Shock!

Az axióma jelentése: különféle okok miatt nem megkérdőjelezhető, megállapított alaptény, alapigazság. A 20. század végi Oslóban két ilyen alapigazság létezett: (1) nincs Mayhem Dead nélkül, vagy ha mégis van, akkor (2) Euronymousszal együtt a Mayhem is meghalt. Akadt azonban egy kisebb csokornyi ember a norvég black metalos színtéren, akik ezen axiómák létezéséről nem értesültek, vagy ha tudtak is róla, elengedték a fülük mellett. Nekik további terveik voltak ezen zászló alatt, és a rájuk zúduló közgyűlölet sem győzhette meg őket annak hiábavalóságáról. Miközben pedig látszólag mindenki jobban tudta náluk, hogy mit is kellene csinálniuk, a Mayhem, úriemberes megfontoltsággal, szépen újradefiniálta magát. Mindennek emlékműve, a Grand Declaration Of War album éppen huszonöt éve jelent meg.

„Ez a kis írás nagy hadüzenet; és ami a bálványok kifülelését illeti, ezúttal nem mulandó, kordivatbálványok ezek, hanem örök bálványok, igen, őket érinti a kalapács hangvillaként, egyáltalán, ezeknél nincs régebbi, nincs meggyőződésesebb, felfuvalkodottabb bálványtársaság... És nincs üresebb-üregesebb se, kongóbb... Nem változtat ez azon a tényen, hogy bennük hiszek leginkább mégis; s nem is nevezik őket, már úgy kiváltságosabb-előkelő esetekben, bálványoknak..."

Friedrich Nietzsche: Bálványok alkonya, ford.: Tandori Dezső

Az Euronymous-gyilkosság megtörténte és annak utóélete sokkszerűen hatott a norvég/skandináv extrém metál színtérre, és nem csak rájuk. Ne feledjük, a közvetlen érintettek esetében alig huszonéves arcokról beszélünk (maga Varg Vikernes éppen csak betöltötte a húszat a gyilkosság évében), a tinédzser- és a felnőttkor küszöbén átevickélni próbáló srácokról, akik hirtelen olyasmibe keveredtek, amelynek valódi társadalmi súlya lett. A lefelé húzó örvény valahol a Mayhem emblematikus frontemberének, Per Yngve „Dead" Ohlinnak 1991 áprilisában végrehajtott öngyilkossága környékén kezdett el egyre gyorsabban forogni, akadt, akinek már ez is sok volt, a Mayhem alapítóinak egyike, Jørn „Necrobutcher" Stubberud például ekkor hagyta ott a bandát, amelynek környékén egyre inkább kezdett háttérbe szorulni maga a zene. Az oslói rendőrség is nyilvánvalóvá tette, de ettől függetlenül is magától értetődő volt, hogy 1993. augusztus 10. után a dolgok nem folytatódhatnak a korábbi mederben.

Az információk áramlásának harminc évvel ezelőtti korlátai ma már nehezen elképzelhető szituációkat is teremtettek, például a klasszikus felállású Mayhem hattyúdalává lett De Mysteriis Dom Sathanas albumra énekesként szerződtetett Csihar Attila esetében. A legendárium szerint Attila csupán a gyilkosságot követően megjelent Metal Hammer-cikkből tudta meg, hogy nincs már munkahelye, és annak az oka, hogy sem Euronymous, sem Vikernes nem veszi fel a telefont, minden elképzelhetőnél súlyosabb. Talán alakulhatott volna másként is, de az énekes és a zenekar szabadon/életben maradt tagjai között ezen a ponton hosszú időre megszakadt a kapcsolat. Ez már csak azért is érdekes, mert minden ellenkező híreszteléssel szemben a Mayhem nem akart kimúlni. Jan Axel „Hellhammer" Blomberg és Necrobutcher már a temetésen megegyeztek abban, hogy a bandát tovább kell vinni, túl azon, hogy a De Mysteriist is kiadásra készre gyúrják. Euronymous magnum opusa végül 1994 májusában jelenhetett meg, és ez a dátum minden józan számítás szerint a Mayhem végét is kőbe véste volna.

