Shock!

március 19.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Dead Heart In A Dead World: Warrel Dane-re emlékezünk

1215wd4December 13-án, tragikus hirtelenséggel, egy szívinfarktus következtében elhunyt Warrel Dane. A Sanctuary és a Nevermore énekesét 56 éves korában érte a halál, miközben Brazíliában dolgozott második szólóalbumán. Noha Warrel az undergroundon kívül nem számított ismert figurának, bátran kijelenthető: a metalszíntéren még akkor is ikonikus státusznak örvendhetett, ha egyébként karrierje legnépszerűbb időszakán ő is túllépett már. Az énekes ilyen-olyan módokon, közvetve és közvetlenül a Shock! teljes működését végigkísérte: személyes hangvételű összeállításunkban rá emlékezünk.

Valentin Szilvia: Azt, hogy mennyit jelentett nekem a Nevermore zenéje, a cikkekben már leírtam. Az, hogy mit jelentett nekem Warrel Dane barátsága, leírhatatlan. Itt ülök a félsötét irodában, és órák óta nem hiszem el, hogy megtörtént. Hogy Warrel Dane tényleg nincs már. A decemberi hónap az elmúlt években tartogatott néhány családi és kevésbé személyes, de tragikus halálhírt, ezért jó ideje mindig félve futok neki az év utolsó hónapjának. Nehéz most szavakba önteni, mit érzek, hiszen egy egykor elérhetetlen, konkrétan az egyik legnagyobb kedvenc énekesemből az évek folyamán jóbarát lett, akivel nagyon sokat beszélgettünk, órákig, hetekig, hónapokig, évekig. Zenéről, filmekről, családról, személyes dolgokról, macskákról, vagy csak teljesen elmebeteg dolgokon röhögtünk, ha meg éppen "hülye" volt, viccesen leteremtettem. Mint akármilyen más barátot, aki mondjuk földrajzilag közel van. Itt nem számított az a pár ezer kilométer sem.

Tisztán emlékszem az első interjúnkra (és amikor először mondta röhögve az élet értelme kérdésre, hogy Nothing!): az E-klubban volt 2003 októberében. Még csak „átlag" rajongóként mentünk, majd a koncert szervezője sajnálkozva jött oda hozzánk, hogy lemondta az interjút, mert fáj a torka, nincs jól, aztán visszament Warrelhez, aki hátul ült kapucniban, teát szürcsölgetve. Pár szót beszéltek, és jött vissza a szervező, hogy mégis megcsinálja, menjünk. Talán megesett a szíve rajtunk, ahogy olyan szomorúan, szerencsétlenül álltunk ott. Sajnos már soha nem fogja megtudni, de amikor először kezdtünk rendszeresen, napi szinten beszélgetni, épp a padlón voltam, és sokat segített azzal, hogy elterelte a gondolataimat. Dalokat küldözgetett, és megtisztelt a bizalmával: félkész demókat küldött át, hogy mit szólok hozzá. Aztán később megszakadt az ilyen sűrű, rendszeres kommunikáció, de azért tudtunk egymásról mindig, még ha ritkábban is beszéltünk.

1215wd5

Legutóbb november 14-én hívott fel, Brazíliából, ahol készült az új lemeze. Azzal kezdte a beszélgetést, hogy „I miss you", amire mi mással lehet válaszolni, hogy „I miss you too, darling"? Mesélt a kinti dolgairól, megmutatott jó pár dalt a készülő lemezről, és boldogan ismételte, hogy érzi: élete egyik legjobbja lesz. Mondtam neki, hogy ez bizony love it or hate it lemez lesz, de talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a Nevermore-rajongók (egy része) nagyon örült volna ezeknek a daloknak.

