Shock!

július 21.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Nevermore: Nevermore

0407nevermore7Néhány héttel ezelőtt olvashattál a Klasszikushock rovatban a kettes Sanctuary-lemezről, az Into The Mirror Blackről, Warrel Dane és Jim Sheppard története azonban közel sem ért véget ott és akkor. Vegyük fel tehát a fonalat 1992 táján, amikor is a Sanctuary már a múlté, a Warrel Dane – Jim Sheppard tengely mellé pedig felsorakozott az elődzenekar utolsó szakaszában turnégitárosként már velük melózó Jeff Loomis, valamint a dobos Mark Arrington. Azaz megszületett az első Nevermore-felállás.

Bár a Sanctuary keserű véget ért, Warreléknek ez nem szegte kedvét, így nem sokkal az Into The Mirror Black megjelenése után már össze is állt az új brigád, 1992 tavaszán pedig elő is rukkoltak egy tízszámos demóval. Az Utopia címet kapott anyag bő háromnegyed órára rúgott, és olyan, később széles körben is ismertté vált dalok is szerepeltek rajta, mint a Matricide, a Godmoney vagy a The Sorrowed Man. Ezt a felvételt egyfajta puhatolózásnak, szárnypróbálgatásnak szánták, és bár ekkor még a Sanctuary révén szerződésben álltak az Epic kiadóval, az anyagnak nem lett különösebb visszhangja. 1994-ben aztán következett a kettes demó kevesebb, mindössze öt számmal (ezen szerepelt a C.B.F., a Timothy Leary, a Sea Of Possibilities és a The Sanity Assassin is, továbbá ismét rögzítették a World Unbornt az 1992-es anyagról).

megjelenés:
1995. február 14.
kiadó:
Century Media
producer: Neil Kernon

zenészek:
Warrel Dane - ének
Jeff Loomis - gitár
Jim Sheppard - basszusgitár
Van Williams / Mark Arrington - dobok

játékidő: 42:55

1. What Tomorrow Knows
2. C.B.F. (Chrome Black Future)
3. The Sanity Assassin
4. Garden Of Gray
5. Sea Of Possibilities
6. The Hurting Words
7. Timothy Leary
8. Godmoney

Szerinted hány pont?
( 40 Szavazat )

Mivel akkoriban mindenhol a Nirvana, a Soundgarden és társaik számítottak aktuális atyaúristeneknek, mindenki azt várta, hogy Warrelék is elmozdulnak ebbe az irányba. Sok hasonszőrű metal zenekar választotta ezt az utat, kézenfekvő lett volna tehát, hogy a seattle-i négyes is erre az ösvényre lép majd. Bár a Nevermore hangzásvilágára mindig is jellemző volt egyfajta borult, sötét, kissé melankolikus hangulatvilág (akárcsak földijeik, a Metal Church és a Queensryche esetében is), mégsem próbáltak részeseivé válni a grunge színtérnek. Warrel Dane: „Akkoriban nem is gondoltunk bele ebbe a grunge dologba, meg hogy mi is történik körülöttünk. Egész egyszerűen nyilvánvaló volt, hogy nem illünk bele, és kész. Emlékszem, hogy küldtem demókat az Epicnek, mivel a Sanctuary révén még Nevermore idők elején is le voltunk szerződve velük. Meghallgatták a Neil Kernonnal készült felvételeket, és az első dolog, amit az A&R-os srác mondott, mindössze annyi volt, hogy valamivel grunge-osabbat várt. Én meg csak néztem, hogy miről beszél ez az idióta? Próbáltuk tudatosan kerülni a grunge-hatásokat, de azok elég furcsa idők voltak. Főleg egy seattle-i metal zenekar számára. Mindenki grunge-mániában szenvedett és semmilyen tiszteletet nem mutattak a másféle zenék, főleg pedig a metal iránt. Szóval mi sosem voltunk ennek a színtérnek részesei, és soha nem is akartunk azok lenni. Az Epic részéről volt persze nyomás, próbáltak hatni ránk, de a Nevermore-nak épp az volt a koncepciója, hogy semmilyen elvárásnak sem akartunk megfelelni."

