Shock!

Az év lemeze. A Dead Heart lemez után ráncos mazsolának éreztem magam egy kuglóf belsejében. Most apró szőlőmagnak érzem magam ebben a mazsolában. Ez volt a kritika. Vegye meg mindenki. Írtam vala ugye ezt kb. egy hete. Akkor most jöjjön a teljes kritika.

A Dead Heart lemezre várva is tűkön ültem, nem volt ez most sem másképp. Idén már alig bírtam magammal, akartam tudni, hogy merre is mentek tovább a Seattle-i metalistenek. És jött az Enemies Of Reality, engem pedig két másodperc alatt megettek. A riffek feszesebbek mint valaha (olykor Meshuggah-sabbak, mint valaha, de ez már bevallottan az, tehát mégis jól hallottam ezen hatást korábban, hehe), a gitárszólóktól egyszerűen elállt a szavam, Jeff Loomis a zsigereiben érzi, miképp kell TÖKÉLETES szólókat írni. Piszkosul gördülékenyek, megjegyezhetőek, istenek! Hallani, érezni, ahogy egybeolvadt a gitárjával a keze, együtt lélegzik a húrokkal minden ujja. Istenadta tehetség a srác, aranyba kellene foglalni a kezeit. A riffjei szintén egytől-egyig istenek, erre nincs jobb szó, kifogytam a hülye jelzőkből, csak ülök és valami fura vicsorba fagyott vigyorgással bólogatok elégedetten, már ha éppen nem ugrálok, mint egy tizenéves kölyök. EZ a zene hozza az adrenalint, szinte túlcsordulok, kifolyik a fülemen, de a fene bánja, ezt akartam, elveszni az özönlő hangok között.

Van Williams a metalszakma egyik legalulértékeltebb dobosa, eddig is imádtam a kis finom díszítéseit, ötleteit, a cineken való játékát, most még odafigyelősebben játszik, mint eddig, mindemellett félelmetes húzással bír a dobolása. Warrel Dane pedig a már megszokott "warreldane-es" dallamokat hozza. Úgy általában nagyon kevés énekest kedvelek, na ő benne van az első ötben. Sőt. Nem lehet nem imádni a hangját, félelmetes érzelmi töltéssel, kifejezőkészséggel tud dalolni, bár az tény, hogy aki egyszer is hallotta, az ismeri a dallamait, mint a tenyerét. Nagy meglepetéseket nem hoz, de őt pont ezekért a dallamokért szeretjük, és ez így van jól.

Kilenc dal - csak kilenc - rakatott fel a cd-re, az első három meglehetősen súlyosan aprít, a Never Purify ezek közül még plusz gigantikus érzelemhegyeket mozgat a refrénjével. Ezért imádom még külön a zenekart: az eklektikus súlyosságot olyan érzelmes refrénekkel bírják összeölteni, amitől az ember szíve csodálatosan összefacsarodik. A Never Purify szövege meg mintha összefüggne a talányos Evolution 169-nal; megteremtettek, otthagytak, majd jött a káosz... Megint olyanok a dalszövegek, amikbe aztán bele lehet magyarázni bármit, el lehet töprengeni vajon mit miért írt le Warrel. De ezt úgysem tudjuk meg sosem.

A címadó Enemies Of Reality az első a cd-n, ebben az egész lemez megtalálható hangulatilag, már ettől a daltól teljesen kész voltam, és ez még csak az első volt a sorban. A zaklatott Ambivalentben death metalkodnak kicsit egy sajátos dallamos refrén után, ezt is csak ők tudják így, ilyen tökéletesen vegyíteni. Negyedikként kapunk egy Nevermore líracsodát, a Tomorrow Turned Into Yesterday-t, melyben mikor Warrel fájdalomtól átitatottan énekli, hogy: "emotion dies", abba külön bele lehet halni. Ahogy ebbe a dalnak minden részletébe bele lehet, a szólótól kezdve a szövegen át mindenbe. A legtöbb zenekar fél karrierjét odaadná ennek a dalnak a tizedéért...

E kis andalodás után megyünk vissza a sűrűbe, az I Voyager megint akkora téma... Laza és feszes egyszerre, a szokásos nevermore-os refrénnel. A Create The Infinite-ben meg már megint átmegy olykor death metalba a riffelés, aztán a Who Decides kő-zúzással indul, ami átbillen egy másféle lírába, mint az előző, csodálatos vokálokkal. A végén újra bedurvulnak, meglepő, de brilliáns megoldás.

Utána jön a Noumenon, különös darab, mintha besztóndult volna a zenekar a stúdióban, a szövegében meg ott a megfejtés mindenre, a gitárszólóban meg Marty Friedman hatása. A végére jutott talán a legfeszesebb riff, a Seed Awakening kezdése ismét csak levett a lábamról, mint ahogy eddig az összes többi dal is. Nincs üresjárat, halványabb pillanat, tömény érzelmes brutalitás a lemez és ezt imádom bennük, és imádja szerintem a zenekar is saját magában.

Sajnos a promo cd egész egyszerűen fosul szól, dörmög, massza, a magas hangok eltűntek a süllyesztőben, remélem, hogy a végleges változat ennél jobb. Állítólag igen. Be is szerzem természetesen, kell a borító is hozzá, mert ismét Travis Smith dolgozott a zenekarnak, a szokásos igényes stílusában, azt hiszem ezt nem kell bővebben kommentálnom.

Jelen pillanatban a Nevermore a világ legmetalabb zenekara. És ez jó. Azt hiszem ezt a lemezt csak a következő Nevermore album tudja majd letaszítani a trónjáról. Én meg addig roppant jól érzem magam apró szőlőmagként abban a ráncos mazsolában a kuglóf mélyén.