Shock!

február 19.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

AC/DC: Back In Black

0725acdc1Minden idők legnagyobb példányszámban elkelt hard rock lemeze. A könnyűzene történetének második legsikeresebb kiadványa (egyedül Michael Jackson hivatásos popisten Thrillere előzi be). Az album, amely 2010-re elérte az 50 millió értékesített példányt, emellett bármilyen „akárhány lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz"-lista éllovasa. Megalkotóiról utcákat neveztek el (és bizonyára még fognak is), egykori énekesüknek szobrokat emeltek. Ezek a szédítő tények és adatok azonban csak arra jók, hogy elfedjék a lényeget. Azt, hogy ez a lemez a feltámadás himnusza, a vert helyzetből levezényelt győztes csata története, a legenda, amely arról szól, miként lehet pótolni a pótolhatatlant. Az örökérvényű történet arról, hogyan lesz új Kezdet a Végből. Ez a korai időkben rengetegszer lesajnált, leszólt fiatal banda végbevitte a lehetetlent, olyat művelt, amit előttük és utánuk nem sokan, igazság szerint senki. Mert erről szól igazából a Back In Black, az AC/DC fekete lemeze, harmincöt év távlatából is frissen, jól érthetően.

megjelenés:
1980. július 25.

kiadó:
ATCO / Atlantic
producer: Robert John „Mutt” Lange

zenészek:
Brian Johnson - ének
Angus Young - gitár
Malcolm Young - gitár
Cliff Williams - basszusgitár
Phil Rudd - dobok

játékidő: 42:11

1. Hells Bells
2. Shoot To Thrill
3. What Do You Do For Money Honey
4. Given The Dog A Bone
5. Let Me Put My Love Into You
6. Back In Black
7. You Shook Me All Night Long
8. Have A Drink On Me
9. Shake A Leg
10. Rock And Roll Ain't Noise Pollution

Szerinted hány pont?
( 61 Szavazat )

A bármilyen kétségen kívül a világrengető sikerek küszöbén álló AC/DC legendája, Bon Scott 1980. február 19-én elmegy, hogy megnézze, a pokolban is adnak-e jeget a whiskeyhez. Brian Johnson, a Geordie egykori frontembere március 29-én megtudja, hogy a Young testvérek által vezetett kompánia őt választotta új énekesének. Ha a két dátum között eltelt alig több mint egy hónapnyi időtartamot nézzük, könnyen juthatnánk arra, hogy a csapat ritka érzéketlen módon, rekordsebességgel igyekezett túllendülni a tragédián, holott ez egyáltalán nincs így. Kezdve azzal, hogy a Scott szülőkkel – jó zenekari vezetőhöz méltón - maga Malcolm Young tudatta a tragikus hírt február 20-án. „Nem akartam, hogy a tévéből tudják meg", nyilatkozta később. Folytatva azzal, hogy a Bon holttestét Perthbe hazaszállító repülőgépen ott az egész zenekar, hogy később testületileg vegyenek részt nem csak a 29-i hamvasztáson, hanem a másnapi gyászszertartáson is, majd az éjszakát is a szülőkkel töltsék.

Még a temetőben maga az öreg Scott, a tagsággal szinte apa-fiú kapcsolatot ápoló Chick győzködi őket, hogy menni kell tovább, találni kell valaki mást, hiszen Bon is ezt akarná. „Bármit is csinál az ember, soha nem állhat meg. Tovább kell lépnetek! Még olyan sok mindent adhattok az embereknek! A mai napig emlékszem, ahogy ezt mondja", vallotta jó harminc évvel később Angus, hozzátéve: „Teljesen összetörtünk, csak jöttünk-mentünk némán. Nem maradt semmi. Bon halála után mintha iszonyúan gyorsan felnőtté váltunk volna. Elmúlt a halhatatlanság illúziója." A legrosszabb helyzetben az addigra már szintén igen keményen piáló Phil Rudd találta magát, aki igencsak érzékletesen így beszélt a dologról: „Bon halála teljesen megbénított. Senki sem gondolta volna, hogy ilyesmi történhet velünk, és éppen akkor. Mintha az egyik karunkat vágták volna le." (Rudd egyébként majd az év szeptemberére éri el a mélypontot, amikor is egyszer hajnal négykor halálra rémülten hívja fel turnémenedzserüket, hogy segítsen neki kizavarni a szobájában lévő vadidegeneket, mert ő nem bír velük. A hotelszobába lépő menedzser pedig csak a zokogó-hallucináló dobost találja maga előtt, aki csak annyit nyöszörög, hogy „Hol van Bon?" és „El ne árulj Malcolmnak!".)

