Shock!

A minap éppen a digitális Metal Hammert „lapozgattam", mert Az ember tervez klasszikunk nyomán kíváncsi lettem rá, hogy valós időben hogyan fogadták a lemezt a szaksajtóban. Nos, Lukács Laciék egyértelműen két vállra fektették az ítészeket már akkor is, elképesztően jó pontszámokat kapott a lemez a HP-n, ám ezzel együtt sem volt képes megelőzni egy akkoriban még gyakorlatilag ismeretlennek számító, különösebb múlttal nem rendelkező svéd brigádot. Nyilván kitaláltad: a kettes számú Lake Of Tears-lemezről, a Headstonesról beszélek, ahogy róluk beszéltek sokan mások is 1995 őszén, és persze azt követően. Daniel Brennare és társai valódi üstökösként robbantak be a doom/death/gothic mezőnybe, nagyon is benne volt a levegőben, hogy lesznek ők még ennél sokkal nagyobbak is. Nos, nem lettek, aminek számos oka van, de ettől függetlenül a harminc évvel ezelőtt a halálról szóló szavakat sírkövekre véső svédek egyértelműen megalkották itt az első valódi (és talán leginkább időtálló) klasszikusukat.

„A holtaknak is vannak főútvonalaik. Szellemvonatok, álomkocsik sínjei szelik át az életen túli pusztaságot, szállítva az eltávozott lelkek végtelen sorát. Monoton dobolásukat és zakatolásukat hallani lehet a világ omladozó részein, a kegyetlenség, az erőszak és az istentelen cselekedetek által ütött repedéseken át. Szállítmányuk, az utazó holtak láthatóvá válnak néha, amikor a szív már a szétrobbanás határán dübörög; pedig e látványoknak rejtve kellene maradniuk.

Jelzőtáblák szegélyezik ezeket az utakat, meg felüljárók és mellékvágányok. Sorompók, elágazások és kereszteződések.

E csomópontoknál, ahol a holt tömegek elvegyülnek és keresztezik egymás útját, a legnagyobb a valószínűsége, hogy e tiltott főútvonalak áttörjenek és beszivárogjanak a mi világunkba. Nagy a forgalom e kereszteződésekben, és akár a türelmetlen tülkölések a dugókban, itt a leghangosabb a holtak sivítása. Itt, megszámlálhatatlan mennyiségű lábtól koptatva, elvékonyodnak azok a válaszfalak, melyek elszigetelik az egyik valóságot a másiktól.”

(Clive Barker: Vérkönyv, ford.: Nemes István)

Az első Lake Of Tears-próbára 1992 májusában került sor azután, hogy Daniel Brennare, Jonas Eriksson és Mikael Larsson elhagyta a Carnal Eruption, Johan Oudhuis pedig a Forsaken Grief fedélzetét. A korszellemnek megfelelően mindkét Borås környéki banda death metalt játszott, „hagyománytisztelő" svéd megközelítéssel és megszólalással. Brennare: „Az a vágy hozott össze bennünket, hogy valami másfajta zenét játsszunk, mint a többi svéd csapat. Mindannyiunknak voltak elképzelései, de idő kellett ahhoz, hogy egységes zenei és szövegvilágunk alakuljon ki. Kerestük a saját hangunkat. Éreztük, hogy ki akarunk lépni a death metal adta keretek közül, de még nem tudtuk a választ a hogyan? kérdésre. Nyitni akartunk kifelé, de ugyanakkor féltünk is a túl nagy váltástól." A fentiekből következően a Lake Of Tears bemutatkozó anyaga, a Greater Art még nem állt nagyon távol a tipikus svéd halálfémtől, és bár megvoltak a maga pillanatai, a fénytelen hangzás és a jobbára egydimenziós muzsika nem igazán emelte ki a zenekart a tömegből.

