Shock!

A Morbid Angel utóbbi mondjuk másfél-két évtizede finoman szólva is bizarr, és számos kérdést vet fel – ezek megfejtése külön cikket igényelne, megnyugtatóan megválaszolni pedig aligha tudnánk őket. A zenekar fennállásának első nagyjából húsz éve azonban etalon a maga műfajában és úgy általánosságban véve a metálban is. E karrier egyik legfényesebb gyémántja pedig egyértelműen a napokban harmincöt éve megjelent második album, a Blessed Are The Sick, amely számos tekintetben túlmutatott az épp fénykorát élő death metal színtér versenyzőinek többségén. A Morbid Angel itt tette mindenki számára egyértelművé, hogy eszükben sincs leragadni egyetlen dimenzióban.

A Morbid Angel az első perctől fogva a '80-as évek végén feltört death metal színtér vezérhajói közé számított. A Death után és az Obituary mellett az első hullámban váltak világszerte ismertté és sikeressé: Trey Azagthoth, David Vincent, Pete Sandoval és Richard Brunelle igazi alapművet tett le az asztalra a stílusban az 1989-es Altars Of Madness debüttel. A lemez bő egy év leforgása alatt közel százezer példányban talált gazdára világszerte, ami a muzsika kérlelhetetlen brutalitását és extrémitását tekintve valóságos csodával ért fel, így az Earache kiadó egyik vezető bandájává váltak.

A zenekar szünet nélkül turnézott a debüt után, méghozzá a legváltozatosabb partnerekkel, a velük műfajilag rokon bandák – Obituary, Deicide, Ripping Corpse, Atheist, Carcass, Bolt Thrower – mellett másként durva, másként agresszív csapatokkal – Forbidden, Pantera, Sanctuary, Death Angel – egyaránt. A műfajt övező viták őket sem kímélték: az amerikai kisegyházak képviselői és hívei többször is beleakadtak a csapatba sok más egyéb zenekar mellett, ám ismertség tekintetében ez is a malmukra hajtotta a vizet. Még úgy is, hogy a Morbid Angel sosem számított annyira szélsőségesnek ezen a téren, mint például a sátánista/keresztényellenes vonalat nemcsak náluk direktebb módon erőltető, hanem arra igencsak rá is játszó Deicide. Noha ez akkoriban keveseknek tűnt fel, Trey zenekara valójában nem félt kikacsintani a maszk alól, és nem vették magukat olyan véresen komolyan: a korai időkben például jó időn át egy kiszuperált iskolabusszal turnéztak Amerikában, mert egyszerűen nem volt más.

Mire a csapat ráfordult a második album munkálataira, a death metal az underground színtér vezető irányzatának számított. A független kiadók szó szerint elárasztották az ilyesmire fogékony közönséget a műfajban született lemezekkel. A Morbid Angel egyvalamit egészen biztosan nem akart: besorolni az ezer és egy egyforma csapat özönébe. David Vincent: „Őszintén szólva, sok remek zenekar működik, de hasonlóan őszintén: olyan bandák lemezeit is hallottam, akiket még jó néhány év választ el attól, amit én lemezérett szakasznak gondolok. Ezeknek a csapatoknak még érniük, fejlődniük kell dalszerzői szempontból, hogy ne a kedvenceik riffjeit vagy dalait másolják. Sokan egyszerű kópiákat állítanak elő, semmi újat nem mutatnak, hanem úgy szólnak, mint ez vagy az a banda. Nem mondok neveket... Sok jó csapat jutott persze szerződéshez, ami örömteli, ugyanakkor mostanra alaposan kiterjedt a színtér, és kissé talán túl is népesedett. Szerintem a jó zenekarok csak egyre jobbak és egyre nagyobbak lesznek, ahogy a death metal előbb-utóbb kinő az undergroundból és a hétköznapibb közönség is egyre jobban elfogadja majd a műfajt. Mert szerintem ez történik majd. Bizonyos zenekarokkal azért, mert eladják magukat. Másokkal azért, mert nagyon komolyan veszik a dolgukat és kiemelkedő anyagokkal állnak elő. Megint másokkal pedig azért, mert rátaláltak erre a stílusra, ami egyre népszerűbb."

