Shock!

Papíron biztos volt, akinek furcsának tűnt ez a párosítás, pedig ideálisnak bizonyult: adott egy immáron jó huszonöt éve sztárbandának számító, populárisabb banda, meg mellé egy saját, sokkal inkább rétegközegnek tekinthető színterén szintén bejáratott, ikonikus vendég, eltérő, de egyaránt markáns stílussal, a táborban némi, de azért messze nem teljes átfedéssel. A Papa Roach és a Trivium ráadásul – mint erre Matt Heafy utalt is a műsor egyik pontján – komoly közös múltra tekinthet vissza, saját hőskorukban is játszottak már közösen. Rendesen be is hozták a nézőket így együtt, a Budapest Park gyakorlatilag megtelt kedd este a párosra.

A Triviumnak nem volt sok vesztenivalója ezen az estén: a buli súlya úgymond nem az ő vállukat nyomta, ennek ellenére az ő státuszukban, az ő népszerűségükkel, ezzel a repertoárral nem nagyon lehet mellényúlni. Mondanom sem kell, nem is történt semmiféle ballépés. Bár ez a „még a lemenő nap vakító fényében kimegyünk a színpadra" kezdés a Budapest Parkban hangulatilag sosem tűnik igazán ideálisnak, a minden különösebb cécó nélkül felsétáló floridaiak már a Pull Harder On The Strings Of Your Martyr kezdéssel sem bíztak semmit a véletlenre, és természetesen a közönség is egyből óriási lelkesedéssel fogadta őket.

Matt Heafyéknek lemezileg szerintem akadt egy laposabb karrierkorszakuk a 2010-es évek első felében, de egyrészt a népszerűségüket ekkoriban is képesek voltak növelni, másfelől az utolsó három albummal ismét nagyon odatették magukat. Úgyhogy különösebben nem aggódtam, mit produkálnak, bár nem tagadom, az újabb albumos felívelésben óriási szerepet játszó Alex Bent dobos távozásának nem örültem. A helyére ültetett névrokon, Alex Rüdinger ugyanakkor maradéktalanul teljesített, szóval nem érhette szó a ház elejét, fölényes teljesítményt nyújtottak. Ráadásul a csapat kisugárzása annyira pozitív, hogy nem lehet nem szeretni őket: a folyamatosan a nyelvét öltögető, vigyorgós Heafy magabiztos hadvezérként vezette győzelemre két gyerekkori haverját, Corey Beaulieu-t és ezzel a kopasz, bajuszos fazonnal kicsit pornós benyomást keltő Paolo Gregolettót.

Az első fertályon okésan szóltak (ha nem is túl hangosan, de ez ugye nem bug, hanem feature a Budapest Parkban...), a dalválogatás pedig egy lehetséges kompromisszumos best of volt a tekintélyes életműből. A Trivium az Ascendancy idején csodagyerekek gyülekezeteként tört be a köztudatba, azóta már náluk is bőven van miből válogatni, de nyugodtan elmondhatjuk: örökre a 2005-ös lemez marad náluk az etalon. Így természetesen erről került elő a legtöbb dal, a nyitószám mellett az überfavorit A Gunshot To The Head Of Trepidationt meg a Like Light To The Fliest kapták még elő, ugyanakkor akadtak témák a szettben, amik ezekhez hasonló beindulást eredményeztek. Az Until The World Goes Coldot például a fél nézőtér együtt énekelte Matt-tel, de ugyanígy az új aranykort elhozó The Sin And The Sentence két tétele, a címadó és a The Heart From Your Hate is nagyot ment. A Down From The Sky-t is nagyon élveztem a hatalmas kedvenc Shogunról. Az mondjuk érdekes megközelítés, hogy pont a legutóbbi In The Court Of The Dragonről nem szedtek elő semmit, de hát minden nem fér bele szűk egy órába.

Ahogy írtam, Matt rutinos frontemberként irányította a tömeget, akik az első perctől fogva lelkesen fogadták a Triviumot, és ugyan világosban ezek az elemek sem tudják kifejteni a maximális hatást, a tűzoszlopos látvány sem volt rossz. De összességében amúgy egyetlen háttérrel, minimális fényjátékkal a zenén volt végig a hangsúly, nem a show-n, és a magam részéről abszolút helyénvalónak is éreztem ezt. A Triviumékról ráadásul üvölt, hogy tényleg sok évtizedes gyerekkori haverok dolgoznak a deszkákon olajozott egységként (nyilván az állandó doboskavarásukat leszámítva), ami adott a fellépésüknek egy extrán pozitív töltést is. Zárt térben, egy volumennel kisebb helyen szerintem jobban érvényesülnek amúgy ezek a szövevényes, de kivétel nélkül igen fogós és okos muzsikusaggyal megírt nóták, de semmiféle hiányérzet nem volt bennem, miután az In Wavesszel elköszöntek. Kaptak is tapsot, örömujjongást rendesen.

Bár őket is kifejezetten bírom, a Papa Roachot összességében azért mindig is sokkal kevesebbet hallgattam-hallgatom, mint Mattéket. Ugyanakkor nem lehet elvitatni, hogy Jacoby Shaddixék a szórakoztatás más ligáját képviselik: eleve a zenéjük is sokkal kommerszebb, közönségetetőbb, de mégis az ebben a legfőbb tényező, hogy ez a zenekar immáron huszonöt éve arénák és fesztiválok nagyszínpadain nyomul, ezt a típusú rutint pedig egyszerűen nem lehet máshol megszerezni. Magyarán, míg a Trivium egy vérbeli, professzionális metálbanda, ami máig őrzi az underground gyökereit, Jacobyék meg klasszikus amerikai arénarockerek, igazi népszórakoztatók.