Talán nem is szükséges különösebben hangsúlyoznom, milyen mértékű eretnekségnek számított a zenekar táborában akár csak a gondolata is annak, hogy a Mayhem Euronymous halála után is tovább működjön, és viszonylag sokáig valóban nem is történt semmi kézzelfogható a banda környékén. A csend azonban csak látszólagos volt, a megújult felállású zenekar 1994 végétől kezdve már javában készült a visszatérésre. A látszatát is el akarták kerülni annak, hogy a hype-ot meglovagolva szeretnének még pár bőrt lehúzni a klasszikus éra dalairól, ezért mindenekelőtt új szerzeményekben gondolkodtak. A bandába visszatért Necrobutcher folyamatos kapcsolatban volt az időközben Oslóba költözött Sven-Erik „Maniac" Kristiansennel, aki felbukkant már énekesként a Deathcrush EP-n is, távozása óta pedig igyekezett „továbbképezni" magát. Saját bevallása szerint Maniac maga sem igazán hitte, hogy a Mayhem képes lehet a visszatérésre, amíg meg nem hallotta a felállás legifjabb tagjának játékát – attól fogva azonban elkötelezetten a többiekkel tartott.

Adott volt tehát három korábbi Mayhem-zenész, akik tovább szerették volna vinni a vérfoltos nevet, a legfontosabb hozzávaló azonban még hiányzott, hiszen nem csupán gitárosuk, de dalszerzőjük sem volt. Hatalmas cipőkbe kellett tehát belenőnie az utódnak, és egy efféle döntést illett alaposan körbejárni. A gyilkosságban való érintettsége okán a korai években a banda környékén rendszeresen kisegítő, „természetes megfejtést" jelentő Snorre „Blackthorn" Ruchra még hosszú börtönévek vártak ekkor (hogy aztán a Thorns zászlaja alatt térjen vissza), Stian „Occultus" Johansenre hasonló okok miatt nem számíthattak, ha egyáltalán felmerült komolyabban az utóbbi neve, és hamar kiderült, hogy ha nem akarják kényszerszünetre ítélni magukat, akkor egy külsős arcot kell bevonniuk. A banda pontosan tisztában volt a megugrandó léc magasságával, illetve saját hendikepjükkel az újjáalakulás kapcsán – az aktuális helyzet fényében a gitárosi posztra nyilvánvalóan nem volt túljelentkezés. Rune „Blasphemer" Eriksen neve már a legelső opciók között felmerült, előbb azonban még helyre kellett tenni egy korábbi sérelmet.

Blasphemer ugyanabba az iskolába járt, mint Hellhammer barátnője, és ezen a vonalon ért el a dobos fülébe a hír, hogy egy egészen rendkívüli képességekkel rendelkező gitáros bontogatja szárnyait a város klubjaiban. 1991-et írtunk, emberünk alig volt ekkor 16 éves, és legfeljebb érintőlegesen kapcsolódott az oslói black metal színtérhez, az ő zenei gyökerei sokkal inkább a thrash és a death metal felé mutattak. Egy Obituary-tribute-ban zenélt ekkoriban, és elég jó nevet szereztek maguknak ahhoz, hogy például a Kreator előtt is elcsíphessenek egy előzenekari pozíciót. Hellhammer éppen a gitáros nélkül maradt Mortembe (az Arcturus tulajdonképpeni jogelődje) keresett dalszerzői ambíciókkal is bíró tagot, amikor Blasphemerbe belebotlott. Mielőtt azonban a dolgok komolyabbra fordulhattak volna, egy részeg éjszakán a gitáros és az énekes gyakorlatilag szétverték a Mayhem és az Arcturus közös próbatermét, a történtek után pedig Blasphemernek villámgyorsan menekülőre kellett fognia. Hellhammernek állítólag a legjobban az fájt, hogy a beszámíthatatlan páros a biciklijét is tönkretette.