0407nevermore2Az első nagylemez felvételeit végül saját zsebből finanszírozták, mivel az Epic hallani sem akart egy grunge-mentes Nevermore-ról. Producernek azt a Neil Kernont akasztották le, aki igazi nagyágyúkkal is dolgozott, és bár anyagi lehetőségek limitáltak voltak, a korábban többek között Yes-, Peter Gabriel-, Scorpions- és Judas Priest-anyagokon is bizonyított mesternek sikerült elfogadható soundot összehoznia. A felvételek végül két részletben, nagyjából féléves szünettel zajlottak, közben pedig egy tagcsere is bonyolította a csapat dolgát. Első körben még Mark Arrington ült a dobcucc mögött, vele pedig négy dalt vett fel a csapat (What Tomorrow Knows, Garden Of Gray, The Hurting Words és Godmoney), és nem igazán tudni, pontosan miért került ki a bandából, de mivel Warrel állítása szerint akkoriban sokkal profibb volt társainál, az is elképzelhető, hogy önként lécelt le. Dane: „Van Williams mindösszesen a dalok felében játszott, a többit Mark Arrington nyomta fel, aki kibaszott profi volt. Komolyan úgy gondolom, hogy Van egyike a legjobb metaldobosoknak, de Mark is hihetetlen volt. Lejött a próbákra, és közölte velünk, hogy neki semmi szüksége gyakorlásra, ránk viszont ránk férne. És igaza is volt! Bement a stúdióba, feljátszotta az adott dalt, és vissza se hallgatta, de tudta, hogy rendben van. Egy igazi metronóm volt a srác." (A sors fintora, hogy Mark azóta is mindösszesen egy lemezen játszott, mégpedig Jeff Loomis első szólóanyagán, a 2008-as Zero Order Phase-en.)

A szimplán csak a zenekar nevét viselő, a két demóról összemazsolázott dalok újravett változatait rejtő debüt végül 1995. február 14-én jelent meg mindennemű felhajtás nélkül. Bár a független Century Media adta ki, nyilvánvaló volt, hogy különösebben ők sem kívánnak foglalkozni az anyaggal: bár a csapat eredetileg csupán demónak szánta a később első nagylemezüknek felcímkézett dalcsokrot, a cég nem akart pénzt ölni annak újra feljátszásába. Mivel Kernonnak köszönhetően a cucc így is elfogadhatóan szólt, úgy gondolták, jó lesz ez így is. Warrel Dane: „Mindig úgy tekintek az első Nevermore-lemezre, mint a Sanctuary után egy nagyon durva fejlődés eredményére. Még akkor is, ha csak keresgéltük a saját hangzásunkat, és gyakorlatilag demókat tartalmazott, amiket Neil Kernonnal rögzítettünk Seattle-ben. Őszintén szólva nem számítottunk rá, hogy lemezként valaha is napvilágot látnak majd. Mikor azonban a Century Media hallotta az anyagot, az volt a véleményük, hogy semmi szükség nincs rá, hogy újravegyük a dalokat. Ez persze annak köszönhető, hogy Neil zseniális producer, így még alacsony költségvetéssel is zseniális hangzást képes összehozni. De egyébként is az a véleményem, hogy ha óriási büdzsével dolgozunk, az sem változtatott volna a nyersességen és az energikusságon. A második Sanctuary anyagnak jó körülmények között futottunk neki, ezzel szemben a Nevermore-t saját zsebből finanszíroztuk. Ez a szituáció pedig igencsak felszította bennünk a tüzet, az éhséget, amit a Sanctuary-éra végén már nem éreztünk."

0407nevermore6Bár a csapat stílusa még nyilvánvalóan nem teljesen kiforrott az első anyagon, mégis valamennyi későbbi stílusjegy megtalálható ezekben a darabokban is: lassan hömpölygő doom, teátrális, drámai hatású vokálok, technikás riffelés, progresszív megoldások, mind-mind képviseltetik magukat a lemezanyagon, az pedig vitán felüli, hogy már ekkor is nagybetűs Dalokat írtak. Az indítás elég súlyos: a What Tomorrow Knows egy sabbathista, lassan hömpölygő, végtelenül sötét dal, tipikus Warrel Dane-szöveggel, amelynek bridge-részében elhangzik a banda neve is. Bár a csapat kifejezetten elzárkózott a '90-es évek közepének seattle-i színterétől, az a fajta borús zaklatottság, ami például az Alice in Chainst is jellemezte, egyértelműen tetten érhető a nyitó nótában. A C.B.F. (azaz Cold Black Future) direktebb, tempós darab, mely felvonultatja a később védjegyként is aposztrofálható, jellegzetesen nyakatekert Loomis-riffelést. A Sanctuary-érát idéző hisztérikus, magas énektémákat is elsütő track szövege tele van burkolt utalásokkal és hasonlatokkal, összességében azonban véleményem szerint a drogokról szól. Mivel a csapat egyes tagjai sosem vetették meg az önpusztítást, tulajdonképpen semmi csodálkoznivaló sincs ezen, ahogy azon sem, hogy a téma később is felbukkan.