A stílus szentélyében, a kultikus Sunlight stúdióban ugyan sokat segített a banda első lépéseinek megtételében Tomas Skogsberg, aki tulajdonképpen a Dismember és az Entombed házi producere volt, valamint a cemetarys Mathias Lodmalm, ezzel ugyanakkor be is határolták a frissen összeállt kvartett lehetőségeit az új megközelítések kapcsán. Egy óriás közhellyel élve: a Greater Art egy lépés volt a „jó" irányba, de nem elég nagy lépés, márpedig a csapat elkötelezetten törekedett saját, külön bejáratú világuk megteremtésére. A debütáló anyag megjelenését követő bő évet tehát arra szánták, hogy kiterjesszék a képességeik szabta határokat, jobb zenészekké és ebből következően magabiztosabb dalszerzőkké váljanak. Minderre bőven volt idejük és lehetőségük, hiszen a bathorys Quorthon apja, Börje Forsberg által tulajdonolt Black Mark Production nagyjából semmilyen támogatást nem adott a Lake Of Tearsnek azon túl, hogy kihozta az első lemezt. Szerencsére a zenekar ekkoriban még nem sejtette, hogy a Black Mark-korszaknak is nevezett korai éveiket végig elkísérik majd a potenciálhiányos kiadó amatőr hozzáállásából adódó kínok.

Márpedig a berlini és svédországi (Bruzaholm) székhellyel is rendelkező Black Mark, amely az első Bathory-album kiadásának idején még nem volt több egy lemezborítóra vésett, puszta névnél, ez idő tájt nem volt képes és/vagy nem akart különösebben a csapat hóna alá nyúlni. „A kiadónknak nem sikerült egy rendes turnét összehozni, pontosabban találni egy hozzánk illő, ismertebb bandát, akikkel elmehettünk volna egy turnéra. Sajnos mi magunk is csak lógattuk a lábunkat, holott ha nagyon nekifeküdtünk volna a dolognak, akkor biztosan összehozhattunk volna egy rövidebb körutat. Mivel korábbi tapasztalataink nem nagyon voltak, mindent az első album kiadása közben és után tanultunk meg a rockbizniszről." A srácok magukra maradtságát jól illusztrálja, hogy még egy valamirevaló menedzsert sem sikerült keríteniük, így maradt számukra a próbaterem, ahol el is kezdték kiforrni magukat a dolgok, ami ez esetben azt jelentette, hogy a banda lassanként rátalált a leendő csapásirányára, az újonnan születő dalok már ezt a friss koncepciót tükrözték. A Greater Art továbbgondolásra érdemes dalait (Under The Crescent, Upon The Highest Mountain, Evil Inside) is átültették ebbe a megújult környezetbe, és lassanként összeállt a teljes kép a csapat körül.

A Headstones volt valójában az egyetlen Lake Of Tears-album, amely a klasszikus négyes alapfelállásban készült, ettől kezdve a banda magját a Brennare-Larsson-Oudhuis trió alkotta, a szólógitáros és billentyűs posztokon pedig kisegítő zenészek játszottak a lemezeken és a turnékon is. Talán túlzás lenne azt mondani, hogy mindez egyértelműen hallatszik is, Jonas Eriksson gitárjátéka azért egyértelműen hozzátartozott a korabeli Lake Of Tears-soundhoz még akkor is, ha Brennare jelenléte a hathúrosok vonalán is uralja az összképet. A Black Mark afféle házi producerének is tekinthető Ulf Petterson játszik itt a billentyűkön (zenészként leginkább a Morgana Lefay soraiból lehet őt ismerni), aki szerencsére tökéletesen ráérzett arra, hogy hagyni kell a bandát kibontakozni, és inkább csak apróbb meglátásokkal és zenei ötletekkel kell segíteni őket, ha valahol megrekednének. A Life's But A Dream című instrumentális tétel például teljes egészében Pettersontól származik, rajta kívül pedig (a címadó dalban) akusztikus gitáron játszó Mikael Hult és a női vokálért felelős Annica Karlsson fordult még meg a stúdióban. A végeredményhez mindannyian markánsan hozzátettek.