Az évek során persze a heves érzelmek elpárologtak, és amikor 1994 végén a Mayhemnek nagyon nagy szüksége lett egy jó gitáros/dalszerzőre, újból előkerült Blasphemer neve. Ebben a szituációban a főhősnek semmilyen vesztenivalója nem volt, 18 évesen, iskolatársakkal való reményvesztett zenélgetés közepette, a Mayhem hívására amúgy sem lehetett nemet mondani, és végül a kvartett szépen egymásra is talált ebben a felállásban. Ahogy említettem, Blasphemer nem black metalos közegből érkezett (nem sokkal később be is szállt Carl-Michael Eide és Apollyon mellé a thrashesebb muzsikában utazó Aura Noirba), így afféle felkészítésen is át kellett esnie. Ezért például Hellhammer is mutatott neki riffeket, illetve igyekezett minél jobban magáévá tenni az Euronymous által előszeretettel használt mintázatokat. Az első közösen írt dalok, az Ancient Skin és az I Am Thy Labyrinth már 1995 végén megszülettek, a Mayhem azonban egészen 1997 nyaráig várt vele, hogy konkrétumokat is megvillantson a terveiből.

A tényleges visszatérésre a németországi Bischofswerdában került sor, ahol már osztogatták a friss Mayhem-kiadványt, amely egy kétszámos kislemez volt a Necrolust újravett változatával és az Ancient Skinnel. Nem állítható, hogy a banda ellenállhatatlan erővel lökte volna be újból a kapukat, saját bevallásuk szerint is túl sok szesz fogyott a visszatérő koncertet megelőzően, de a kislemez azért alkalmasnak bizonyult a kétkedő hangok lecsendesítésére. A valódi visszatérés dátuma mindazonáltal 1997. október 31., a Wolf's Lair Abyss EP megjelenésének napja, amikor a Mayhem ténylegesen megmutathatta, hogy mire jutott az Euronymous halála óta eltelt években. Az anyagot a Misanthropy Records gondozta, és természetesen ez is megütközést keltett a táborban, lévén a Misanthropy volt a korai Burzum-anyagok kiadója is – ennél azonban sokkal fontosabb volt a Mayhem számára a stabil háttér. Éppen hogy csak túlélte ezeket az átmeneti éveket a tagság, tényleges munkája is csak Hellhammernek volt ekkoriban, valódi támogatást alig pár helyről remélhettek.

A keverést is baráti alapon hozta össze a stúdiós tapasztalattal akkoriban még alig rendelkező Kristoffer „Garm" Rygg és Knut Magne Valle, lassanként stúdióvá alakuló közös bérleményük konyhájában. A Wolf's Lair Abyss ennek megfelelően vérbeli underground megszólalással bír, ennél fogva a tábor kegyeit is könnyebben elnyerhette, másrészt az anyag hangulati értéke is nagyban profitált belőle. Ez volt az első Mayhem-anyag, amit hallottam, és egészen elképesztően szélsőségesnek találtam... és találom a mai napig is. Ennek alapvető letéteményese Maniac volt, akinek itt hallható vokális megmozdulásai bevallottan még magát a zenekart is sokkolták, és ezen az eredendően a szélsőségek kergetésére berendezkedett színtéren is egészen rendkívüli, amit nyújt. Az EP egy éhes brigád képét mutatja, akik azzal a céllal érkeztek a stúdióba, hogy az első perctől kezdve a falhoz állítsák és fenyegessék a gyanútlan hallgatót. Összességében azért ez még mindig egy útkeresésben lévő társulat munkája, amit az is mutat, hogy ennek a négy dalnak is két különböző stúdióban kellett nekifutniuk, az első felvételeket ugyanis utóbb túlzottan extrémnek (!) találták.

Hellhammer hallhatóan rengeteget fejlődött a De Mysteriis felvételei óta (ne feledjük, eltelt közben fél évtized), és Blasphemerrel egymást inspirálták a technikás megoldások és különös ütemmutatók tekintetében. Az anyag fogadtatása – főleg az előjelekhez mérten – jónak volt mondható, a riffek összességében nem álltak távol Euronymous megoldásaitól, ugyanakkor az is hallatszott, hogy a zenekar nem a múltjának farvizén próbál érvényesülni, és amit tőlünk hallunk, ahhoz továbbra sincs fogható a színtéren. Ráérezvén a csapat fontolva haladó munkatempójára, a csapat körüli, újból feltámadni látszó pezsgést fenntartandó, a Misanthropy a következő évben hivatalosan is elérhetővé tette a bischofswerdai koncert hang- és képanyagát, amivel inkább csak kellemetlen perceket szerzett Hellhammeréknek. A zenészek egy pillanatig sem titkolták, hogy szégyellik az alkoholgőzös visszatérő koncertjükön nyújtott teljesítményüket, miközben a Misanthropy azzal érvelt, hogy mégiscsak a Mayhem első külföldi koncertjéről volt szó az emlékezetes, 1990-es keletnémet/török turnéjuk óta, amelynek később a Live In Leipzig lemez állított emléket.