Nincs hálátlanabb dolog, mint egy barát halálhírét fogalmazni, aztán nekrológot írni, miközben még mindig azt hiszem, hogy ez csak egy rossz álom. És most már azt is tudom, hogy miért ébredtem fel aznap hajnalban egy rémálomból, és nem tudtam visszaaludni, csak zakatolt az agyam. Warrel súlyos démonokkal küzdött egész életében, amelyek végül felülkerekedtek rajta, túl korán fogyott el az energiája. Azt hiszem, elég sok időnek kell eltelnie, hogy ne összeszoruló szívvel hallgassak meg bármit tőle.

Köszönöm a zenét, az érzéseket, a szavakat, hiányozni fogsz mindig. Jó utat, drága öreg barátom. See you on the other side, old man.

Draveczki-Ury Ádám: A Future Tense és Next In Line klipeket, illetve felületes belefüleléseket leszámítva a Nevermore Dreaming Neon Blackje volt az első Warrel Dane-lemez, amit egyvégtében és odafigyelve meghallgattam valamikor a '90-es évek végén, nagyjából a megjelenése környékén. Az ember egyből érzi, ha valami különleges és kiugró, én is így voltam ezzel, bár utólag is úgy látom: az az album erősen hangulatfüggő a maga sötét elborultságával. Így aztán rendszeresen pörgettem a következő időszakban, de ezzel együtt is csak a csapat „fekete lemezével", a Dead Heart In A Dead Worlddel váltam igazi rajongóvá a következő évben. Méghozzá azonnal. Aki megélte azokat az éveket a színtéren, netán ott volt a 2001-es, Annihilatorrel és Soilworkkel közös, elképesztően forró hangulatú bulin az E-Klubban, bizonyára egyetért velem: azokban az években minden tekintetben a Nevermore volt a metal egyik abszolút topzenekara. Akkorra persze már csúcsra járt a tradicionális vonal visszatérése, de a csapat azon kevesek közé tartozott, akik a sok múltbeli klisé felmelegítése mellett valami mást, valami újszerűt, innovatívat is csináltak. Több szempontból is hagyományőrzően játszottak, ám a dalaik bizonyosan nem születhettek volna meg a '80-as években. És micsoda dalok voltak ezek... Nem véletlen, hogy az a bizonyos album az egész ezredfordulós metalgeneráció alaplemezei közé tartozik. Én is gyorsan visszaástam utána, és feltétlen hívük maradtam egészen a bő tíz évvel későbbi leparkolásig.

1215wd3A Nevermore nagyszerűségének több összetevője is volt. Az egyik nyilván Jeff Loomis kivételes zsenialitása, ezen nincs is értelme vitázni, a csapat azonban sosem válhatott volna ennyire kiemelkedővé és összekeverhetetlenné zenéjük éteri, sötét hangulata nélkül. Ennek pedig minden kétséget kizáróan Warrel Dane volt a letéteményese. Jellegzetes dallamvilágát vagy szeretted, vagy nem, de mindenképpen az igazán nagy karakterek egyike volt. Ráadásul ha végigtekintünk a diszkográfián, hihetetlen érési folyamatnak lehetünk tanúi az első Sanctuary még kiforratlanabb, túlzásba vitt sikoltozásától kezdve az Into The Mirror Black letisztultabb dallamain át a Nevermore-karrier mindvégig koherens, mégis mindig kicsit mást villantó állomásaiig. Ráadásul még annál is többet tudott, mint amit ezeken a lemezeken megmutatott magából: pusztán ének tekintetében én például a mai napig egyetlen szólólemezét, a 2008-as Praises To The War Machine-t tartom a legsokoldalúbb munkájának. Ami pedig erős képekkel teli szövegeit illeti, nem tudok találóbbat mondani Peter Wichersnél: valóban fantasztikus énekes volt, de még nagyszerűbb költő. Tökéletes megfogalmazás.