A csapat természetesen a stílus fellegvárába, a Morrisoundba vette be magát 1991 legelején, hogy felvegyék a második lemezt. Utólag nehéz kihámozni, mi ennek az oka, de vélhetően tudatosan nem a death metal stúdiópápáját, Scott Burnst kérték fel a produceri feladatok ellátására. A zenei rendezés felelősségét ők maguk vették a vállukra, és csupán hangmérnökként vonták be a munkába a stúdió másik legendás szakemberét, Tom Morrist. Emellett tudatosan el akartak térni a többek között az Altars Of Madnesst másoló death metal kópiacsapatok egysíkúan gyors, egydimenziós muzsikájától is. A fő dalszerző Trey ennek jegyében több olyan hatásának is teret engedett, aminek korábban nem, bár a jellegzetes stílus alapjai természetesen nem változtak: „Ami a zenét illeti, én írtam minden riffet, és a hangszerelés java is tőlem származik. A szövegeket David írja, és miután ezek is összeállnak, néha kicsit változtatok a hangszerelésen, hogy jobban idomuljon a zene a mondanivalóhoz. De amikor leülök írni, alapvetően ott van a fejemben a komplett nóta, dobokkal, mindennel együtt. Ezután először Pete-tel jövünk össze, elmagyarázom neki, milyen ritmusokat szeretnék, és sokszor jobb megoldásokkal rukkol elő, mint amit én kitaláltam. De általában, ha előállok egy riffel, már megvan hozzá a fejemben a dobritmus is. Vagyis a zene alapjait lényegében egyedül írom, de nyilván nem mindent. Értelemszerűen nem szólok bele például Richard gitárszólóiba, az ott teljes egészében az ő kreativitása. Ám a ritmusgitározásban megvan a magam stílusa, ez kétségtelen."

A kísérletezés jegyében egy intró és két, akkoriban teljesen formabontónak számító instrumentális átvezetés is helyet kapott a hagyományos death metalként aposztrofálható dalok között, a szintén totálisan atipikus zárásról nem is beszélve. Maguk a súlyos, pusztító témák is változatosabbak voltak a debüt dalainál úgy a tempókat, mint hangulatukat tekintve. A zenekar emellett az újonnan írt tételek mellett előkapart három tételt az eredetileg debütnek szánt, de végül fiókban maradt Abominations Of Desolation lemezről is. Utóbbi 1986-ban azért nem jelent meg, mert Azagthoth elégedetlen volt a felvételek minőségével és érettségével – magukkal a dalokkal azonban nem. Az akkori felállásból csupán Brunelle maradt Trey melett a fedélzeten, ám a kukázott anyag három témájának felfrissített verziója már az Altars Of Madnessre is felkerült, és ide is újrageneráloztak róla még egyszer ennyit. Trey a korabeli interjúkban egyenesen úgy fogalmazott, hogy valójában a kettes lemezzel sikerült ténylegesen megvalósítaniuk, ami '86-ban a céljuk lett volna: „Ez a lemez olyan, amilyennek eredetileg az Abominations Of Desolationt is szántuk. Az Altars Of Madnessen elég sok témát felgyorsítottunk, és emiatt bizonyos értelemben kiveszett belőlük az érzés, ami még áthatotta a lassabb témákat. Ez itt viszont az új elemek és a régi érzésvilág tökéletes kombinációja – azt hiszem, ez a lényeg."

A zenekar a külsőségekkel is markánsan meg akarta magát különböztetni a pályatársaktól. Miközben a death metal színtér versenyzői szabályosan egymásra licitáltak, ki tud véresebb, ocsmányabban horrorisztikus borítókat letenni az asztalra, az ő választásuk Jean Delville szimbolista festő 1895-ös mesterművére, a Les trésors de Satanra („A Sátán kincsei") esett. A kép nyomasztó, sötét eleganciája helyből gyökeresen mást sugallt, mint egy-egy százötvenedik belezős vagy szörnyes frontkép. Ugyanígy a promóciós fotók is eltértek a stílusban megszokottól: nemhogy nem akartak rajtuk direkt rútnak vagy visszataszítónak látszani, hanem épp ellenkezőleg. Ugyan egy sötét, horrorisztikus csavart vittek a sztoriba, még a lábuk előtt heverő, lenge öltözetű csajokat ábrázoló kép is lapult a korabeli sorozatokban. Trey köszönetnyilvánítása a Blessed Are The Sick címmel, 1991. május 22-én megjelent lemez bookletjében pedig önmagában is epikus volt, és azóta is előszeretettel idézgetik az internet különböző bugyraiban. Csupán egy dolog, hogy kísérőjegyzeteiben a gitáros az általa is minden idők legnagyobb zeneszerzőjének titulált Wolfgang Amadeus Mozartnak ajánlotta a lemezt – a műfajban ugyan nem volt szokványos az ilyesmi, de megütközni talán éppúgy indokolatlan lett volna rajta, mint Hendrix, Michael Schenker, Uli Roth, Eddie Van Halen, Joe Satriani vagy Steve Vai felsorolásán. Az azonban már egészen mellbevágóan tömény, ahogy utána ősi közel-keleti istenségek egész sorától kezdve H.P. Lovecraft kreálmányain, Chevy Chase-en, Bill Murray-n és John Candyn át egészen a pitbullokig mindenkit felsorol a köszönetrovatban, hogy aztán ismét visszakanyarodjon Mozartra.