Minden bizonnyal ezt a csalódást szerették volna feledtetni azzal, hogy a rá következő évben egy újabb koncertlemez érkezett, az 1998. november 2-án adott milánói buli felvétele, ahol ráadásul Csihar Attila is felbukkant vendégként. A hibás latinsággal Mediolanum Capta Est cím mögé bújtatott felvétel mellé már teljes mellszéllességgel odaállt a banda, nagyon helyesen, hiszen tényleg kimondottan bitang volt a bemutatott produkció. Némi meglepetésre nem a De Mysteriis dalai adták a szett gerincét, természetesen elhangzott a Wolf's Lair Abyss EP mind a négy dala, és közben a Deathcrush-korszak szerzeményeit sem felejtették el. Maniac itt is elővette a kését, ezzel is adózva Dead örökségének, és a magán ejtett vágások persze főcímeket értek a megfelelő lapokban, miközben a dolog spirituális oldalával a többség alig törődött. A Mayhem-rajongók többsége ezen a turnén kaphatott először ízelítőt abból, hogyan szólal meg a zenekar élőben, és az állatfejekkel általában bőségesen kidekorált színpadra felsorakozó brigád többnyire meggyőzőnek bizonyult. Mindeközben pedig a Mayhem addigi másfél évtizedes története második teljes értékű nagylemezének felvételére készült.

Az alapos rákészülés dacára is közel hat hónapot töltöttek a stúdió(k)ban a Grand Declaration anyagával, gyakorlatilag ismeretlen terepen haladtak vele, és a maximális teljesítménynél kevesebbel nem voltak hajlandóak beérni. A zenei rendező Blasphemer volt, meglehetősen konkrét elképzelésekkel arról, hogy az adott helyekre mit képzelt el a társai részéről. Nem voltak ezek konkrétumok, tehát nem arról volt szó, hogy előre megírt volna dobtémákat Hellhammer helyett, inkább csak vázlatok, amely keretek között a többiek gondolkodhattak. A végeredménnyel aztán valóban meglehetősen messzire jutottak a klasszikus éra skandináv sztenderdjeitől, az album sokkal inkább illett volna mondjuk a Voivod, mint a Darkthrone diszkográfiájába. Eldöntötték, hogy csak akkor engedik szabadjára az újszülöttet, ha mindannyian teljes mértékben elégedettek lesznek vele, és pontosan így is történt. Annyira igaz ez, hogy a korabeli interjúkban még azt is pedzegették, hogy ilyen felvezetést követően, a következő lemezzel a Mayhem a csúcson hagyhatná abba áldatlan tevékenységét.

A „szakma" és a rajongók egyaránt éhesen várták, hogy mivel fog előrukkolni a véres legendáriumán kívül roppant kevés kézzelfoghatót birtokló banda, ez már messze nem az a végtelenül elutasító hangulat volt, ami az évtized közepén az újjáalakuló Mayhemet körbelengte. A kiadók is figyeltek rájuk, Hellhammerék pedig megtehették, hogy versenyeztessék a kapott ajánlatokat. A Misanthropy amúgy is bedobni készült a törölközőt, illetve meglehet, hogy Tiziana Stupia csak egy időre akarta jegelni a kiadóját, a zenekar azonban immár komolyabb opciókat is mérlegelhetett. A valóban „nagyok", tehát a Nuclear Blast vagy a Hammerheart ajánlatát azért tették félre, mert leendő kiadójuknál kiemelt státuszban reménykedtek, semmiképpen sem szerettek volna csupán egy (kétségtelenül jól hangzó) név lenni a katalógusban. Utóbb kiderült, hogy bizonyos, az EP kiadásának idején nem túl figyelmes szemmel aláírt papírok alapján, bárhova is szerződnek, a Misanthropy igényt tarthat a leendő lemez eladásai után is némi részesedésre – a „szerencsés" kiválasztottnak ezt is le kellett nyelnie.