0725acdc8

A Young-fivérek később egybehangzóan állították, hogy az elkövetkező hetekben valóban fel akarták oszlatni a zenekart, de aztán gyorsan letettek a tervről. Angus Young: „Valóban felmerült a dolog, de személy szerint nekem nagyon nehéz lenne abbahagyni. Fiatal vagyok, a zenekar is az, és azt csináljuk, amit szeretünk." Hát igen, ne feledjük, az ifjú gitáros még ekkor is csak huszonöt éves! Így esik, hogy február legvégén már próbálni is kezd a banda (Scottal már két új dal, a Let Me Put My Love Into You és a Have A Drink On Me vázlatai elkészültek, de gyorsan követi őket a Shake A Leg is), ám ott lebeg fejük fölött az iszonyú kérdés: ki legyen az új énekes?

*

Brian Johnson a Tyne folyó déli partján, a Newcastle-lel szemben fekvő Gateheadhez tartozó Dunstonban látta meg az angol napvilágot, 1947. október 05-én. A Johnson család kettős gyökerű volt: Brian édesapja háborús veterán, majd fémöntödei melós, édesanyja olasz bevándorló, aki esküvői ruhákat varrt. A srác gyorsan istenhozzádot int a brit oktatási rendszernek, alig tizenöt éves, mikor tanulmányait befejezve, szerelőtanoncnak szegődik egy turbinagyárba, munkásklubok zenekaraiban énekel, és ejtőernyősként csatlakozik a főleg acélipari melósokat tömörítő helyi tartalékos hadsereghez is. Ebből is jól látszik hát, hogy az a melós image (a kopott farmerral és az elmaradhatatlan vászonsapkával), amit Brian mind a mai napig a magáénak érez, kezdetben korántsem csak image volt. „Akkoriban olyan szegények voltunk, hogy az éttermekben, ahol alkalmanként másodállásban pincérkedtem, rendre összeszedtem az asztalon hagyott maradékot, és a nap végén elvittem a bandának."

0725acdc7Ez a banda pedig az a Geordie volt, amely annak ellenére nem tudta igazán kifutni magát, hogy több viszonylag ismert slágerrel is rendelkezett (legismertebbjük az All Because Of You), és amely több országos turnén is részt vett, többnyire hozzájuk hasonló, feltörekvő csapatok társaságában. Ezek egyike egy bizonyos Fraternity, akikkel 1973 áprilisában játszottak, és amelynek énekesével, egy bizonyos Bon Scott-tal Brian jó pár görbe éjszakát italozott végig. Később Bon mindenkinek erről az őrült brit melós énekesről mesélt, így jutott el a hír Angus Younghoz is: „Bon látta ezt a csávót valamikor '73-ban a Geordie-val, aki a földön fetrengve, extázisban sikította szét a tüdejét. Bon azt mondta, hogy ennél jobbat még életében nem látott! Már pedig Bonnie nem túl sok mindenkiről mondott jókat." És itt ér össze a történet két szála, az időközben kezdődő meghallgatásokra ugyanis Brian Johnson – aki akkoriban éppen a Geordie második inkarnációját próbálta életképessé tenni – éppen ennek az emléknek a hatására kap meghívást.

