Nevermore persze ugyanúgy kilógott a korszellemből, mint elődzenekara, és az Egyesült Államokban ugyanannyira nem érdekelt senkit, mint a Sanctuary. Warrel: „Nagyon szeretem a Nirvanát, és zseniális dalszerzőnek tartom Kurt Cobaint. De azt eléggé elhűlve néztük Jimmel, amikor az éttermünkben velünk dolgozó fiatal srácok ott istenítették Kurtöt meg Layne-t, és többen közülük heroinozni is kezdtek, mert azt hitték, akkor menők lesznek, akárcsak Kurt meg Layne. Akkoriban a heroin eléggé népszerű lett Seattle-ben emiatt, mi meg csak lestünk: de hát miért csinálja ezt bárki is, bassza meg? Bele fognak halni a végén! Mint ahogy később Kurt és Layne is belehalt... Nagyon, nagyon beteg volt az egész."

0312sanctuary7Ma már talán furcsán hangzik, de a Nevermore Európában is éveken keresztül totális underground tripnek számított, a szakmai elismerések dacára az első időszakban gyakorlatilag a kutya sem ismerte őket errefelé sem (aki mást mond, annak pedig ne higgy). A bandát három kritikailag magasra értékelt, de igazából metalos közegben is csupán rétegkedvencnek számító album után csak az ezredvégi metal revival és a korábbiaknál lényegesen slágeresebb, hallgatóbarátabb Dead Heart In A Dead World hozta fel egy magasabb szintre, és nagyjából ez volt az az időszak, amikor a Nevermore túlnőtte a Sanctuaryt. Innentől fogva tényleg nem kellett a név mellé kötelezően odatenni a könnyebb beazonosíthatóság érdekében, hol is játszott korábban Warrel és Jim. De ez már egy másik történet.

A mai állással alighanem mindenki tisztában van, akit egy kicsit is érdekel valamelyik csapat a kettő közül. A részletekbe tehát nem megyek bele ezen a ponton, a lényeg annyi, hogy Sanctuary újra él, tavaly kihoztak egy minden túlzás nélkül baromi erős lemezt, és március 13-án végre Budapesten is bemutatkozhatnak élőben, méghozzá az Overkill társaságában. A zenekar a tavalyi visszatérő albumon is bevallottan az Into The Mirror Blackből indult ki, és ők is tisztában vannak vele: ez az a lemez, amellyel beírták magukat a metal nagykönyvébe. Lehet, hogy a maga idejében nem volt igazán sikeres, de ettől még bizony simán odasorolhatjuk a metal egyik abszolút csúcsévét jelentő 1990-es esztendő albumainak elitklubjába – ma is simán megállja a helyét.

 

Hozzászólások 

 
-1 #7 Compañero 2017-12-14 00:20
Idézet - Nűnű:
A Pretty Boy Floyd mekkora nagy zene volt!


Az volt..! Most jött ki új lemezük [:~•]
Idézet
 
 
+9 #6 AntiCimex 2015-03-14 11:46
Szerintem ez az egyik legszomorubb, legsotetetebb, szinte baljos hangulat metal lemez, ami valaha megjelent, foleg Rain City-bol!
A hangzas, a borito is ezt sugallja!Oktobe r es marcius vege kozott a legkulonleglese bb hallgatni, mert a napfeny, a nyar egyenesen kioltja a dalok kulonleges hangulatat!
Emlekszem arra a fanyar levegoju novemberi estre, amikor kollegiumbol ellogva vonatoztam a koncetre, ami mai fejjel mar kulonosen elkepesztonek mondhato felreertes miatt elmaradt.Arra mar nem emlekszem melyik helyre akartak atvinni,talan Viking, de nem is nagyon lehetett tudni mi is tortenik valojaban!
Tegnap este vegre azert sikerult latni a Sancutary-t!:-)
Idézet
 
 
+3 #5 pumpika666 2015-03-12 20:42
nálam pont inkább a refuge a bejövősebb cucc. kb a cd-írós fénykorszakban sikerült beszereznem egyszerre a két lemezt(most pont az új lemezzel együtt egy dupla cd-s egységcsomagban sikerült eredetiben is begyűjtenem a két lemezt) és azóta eltelt több mint 15 év sem változtatta meg a véleményem. valahogy azok a king diamond-i magasak nekem nagyon bejöttek mindig is. ettől függetlenül mind3 lemezük zseniális
Idézet
 
 
+8 #4 Tulus 2015-03-12 16:23
Zseniális lemez, egy igazi alapvetés.
Idézet
 
 
+4 #3 Nűnű 2015-03-12 13:31
A klasszikus metal-színtérnek szerintem sokat ártott a sivalkodó ének. Értem én, hogy vannak rajongói, de az emberek többsége elfordul attól, ami az első Sanctuary-n volt, de említhetném King Diamond-ot is. Kb Dickinson volt az, aki jól eltalálta a mértéket, és az itt elemzett Sanctuary lemez.
"Howard Benson, aki ekkoriban elsősorban olyan, náluk kevésbé durva bandákkal dolgozott, mint a Bang Tango vagy a Pretty Boy Floyd." (A cikkből)
A Pretty Boy Floyd mekkora nagy zene volt!
Idézet
 
 
+6 #2 cápaidomár 2015-03-12 12:23
Van ott valami a levegőben, az biztos! Egyszer muszáj oda eljutnom.
Idézet
 
 
-5 #1 TomTom86 2015-03-12 11:58
A zene jó, de az ének nekem túl lágy...
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Leander Rising - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. február 7.

 

Motörhead - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Rise Against - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Wendigo - Budapest, A38, 2005. április 29.