A Blessed Are The Sick változatosabb, sokszínűbb, bátrabb és kísérletezőbb lemez az Altars Of Madnessnél, ugyanakkor ízig-vérig Morbid Angel. A bizarr intró – morgás? motorzaj? – után kíméletlen, kimért középtempós riffeléssel indítja az anyagot a Fall From Grace, ahol ez az előttem mindig fortyogó lávafolyamot idéző téma csak megsokszorozza a begyorsulás erejét. Sandoval blastbeatjei gyilkosak, de a riffek körvonalazottsága és Vincent acsargása egyaránt messze túlmutatott a követők tengerén: akármilyen brutális és agresszív a dal, simán lehet fogósnak is nevezni, középső belassulásával és sivító, elmeháborodott, mégis briliáns szólóival együtt. Mindez a soron következő két tételre, az egyaránt három perc alatt maradó Brainstormra és Rebel Landsre is igaz. Előbbiről mindig az jutott eszembe, hogy ha valaki célirányosan el akarná készíteni a Reign In Blood death metal megfelelőjét, ilyen típusú dalok képezhetnék az anyag gerincét: nyaktörő tempó, egészen elképesztő irányokba csavarodó riffekkel, mégis annyira rendszerben van és olyan gyorsan a fülbe ragad („Demons race into my eyes"), hogy az valami félelmetes. Aztán egyik pillanatról a másikra véget ér, és jön a szigorúbb, menetelősebb Rebel Lands, ahol megint teljesen váratlan irányba megy a végén a dolog a groove-os riffel és az éterien úszó, beteg szólómenetekkel. Trey játékában simán tetten érhetőek nagy ikonjai, Eddie Van Halen vagy Steve Vai hatásai: nyilván tök mást és máshogy játszik, de a féktelen, minden szabályra fittyet hányó, virtuóz megközelítés egyértelműen erről a tőről fakad.

A Doomsday Celebration az első instru átvezető a maga szimfonikus hatású szintetizátoros megoldásaival – az észak-európai black metal színtér bandái közül soknak egészen biztosan ennek hallatán jutott eszébe, hogy nahát, ilyesmi is elfér egy efféle lemezen? Utána azért a lemez egyik legszélsőségesebb tétele, a két percet is alulról karcoló Day Of Suffering következik, ahol a gonosz, sötéten doomos kezdést elsöprő, szélvész tempójú zúzda követi. Itt is megáll, amit fentebb a Brainstormról és a Reign In Bloodról írtam. A lemez központi tétele ugyanakkor a Blessed Are The Sick / Leading The Rats, a banda ikonikus, lassan őrlő borulatainak prototípusa. Ez a fajta elvetemült, doomos vonal mindig is nagyon jól állt a Morbid Angelnek: Azagthoth és Brunelle ide-oda csavarodó, tonnasúlyú riffelése tökéletes alapot nyújt a kibontakozáshoz a több sávon ide-oda úszó Vincentnek és Sandovalnak is. Davidet a magam részéről simán a legtökéletesebb vokalisták egyikének tartom a műfajban: itt még ugyan nem játszott olyan briliáns módon a hangjával, mint később, de tökéletesen artikulált hörgő-bömbölő stílusa önmagában is hangszerként fonódik egybe az alapokkal. És amit nem lehet eléggé hangsúlyozni: baromi karakteres, gyorsan megjegyezhető minden megoldása. Sandoval játékának elementáris ereje pedig végig mellbevágó, ám ezekben a lassabb darabokban még nyilvánvalóbban ütközik ki, mennyire ízesen, szépen játszik, ha úgy tetszik, valósággal zenél a dobokon. Önmagában csak rá odafigyelni is élmény. Maga a dal kolosszális mestermű, és a furulyás hatású Leading The Rats outro is remekül érvényesül a végén, akár hosszabb is lehetne.