A csapat a saját világának kialakítása során természetesen ugyanazt csinálta, mint az összes többi, hasonló cipőben járó zenekar: egyéni módon keverték a korai és az aktuális zenei hatásaikat. A Headstones megjelenésének környékén a legtöbben talán a Clouds-korszakos Tiamatot és (nyilván) a Sabbathot emlegették velük kapcsolatban, de a teljes skála ennél lényegesen szélesebb volt. „A mai bandák közül is szeretünk néhányat, a Paradie Lostot, a Type O Negative-ot, a Cathedralt vagy a Tiamatot, de sokkal gyakrabban hallgatunk régi csapatokat. A Black Sabbath például egyike a legnagyobb hatásainknak, különösen a régi, ozzys korszakuk. Az a véleményem, hogy akinek valamilyen köze van a metálhoz, arra biztosan hatással volt a régi Sabbath. Nekem a Pink Floyd és a Beatles is nagy kedvencem mostanság. Ezek a csapatok mind fantasztikus és időtálló zenét játszottak vagy játszanak." A Tiamatnál maradva: annyi bizonyos, hogy a Wildhoney-val atmoszférikusabb, dallamosabb irányt vett brigád korai korszakának hívei nagyon könnyen megtalálhatták a számításukat a Headstonesszal – már ha értesültek egyáltalán a Lake Of Tears létezéséről.

Ha jobban belegondolunk, a második albumának megjelentetésére készülő banda mindössze bő három éve volt ekkor együtt, és innen visszatekintve a Greater Art kiadását kissé elkapkodottnak tekinthetjük. Az útkereső demó után, amelyből tulajdonképpen az első lemez lett, a valódi bemutatkozás a Headstoneson történt meg. Mire eddig eljutottak, letisztult az is, hogy a zenekarban a Daniel Screbranic néven született énekes/gitáros Daniel Brennare lesz a meghatározó dalszerző. „Nemcsak profibb, izgalmasabb anyagot akartunk írni a kettes lemezhez, hanem sokkal eredetibbet is. Az első új dal a Raven Land volt, ami már jelezte az új irányt. Én is dallamosabban kezdtem énekelni, mint korábban, ami jót tett a dalok zeneiségének. Megpróbáltuk a nótákat az énekdallamaim köré építeni. Nem vagyok amúgy diktátor, ha a többiek gyakrabban hoznának saját ötleteket a próbára, akkor kevesebb nóta származna kizárólag tőlem." Utóbb pedig az is kiderült, hogy a LoT alapításakor alig húszesztendős Brennare személyében egy kifogyhatatlannak tűnő dalszerző zsenire akadtak, akiből amúgy martingore-i értelemben dőltek az egyszerű, de nagyszerű, azonnal a fülbe tapadó témák.

Mondanom sem kell, az album általános hangulata rendkívül sötét, gyászos, híján a fénynek, illetve a reménynek. „Az első lemez kiadása után volt egy különösen depressziós időszakunk, bár annak semmi köze nem volt a lemezhez vagy a zenénkhez. Más okok miatt voltunk lehangoltak, szomorúak. Minden olyan szürkének és kilátástalannak tűnt. Ez a mély melankólia erősen érezhető a Headstones dalaiban. Azért is választottuk a Sírkövek címet, mert nagyon passzol a lemez hangulatához." Szerencsére többszöri hallgatással már elkülönülnek a lemez színei, amelyek nem is csupán a szürke és a fekete különböző árnyalatait jelentik. „Az A Foreign Road vagy a Raven Land témájában is nagyon komor, hiszen ezek a dalok a halálról mint végállomásról szólnak. Ugyanakkor ott van a Sweetwater, ami röviddel a lemez felvétele előtt született, és egészen más hangulatú. Az egy szerelmi vallomás, és megpróbálja pontosan leírni azt az érzést, amit amikor az ember szerelmes. Ebből az is kiderül, hogy lassan kikerülünk a depressziós korszakból, és saját kezünkbe vesszük a sorsunk irányítását."