Személyesen mindössze egyszer találkoztam Warrellel, a 2010-es Metalfesten, és nem nevezném a dolgot minden szempontból sikeresnek. Késő éjjel ültünk le vele a borzasztó csillebérci szocreál közepén, de annyira indiszponáltnak bizonyult, hogy a végén meg sem írtam az interjút, mert semmi értelme nem lett volna. Nem hibáztattam: eleve totál műsoron kívül, puszta jófejségből, illetve Szilvivel ápolt személyes barátsága miatt vállalta el a dolgot teljesen spontán, de baromi fáradt volt. Van ilyen, a zenész is ember. Ez már persze a Nevermore végstádiumában történt, és még emlékszem, gondolkodtam is rajta, mennyire más karakter Dane, illetve a kicsivel korábban meginterjúvolt, nagydumájú, nyitott Loomis. Nem is lepett meg, hogy kicsivel utána szétmentek...

Egy jó hangulatú Sanctuary-telefoninterjúval pár év múlva kipipáltam a derűs, pozitív Warrelt is, de azért ezzel együtt is látszott, hogy komoly bajok vannak nála. Az énekes mindig is nehéz esetnek számított – az amerikaiak „tortured soul"-nak mondják az ilyet, igazán jó, a lényeget ennyire lefedő magyar kifejezés szerintem nem létezik. Sérülékenysége, érzékenysége, örök magányossága nyilvánvalóan perdöntő szerepet játszott abban, hogy ennyire mély, tartalmas zenét alkotott, meg persze abban is, hogy végül – számos más művészhez hasonlóan – bekerült abba a bizonyos spirálba, amiből nincs kiút. A Sanctuary első – és sajnos utolsó – magyar koncertjén már szó szerint ijesztően festett, és nem hallottam sok jót a hazai szólófellépéséről sem. Vagyis nem mondhatnám, hogy meglepett a halálhír, de az embert akkor is megütik az ilyen esetek, főleg, hogy Warrel is tele volt tervekkel: új szólólemez, feldolgozásalbum, új Sanctuary, meg persze nagyon elméleti szinten, talán, valamikor a középtávú jövőben megint egy kis Nevermore. Ő legalábbis nem zárta ki a lehetőséget, én pedig bíztam benne, hogy egyszer összehozzák. De mint oly sok mást, most sajnos ezt is végleg el kell engednünk, meg őt magát is. A zenéjét szerencsére nem – az örökre itt marad.

Kiss Gábor: Gyerekkoromban rengeteg kazettát kölcsönöztem ki a káposztásmegyeri Szabó Ervin könyvtárból. Többek között így eszméltem rá a Genesis, Phil Collins, a Megadeth és a Black Sabbath zenéjére is, illetve innen gyűjtöttem be a teljes Queen-diszkográfiát. Kábé 15-16 éves lehettem, amikor egyik alkalommal egy olyan válogatás került a kezembe, amin 1990-ben megjelent anyagokról szemezgettek. Volt rajta Meliah Rage, Ozzy és Suicidal Tendencies, meg rögtön nyitányként a Future Tense a Sanctuarytől, benne egy varázslatos hangú, különleges dallamérzékkel megáldott frontemberrel. Kapásból lenyűgözött, és egyértelműen ütött is minden mást a kaziról, én pedig ahogy tudtam, be is szereztem a teljes Into The Mirror Blacket, ami azóta is ott van a legnagyobb kedvenceim között. Warrel Dane és a Nevermore pedig innentől kezdve végig velem is maradt.

1215wd2

Emlékszem, 1998-ban, az Overkill-lel közös buli napján rendezett Nevermore-dedikáláson az MCD Zeneáruház előtt kígyózó sorban álltam egyik cimborámmal, rövidgatyában, kezemben az utcáról kapart koncert-plakáttal. Épp valami rettenetes, spandex-gatyás Saxon-fotón röhögtünk, amikor is egy kitömött hollót szorongató, tetőtől talpig feketébe burkolózott lány közölte, hogy igazából mi, „köcsög rapperek" vagyunk nevetségesek. A sorsnak viszont volt humorérzéke, 2011-ben, a PeCsában Warrellel készült közös fotónkon ugyanis pontosan „köcsög rapperekként" pózolunk. Amíg élek, nem felejtem el azt a képet. És hiába jöttek nem sokkal később a hírek a csapat feloszlásáról, meg voltam győződve, hogy mindez csak átmeneti. Lesz még Nevermore, hiszen miért is ne lenne? Egy olyan zenekar, amelynek első négy lemeze csont nélkül műfajteremtő klasszikus, és amely azok után is annyi kiemelkedő – még ha néha nehezen is emészthető – zenét tett le az asztalra, miért is ne folytatná valamikor? Hiszen ha valakiket, őket aztán tényleg mindenki szerette, tisztelte és elismerte. És várta is vissza.