*

A bizonyos meghallgatás aztán március 18-án zajlott le, és a tagok által később csavargó kinézetű tagként aposztrofált Brian egy csapásra elnyeri a főnök Malcolm szimpátiáját: „Közülünk való munkásféle volt, aki hozzánk hasonlóan szintén otthagyta az iskolát. Ráadásul egy közvetlen, jólelkű fazon, mint Bon. Egy fickó, akit szeretni lehet." A tűzkeresztséget a Whole Lotta Rosie jelentette – „Ezt a Geordie-val is gyakran játszottuk, nem jelenthetett gondot..." –, majd az előadástól rendesen lepadlózó csapat egy feldolgozást is kér az énekestől, némileg meglepő módon a Nutbush City Limits-et Ike és Tina Turnertől. Következő meghallgatás egy hét múlva, amikor is az AC/DC bekeményít: új riffeket mutat a brit fiúnak, és azt kérik tőle, hogy ne csak dúdolgasson rájuk, hanem helyben próbáljon meg valami szöveget is improvizálni. „Ebből láttam, hogy ezek aztán nem viccelnek. Nekem is össze kellett hát kapnom magam, de végül egyfajta ünnep kerekedett ki a dologból .Egyébként ezekből az imprókból állt össze később a Given The Dog A Bone", mondja Brian Johnson. A próba végére már mindenki tudta, ami március 29-re lett hivatalos: az AC/DC megtalálta új énekesét.

Alig egy hét múlva rögvest megjön a mélyvíz is: váratlanul szabad stúdióidő hull a nyakukba, ráadásul nem máshol, mint a mesés Bahama-szigetek fővárosában, Nassauban, a Compass Point Stúdióban, ahol a már a Highway To Hellen is bábáskodó Robert John „Mutt" Lange várja őket. Aki azt hinné, hogy hát igen, Bahamák, az igazi világhír kapujában azért már más körülmények jutottak ki nekik, azoknak figyelmébe ajánlom Brian szavait: „Egy kezdetleges salakbeton épületben szállásoltak el minket, ahol nem volt tévé, videó, sőt, sokszor még áram sem, ilyenkor csak gyertyával tudtunk világítani. A hely tulajdonosa egy ősöreg nő volt, aki adott nekünk három halászszigonyt a betörők ellen. Merthogy azok viszont voltak. A stúdióban egyszer valami kattogó zajt hallottunk a hangszórókból. Egy ráknak sikerült bejutnia abba a fülkébe, ahol a dob volt felállítva. A padlón mászott, és úgy csattogtak az ollói, mint a kasztanyetta! De talán éppen ezek a mostoha körülmények kellettek ahhoz, hogy a zenekar végleg befogadjon. És ez nagyon fontos volt a számomra."

0725acdc2

Amit a kezdetektől fogva tudtak, az az volt, hogy a lemezt Bon emlékének kívánják szentelni, és ezt a külsőségekben is meg kívánják jeleníteni. Viszonylag gyorsan eldöntik, hogy a borító totál fekete lesz, a címválasztáson azonban vacillálnak a The Black Album és az We're Back között. Aztán jön az isteni szikra: össze kell vonni a kettőt, és innentől kezdve sínen is van a dolog. Ugyanígy az első pillanattól biztosak benne, hogy a lemezt a lélekharang kongásának kell indítania, majd később eköré építik a zenekar történetének egyik legmegindítóbb hangulatú dalát, a Hells Bellst, aminek szikár riffelése hideglelősen növi ki magát a harangzúgásból, ahogy Angus intrója után egyesével kapcsolódnak be a hangszerek a játékba. Kevés lemez kezdődik ennyire szívfacsaróan, hiszen hallatán mindenki pontosan tudta, hogy a harang kiért is szól! A szövegben pedig nem csak az elhunyt társra való sajátos emlékezés jelenik meg, hanem a Bahamákra a stúdiózás alatt rendre le-lecsapó viharok, tájfunok emlékképe is. „Az AC/DC legnagyobb erőssége nem a középtempókban rejlik. Ők a lassú groove-ok legnagyobb mesterei!", mondta róluk a dal kapcsán Mutt Lange, és nehéz lenne vele vitatkozni. A harangzúgás egyébként egy kimondottan a csapat számára készített bronzharangból származik, amelybe az AC/DC és a Hells Bells szavakat vésték (később a koncertek egyik fő látványeleme lett a harangkötélen lógó Briannel). Brian Johnson pengeélés, semmi máshoz nem hasonlítható „törött üvegek csikorognak a kavicsokon"-típusú hangja pedig már itt megmutatja valódi erejét, rögvest meggyőzően vágva a névjegyet az asztalra.