A Headstones fogadtatása nem kizárólag nálunk, hanem egész Európában kiemelkedően jó volt, különösen Németországban alakult ki fontos piaca a zenekarnak. Ennek ellenére a lemez megjelenésének évében csak egy rövidebb svéd turnét és néhány lengyelországi koncertet sikerült összehozni, vagyis Brennaréék továbbra is a periférián mozogtak. Az ezt követő években, apró lépésekkel ugyan, de sikerült ezen az áldatlan állapoton változtatni, és egyre több helyre eljutni a kontinensen, viszont a valódi áttörés nem jött össze a csapatnak. Ami engem illet, az A Crimson Cosmos kiadásának idején ismerkedtem meg ezzel a különös brigáddal (természetesen egy fatális véletlennek köszönhetően), attól kezdve aztán tántoríthatatlanul velük is maradtam, emiatt viszont az ezt megelőzően kiadott lemezek többé-kevésbé árnyékban voltak nálam. A Headstones „rehabilitálásához" részemről nagyon kellett az, hogy élőben is elcsíphessem a társulatot (2008 nyarán az A38-on), ahol elsöprő demonstrációt rendeztek a Headstones dalaiból, hogy én is rádöbbenhessek végre az azokban rejlő elemi erőre.

Érdekesen alakult ezt követően a banda pályája, az 1997-es A Crimson Cosmos egy hangulati tetőponton találta meg őket, és tényleg komoly menedzselési teljesítmény szükségeltetett ahhoz, hogy olyan slágerekkel, mint a Boogie Bubble vagy a Devil's Diner (plusz a megszokott színvonalú LoT-ízeket hozó többi dallal) együtt se sikerüljön igazán megvetniük a lábukat. Menetrendszerű két évvel később érkezett az az albumuk, amellyel manapság a legtöbben azonosítják Brennarééket, a Forever Autumn szomorkás dallamai között pedig már egyértelműen ott volt a kilátástalanság előérzete is a banda jövője kapcsán. Nem kellett (pozitívan) csalódniuk, a zenekarnak sosem sikerült kitörnie a titkos underground kedvencek ligájából, a 2002-es The Neonai (személyes kedvencem tőlük) pedig már tulajdonképpen csak az elköszönés aktusát préselte barázdába, még utoljára. Szerencsére végül nem akasztották szögre a hangszereket, és nem sokkal ezután a Black Brick Road lemezzel, új kiadóval és új megközelítéssel feltámasztották magukat – de ez már a LoT 2.0, egy új történet volt, amely korszak szintén kitermelte a maga maradandó pillanatait.

Jelen időben a Lake Of Tears továbbra is létezik, a 2021-es Ominous albumot akár egy határozott visszakanyarodási kísérletként is felfoghatjuk a Black Mark-éra (vagy legalábbis a The Neonai világa) irányába. Klasszikus zenekari aktivitásól azonban az elmúlt másfél évtizedben nem beszélhettünk, ugyanis Brennarét 2010-ben krónikus leukémiával diagnosztizálták, a betegséggel való, azóta is tartó, folyamatos küzdelme pedig nem csupán őt viselte meg fizikailag, de a bandát is bizonytalan időtartamú pihenőre küldte. Ebből a szempontból a By The Black Sea koncertalbum, majd később az Ominous inkább tekinthetők üdítő kivételeknek a LoT-t körüllengő permanens csend állapotában, és csak reménykedhetünk benne, hogy lesz ez még másként is a jövőben. Pozitív jel, hogy a Forever Autumn-újrakiadások sorában megjelent box sethez nemrég elkészült a The Secrets Of The Rain EP, rajta két instrumentális átdolgozással a zenekar meghatározó, őszi klasszikusáról. Az újrakiadásokat egyébként a görög The Circle Music gondozza, nem is akármilyen minőségben, nekik köszönhetően hamarosan az összes Black Mark-anyag elérhetővé válik, minden létező formátumban (a The Neonai újrakiadása januárban érkezik).

A végszó nem lehet más: mielőbbi felépülést, boldog éveket és további sok jó dalt kívánunk, Mr. Brennare!