Hiába nézett ki Warrel annyira szarul tavaly a Dürerben, egész egyszerűen nem volt olyan opció, hogy legyőzzék saját démonai. Hiszen még vissza kell térnie a Nevermore-ral, folytatnia a Sanctuary annyira jól sikerült visszatérő anyagát, meg kiadni a kettes szólólemezét. Annyi feladata, terve volt még. A sors azonban időközben valahol, valamikor elvesztette a humorérzékét, és Warrel Dane nincs többé. Dreams lie smashed again.

Koroknai Balázs: Azon szerencsések közé tartozom, akik ereje teljében ismerhették meg Warrel Dane-t, amint szőke hajzuhatagába burkolózva jött velem szembe a Next In Line klipjében. Élőben sajnos sosem találkozhattunk - annak idején az alkalom nem volt adott, később pedig már én nem kerestem az alkalmat. Ennek ellenére a képernyőn keresztül is pontosan éreztem, hogy a klasszikus értelemben vett frontemberek egyik legmarkánsabb képviselőjével nézek éppen farkasszemet. Kezdetként ennyi elég is volt, de hogy mennyivel több van benne ennél, arra csak pár évvel később ébredtem rá.

1215wd1

In this neon-black gloom I still see his face...

Az 1999-es év életem egyik legsötétebb időszaka volt, amikor túlzás nélkül megéltem mindazt, ami az aktuális album borítóján elmeséltetett. Nem az a helyzet volt ez, amikor az ember a Politics Of Ecstasy modorában, puszta kézzel esik neki a falak lebontásának. Nem is kerestem a Nevermore társaságát, mindaddig, amíg az egyik végtelen buszúton, az említett kép hatására végül tettem egy próbát a Dreaming Neon Black dalaival. A mai napig az egyik legborzongatóbb zenei élményem, ahogy az album akkor magába szippantott, alvadtvér-ízű világába alámerített. A hangszeresek zsenije mindebben mit sem számított.

Sokaknak megadatik, hogy kitörölhetetlen nyomot hagyjanak maguk után, de Warrel Dane-nek ez az emberi lélek esetében is sikerült. Abban a szegmensében élt a világnak, ahonnan ezeket a sztorikat napvilágra segíthette, de ahonnan számára nem volt kijárat. Végtelenül hálás vagyok az előbbiért, és bár rettenetesen sajnálom, nem tudok csodálkozni az utóbbin. Köszönöm, Warrel, nyugodj békében.

warrel_dane_k2016_01Cseke Feri: Vidéki suttyó vagyok egy pár ezer lelket számláló, dél-magyarországi kisvárosban, ami a matematika alapvető törvényei szerint ugye azt is jelenti, hogy helyileg kevés hasonló érdeklődésű ismerőssel kell „gazdálkodnom". A kört zenei érdeklődésre leszűkítve pedig egyre csak fogy a rokonlelkek száma, hiába is próbálom felhívni a figyelmet – csak úgy egymás között – a valódi értékeket képviselő, páratlan tehetségekkel megáldott csapatokra. A mi kis apró, mindennapi gondokkal küzdő, rohanó közösségünkben nehezen ragad meg a kultúrának e nyomorúságból felszakadó éjfekete oldala... Az embernek évek óta olyan érzése van, hogy az odafigyelést és a fogékony mentalitást mintha végleg felváltotta volna az elutasítás és az érdektelenség.