A The Sanity Assassin a lemez leghosszabb és egyben talán legsúlyosabb dala. Szinte balladisztikusan szomorú hangulatban indul, majd fokozatosan besúlyosodik, ahogy megismerjük főszereplőjének életét, és azt, hogy mivé válik. Nem csak a lemez, de véleményem szerint az egész Nevermore-életmű egyik legjobbja, ugyanis hihetetlenül zenei, súlyos és fogós is egyben. Minden ízében tökéletes. A Garden Of Gray ismét egyenesebb vonalvezetésű szám jellegzetesen szaggatott riffeléssel és újfent magas Warrel-témákkal, szövege (benne a kettes lemez címével, a „the politics of ecstasy" kifejezéssel) pedig többféleképpen értelmezhető, hiszen egy képzeletbeli kertről és a benne lakozó entitásról éppúgy szólhat, mint egy párkapcsolatról, vagy szimplán csak a zenekarról. Warrel mellett Christine Rinehart (valódi nevén Christine Rhoades) háttérvokáljai is hallhatóak benne. Christine-t Warrelék régóta ismerték, hiszen Hand Of Grace nevű csapatának demóján Loomis is eleresztett egy szólót, Dane pedig háttérvokálozott. Az énekesnő később is besegített cimboráinak: a Dreaming Neon Black címadójában szintén ő hallható, akárcsak Loomis szólólemezének négy dalában.

A Sea Of Possibilities sodró lendületű dal, és tulajdonképpen a C.B.F. mellett ez az egyetlen, amely igazán gyorsnak tekinthető, egyben pedig prototípusa az olyan későbbi, emblematikus Nevermore-slágereknek, mint a Narcosynthesis vagy a Beyond Within. A lírai The Hurting Words az énekes magánéletébe enged betekintést, lévén egy rossz véget ért párkapcsolatáról szól. A meglehetősen érzékeny és zárkózott Warrel később sem bizonyult túl sikeresnek ezen a téren, így ma is Jim Shepparddel és egy rakat macskával él együtt. Dane: „A Hurting Words egy ex-csajomról szól, akivel elég csúnya vége lett a dolognak. Talán egyszer játszottuk koncerten, mivel nevetséges volt élőben. A közönség úgy nézett ki, mintha le lennének szedálva. Alapjában véve elaltattam őket."

0407nevermore3Nem meglepő, hogy a Timothy Leary című tracket az amerikai pszichológus/író Timothy Francis Leary munkássága ihlette, témájához mérten pedig kellően borult és zaklatott is. Az 1920-ban született fickó a pszichedelikus kábítószerek pártfogójaként került be a köztudatba, Leary ugyanis hitt abban, hogy az LSD-t eredményesen lehet használni pszichiátriai terápiás célokra. Később aztán olyannyira első számú közellenségnek számított az Államokban, hogy Richard Nixon egyenesen Amerika legveszélyesebb emberének nevezte, haláláig pedig huszonkilenc börtönt járt meg. Munkássága más csapatokat is megihletett: a Threshold is Leary egyik gyakran idézett mondását választotta címként Turn On Tune In című dalához.
A záró Godmoney a korszak egyik slágertémájával, a vallással és a televíziós prédikátorokkal foglalkozik, és ahogy például a South Of Heaven lemezen a Slayer, úgy nyilvánvalóan a Nevermore sem a jelenség mellett tört pálcát. A dal elsősorban a fogós refrén és a remek Loomis-szóló miatt érdemel említést, és bár sokkal erősebb számok is helyet kaptak az első korongon, a Sanity Assassin mellett valamiért mégis ez a kedvencem közülük.

A korongnak 2006-ban kijött egy újrakiadása, amely a What Tomorrow Knows klipje mellett a még 1992-ben megjelent, tízszámos Utopia demó azon négy dalát is tartalmazta, amelyek végül nem kerültek fel az első LP-re. Helyet kapott továbbá rajta a The System's Failing is, amelyet újravettek a lemezhez, annak első kiadásán azonban valamiért mégsem szerepel. Az 1992-es demóról ezen kívül három dalt vettek újra az albumhoz, a Godmoneyt, a Garden Of Grayt és a The Hurting Words-öt, míg a Matricide és a The Sorrowed Man az In Memory EP-n tűnt fel 1996-ban. Aki begyűjti az újrakiadást, az valamennyi korai Nevermore-dalt egyszerre tudhatja a gyűjteményben, hiszen az így tizenhárom számosra hizlalt dalcsokor tételein kívül nem született más a korai időszakban.