A Thy Kingdom Come riffjeinek fűzésében egyértelműen a '80-as évek derekának thrashesebb fogásai köszönnek vissza, de nyilván a Morbid Angel szűrőjén áteresztve. A membránt kitépő, horzsoló szólók itt is ölnek. Az Unholy Blasphemiest az Abominations Of Desolationről mentették át: egyenes szabású, csapkodósan kegyetlen zúzda parádésan megfogalmazott, gyilkos riffekkel, és az „Evil undisguised / Breathe in pain / Blackened souls remain" refrént itt is kábé már a második hallgatásra bömböli az ember Vincenttel. A szintén '86-ból eredő Abominations visszafogottabb tempókat és töredezettebb ívet hoz, ebben szintén ott kísértenek születési korszakának thrashes fogásai. Itt sem tudom eléggé hangsúlyozni, dalokként is mennyire egyben vannak ezek a tételek: miközben számos korabeli B-kategóriás zenekar cél és értelem nélkül zúzott, a Morbid Angel valóságos death metal slágereket tett le az asztalra ezen az anyagon. A Desolate Ways reneszánsz áthallásokat is rejtő, akusztikus gitáros átvezetését teljes egészében Brunelle hozta. Totálisan formabontónak számított az ilyesmi 1991-ben egy death metal lemezen, ám épp emiatt tökéletesen passzol a lemez menetrendjébe törékeny, fennkölt szépségével és finomságával. És persze mondanom sem kell, utána csak még nagyobbat üt az Abominationsön még Azagthoth címmel szerepelt, visító szólókkal megpakolt, teljesen elborult szövegű The Ancient Ones... Amiben amúgy megint teljesen túlvilági témafűzésekkel, váltásokkal operálnak a középrészben. A záró In Remembrance zongorás levezetése a maga sötét, vészjósló voltában remekül zárja be a kört a műsor legvégén. Az album remekül körvonalazott, kissé száraz, mégis igen erőteljes hangzása a mai napig megállja a helyét.

A szaklapok death metalra fogékony köre hatalmas lelkesedéssel fogadta az albumot és az év legkiemelkedőbb megjelenései közé sorolták a durva vonalon. A maga korában tényleg újszerűnek számító elemek ugyanakkor több puristát is elbizonytalanítottak. Vincent: „Az Altars Of Madness-szel 1989-ben azt mondtuk: oké, ez itt a Morbid Angel, és ilyen a hangzásunk. Ám amikor utána kijött a Blessed Are The Sick, teljesen másmilyen lett a végeredmény. A kis zenei átvezetések, a billentyűs részek sokat tettek hozzá a lemez atmoszférájához. Ezek hallatán mindenki azt kérdezte: te jó ég, de hát mit műveltek ezek? Megváltoztak, másmilyenek, lelassultak, ilyenek lettek meg olyanok lettek! Miközben a Blessed Are The Sick gyors anyaga lényegesen gyorsabb az Altars Of Madness leggyorsabb témáinál. Viszont mivel az album egy furcsa intróval startol, és utána a Fall From Grace egy lassú, súlyos riffel indít, az emberek rávágták: oké, ezek lelassultak! De ez egyszerűen baromság... A zenehallgatók egyből levonják a következtetéseket és nagyon gyorsan beskatulyázzák a dolgokat." Trey: „A Morbid Angel mindig is death metalt játszik majd. Számomra a death metal a metál vagy általánosságban a zene legszélsőségesebb formája, ugyanakkor a mi muzsikánkban rejlik némi komolyzenei érzés is. Death metal némi gótikus, komolyzenei érzéssel."

A csapat szövegvilágával, témaválasztásaival kapcsolatos viták persze továbbra sem ültek el – még annak fényében sem, hogy a Blessed Are The Sicken hol utalások formájában, hol direktebb módon ugyan végigvonult a téma, de azért korántsem csak ilyesmiről írtak. Ennek ellenére mind a szövegíró Vincent, mind Azagthoth rendszeresen magyarázkodni kényszerült az interjúkban arról, ugyan mi bajuk éppen a kereszténységgel. David: „Az iszlám is kibaszottul elnyomó vallás, de az én életemre igazából nincs hatással. Tudod, ez elvileg egy szabad ország, de ehhez képest azt látom, hogy egyre több és több szabadságjog szorul háttérbe bizonyos, idézőjelesen értve erkölcsileg tudatos csoportok miatt, akik mindenáron rá akarják erőltetni másokra a véleményüket. Én viszont egyáltalán nem akarok úgy élni, ahogy ők mondják, és ha az utamba akadnak, akkor mindenképpen reagálni fogok erre."