És hogy miért is kapcsolódik mindez szegény Warrel Dane hirtelen halálához? Egyszerűen csak azért, mert a tragédia miatt egy kicsit még magányosabban érzem magam, mint úgy általában. Szeretteim és barátaim között járkálva is olyan, mintha csak egyedül én gyászolnám ezt a kivételesen tehetséges dalszerzőt/énekest és szövegírót, aki – számomra elsősorban a Nevermore keretein belül – valami olyasmi velőig ható muzsikát alkotott, ami valójában leírhatatlan, stílusában szinte minden fölé emelkedik, és a mai napig örök kedvenc. Mivel személyesen nincs kivel megosztanom e bánatot, itt maradtam tehát egyedül a lemezekre préselt Sanctuaryvel, a Nevermore-ral és a néhai Warrel Dane-nel, ezzel a bizarr, nyomasztó, hisztérikus verzéket és óriási dallamokat kiéneklő őstehetséggel, akiért ugyanúgy ég a gyertya, mint ahogyan a korábban eltávozottakért is. És akinek a sorlemezei most szigorúan a harmincéves, kézzel összerakott hangfalakon dübörögnek, mert a belőlük áradó mélységeket csakis azok képesek elfogadhatóan megjeleníteni. Bárhol is vagy most, Warrel, utazz tovább „Voyagerként", művészeteddel nekünk már „megteremtetted a végtelent", de végül itt hagytál egy kifogástalan életművet is. Amelynek egy meghatározó momentuma sajnos kegyetlenül be is következett: dead heart in a dead world...

 

Hozzászólások 

 
+16 #17 mamsiplény 2017-12-18 13:42
Ha nincs a Shock, talán sosem találkozom a Nevermore-ral, már nincsenek tinédzser haverok akik ajánlanak ezt-azt, egyedül lettem "felfedező", és ez rajtam kívül nem is nagyon érdekel mást a környezetemben (vagy csak ritkán, mivel a céges kiruccanásainko n én vagyok a Metalline sofőrje).
A Shockot olvasva azonban eléggé adta magát, hogy a Nevermore-t hallani kell, a ráncos mazsola és később a szőlőmag volt olyan erős és személyes hasonlat, hogy az ember valami különlegeset várjon. Amit aztán maradéktalanul meg is kapott. Warrel Dane-től. Mert állat ugyan a zene is, de Warrel éneke megfogalmazhata tlanul lenyűgöző. Nem hiszem, hogy ember, akinek van lelke, szabadulhat tőle valaha is. A Nevermore tehát feliratkozott a kedvencek sorába, a 2000-2005 közötti három lemez időnként előkerült, de a felfedezésnek is haladni kell így a teljes diszkográfiával csak akkor ismerkedtem meg, amikor a klasszikushockb an sorra kerültek. Ezeket sikerült felírnom:
Nevermore - Elsőre még csak halványzöld (=megvehető, de lehet élni nélküle). Talán mert tudom mi jön még.
The Politics of Ecstasy - Itt is megvan minden, ami kell, legfeljebb önmagukhoz képest halványzöld.
Dreaming Neon Black - Atyavilág. Ebbe már tényleg bele kell dögleni. Lehet, hogy mégis inkább Nevermore összes?
A többihez már nem került semmi szöveg, csak a megérdemelt sötétzöld.

Warrelnek még mindig nem ástam utána, de azért a neve miatt a Praises To The War Machine már szembejött (Jajjajjaj, meg kell szakadni. Hogy tud ilyen fájdalmasan énekelni valaki?), és persze velem is maradt.

Aztán idén ősszel a klasszikusokban elértem a Sanctuary-ig. Ide ez került:
Warrel Dane énekel. Ezzel mindent el is mondtam.