0407nevermore4

A lemezhez megjelenéskor egy viszonylag profi klip is készült, a Century Media tehát legalább annyi energiát fordított a lemezre, hogy a már említett What Tomorrow Knows képi megjelenését megfinanszírozta. A videóban természetesen annak ellenére is Van Williams látható, hogy a dalt még Arrington játszotta fel, illetve feltűnik benne Pat O'Brien is, a Cannibal Corpse mai hathúrosa, aki akkoriban élőben is csatlakozott hozzájuk, de fix zenekari tag sosem lett belőle. Pat 1996-ig maradt a Nevermore-ban, így a Death társaságában lezajlott turnén is ő volt látható a színpadon Loomis mellett. Dane: „Nagy mázlink volt, így a Death társaságában mehettünk turnéra, méghozzá úgy, hogy Chuck Schuldiner hívta fel az ügyvédünket. Emlékszem, épp a Blind Guardiannel játszottunk Európában, amikor hazatelefonáltam a jogászunknak, aki kérdezte, hallottam-e már valaha egy bizonyos Chuck Schuldinerről, merthogy a bandája épp minket szeretne elvinni turnézni. Először azt hittem, csak viccel, de aztán közöltem vele, hogy mondjon igent. Azonnal! És elhiheted, hogy hihetetlen volt minden este Chuckot nézni játék közben."

Bár a kritika lelkesen fogadta a Nevermore-t és a lemezt, Warrelék még éveken keresztül csaknem teljes ismeretlenségben dolgoztak. Hiába volt kiváló az In Memory EP és az 1996 júliusában érkezett The Politics Of Ecstasy is, az áttörés jelei csak a '90-es évek végén, a Dreaming Neon Black után kezdtek megmutatkozni. Ettől azonban a korai anyagok éppoly zseniálisak, mint a kirobbanó sikert meghozó Dead Heart In A Dead World, így annyit már most megígérhetek, hogy 2016 júliusában folytatjuk a történetet.

 

Hozzászólások 

 
+5 #9 suizidium 2015-04-08 23:15
Az Enemies of Reality meg ez a csúcs. Főleg a tribute Leary papához:-)
Idézet
 
 
+1 #8 bélféregtámadás 2015-04-08 09:28
Meg sokáig abban a hitben éltem a Pat O Brien az énekes a zenekarban :D Még nem volt internet csak Hammer abban meg sokszor felcserélték a képaláírást
Idézet
 
 
+1 #7 bélféregtámadás 2015-04-08 09:25
Nekem a kettes lemezük volt a mindenem, meg az In memory ep, hónapokig nem is hallgattam mást.
A világ legjobb feldolgozását is ők készítették a Love Bites-t.
Utána a Jugulator lemezen a Judas rendesen le is nyúlta a Nevermore hangzást.
Idézet
 
 
+2 #6 Montsegur 2015-04-08 09:15
Köszönöm a cikket, nekem sok újat mondott!

Egyetlen észrevétel: Jeff első szólólemeze a Zero Order Phase volt, Mark azon dobol. Bocs, kicsit elfogult vagyok azzal a lemezzel, 2010-ben személyesen a Mestertől vettem a debreceni koncertje után, kézfogás és rövid beszélgetés kíséretében, így talán érthető az elfogultság...
Idézet
 
 
+2 #5 pumpika666 2015-04-07 22:46
zseni lemez! ma is a legjobb lemezük számomra, itt még nem voltak lehangolva a pincébe :)
Idézet
 
 
+2 #4 Szabó Róbert 2015-04-07 20:09
Jó cikk lett Gábor, de hogy hogy nem az ország egyik legnagyobb NEVERMORE rajongója írta "Szilvia"?
Idézet
 
 
+7 #3 Kiss Gábor (Shock!) 2015-04-07 19:10
Idézet - Milan:
Nem tudom hány éves lehet a cikkszerző, de úgy tippelem még tanult oroszt az iskolában. Eddig legalábbis csak olyanoknál láttam ezt a g-d (Bling Guardian) felcserélős hibát, akik tanultak cirill ABC-t. :)


Sajnos fogalmam sincs a cirill ABC-ről. Egyszerű elütés.
Idézet
 
 
#2 Milan 2015-04-07 16:01
Nem tudom hány éves lehet a cikkszerző, de úgy tippelem még tanult oroszt az iskolában. Eddig legalábbis csak olyanoknál láttam ezt a g-d (Bling Guardian) felcserélős hibát, akik tanultak cirill ABC-t. :)
Idézet
 
 
+4 #1 Chris92 2015-04-07 15:08
A későbbi lemezek ismertebbek, viszont minőségben ez sem marad el sokban tőlük, az az egyedi hangulat és riffelés már itt jelenlétét teszi, néhány Nevermore favoritom pedig pont hogy itt szerepel. Amúgy nekem a 2006-os kiadás van meg, a bónuszdalok is nagyon jók!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

Die Krupps - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.

 

Dark Tranquillity - Budapest, Dürer Kert, 2010. október 14.

 

Wendigo - Budapest, Rocktogon, 2007. április 29.