A Shoot To Thrill követi, a lemez egyik pörgős, lendületes szerzeménye, elődjéhez hasonlóan azóta is a Díszí-koncertek konstans darabja, ami jól megmutatja, hogy a korai idők száraz, nyers bluesos rock and rollja után hogyan haladtak – ha csak apró lépésekkel is, de – egy amerikaiasabb típusú hard rockos muzsika felé, Mutt Lange pedig tovább finomította a hangzást, anélkül hogy bármit is elvett volna a banda nyers erejéből. A What Do You Do For Money Honey és a Given The Dog A Bone (egyes kiadásokon Givin' The Dog A Bone) tipikusan AC/DC-s középtempós boogiek, igen fogós mindkettő, Bon Scottra emlékeztető módon gunyoros, szexista, de legalábbis kétértelmű szövegekkel, majd jön az a Let Me Put My Love Into You, aminek alapjait még Bonnal rakták össze a srácok, és amiben egykori énekesük még a dobtémákat is felütötte (Bonnie ugye eredetileg dobos volt). A dal lassabb menetelésű, kissé az előző lemez Night Prowlerjét idézi fel, még ha annak gonosz hangulatát és zsenialitását mellőzi is.

0725acdc5

A B-oldalt a címadó nyitja, számomra minden idők legeslegjobb riffjével (hogy mást ne mondjak, mind a mai napig ez a csengőhangom), pedig az a bizonyos gitártéma majdnem veszendőbe ment! Angus: „Amerikában turnéztunk, még a Highway To Hell-lel, amikor Malcolm bejött a hotelszobámba egy kazettás magnóval, és azt mondta: 'Figyelj, Ang, napok óta ez a riff kering a fejemben, feljátszottam, de nem az igazi, azt hiszem, le kéne törölni, de inkább neked adom.' Később ez lett a Back In Black főriffje." Brian Johnson: „Iszonyatosan féltem ettől a szövegtől, mert tudtam, hogy ez lesz a címadó, és a srácok ezzel akarnak emléket állítani Bonnak. Aztán azt mondták: 'Ne legyen morbid, és ne a gyászról szóljon, hanem Bonról, meg arról, hogy így is vissza kell térnünk. Őt ünnepeljük vele!' Innentől aztán már nem volt nehéz dolgom." A dal egyébként az AC/DC egyik legtöbbször feldolgozott dala, és többet tán nem is kell írni róla, hiszen úgyis mindenki ismeri. Akárcsak a lemez igazi slágerét, a You Shook Me All Night Long-ot, minden idők egyik legerotikusabban lüktető boogieját, fülbemászó refrénje okán ez lett az első kislemez, és igen szépen is teljesített az óceán mindkét partján. Később még három single követi majd, videoklipet pedig összesen hat dalhoz készíthetett a csapat! (Hogy aztán 1986-ban, a Who Made Who lemezen való ismételt szerepeltetése okán – a Hells Bellshez hasonlóan – a You Shook újfent imponáló sikereket érjen majd el.)

