Shock!

Sokadszori visszatérőként köszönthettük ismét önálló bulival Budapesten az Anthraxet a Concerto Music harmincéves jubileumi szériájának keretében. A New York-i thrasherek idén végre ismét új albummal jelentkeznek, aminek épp itt az ideje, koncertjük pedig szokásosan hozta a kötelezőt. Ugyanakkor ez a kötelező a tőlük elvárható alapszint mellett a kötelezően megemlítendő hiányosságokat? problémákat? anomáliákat? is magában foglalja. Mindenesetre aki eljött, így sem valószínű, hogy megbánta a döntését.

A Decapitated kimondottan jó választás volt Scott Ianék elé. Eleve erős klubbandáról beszélünk, ahol ugyan jó néhány éve nincs új lemez, a legutóbbi azonban annyira ütősre sikeredett, hogy valamennyire még mindig kitart a lendülete náluk. Különösebben nem is lepett meg, hogy a szűk háromnegyedórás szett gerincét a Cancer Culture dalai adták. A műsor első felében persze mindezt leginkább csak a belső magnó segítségül hívásával lehetett élvezni, mert elöl borzasztóan tompán és erőtlenül szóltak. Ez azért szerencsére később jelentősen javult, úgy az arányok, mint a tisztaság tekintetében, de a dögösítőgombot valahogy így sem sikerült megtalálni a keverőpulton.

Apropó „elöl": nem okozott különösebb gondot fix helyen lecövekelni a színpad közelében, mert az érdeklődés finoman szólva sem hágott még ekkor a tetőfokára, meglehetősen foghíjasan álldogáltunk. Ugyanakkor nem mondanám, hogy a közönség nem vette az adást, hiszen láthatóan sokan ismerték a Decapitatedet, volt circle pit – oké, visszafogott méretű, de volt –, kaptak tapsot és éljenzést rendesen. A magam részéről cseppet sem bántam a legutóbbi lemez kiemelt szerepét, a címadó dal vagy főleg a műsorzáró Iconoclast hatalmasat ment, utóbbi még úgy is, hogy a dallamos énektémákat gépről adagolták.

Mindenki döntse el, illúzóromboló-e ez vagy sem, szerintem elfért, viszont nem szeretném elhallgatni, hogy bármilyen jó is lemezen a Decapitated, kiállásra azért baromira nincsenek a tengerentúli kollégák szintjén. Az aránylag frissen igazolt finn énekes, Eemeli Bodde korrektül hozta az üvöltős témákat, de a csatlakozásakor tett nyilatkozatokban emlegetett „elképesztően intenzív színpadi jelenlétről" nekem például teljesen más fogalmaim vannak annál, mint hogy valaki álldogálva integet, mosolyog, ördögvillázik, fel-alá sétál és néha szól néhány szót. Szépíthetjük ezt, de nem látom értelmét, színpadi munkára és attitűdre kicsit olyan hatást keltett a banda, mint amikor egy rutintalanabb hazai csapatot látunk előzenekarként valamelyik kinti nagyság előtt. Érzésem szerint kicsit nagy is volt nekik ez a színpad, a kék sátor deszkáit bizonyára otthonosabban belakták volna.

A zenélés minőségébe egyébként így sem lehetett belekötni, a lengyel zenekarok mindig érezték a death metalon alapuló, de más irányokba is kanyargó brutál muzsikát, a Decapitatednél sincs ez másképp, és a kezükben meg a fejükben van minden szükséges tudás a zenéjük méltó megszólaltatásához. A visszafogott fényjáték közepette kiálló csapatról persze akkor is lejönne, hogy Wacław „Vogg" Kiełtyka a főnök, ha nem tudnám ezt. A Machine Headet is megjárt gitáros fölényes tudása minden pillanatban üvöltött, szólói még a gyengébb hangzás mellett is öltek, de alkalmanként a konferanszokba is beszállt. Összességében rendben volt az előadás, de a szuperlatívuszokat azért semmi sem indokolja, lemezen lényegesen meggyőzőbb és különlegesebb a csapat, mint élőben.

Az Anthraxre természetesen felszaporodott a közönség a Red Stage előtt, de heringezni azért nem kellett. Bár távolról sem volt ciki a fél- és kétharmadház közötti nézőszám, manapság az efféle patinás bandák papírforma szerint többet is tudhatnának ennél. Nézőpont kérdése, mi lehet ennek az oka. Scott Ianék kétségtelenül rengetegszer jártak már nálunk, de én sokkal inkább abban látom a problémát, hogy a zenekar ehhez képest egészen minimálisat vagy még annyit sem alakít a műsor gerincén. Értem én, hogy minden klasszikus bandának kötelező elnyomnia a legnagyobb slágereket, de esetükben több dolgot sem értek ezen a téren. Erről később.

A New York-iak élő intenzitása és energikussága persze ettől még legendás, ráadásul nálam is gyerekkori kedvencek, így akármikor jönnek, megnézem őket. A legutóbbi, Kreatorrel és Testamenttel közös jelenés egyéb elfoglaltságok miatt ugyanakkor pont kimaradt, így mondhatni, ki voltam éhezve rájuk, és a találkozás örömét persze maradéktalanul ki is pipálhattuk. Ezeket a fazonra is ikonikus arcokat mindig jó látni, és kész. Joey Belladonna és Frank Bello totálisan megőrizték a harmincöt-negyven évvel ezelőtti videókból megismert régi fizimiskájukat és vidámságukat, Charlie Benantének jót tett a Pantera, mert iszonyatos csúcsformában nyomta, Scott Ian meg érezhetően visszafogottabb, mint mondjuk tíz éve, de elég ránézni, és az embernek jókedve kerekedik. Jonathan Donais esetében meg megszoktam, hogy fizimiskára teljesen kilóg közülük és kicsit olyan, mintha ott sem lenne. Ellenben baromi jól gitározik, és úgyis ez a lényeg.

