Shock!

július 04.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Death: Symbolic

Tulajdonképpen senkit sem lepett meg, amikor az Individual Thought Patterns megjelenését és sikerét követően a Death felállása ismét nem maradt stabil. Mivel Andy LaRocque-ot elszólították a King Diamond zenekar aktuális dolgai, Chuck Schuldiner már a turné közben váltásra kényszerült: először Ralph Santollát állította a másodgitárosi posztra, majd miután ő sem tudott tartósan maradni, az észak-amerikai koncerteket már a Forbidden gitárosával, Craig Lociceróval kellett befejezni. A turnék végeztével Chuck szakított a Relativity kiadóval, akiknek munkájával régóta elégedetlen volt, és a korábban csak az európai terjesztésért felelős Roadrunnerhez írt alá. Mielőtt azonban megkezdődhettek volna az igazi munkálatok az új lemezen, néhány demófelvétel elkészítését követően családi kötelezettségei miatt Steve DiGiorgio is dobbantott (ekkoriban egy ideig az sem volt biztos, hogy egyáltalán folytatja a profi muzsikálást).

megjelenés:
1995. március 21.

kiadó:
Roadrunner
producer: Jim Morris, Chuck Schuldiner

zenészek:
Chuck Schuldiner - gitár, ének
Bobby Koelble - gitár
 
Kelly Conlon - basszusgitár
Gene Hoglan - dobok

játékidő: 49:17

1. Symbolic
2. Zero Tolerance
3. Empty Words
4. Sacred Serenity
5. 1,000 Eyes
6. Without Judgement
7. Crystal Mountain
8. Misanthrope
9. Perennial Quest

Szerinted hány pont?
( 105 Szavazat )

Schuldiner így aztán ott állt Gene Hoglannel, és a friss dalok nagyrészét kettesben rakták össze: Hoglan szerepe persze nagyrészt csak a dobtémák kidolgozására korlátozódott, hiszen a gitáros sosem engedett igazán domináns befolyást a mindenkori Death legénységnek a zenére, a lényegi elemeket mindig egyedül dolgozta ki, és a társak többnyire csak utólag folytak bele a munkálatokba. Most sem történt ez másképp, főleg, hogy a végül bevett két ismeretlen floridai zenész, Kelly Conlon basszusgitáros és Bobby Koelble gitáros tényleg csak a késői szakaszban kerültek képbe. Különösen igaz volt ez az utóbbira, Chuck ugyanis eredetileg nem akart új gitárost keríteni: sokáig úgy tűnt, LaRocque vállalni tudja a stúdiómunkálatokat, gyakorlatilag az utolsó pillanatban derült ki, hogy mégsem tud jönni. Koelble: „Chuckkal először a középiskolában mutatott be minket egymásnak egy közös ismerős, de egészen addig nem találkoztam vele újból, amíg el nem mentem a meghallgatásra. Tetszett neki a játékom, és gyorsan összebarátkoztunk. Életem leghatalmasabb profi zenészi tapasztalatát jelentette vele és Gene Hoglannel dolgozni: ahogy visszatekintek arra a periódusra, minden szélsőségesen gyorsan zajlott. Bárki bármit mond, Chuckkal nagyon könnyen ki lehetett jönni. A próbákon sem volt túl követelőző, bár tény, hogy mindig megpróbáltam a lehető legfelkészültebben érkezni. Így aztán a dolgok abszolút gördülékenyen haladtak. Chuck mindig két lábbal állt a földön: imádott főzni, imádta a kutyáit és imádott a családjával lenni. Tényleg remekül kijöttem vele. Ha jól emlékszem, mindössze egyetlenegyszer akadt némi nézeteltérésünk, amíg együtt játszottunk."

További újdonságot jelentett, hogy a produceri teendőket ezúttal nem a death metal pápa Scott Burns, hanem egy másik floridai veterán, Jim Morris látta el, nem kis részben amiatt, mert korábban Chuck olyan power metal kedvenceivel dolgozott együtt, mint a Savatage vagy a Crimson Glory. Az így rögzített Symbolic album végül 1995 kora tavaszán került a boltokba, és azonnal elvarázsolta a szakmát.