A befutó személye mégis mindenkit meglepett, a marseille-i Season Of Mist nevét addig ugyanis csak a mélyebb undergroundban lehetett hallani. A kiadó alapítója, Michael Berberian viszont szintet akart lépni, ehhez pedig a Nocturnus mellett a dicső visszatérésre készülő Mayhemet nézte ki magának. A reménybeli deal nagyságrendje egyértelműen nem volt Berberian ligája, ő azonban mindent egy lapra tett fel, és miután az első telefonhívás után Necrobutcher nem kergette el azonnal, az első tényleges tárgyaláson igyekezett visszautasíthatatlan ajánlattal támadni. Berberian pontosan tudta, hogy távolról sincs annyi pénze, amennyit tárgyalási alapként meglebegtetett, azonban nem akart csak úgy lemondani a vissza nem térő lehetőségről. Nem a gyors kaszálás lehetősége izgatta, inkább az motiválta, amivé reményei szerint a sztori kiforrhatja magát, úgyhogy miután bolondnak ítélt ötletével a bankokhoz hiába fordult, ténylegesen mindenét pénzzé tette, baráti kölcsönökhöz folyamodott, hogy legalább a bandának beígért előlegre valót összegyűjtse. A szerződés aláírására végül Hellhammerék első franciaországi koncertje előtt került sor egy fesztiválon, ahol Berberian nagyon gyorsan ízelítőt kapott abból, ahogy a dolgok a Mayhem környékén zajlanak.

Mire a zenekar fellépésére sor került, Maniac már járni is alig tudott, egyes pillanatokban az is valós veszélynek tűnt, hogy a késeivel megsebez valakit a nézőtéren. A backstage-ben aztán a részeg énekes tombolni kezdett, hamarosan üvegszilánkok borítottak mindent, és csak Berberian erőteljes fellépésének köszönhető, hogy nem sikerült a teljes rendezvény áramellátását biztosító kapcsolószekrényt is tönkretenni. Az énekes természetesen belegázolt az üvegcserepekbe is, majd – hiszen akkor jó ötletnek tűnt – a talpáról összeszedett vért a frissen szerzett kiadójuk főnökének arcán kente szét. A kaland végül egy pontosan elhelyezett jobbegyenessel (Maniac állán) és egy szóbeli elismeréssel (Hellhammer részéről) ért véget, Berberian pedig úgy utazhatott haza, hogy minden, részben még meg sem keresett pénzét egy olyan bandába fektette, amelynek tagjai a saját énekesüket is rühellik. Persze itt a Mayhemről beszélünk, egy olyan brigádról, amelynek neve az intézményesült káosszal forrt össze, szóval ha úgy tetszik, az efféle akciókkal is csak a saját hírnevüket öregbítették. Legközelebb a lemez mesterszalagjának átadásakor találkoztak Svédországban, ahová a kiadó főnöke készpénzben, egy bőröndben, a saját kocsijával vitte el az ígért összeget, majd megtörtént a csere (a lemezt a pénzért), a zenekar pedig a norvég vámosokat kicselezendő, apránként szállította át Oslóba a pénzt (csak halkan teszem hozzá: átmenetileg állítólag egy erdőben ásták el a bőröndöt). Utóbb Berberian is az amatőrség csúcsának minősítette az esetet, a punk hozzáállásban gyökerező akció naiv bája azonban már akkoriban is határozottan gyönyörködtette.