Talán írtam már ezt korábban, de nekem egyébként annak idején némi fáziskéséssel esett le a tantusz a vacaville-i bagázs kapcsán. A Last Resort überslágert nyilván nem lehetett elkerülni az ezredforduló környékén, üvöltöttem én is eleget kettő-négy-hat sör után a Wigwamban, meg ki tudja még, hol. Ám otthoni hallgatás szintjén csupán a pár évvel későbbi Getting Away With Murder lemezzel kaptak telibe, és azóta számítom magam igazán a híveik közé. Ráadásul határozottan jó irányú evolúciót futottak be, ahogy a korai zaklatottabb, izgágább, hip-hoposabb alapú muzsika után tényleg átmentek modern arénarockba, de közben megmaradtak náluk a komolyabb témák is. Ezen az estén pedig mindenki megbizonyosodhatott róla, milyen egységes az életmű.

Akárcsak a Triviumnál, a Papa Roachnál is minden pillanatban üvölt, hogy gyerekkori haverok állnak a deszkákon. Jacoby, illetve Jerry Horton és Tobin Esperance összeszokott hármasa megbonthatatlan véd- és dacszövetségnek bizonyult az elmúlt évtizedek során, de láthatóan a lassan húsz éve mellettük lévő Tony Palermo is a gépezet nélkülözhetetlen fogaskerekévé vált. A multihangszeres Anthony Esperance fizikailag kicsit elkülönült tőlük a buli során a bal felső emelvényen, de zeneileg határozottan sokat tett hozzá a produkcióhoz különféle alapozásaival, legyen szó plusz ütősökről, gitárról vagy effektekről. A színpadkép méltó volt a banda státuszához az extravagáns és többosztatú ledes vetítésekkel, ám örülök, hogy nem tolták túl a parasztvakítást: nem vonta el a figyelmet a látvány az érdemi történésekről, hanem remekül kiegészítette azokat.

Ahogy a Triviumnál az Ascendancy az alap, úgy természetesen a Papa Roachnál sem kérdés, hogy az Infest számít a banda magnum opuszának (a Klasszikushockban is bőven esedékes lenne már...), a legnépszerűbb és legközkedveltebb slágerek gyűjtőalbumának. Úgyhogy a tavalyi Even If It Kills Me single nyitását gyorsan letudva egyből jött is a Blood Brothers meg a Dead Cell, így nagyon szaporán sikerült megalapozni a féktelen bulihangulatot. Az én koncertízlésemnek a Papa Roach sem volt elég hangos, de legalább ők is élvezhetően szóltak, és mivel tényleg úgy nyomultak a színpadon, ahogy az egy amerikai arénabandától elvárható, innentől fogva gyakorlatilag nem volt üresjárat a programban. És ugyan az Infest dalai a közönség legnagyobb kedvencei, a nép igazából mindenre jól reagált: a To Be Loved pörgős-punkos rockhimnusza épp olyan beindulást hozott, mint a zúzósabb Kill The Noise vagy a Getting Away hatalmas címadója. Nem maradtak el persze az érzelmesebb pillanatok sem, olyannyira, hogy az öngyilkosság témájának fontosságára felhívó üzenettel és némi – abszolút nem túltolt – Jacoby-szónoklattal karöltött Leave A Light On (Talk Away The Dark) igazi csúcspontnak bizonyult, és Shaddix láthatóan tényleg, őszintén elérzékenyült a végén. És még csak ezután következett egyik kedvencem, az annak idején személyes szempontból nagyon fontosnak bizonyuló Scars... Már csak utóbbiért megérte volna eljönnöm.

A zenekarnak amúgy láthatóan tetszett a fogadtatás, és nem kellett megjátszani magukat, tényleg remek volt a közönség meg a hangulat. Nyilván hozzátesznek ehhez az olyan bombabiztos rocksztár-trükkök is, mint Jacoby két fiának vendégénekeltetése egy-egy dalban, netán a régi VHS-felvételek benyomatása az Infest alatt. A legbombasztikusabb és legzajosabb sikert arató geg viszont a ráadást nyitó Between Angels And Insects után elővezetett Nu Metal Time Machine medley volt Blinddal, My Own Summerrel, Break Stuff-fal és Chop Suey!-val – főleg, hogy mindenki tudta, ezután már csakis az következhet, hogy cut my life into pieces, this is my last resort... A generációs himnuszok meg ugye semmihez sem fogható katarzist eredményeznek egy ilyen típusú bulin, és ez bizony minden túlzás nélkül hatalmas generációs himnusz volt.

Két baromi rokonszenves, professzionális, ám egyszersmind emberközeli bandát láthattunk ezen az estén a Parkban. Tökéletes hét eleji alapozás volt Az Év Leghatalmasabb Metáleseményéhez, a magam részéről köszöntem! (Ha valaki tudja, honnan lehet olyan nadrágot szerválni, mint Tobiné, mindenképpen szóljon!)

Fotó: Varga László (a RockStation szíves engedélyével)