A Have A Drink On Me lett az a dal, ami miatt a banda kapott hideget-meleget a sajtóban, sokan ugyanis igen rosszmájú poénnak ítélték, hogy Bon halálának körülményei fényében ilyesmi szöveggel „emlékeznek" rá, aztán persze mindenki elcsöndesedett, amikor kiderült, hogy ez volt az egyetlen olyan dal, amelynek szövegvázlatai még Bontól származtak, és az egyébként is tipikusan rá valló, említett sort is ő rótta le annak idején. A dal maga amúgy egy vidám középtempó, az első oldalon lévő Given The Dog A Bone párja, amit aztán a gitárosok elmondása szerint sokadszorra is Chuck Berry előtt tisztelgő Shake A Leg szélvész tempója szépen felpörget. A lemezt végül a csapat leggrandiózusabb dala, az együtténekeltetős, himnikus Rock And Roll Ain't Noise Pollution zárja, kimért, de bivalyerős gitártémájával szintén nagy koncert kedvenc, ami még utoljára tudatosítja az emberekben az AC/DC faék egyszerűségű hitvallását.

0725acdc6

Az 1980. július 25-én megjelent nagylemez rögvest hódító útba kezd: listavezető lesz az Egyesült Királyságban, Ausztráliában, Kanadában és Franciaországban. Sőt, a Brit Királyságban a Beatles óta ők az első csapat, amelynek egyszerre négy lemeze is szerepel a listákon. Az Egyesült Államokban még most sem jön össze a Billboard első helye, ezt kompenzálandó azonban 131 hétig (!) marad a listán, mára pedig csak ott huszonkétszeres platinává válik, ezáltal minden idők hatodik legjobban fogyó lemezévé válva az Államokban. Jól érezhető volt, hogy az AC/DC ezzel valóban a legnagyobbak közé került, innen már nagyot nem tévedhettek, egyetlen hatalmas próbatétel azonban még hátravolt: a stúdiózás kivételével lényegében egész működését turnén töltő bandának élőben is be kellett mutatni énekesét. Az első koncert aztán június 29-én zajlott le, Belgiumban, ahol Briannek feledhetetlen élményben volt része: „Rengeteg ember volt ott, transzparensek tengere a nézőtéren, és mindegyiken az állt: 'RIP Bon', 'Szeretünk Bon!', meg 'Hiányzol Bon!'. De akkor megláttam egyet középen, és megmenekültem. Az állt rajta: 'Meghalt a király, éljen a király! Sok szerencsét, Brian!' Az emberek szeretete tényleg rengeteget jelentett, hiszen szegény fiút is ezrek szerették szerte a világon. Egy hollandiai koncertünk beállásán például egy kölyök lépett oda hozzám, a karjára rá volt tetoválva Bon képe, és azt mondta: 'Ő volt a példaképem, de meghalt. Azt kívánom, hogy legyél nagyon szerencsés az életben, és lépj a helyébe!' Csak álltam ott, és remegett kezem-lábam. Mit lehet mondani, amikor az emberek ennyire hinni akarnak benned?"

De a lényeget talán Angus Young mondta ki a legplasztikusabban: „Az emberek nagyon jók hozzánk. Úgy gondolom, azért szeretik ennyire a zenekart, mert nem hagytuk, hogy a végzet legyőzzön minket, és mert gyakorlatilag a nulláról kezdtünk újra mindent. Bizonyos értelemben Bon tragédiája csak megerősítette a zenekaron belüli kötelékeket. A Back In Black készítésekor pedig egészen biztosan ott volt még velünk, hogy megbizonyosodjon róla, hogy az új fiúval sem lesz semmi gond!"

 