A leszállított anyagot meghallgatva ráadásul előre dörzsölhette a kezét, hiszen annyi az első hallgatás után is nyilvánvaló volt, hogy a hivatalosan végül 2000. május 1-jén kihozott lemezről mindenkinek lesz majd (várhatóan kellően végletes) véleménye. Az egyetemi gépteremben ekkor már valós időben követhettem az eseményeket, és természetesen a kapcsolódó Index-fórum is „felrobbant" a nagy hírtől, hogy a The True Mayhem nem trve többé. Berberianen kívül is akadtak még páran, akik azonnal felismerték az album értékeit, a többség azonban a „női ének" és a „diszkó" hallatán ugyanúgy csak bámult maga elé, majd kezdett heves köpködésbe, mint amikor pár évvel korábban a Metallica a Loaddal egy hasonlóan nehezen kontextusba helyezhető kiadványt szállított le. Természetesen szó sem volt női énekről (a Spiral Architect-frontember Øyvind Hægeland vendégszereplését hallották félre sokan), sem diszkóról, ezt a minden korábbinál nyitottabb megközelítésű Mayhemet azonban még emészteni kellett. Akárhogy is, a Grand Declaration Of War a címlapokra repítette a bandát és a Season Of Mistet is, húszéves, gyümölcsöző együttműködést alapozva meg ezzel.

Jól tudjuk, hogy egy kiadvány felkapottá válásához a legfontosabb, hogy beszéljenek róla, tulajdonképpen másodrangú szempont, hogy ezt milyen előjellel teszik, és a korabeli szaksajtóban kevés kurrens témáról esett több szó, mint a kettes számú Mayhem-sorlemezről. Tökéletesen jellemző, hogy míg a Terrorizer a hónap lemezének választotta, addig a német sajtó leginkább a zenekar lesajnálásával volt elfoglalva, illetve annak taglalásával, hogyan fordított hátat a banda saját múltjának és táborának is. A valóságban „csupán" arról volt szó, hogy a Mayhem megint a saját feje után ment, illetve egészen pontosan Blasphemer feje után, aki, miután a feladathoz kellően felnőttnek nyilváníttatott, a Grand Declarationön teljesen szabad kezet kapott a zene formába öntéséhez. A nyugati társadalom demoralizálódását koncepcióvá fejlesztő Maniac és a gitáros szoros együttműködésben dolgozott az anyagon, és végül olyan zene született, amely a legmesszebbmenőkig kiszolgálta a kataklizmikus világégést megidéző hangulatot. Utóbb azért Blasphemer is bevallotta, hogy jól esett azért neki mindezzel a középső ujját is bemutatni a tábor ultrakonzervatív részének.

Az ezredforduló egyben korszakhatárt is jelentett a Mayhem életében, és a zenekar teljes mellszéllességgel kiállt a friss produktum mellett. Az egyfajta átmenetnek is tekinthető Wolf's Lair Abyss EP után a Grand Declaration a leghatározottabban meghirdette a Blasphemer-korszak eljövetelét, és a banda tagjai büszkén dőlhettek hátra az elért eredmény láttán. A banda senki kegyeit nem kereste ezzel anyaggal, és ha őszintén belegondolunk, pontosan ez az úttörő szerep jelenti a Mayhem mindenkori örökségét, no persze a működésképtelenség peremén való állandó táncolással karöltve. Kezdetben azonban vala az általános értetlenség, sokakat már azzal hintába ültettek, hogy a lemez a második résszel kezdődött, illetve konkrétan azzal a riffel, amellyel a Wolf's Lair Abyss befejeződött, ezzel is erősítve a folytonosságot. A lemez első blokkja alapvetően valóban az EP kiterjesztésének tekinthető, hasonlóan pusztító intenzitás jellemzi, miközben mindenből egy kicsit többet ad, mint az előd. Hellhammer és Blasphemer embertelen dolgokat játszanak, miközben Maniac elképesztő torkának újabb regisztereiből ad ízelítőt.

A gitár pengeéles, magas fekvésű hangja „kellemes" kontrasztot hoz a pályatársak trendszerű lejjebb hangolásához képest, összességében a sound híján is van a mélyeknek, Necrobutcher bőgője gyakorlatilag kihallhatatlan a mixből, mégsem állítanám, hogy konkrét hiányérzetem lenne. A gitárhoz hasonlóan a (triggerelt) dob esetében is úgy érezheti a hallgató, mintha egyszerre több is szólna, és persze jó sok sávon rögzítették ezeket, utóbb a koncerteken a hangszeresek mégis képesek voltak az itt hallható megszólalás közelébe jutni. Szédületes az élmény, a blokkot lezáró View From Nihillel tényleg a végletekig fokozzák az őrületet, hogy még hatásosabb legyen az aláhullás a sok meglepetést hozó harmadik részbe. A köpködések első számú céltáblájává vált elektro-tételt hosszan érlelte rendszerében a csapat, és soha nem is tervezte másmilyennek, vagyis nem írtak hozzá dob- és gitártémákat. Végső formába öntésében a cadaveres Anders Odden segédkezett, némi ipari zajjal pedig az Ulver billentyűse, Tore Ylwizaker is besegített a Completion In Science Of Agony (Part I) című tétel esetében.