A zene némiképp ismét változott: az anyag nemcsak a Death addigi legletisztultabb albuma lett, de egyben soha korábban nem voltak olyannyira nyilvánvalóak és kézzelfoghatóak a banda – illetve elsősorban Schuldiner – tradicionális heavy metal hatásai, mint itt. Mindez ma már talán nem tűnik nagy vívmánynak, akkoriban azonban igenis az volt: ne feledjük, 1995 a mainstreamben még mindig a grunge-ról és egyre növekvő mértékben a dél-kaliforniai pop/punk vonalról szólt, a '80-as évek heavy metalja pedig jobbára még a lepusztult, lehetőségeitől megfosztott undergroundban is tiltólistán volt. A Symbolic ugyanakkor olyannyira nyíltan merített Chuck kedvenceitől, ami még az Individual Thought Patternshez képest is előrelépést jelentett, miközben maga a zene dallamosabb és fogósabb volt, mint valaha. Morris hatalmas terű, tiszta, ám brutálisan intenzív hangzása szintén új színezetet adott a daloknak.

Személy szerint mindig is ezt tartottam a legjobb, legkiérleltebb Death lemeznek, amiben bizonyára az is nagyban közrejátszott, hogy ezzel szerettem meg őket – sőt, tulajdonképpen annak idején ez volt az első death metal album, amire rákattantam. Kérdés persze, mennyiben tekinthető ténylegesen death metalnak a Symbolic – mai fejjel akár rá is mondhatjuk ezt, hiszen a stílusmegjelölés jóval tágabb és sokkal többet jelent, mint tizenhat évvel ezelőtt, de 1995-ös mérce szerint szerintem a szó szoros értelmében nem feltétlenül volt az. Chuck az ekkori interjúk alapján tudatosan törekedett a skatulyák szétfeszítésére, és abban is megelőzte korát, hogy ekkoriban már pontosan látta, ami két-három éven belül be is következett: a tradicionális metal újraéledését. Természetesen ezen a ponton még senki sem hitt neki (emlékszem, én is csak a fejemet ingattam az aktuális Metal Hammer interjú olvastán, amiben azt fejtegette, hogy az újjáéledt punk után már csakis a metalon lehet a sor). Chuck: „Szeretném, ha mindenki tudná, hogy szerintem a Death egy igazi metalzenekar, amelyik simán és egyszerűen csak súlyos metalt játszik. Sosem skatulyáztam be magunkat egy adott kategóriába. Ha valaki egy úgynevezett death metal banda tagja, arról sokan azt hiszik, hogy mással sem tölti az idejét, mint sátánista gyűlésekre jár, állatokat kínoz vagy pedig egyszerűen csak őrült. Ez az egész abszolút nem igaz a Death tagjaira. Szeretném mindenkivel tudatni, hogy messze nem nyálas az az ember, aki a death metal stíluson kívül más metalzenét is hallgat. Amikor fiatalabb voltam, én egyszerre hallgattam a KISS-t, a Slayert, a Mercyful Fate-et, a Queensryche-ot és a Venomot. Ezek a csapatok mind különböző zenét játszottak, de én mindet szerettem. Sosem tagadtam, hogy imádom a dallamokat. Legnagyobb kedvenceim az Iron Maiden, a Judas Priest, a Manowar, a KISS vagy a Mercyful Fate, és ezek a zenekarok mind tele vannak óriási dallamokkal. Sosem állítottam azt, hogy csakis a Venom, a Metallica vagy a Slayer volt hatással a zenémre. A Scream Bloody Gore-on is voltak dallamok, de nem olyan sok, mint ma, és az a kevés sem volt igazán markáns. Ennek annyi volt az oka, hogy nem tudtam igazán jól bánni a gitárral, és az ilyen ikerszólós, harmóniagazdag zenekarok hatása csak később jöhetett elő."

A felsorolt bandák közül különösen a Mercyful Fate befolyása fülbeötlő a Symbolic dalaiban (ami persze nem volt újdonság a Deathnél, nyilván LaRocque sem véletlenül bukkant fel Chuck oldalán): nemcsak konkrét témák, szólómotívumok tekintetében köszön vissza úton-útfélen a Shermann / Denner páros, hanem abban is, hogy a lemezben még súlyossága, energiája ellenére is ott rejlik valami légies, valami éteri. A dalok tekintetében pedig Schuldiner itt is a lehető legmaximálisabb munkát végezte, mind a kilenc nóta igazi mestermű, ráadásul olyannyira változatos és összetett az anyag, hogy még ennyi idő elteltével is simán lehet rajta újdonságokat találni. Nem is látom értelmét dalokra bontani a lemezt, mert még több mint másfél évtized elteltével is olyannyira friss, olyannyira letaglózóan eredeti az egész, ami egyenesen mellbevágó. A nyitó Symbolic komplex, zúzós felütésével Chuck világa azonnal beszippantja a hallgatót, és a későbbiekben sem engedi el egy pillanatra sem, ahogy a gyönyörű gitármunka és Hoglan hihetetlenül komplex, ízes, embertelenül intenzív és fifikás dobolása hátán haladunk előre a Perennial Quest nyolc perc feletti zárásáig. Két dalt azért még így is muszáj külön méltatnom, mert annyira újat, annyira egyedit jelentettek a Death életművében: a Chuck szüleinek válásáról szóló Empty Words talán a lemez legfogósabb dala, ami témájához mérten felkavaró és elkeseredett, a mágikus hangulatú Crystal Mountain pedig olyan elemeket vonultat fel víziószerű harmóniáival, megigézően szép és fájdalmas, ősi érzésvilágával, amiket a többség még az előzmények fényében sem várt volna soha a Death-től. Ez az album már tényleg amolyan metal alfa-omega volt, rajta mindennel, amiért csak érdemes hallgatni ezt a műfajt: csupán Schuldiner éneke maradt a jellegzetes kíméletlen bömbölés, de némiképp ez is változott, még jobban artikuláltabbá, sőt, kissé még magasabbá, hisztérikusabbá vált.