Hozzászólások 

 
+7 #16 Szathmári Zoltán 2016-04-25 19:47
Amiért 11 évesen a rock zene útjára léptem, annak éppen ez a lemez az oka. A véremmé vált. Ezt hallgattam, persze akkor még kazettás, monó magnetofonnal, és sosem felejtem el, hogy hányszor kellett újra rögzítenem egy barátom Jugoszláv kiadású lemezéről, mert ronggyá hallgattam. Persze ő is a lemezt. Teljesen beleőrültem, még az utcán is büszke tinédzserként cipeltem magammal a nem kis méretű berendezést, de nem számított, csak hogy hallgathassam. Olyan jó érzés volt, amikor mások csak lestek, hogy milyen muzsika ordít a készülékből!
Aztán addig jártam a lemez boltokat, hogy nekem is sikerült jugó nyomásban megvennem a nagylemezt, azt hiszem Pesten a Nyugati pu. melletti, talán a Hegedűs Gyula utcai lemezboltban. (Nem a megjelenése évében, de nem sokkal utána, talán '83-ban ott vettem meg a '81-s For Those About...lemezt is, már 550Ft-os áron, nyugati nyomásban.) Szóval a Back In Black. Frenetikus hatású, és tényleg örök érvényű alkotás. Nincs hozzá hasonló.
Középiskolás éveimben is ennek a lemeznek a hatására, minden hová az AC/DC logót pingáltam, teljesen profi módon már. Farmer mellényem hátára is szépen felrajzoltam a zenekar nevét, és büszkén díszelegtem vele mindenhol.
A cikk nagyon szépen végigvezet a történteken. Maximálisan egyetértek a kritikai megjegyzésekkel .
Az AC/DC számomra ezzel a lemezzel írta meg örökkévalóságán ak történetét. Kár, hogy mostanában egyre több zűr van körülöttük, amibe nem is akarok belemenni. Ennek a műnek az egekbe emelése okán ez enyhén szólva méltatlan lenne.
Idézet
 
 
+10 #15 TopFeri 2015-07-28 06:40
Idézet - bogar:
a hangzása a mai napig helytálló. Egyáltalán nem tűnik porosnak.


Erről jut eszembe. Annyira, de annyira szeretném, ha néhány mai rock/metal zenekar ezzel a technikával rögzítené a mostani albumait. Szerintem sokkal jobb, élőbb, élvezhetőbb, egyedibb lemezeket kapnánk. Jelenleg ugyanis rendkívül műanyagnak, sterilnek és tucatnak érzem a legtöbb új albumot, amit a modern stúdiótechnikán ak tudok be, melyben elvész az ember. Vélemény?
Idézet
 
 
+15 #14 Codename333 2015-07-27 11:26
AC/DC legendája, Bon Scott 1980. február 19-én elmegy, hogy megnézze, a pokolban is adnak-e jeget a whiskeyhez...
Minden eslismerésem ehhez a megfogalmazásho z :D Persze az egész cikk tetszett. De ez megmaradt bennem nagyon :D
Idézet
 
 
+7 #13 bogar 2015-07-27 09:41
Idézet - Robidog1984:
Idézet - iLane:
1988-ban kezdtem rock/metál zenéket hallgatni és a Razors Edge volt az első ACDC amit meghallgattam. Ez a Back in Black teljesen kimaradt azóta is. Nem tudom így utólag érdemes-e, vagy ez csak akkor és ott volt az ami...

Naná hogy érdemes!
Most is az ami!
Hidd el csalódás kizárva!


Olvasd el az én korábbi hozzászólásomat . Benne van a válasz a kérdésedre! :-)
Idézet
 
 
+10 #12 Robidog1984 2015-07-27 09:34
Idézet - iLane:
1988-ban kezdtem rock/metál zenéket hallgatni és a Razors Edge volt az első ACDC amit meghallgattam. Ez a Back in Black teljesen kimaradt azóta is. Nem tudom így utólag érdemes-e, vagy ez csak akkor és ott volt az ami...

Naná hogy érdemes!
Most is az ami!
Hidd el csalódás kizárva!
Idézet
 
 
+2 #11 iLane 2015-07-27 08:42
1988-ban kezdtem rock/metál zenéket hallgatni és a Razors Edge volt az első ACDC amit meghallgattam. Ez a Back in Black teljesen kimaradt azóta is. Nem tudom így utólag érdemes-e, vagy ez csak akkor és ott volt az ami...
Idézet
 
 
+11 #10 bogar 2015-07-26 07:16
Engem érdekes módon kb. 30 éves korom környékén kapott el az AC/DC, de akkor úgy, hogy egy hónap alatt beszereztem az összes lemezüket. :-)

Kiváló írás lett. Gratulálok!