Valahogy így vagyok most is. Már mindent elmondtam. Mit lehet ilyenkor egyáltalán mondani. Az ember sokáig azt hiszi, hogy semmit, aztán egyszer átkerül a másik oldalra, és rájön, hogy szinte bármit. Szóval részvétem mindenkinek, akinek hiányzik Warrel. Akik pedig része voltak az életének, azoknak különösen.
Nekem is fáj hogy elment, és a terveiről olvasva - a hallgatói önzésen túlmenően - miatta is, hiszen biztosan szeretett volna még maradni. Zenészként megadatott neki, hogy velünk maradjon elhunyta után is, és segítsen kiélni az aktuális fájdalmunk, egy kicsit meg is szabadítva tőle.
Nyugodj békében Warrel. És köszönöm.
Idézet
 
 
+6 #16 Draveczki-Ury Ádám 2017-12-18 13:23
Idézet - NOLA:
Csodálkozva vettem tudomásul, hogy a The Politics..., albumról nincs recenzio :-(
Szerintem simán a klasszikusok kozott a helye..., nem tervezitek?

De, a héten lesz.
Idézet
 
 
+2 #15 NOLA 2017-12-18 10:17
Csodálkozva vettem tudomásul, hogy a The Politics..., albumról nincs recenzio :-(
Szerintem simán a klasszikusok kozott a helye..., nem tervezitek?
Idézet
 
 
+3 #14 miso 2017-12-16 19:41
A szomoró apropó kapcsán, épp ma reggel hallgattam meg.
Zseniális album, fej-fej mellett volt sokáig a Deaming Neon albummal, de egy kicsivel ez nagyobb kedvencem lett.

Ez a lemez maga a METAL, zsigeri agresszió keveredik varázslatos dallamokkal, már a kezdő track odavág rendesen, és a Sound of Silence feldolgozás is pazar.
Ez egy hibátlan album, ahogy a Dreaming is, ezután nálam kicsit visszaestek, de az EOR és a TGE is olyan albumok amikért bandák ezrei összetennék a kezüket, ha csak egy hasonlót tudnénak készíteni.

RIP Warrell, a modernkori metal egyik legjobb énekese voltál
:-(
Idézet
 
 
+2 #13 varecza 2017-12-16 16:32
hát tényleg nem volt valami jó formában 2 hete szegény.
http://www.blabbermouth.net/news/watch-warrel-danes-final-performance-on-brazilian-tv-recorded-two-weeks-before-his-death/
Idézet
 
 
+4 #12 Endi 2017-12-16 08:50
Ilyenkor mindig egy kèrdès üvölt fel bennem...
MIÈRT.....!?
Idézet
 
 
+5 #11 Anomander 2017-12-16 02:26
Csatlakozom a többiekhez Szilvi, nagyon sajnálom, hogy elvesztetted őt, ráadásul ilyen hirtelen.

Én a Shock! oldalain olvasottak hatására kezdtem el Nevermore-t hallgatni (bár elég későn), viszont azon nagyon kevés együttes közé kerültek nálam hamarosan, akiknek ha egy lemezét meghallgatom, akkor gyakorlatilag nekiugrom majdnem a teljes életműnek is utána. Ebben Warrel-nek rendkívül nagy része volt (most is a Dreaming Neon Black szól). A szólólemezét és a Sanctuary-t is nagyon szeretem.
Hihetetlen és borzongató hangulatot tudott teremteni a hangjával, a zenéjével és a szövegeivel.
R.I.P. Warrel Dane, you will be sorely missed.
Idézet
 
 
+6 #10 ördöngös 2017-12-16 00:50
Életem első metal koncertje itthon, 1998 Nevermore/Overkill.
Micsoda kezdés mi? Fostam felmenni egyedül vidékről, senkit sem ismertem, de a mindenem volt mindkét zenekar,most vagy soha.
Az E-klubban aztán mellbevágott az az érzés,ami a mai napig tart koncerteken ,hiszen ezek az emberek ugyanazt szeretik amit én,metaltesók, és mindjárt jön a Next in line. Ezek most tényleg itt vannak , és nekünk fognak játszani?
Aztán első sor, egész koncert alatt headbang,nem is láttam szinte a bandát, total extázis. Nem is tudom hogy vergődtem el utána a Lövöldéig.
Idézet
 