Trey több ízben is leszögezte, hogy a csapat nem akar papolni senkinek: „Az egyetlen motivációnk, hogy rávegyük az embereket: cselekedjenek szabad akaratukból, gondolkodjanak, és ne álljanak be a sorba. Más szóval: dönts te magad, és ne azért tegyél valamit, mert az menő, vagy mert be akarsz illeszkedni, hanem mert őszinte szívvel szereted. Mindenkinek megvan a maga helye a világban, ahová saját jogán, önmagát adva is illik. Ami a vallást illeti, a zenekar amolyan fegyver bármilyen igazodást elváró szervezet ellen. A keresztény egyházak mindenképpen ilyenek itt az Államokban, és most a szervezett felekezetekről beszélek, nem a vallásos meggyőződésről. Semmi kifogásom az ellen, ha valaki hívő. Anyám is keresztény, és természetesen nem utálom azért, mert vallásos, viszont nem is erőlteti rám, nem papol folyamatosan arról, hogy helytelenül cselekszem. Megérti, hogy megvan a saját utam, neki is megvan a saját útja, és tiszteletben tartjuk ezt. A Morbid Angel alapvetően ennyiért áll ki: légy önmagad ura, éld a saját életedet, és ne aggódj amiatt, hogy mit gondol rólad Tom, Dick meg Harry. Magadnak akarj inkább megfelelni!"

Vincent ellentmondásos karakterének és nézetrendszerének egyébként ekkoriban kezdett híre menni a színtéren. A frontember később gyakran megkapta a szélsőjobbos bélyeget, amiért kétségkívül tett is a következő évek egynémely elhíresült interjújával és sztorijával – ugyanakkor a Blessed Are The Sick idejéből fellelhető vele olyan interjú is, amelyben a militáns életvédő-abortuszellenes mozgalmak kapcsán például általánosságban is határozottan a radikáljobbos vonal ellen foglal állást. A későbbiekben pedig jellemzően mindig elutasította, hogy bármiféle szélsőjobbos nézetet vallana, vagy pláne náci eszmékkel szimpatizálna. Vagyis könnyen lehet, hogy a feltűnési viszketegség is vastagon benne volt abban a pár fura megnyilvánulásban... Akárhogy is, a zenekar amúgy is ellentmondásos hírnevének biztosan nem tett vele jót, bár némi extra nyilvánosság kétségtelenül járt vele. A frontember mindenesetre számos korabeli megnyilvánulása alapján messze nem tűnik annyira rossz arcnak, mint amilyennek akkoriban kikiáltották, érdemes például megnézni, micsoda birkatürelemmel válaszolgat a világ leghülyébb kérdéseire is minden idők egyik legértelmezhetetlenebb interjújában...

Érdekesség, hogy a zenekar 1991. november 30-ai oslói koncertje a formálódó norvég black metal színtér számára is példátlanul megtermékenyítő hatással bírt. Sőt, bizonyos források szerint egyenesen itt találkozott először Øystein Aarseth, azaz Euronymous, illetve Varg Vikernes, bár utóbbi ezt határozottan cáfolja, és korábbi megismerkedésről beszél. Annyi azonban így is bizonyos, hogy a koncerten mind az oslói, mind a bergeni underground prominens személyiségei tiszteletüket tették. Az említettek mellett bizonyosan ott volt Håvard Ellefsen, azaz Mortiis, illetve Kristoffer Rygg, azaz Garm is, és utóbbi nem mellesleg szintén itt ismerkedett meg későbbi ulveres zenésztársával, Jørn Henrik Sværennel. Trey ugyanakkor a korabeli interjúkban kategorikusan elutasította, hogy sátánisták lennének: „Szeretném, ha mindenki megértené: nem népszerűsítjük az ördögimádatot, és nem szeretnénk senkinek sem megszabni, hogyan éljen. Tényleg annyi a Morbid Angel egyetlen üzenete, hogy mindenki legyen önmaga. Mélyen mindenkiben egy nagyszerű ember lakozik, és mindannyian másmilyenek vagyunk, úgyhogy mindenkinél létezik egy bizonyos természetes csúcs, ahová saját erejéből feljuthat. Már persze, ha valaki nem avatkozik bele ebbe, és nem kezdi el fojtogatni az illetőt. A kereszténységre abszolút jellemző az ilyesmi, de sok politikus sem szeretné, hogy az emberek gondolkodni kezdjenek – inkább azt szeretnék, ha mindenki beállna a rendszerbe. Nos, én azt mondom, lyuggassuk ki inkább ezt a rendszert... Fogj egy 9 milliméteres Uzit, és lődd darabokra, vagy valami ilyesmi..."