Mindösszesen annyit tennék hozzá, hogy a hangzása a mai napig helytálló. Egyáltalán nem tűnik porosnak, ez a lemez Mutt Lange-t is a topligába repítette, és azt ugye nem kell leírnom, hogy milyen lemezeket köszönhetünk neki.
Idézet
 
 
+15 #9 Layne 2015-07-26 03:58
Nekem is ennél lemeznél dőlt el a "rocker sorsom". Amikor 13 évesen a nyári szünetben unalmamban el kezdtem kutakodni édesapám bakelit gyűjteményében már a egyszerű, de nagyszerű borító is megfogott, és amikor föltettem lemezt és megszólalt a címadó... Előtte is hallgattam gitár alapú zenéket, de az a nyers erő plusz fogósság, ami ezt a lemezt jellemzi, végleg egy egészen új útra térített. Brian hangja is letaglózott. (Persze Bont is szeretem nagyon). Micsoda hitelesség, őszinteség árad ebből az alapműből! Ráadásul minden nóta odabasz.
Mintha egy másik világba, egy új dimenzióba csöppentem volna bele. Ezután hihetetlenül izgalmas, és élvezetes volt fölfedezni, elmélyedni a ROCK/METAL zene fantasztikusan gazdag világában. Sokban megváltoztatták az életemet, végre rátaláltam vmire, amivel teljesen azonosulni tudtam, rengeteg örömöt kaptam a zenétől. És még menő is volt kicsit kívülállónak lenni. :) Ez az érzés a mai napig megmaradt valamelyest. Az AC/DC egy csodálatos banda, rengeteg rajongót köszönhet nekik a műfaj. Isten áldja őket, és minden új rajongót, akit megfog ez a hangzás/érzésvilág. Uff.
Idézet
 
 
+7 #8 kaffer 2015-07-25 18:53
Klassz írás, majdnem olyan jó, mint a lemez..
Idézet
 
 
+12 #7 SwedenIsHeaven 2015-07-25 17:15
Kiváló irás megint,köszönjü k. A cimadó pedig a világ legdögösebb nótája :)
Idézet
 
 
+18 #6 Szabó Róbert 2015-07-25 17:10
Nem tudok élég nagy szavakat használni erre a lemezre.
Sohasem felejtem el mikor először hallottam a Back in Black-et, lehettem vagy 9-10 éves és ott akkor egy életre eldőlt a sorsom.
Rocker lettem ott azonnal őrökre.
Idézet
 
 
+14 #5 Dead again 2015-07-25 16:29
Nem tudnék olyat mondani erre a lemezre, ami ne lenne közhelyes. K-L-A-S-S-Z-I-K-U-S. Alap.
Idézet
 
 
+21 #4 grandmagus 2015-07-25 12:15
Nagyon-nagy gratula,az írásért,a történelmi hűségért,és nem utolsó sorban a bátorságért.Ilyen lemezekről úgy írni hogy mindenki számára ,vagy majdnem mindenki számára érthető legyen ez kurva jó.
Biztos vagyok benne hogy a pokolba is van jég a whiskyhez.,és jó zene is van.
Idézet
 
 
+11 #3 Assassin 2015-07-25 10:07
Mint mindig, most is érdekesre sikeredett a cikk. :)
Nekem az 1979-es Highway To Hell az etalon, de ez az album közvetlen utána a második legjobb.
Bon sajnos pont a csúcs előtt fáradt el végleg. Néha arra gondolok, mi lett volna, ha akkor nem tér le Szikszónál a Hell felé... de aztán felébredek. :D
Idézet
 
 
+23 #2 Chris92 2015-07-25 09:10
Ha van a rocktörténelemb en kikezdhetetlen, megkerülhetetle n és vitathatatlan alapmű, akkor ez az.
Idézet
 
 
+19 #1 Edu 2015-07-25 08:27
A rock történelem egyik legnagyobb durranása az biztos ;D.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Whitesnake - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. július 13.

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.