 
+8 #9 Ary 2017-12-15 16:15
Engem is teljesen lesokkolt Warrel halála. Személyesen nem ismertem, de sokszor láttam élőben a Nevermore-ral, legutóbb a Sanctuary-vel. Szívszorító Szilvi visszaemlékezés ét olvasni. :( Talán Vörös Attila tudna még Warrelről mesélni, hogy milyen embernek ismerte.
Idézet
 
 
+20 #8 Valentin Szilvia 2017-12-15 15:45
Köszönöm szépen mindenkinek a kedves sorokat. Jólesik.
Idézet
 
 
+6 #7 Bólogató kutya 2017-12-15 15:42
2007-ben ismeretlenül megnéztem a Nevermore-t a Szigeten, ami nagy hatással volt rám. Akkoriban másféle zenéket hallgattam, de a Belive in nothing a koncert után évekig visszhangzott bennem úgy, hogy utána sem hallgattam őket valamiért. Sokszor csak évekkel később esik le a tantusz nálam, több újító zenekarral jártam már így.
Ugyanakkor a Warrellel és a Nevermore-ral kapcsolatos híreket mindig elolvastam itt, így számomra nyilvánvaló volt a shock! szerkesztőség rajongása is irántuk.
Évek óta shock! olvasó vagyok, és bár személyesen nem ismerjük egymást veletek újságírókkal és szerkesztőkkel - én Warrel zenéjét sem igazán -, de magát a zenét szenvedélyesen szerető emberként a soraitokon keresztül mégis mélyen átérzem a bánatotokat.
Őszinte részvétem a szerkesztőségne k!
A fenti írásaitok több, mint méltó megemlékezések.
RIP Warrel
Idézet
 
 
+6 #6 DéeL 2017-12-15 12:49
Hát ez nem hiányzott, így év vége felé. Számomra hibátlan diszkográfiával rendelkezik, teljesen mindegy, hogy Sanctuary, Nevermore, vagy szóló. Nagyon fog hiányozni.
Idézet
 
 
+8 #5 shmonsta 2017-12-15 12:11
Szép megemlékezés, nyugodj békében Warrel!
https://www.youtube.com/watch?v=JLwXuPdVzGU
Idézet
 
 
+15 #4 19EmpEroR75 2017-12-15 11:26
1995-ben kezembe került egy ismeretlen zenekar ismeretlen kazettája (arra már nem emlékszem, hogy olvastam-e előtte Nevermore-ról, szerintem nem, vagy ha igen, nincs emlékem róluk). A tagokat nem ismertem, a Sanctuary-ról akkor még nem hallottam (utólag pótoltam be), évek óta death és black metal lázban égtem. Belehallgattam. És eldőlt. Noha gyakorlatilag csak (mint később megtudtam) demókat tartalmazott, azonnal megfogott a zene, Warrel hangjától pedig kész voltam. Olyan erővel hatott az érzelmeimre, ahogy mások addig nem nagyon tudtak, pedig akkor már szerepet játszott az életemben Mercury, Halford, Dickinson. Talán Robert Plant stílusa volt rám még ekkora hatással. De ez valahogy más volt. Szóval csak a véletlenen múlt, hogy egy kölcsönkapott másolt kazettán hallgathattam a Nevermore debütanyagát.
December 13-a a család számára örömteli nap volt sokáig, a nagyim születésnapja. Aztán jött 2001, elment Schuldiner, és az öröm mellé szomorúság is vegyült. Nagyi hosszú évek itthoni ápolása után tavaly meghalt, így ez az idei december 13-a eleve szar nap volt. Délután bekapcsolom a gépet, feljövök a netre, és az első találatok között ott a hír. Nézem a monitort, le vagyok taglózva. Nem folytatom.

A megemlékezést én is köszönöm, és Naradához csatlakozva Szilviát ismeretlenül is üdvözlöm, együtt érzek vele.
Idézet
 
 
+11 #3 Adam 2017-12-15 11:04
Melto megemlekezes, koszonjuk. Hatalmas enekest es tehetseget veszitettunk ismet...
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Helstar - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Muse - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 15.