Akárhogy is, a Blessed Are The Sick anyagi szempontból is rendkívül sikeresnek bizonyult. A lemez néhány hónap leforgása alatt több mint százezer példányban kelt el világszerte, amivel a Morbid Angel eladásilag továbbra is a death metal legfelsőbb felsőházába tartozott. Olyannyira, hogy az év második felében, limitált példányszámban még az Abominations Of Desolationt is kihozta az Earache. Úgy tűnt, a csapat a nagy kiugrás előtt áll, így a következő albumhoz az Egyesült Államokban átszerződtek a Warner-birodalomhoz tartozón Gianthez, ám még mielőtt nekiláthattak volna a következő lemeznek, megtört az egység: meg kellett válniuk a drogproblémákkal küzdő Brunelle-től. A gitáros utóbb maga is elismerte, hogy mindez jogosan történt: „Nagyjából a Blessed Are The Sick felvételei idején vált világossá a helyzet, de mivel régóta jóbarátok voltunk mindannyian, megpróbáltuk valahogy egyben tartani a dolgot. Aztán a következő lemezfelvétel idején már látszott, hogy a zenekar számára az lesz a legjobb, ha találnak valakit a helyemre. Vállalom, hogy többnyire az én hibámból alakult így. Keményebben kellett volna hajtanom, mert rendkívül magas volt a mérce a zenekarban, és amikor elérkezett az idő, hogy feljebb lépjünk, elmaradtam ettől."

A csapat végül trióban rakta össze a folytatást. A Metallica '80-as évekbeli klasszikus albumainak producerével, Flemming Rasmussennel felvett Covenant nem váltotta be a Warner reményeit a még komolyabb áttörésről, de még így is minden idők legnagyobb példányszámban elkelt death metal lemeze lett. A Morbid Angel Erik Rutannel ment tovább, és ugyan az évek során többször is megkísérelték visszahozni Brunelle-t, a gitáros végül sosem tudta összeszedni magát annyira, hogy mindez hosszabb távon is sikerülhessen, és végül 2019-ben, 55 évesen elhunyt. Ami társait illeti, a '90-es évek derekán, nem sokkal az 1995-ös Domination után Vincent is távozott. Bár eleinte sokan nem fogadtak volna erre, még az első Steve Tucker-éra is bivalyerősnek bizonyult, de aztán elkezdődött a variálás Vincent visszahozatalával, majd Sandoval menesztésével és a nagyon vitatott Illud Divinum Insanusszal nyilvánvalóvá tették, hogy a klasszikus éra már aligha tér vissza. Azóta pedig ugye Vincent is megint távozott, hogy visszajöjjön Tucker, de új album a 2017-es Kingdoms Disdained óta nem készült. Vincent és Sandoval eközben az I Am Morbidban igyekeznek életben tartani a lángot a klasszikus repertoár turnéztartásával. Nem tudni, várható-e bármilyen változás ezen a fronton, hiszen ilyen-olyan szórványos részinformációk szerint Trey az elmúlt bő másfél évtizedben még korábbi önmagához képest is eléggé megborult, és szüntelenül a zseniket meg az őrülteket elválasztó igen vékony vonalon járja táncát. De nyilván ezeknek a híreknek nehéz lenne innen utánajárni.

Akármit is tartogat a jövő a Morbid Angel számára, annyi bizonyos, hogy ez a zenekar a 2000-es derekáig nem nagyon nyúlt mellé, és nyilván a kezdeti éra remekművei még ezen belül is kikezdhetetlenek. A korát jócskán megelőző Blessed Are The Sick ennek megfelelően simán ott figyel a death metal műfaj örök csúcsalkotásai között: minden brutalitása mellett is baromi jó, kerekre csiszolt dalokkal teli, kifejezetten zenei, korát megelőző album.