A csapat elsősorban fesztiválkörön jár Európában, így meglehetősen pőrére vették a színpadot. Egyetlen háttérvászon előtt nyomták végig, rajta az őszre várható Cursum Perficio lemez – elég ocsmány – borítójával, és a műsor is papírforma szerint ment végig. Mint írtam, az Anthrax legendás koncertbanda, és ugyan az a bizonyos intenzitás már nincs meg, a nyomaiból simán elélnek ma is. Ahhoz tudnám ezt hasonlítani, ahogyan például a Slayernél is elindult egy nem vészes, de egyértelmű öregedés a leállás előtti utolsó éveikben. De ez önmagában nem probléma: hogy mást ne mondjak, a szintén hosszú karrierre visszatekintő, ráadásul jócskán alacsonyabb átlagéletkorú Decapitated koncertenergiája például közelebb áll egy kezdő, elsőlemezes magyar bandáéhoz, mint az Anthraxéhez. És ebben most semmi túlzás vagy rosszindulat nincs, egyszerűen tény. Szóval a fénykorhoz képest pár fokozattal kímélőbb üzemmódban nyomják már Scotték, de bármikor remek hangulatot csinálnak, a közönség pedig veszi is az adást. Vagyis minden adott volt egy kellemes estéhez, ami be is jött. Ennél többről azonban nem számolhatok be.

A hangzás a bal első fertályon, ahol álltam, kissé tompa, de élvezhető volt, másoktól, más helyekről azonban hallottam horrorsztorikat. Itt-ott akadt némi gitárelhangolódás is, de semmi olyan, ami ne férne be egy élő buli keretei közé. Na, és akkor helyben vagyunk, hogy mit nem értek náluk most már évtizedes szinten. A közönség szó szerint mindent remekül levett tőlük. A mindent ebben az esetben nem kizárólag azt jelenti, hogy az Among The Livinget, a Madhouse-t, a Metal Thrashing Madet meg a Caught In A Mosht, hanem azt, hogy tényleg mindent. Nyilván semmi gond nincs vele, hogy az efféle alapdalok mindig, fixen a műsor részét képezik, nem az a bajom, hogy mi van, hanem hogy mi nincs. Érdemes összehasonlítani az Anthrax szettjét a kortárs, másfél hónapja itt járt Kreatorével, ahol aztán szó szerint senki sem vádolhatja Millééket nosztalgiázással, azzal együtt sem, hogy a kötelező sztenderdek is a programban maradtak. És direkt azért a Kreatort hozom fel példaként, mert az Anthrax hozzájuk hasonló cipőben jár. Bár ritkábban adnak ki lemezt, mint az esseniek, de ha igen, a végeredmény náluk is simán odatehető a régi nagy dalok mellé, amit a közönség is maximálisan honorál.

Konkretizálva: nemcsak a Breathing Lightning nem okozott odalent kisebb ovációt, mint bármelyik régi darab, hanem a mindössze néhány hete bemutatott első új dal, az It's For The Kids sem. Ezt is tisztán hallhatóan üvöltöttek az első sorok, ráadásul méltán, mert baromi erős. Vagyis rég túl vagyok már azon, hogy csakis a John Bush-éra dalait hiányoljam, és mint sejtheted, nem is erre akarom kifuttatni ezt az egészet. Szeretnék hallani ezek közül is párat, nem vitás, de megértettem, hogy Joey nem akarja ezt, a többiek meg nem erőltetik rá. Azt viszont teljesen érthetetlen, pazarló luxusnak tartom, hogy az utolsó két albumot semmi sem képviselte az említett egyetlen dalt leszámítva. És igen, a régi repertoárból is lehetne sokkal bátrabban válogatni. Bizonyíték: az egyetlen nem agyonnyomatott hőskori nótát, a Keep It In The Familyt sem fogadta kisebb ováció bármelyik másiknál. Szerencsétlen Medusát viszont folyamatosan beszuszakolják az estébe, pedig Belladonna már tizenöt éve is csak szenvedett vele... Tényleg napestig sorolhatnám a fénykor jobbnál jobb Anthrax-darabjait a The Enemytől kezdve a Make Me Laugh-en meg a Belly Of The Beasten át egészen az In My Worldig, amikkel simán fel lehetne ütni kicsit a bemerevedett műsort. Ezek ráadásuk még csak nem is az obskúrus deep cutok, hanem a maguk idejében bizony abszolút közönségkedvencnek számító tételek voltak...

Mint írtam, ez persze csak az érme egyik oldala, mert ami elhangzott, azt szokás szerint jó volt hallani, és a záró Indians utáni Antisocial – I'm The Man – I Am The Law triász kimaxolta az ereszdelahajam-faktort is. Még úgy is, hogy egyébként csak a végén hosszasan búcsúzkodó Joey láttán éreztem közülük egyedül, hogy szívesen folytatná még pár dal erejéig. Szó, ami szó, két-három tétel még lazán elfért volna a kábé nyolcvan perchez pluszban, és akkor valószínűleg a fenti fejtegetésem is okafogyottá válik.

Szóval szándékosan használtam a kellemes jelzőt, mert összességében nagyjából ez írja le a lényeget. Magyarán, bár jól éreztem magam a bulin, ennél sokkal többet azért nem tudnék róla elmondani: a kihagyhatatlan, frenetikus, évkoncertje és társai jelzőket semmi sem indokolja. De nyilván stílusosan indult az idei nyári koncertszezon a veterán mosherekkel, ez nem vitás.