Shock!

Kicsit zsibbasztó belegondolni, hogy az Operation: Mindcrime első és második része között kevesebb idő telt el, mint a második és a most megjelent harmadik között. Ugyanakkor úgy gondolom, Geoff Tate szólóban ma már messze nem kockáztat annyit ezzel a lemezzel, mint amekkora rizikónak az első folytatás tűnt a maga idejében. A Queensryche persze már addigra is eléggé elkoptatta a saját legendáriumát, de az 1988-as mestermű árnyéka ettől még átugorhatatlannak tűnt, a második rész gondolata meg valahol szentségtörésnek. Ma viszont, kis túlzással akár azt is kérdezhetném: nem mindegy igazából, mit csinál 67 éves fejjel, ilyen megtépázott hírnévvel Tate?

Többször leírtam és elmondtam itt-ott, de azért innen se hiányozzon: a maga idejében nyilvánvalóan baromira túlpontoztam a kettes Mindcrime-ot. Ennek elsősorban magánéleti háttere volt, egyszerűen egy olyan periódusomban jelent meg az album, amikor teljesen telibe kapott az a hangulat és szövegvilág. Később természetesen szertefoszlott a köd, viszont ezzel együtt, húsz év távlatából is úgy gondolom, hogy jól lehozták vele a lehetetlen feladatot. A kettes lemez természetesen nem mérhető az eredetihez, de mai fejjel is erős, markáns atmoszférájú, abszolút vállalható cucc, a Chris DeGarmo utáni éra talán legerősebb darabja. Tate ezúttal nem folytatást írt Nikki, Mary nővér és Dr. X sztorijához, hanem részben az első Mindcrime idejére repít vissza bennünket, a fókuszban az ördögi doktorral, felvillantva valamennyit a negatív hős előtörténetéből is.

Az elsőként megismert Power hallatán még bizakodó voltam. Bár nyilvánvalóan és első hallásra is valósággal üvöltött belőle az AI-promptolt jelleg, ezzel együtt is erős ez a szólógitármotívumaiban a Speak hangulatát is megidéző, húzós tempójú darab. Azt mondtam: ha az egész album ilyen, egy rossz szavam sem lesz. Aztán megérkezett a lemez – meglehetősen visszafogott promóval egyébként –, és baromira nem ilyen lett. Hanem leginkább semmilyen.

Önmagában nem baj, hogy Geoff 2026-ban nem akarja eljátszani 1988-at, sőt. Az ilyesmi valószínűleg kínkeservesen izzadságszagú eredményt hozna, az meg senkinek sem hiányzik. Viszont nem szeretném elhallgatni, hogy ennél az egykoron szebb napokat látott, kissé egzaltált csávónál nagyon rég elfogyott vagy legalábbis megnedvesedett már a dalszerzői puskapor, és most sem sikerült értelmes eredményt csiholni belőle. Egyszerűen nem tudom másképp mondani, meg nem is akarom: sajnos teljesen híján van az épkézláb dalötleteknek a lemez. Geoff bizonyára az elmélkedősebb, művészibb jelleget hangsúlyozná, ha megkérdeznénk, de valójában szó sincs ilyesmiről: a 45 perces anyag javarésze céltalanul csordogál és egybefolyik, mert egyszerűen mentes az igazán karakteres dallamoktól, riffektől, gitártémáktól. Ahol pedig nem direkt módon felvillantott áthallásokról van szó, ott az a bizonyos Mindcrime-hangulat is teljességgel hiányzik belőle. Az említett Power és mondjuk a pumpáló basszusra rákanyarított, mélyebb fekvésű énektémákkal operáló The Devil's Breath kivételével valójában nem is igazán tudok komplett számokat méltatni. Tagadhatatlanul akadnak jó ötletek, erős részletek itt-ott, a gitárszólók pedig több dalban is igen pofásak, de egyáltalán nem sikerült hatásos és meggyőző formába önteni ezeket.

Sajnos a főhős hangja is erősen megkopott mostanra, ami persze nem új, és nem is lenne feltétlenül baj, ha nem akarna túlnyújtózkodni a takaróján. De arra például egyszerűen nincs mentség, amit az intró után érkező You Know My Fucking Name-ben összevernyákol. Komolyan senki sem hallotta, milyen borzasztóan hamis és fülbántó ez így? Vagy épp ez lenne a koncepció? Nem tudom eldönteni, melyik a rosszabb változat... Néhol pedig furcsán befejezetlen hatást kelt az anyag. A kimért ütemű The Answerből kifelejtették az igazi refrént, a mászós-kúszós-kígyózós tempójú Vulnerable kórusvokáljait mintha csak úgy ötletszerűen rákenték volna az alapokra, a női énekkel színesített I'll Eat Your Heart Out vagy Do You Still Believe? hömpölygése pedig sokadszorra is megjegyezhetetlen. Még a mélyebben dohogó Set You Free-ben sem történik semmi, a You Can't Walk Away Now drámainak szánt párbeszédje pedig túlságosan hosszú és ripacskodó ahhoz, hogy üssön. A dzsesszes szaxofondíszítésekkel felütött A Monster Like Me-vel meg olyan kurtán-furcsán ér véget az album, mintha a készítőknek sem lett volna fontos, hogyan fogják keretbe ezt az egészet.

A producer John Moyerrel karöltve Tate telezengedezte a sajtót, hogy ez a lemez mennyivel jobban szól az eredetinél, ami nyilvánvalóan viccnek is rossz, bár a hangzás egyébként mai sztenderdek szerint nem gáz. De hát teljesen egyértelműen nem lehet egy lapon emlegetni a Peter Collins-féle korszakalkotó, mai füllel is etalon originál O:M-sounddal. Mint ahogy maga az album sem méltó egyik előképéhez sem. Inkább olyan, mintha egy egykori klasszikus, korszakalkotó hiper-szuper blockbuster lélektelen, ruppótlan, már csak valamelyik harmadvonalbeli streamingszolgáltatóra legyártott sokadik folytatását néznénk. Úgyhogy a pontszámomban a címnek szóló jóindulat is ott figyel.

Viszont, hogy visszakanyarodjak az elejére: nem mindegy igazából, mit csinál 67 éves fejjel, ilyen megtépázott hírnévvel Tate? De, totálisan. Ő megcsinálta, mi meghallgattuk, most pedig mindenki szépen lapoz egyet, és holnapra már nem is fogunk emlékezni erre az egészre.