A Symbolic világszerte hihetetlenül jó kritikákat kapott, bár a banda Amerikában ekkor már rosszabb esélyekkel indult, mint legutóbb, hiszen az MTV-n megszüntették a Headbanger's Ballt, így esélyük sem volt eljutni a szélesebb nyilvánossághoz (nem véletlen, hogy klipet végül nem is forgattak az albumhoz, bár az Empty Words azért kijött kislemezen). Jellemző módon a felállás is gyakorlatilag azonnal megváltozott a lemezkiadást követően: mivel Conlon képtelen volt hosszabb távon együttműködni Chuckkal, a turnékon már Brian Benson játszott. A lemez összességében természetesen folytatta a Death underground sikersztoriját – különösen Európában fogyott kiemelkedően jól –, ám mire a koncertek lefutottak, Schuldiner fantáziáját már jobban izgatta formálódó heavy metal projektje, a Control Denied, és bő egy évre félre is tette a Death-t, hogy aztán 1998-ban főnixként feltámadva térjen vissza a színtérre a The Sound Of Perseverance-szel.

A folytatást sajnos mind ismerjük: a zenekar soha többé nem adott ki új albumot, az egy évvel későbbi Control Denied mestermű, a The Fragile Art Of Existence pedig egyben Chuck hattyúdalát is jelentette.

 

Hozzászólások 

 
+1 #6 nagar 2015-12-13 22:51
R.I.P. :(
Idézet
 
 
+1 #5 buktar 2015-10-15 20:50
Köszönjük Chuck!
Idézet
 
 
+4 #4 Pajor Péter 2015-03-21 15:15
A Crystal Mountain nem egyszerűen egy jó dal maga a csoda és ami nagyobb csoda hogy Chuck egy albumot töltött meg ilyen dalokkal! Ha valakire lehet mondani hogy zseniális akkor ő az minden albumán van kedvencem még a screamen is
Idézet
 
 
+8 #3 Szabby123 2015-03-18 20:04
Én csak szeretnék örök, hálás köszönetet mondani Chuck Schuldinernek ezért a felejthetetlen élményért. Számomra a valaha rögzített legnagyobb zenei teljesítmény Elszorul a szívem, ahányszor arra gondolok, mit adhatott volna még a világnak... Hálás vagyok, hogy olyan korban alkotott, amikor én is éltem.
Idézet
 
 
+8 #2 DRAZSEN 2013-08-05 23:11
Mai napig egyik kedvenc lemezem,amolyan dobjátok utánam ha meghalok album!
Idézet
 
 
+13 #1 simpleman 2011-12-13 11:56
Emléxem, mikor először meghallgattam a kazettát, teljesen kiakadtam, mert az Individual óriási kedvencem volt (most is), és valami olyasmit vártam mégdurvábban. Erre kaptam egy nagyon szellős tingli-tangli muzsikát. (Ezt éreztem akkor.) Azóta megtörtént, hogy meg akartam hallgatni az Individualt, de eggyel arrébb nyúltam a polcon, és a Symbolicot tettem be, és ezt a tényt csak az album közepén észleltem:)))) Ma már jóval homogénabb a két űber-mestermű számomra, és az is kiderült, hogy bár Hoglan ezer albumot dobolt fel azóta, úgy látszik, senki nem tudta megihletni annyira, hogy akár csak a közelébe érjen akkori teljesítményéne k.
Köszönet a cikkért!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Deep Purple - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. február 17.

 

Motörhead - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Sodom - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.