Az egész nyilvánvalóan nem szólt volna ekkorát, ha nem pont a Mayhemről, a black metal keresztapáiról lett volna szó, akik kimondatlanul is mindenkori igazodási pontot képviseltek a színtéren. Semmi eget rengetően újszerű, sosem hallott dolog nem szerepelt a Grand Declarationön, a valódi újítók ennél sokkal messzebbre eljutottak már ekkora, de még a Satyricon is kijött már a maga Rebel Extravaganzájával, ahol teljes mértékben magukba olvasztották az industrial színtér által ihletett hatásaikat. A Mayhem egyszerűen lerázta magáról a rákövült láncokat, és teljességgel megbízott Blasphemerben, hogy általa képesek lehetnek újból felépíteni önmagukat. Amit itt hallunk, az egyfajta olvasata annak, ahogy a gitáros a black metalhoz közelített, és a szabálykönyvet a sarokba hajítva, a stílusnak a kötöttségekkel való örök szembenállására épített. A témák minősége és a zenészi képességek megkérdőjelezhetetlenek voltak, mindehhez pedig Maniac odatett egy valóban minőségi szövegi koncepciót is, ami már túllépett a Wolf's Lair Abyss szimpla Nietzsche-utánérzésein.

A korabeli interjúkat visszaolvasva, a csapat már a megjelenés környékén sem tervezett túlterjeszkedni a meglévő keretein, a leendő harmadik lemezt máris „hagyománytisztelőbbnek" ígérték, a hálószobahangzáshoz és a gyakran szándékoltan pontatlan hangszeres játékhoz ellenben eszük ágában sem volt visszafordulni. Pontosan tudták, hogy a Grand Declarationnek nagyot kell szólnia ahhoz, hogy a Mayhem újból tényezővé váljon a színtéren, és pontosan ez is történt. Nemkülönben a Season Of Mistet is elindította ez a manőver azon az úton, ami a mai státuszukhoz vezetett, illetve személyesen Michael Berberiant is egy életre elkötelezte a kiadói tevékenység mellett. Ami a produkciós szempontokat illeti, az anyag keverése éppenséggel nem sikerült mintaszerűre (ki is jött egy remix 2018-ban, ahol főként a dobok megszólalását igyekeztek rendbe tenni Jaime Gomez Arellano segítségével), a 2004-es Chimera sokkal egészségesebben szólt, és megteremtette azt a műfaji sztenderdet, amelynek megalkotása már itt a brigád céljai között szerepelt.

Mégis, akik ma a Mayhem ezen korszakára visszatekintenek, szinte egyöntetűen osztják azt a véleményt, hogy a Blasphemer-korszak kiadványai közül a Grand Declaration öregedett a legjobban. Ma is hasonlóan frissnek hat, mint a megjelenése környékén, ami negyed évszázad elteltével nem csekélység, és ma is ugyanúgy árad belőle az az „arisztokratikus" kívülállóság, ami a jobb pillanataiban mindig is a Mayhem sajátja volt. Nem mellesleg, a zenekar ezekben az években vált valóban professzionális alakulattá, olyan gépezetté, amely státusz elérésében nem is reménykedhetett a folyamatos tagságbeli problémákkal terhes korai években. A Grand Declaration a CD-korszak legszebb éveinek vége felé jelent meg, mai fejjel egészen elképesztő eladási mutatókat produkált, vele együtt pedig a Season Of Mist is azóta sem tapasztalt magasságokba kóstolt bele. Összességében pedig pontosan erre a vérfrissítésre volt szüksége a norvég black metalnak is, olyan rendkívüli alkotásokkal karöltve, mint a Dimmu Borgir Puritanical Euphoric Misanthropiája, az Emperor Prometheusa, vagy a végül csak elkészült Thorns-album.