Shock!

Mi is (volt) (a) Marilyn Manson? Rákos daganat Amerika szűzi testén? Avagy a görbe tükör, amivel a legrosszabbul esik szembesülni? Eladható árucikk az ezredfordulós hisztéria hatására forrongó piacon? Egy biztos, Brian Hugh Warner kiváló üzletvezetőnek bizonyult: tehetségesen rendezte a kirakatot, gyorsan átlátta a problémás helyzeteket, ráadásul képes volt az önvizsgálatra is, amikor azt szükségesnek érezte. Az is biztos, hogy 1999 tavaszán Amerika közvéleménye megindult a Marilyn Manson nevű jelenség felszámolásának irányába, barátok fordították el az arcukat, egymásra licitálva határolódott el az MTV és számos rádió. A roppant mély, sárral is megpakolt pocsolyából való kilábaláshoz minimum egy feltámadásra volt szükség huszonöt évvel ezelőtt.

„Ki az, aki képes megmondani, hogy az élet utánozza-e a művészetet, vagy épp fordítva? A történet egyfelől nem rólam szól, másfelől viszont nagyon is rólam. Magát a történetet abszolút nem inspirálta az életem, sokkal inkább arról van szó, hogy az Antichrist Superstar album formálta az egész életemet, és ahogy az elmúlt évek alatt történtek velem a dolgok, úgy írtam meg mindezt. Az Antichrist Superstar ebből a szempontból egyfajta jóslat volt, ami közben be is teljesedett."

Nos, ha volt is efféle jóslat, az a maga módján 1999. április 20-án, kedden, a coloradói Columbine városában és az azt követő hisztérikus napokban teljesedett be Amerika-szerte. Ha nem kapcsolódna ehhez egy dátumhoz egy tragikus kimenetelű iskolai lövöldözés, akár viccesen groteszknek is mondhatnánk, hogy a korszakos tömegmanipulátor hírében álló Marilyn Mansonnak semmi köze nem volt azokhoz az eseményekhez, amelyek révén a legnagyobb mértékben közszájra került a banda, illetve a frontember neve. A Columbine-mészárlással Amerika éppúgy nem tudott mit kezdeni, mint pár évvel később a szeptember 11-i eseményekkel, és az Antichrist Superstar óta ferde szemmel követett, mindeközben egyre inkább mainstream ikonná váló Manson tökéletesen megfelelt bűnbaknak. Mindehhez nem kellett több, mint annak az (ál)hírnek a villámgyors elterjedése, hogy a lövöldözés elkövetői a banda rajongói voltak. Mire ezt sikerült cáfolni, természetesen már rég késő volt, egyben a zenekar környékén is valami végérvényesen megváltozott.

Izgalmas kérdés, hogy mi történt volna a Marilyn Mansonnal, ha mindezekre nem kerül sor, milyen következtetéseket vont volna le a brigád a Mechanical Animals felemás fogadtatásából egy kevésbé turbulens klímában, megszületik-e egyáltalán a Holy Wood lemez, és ha történetesen igen, akkor mi inspirálta volna? Nyilván teljesen felesleges ma már feltenni ezeket a kérdéseket, de azért jól illusztrálják, hogy milyen kevésen múlt a dolog. Nem mellesleg Mr. Manson is megspórolhatta volna magának az egész eszmefuttatást a fordított trilógiáról, amely a Holy Wooddal kezdődik és az Antichrist Superstarral ér véget, és amelyről már a kiötlése idején ordított, hogy utólagos kreáció, ráadásul rendkívül erőltetetten tesz erőszakot a Manson-sztorin. Úgyis láthatta mindenki, nézőponttól függően ki elégedetten, ki rémülten, hogy a zenekar kreativitása csúcsra járt ebben az időszakban, és a legkevésbé sem voltak rászorulva egy elmaszatolt háttérmesére, anélkül is roppant hatásosan üzemeltek. A negyedik stúdiólemezükkel pedig kétségkívül feltették addigi pályafutásukra a koronát.

Ráadásul ez volt a banda azon időszaka, amikor határozottan zenekari arcot kezdett ölteni a Marilyn Manson, maga az énekes is az első igazán zenekari lemezüknek nevezte a Holy Woodot, és ez kívülről is így tűnt. Bár a mainstream sajtóban továbbra is szinte csak az énekes/frontember képével lehetett találkozni, nem csak látni, de hallani is lehetett, hogy az új zene valódi kreatív együttműködés eredménye. Miközben a Columbine-tragédia által kiváltott hisztéria a tetőfokára hágott, a csapatnak nem is nagyon maradt más választása, mint hogy az ajtókat magukra zárva a majdani negyedik album zenei és szövegi koncepcióján dolgozzanak. Az énekes saját bevallása szerint három hónapon át szinte ki sem lépett a házából, ez idő alatt össze is állt annak a sztorinak az alapja, amelyre a Holy Wood épült, és eldöntött kérdéssé vált, hogy a negyedik sorlemez egy valódi konceptalbum lesz a klasszikussá érett elődök, például a The Wall vagy az Operation: Mindcrime vonalán. Nem is lehetett kérdés, hogy Mansonnak bőven lesz miről mesélnie, és egyáltalán nem a másik orcáját készül az ellentábor felé fordítani: „Nem az efféle publicitás volt a célom. A médiának szenzáció kellett, szalagcím, egy bűnbak, és én tűntem a legalkalmasabbnak erre a szerepre. Úgy döntöttem, hogy inkább az új albumra koncentrálok, és amíg be nem fejezem, megszakítom a kapcsolatot a külvilággal."

Bár komoly esély mutatkozott rá, hogy ténylegesen felbukkan valahol Manson különbejáratú Mark David Chapmanje, az énekes döntéseit nem elsősorban a félelem motiválta, egyszerűen tisztában volt vele, hogy aktuálisan ez a csata megnyerhetetlen a számára, és az embereket mindaddig nem fogják érdekelni a puszta tények, amíg kellő mértékben meg nem nyugtatták a lelkiismeretüket a történtek után. A teljes eseménysor majdhogynem kiszámíthatóan zajlott: „Ami a lövöldözés után kialakult, az szabályszerű embervadászat volt, már-már lincshangulat uralkodott el. Az egész egy szomorú eset, de számomra nem hozott meglepetést. Pontosan az efféle dolgok miatt kezdtem el ezt a zenekart, emiatt neveztem el a bandát Marilyn Mansonnak. A kezdetektől fogva azt akartam megmutatni, hogy szerintem mi a baj a mai Amerikával."

Közben a zenekar a pincétől a padlásig kisöpörte a házat, összegereblyézett száznál is több zenei részletet, néhány ezek közül még az Antichrist Superstar előtti időszakból származott, majd ebből az ötlethalmazból nagyjából egy év alatt megírtak huszonöt-harminc dalt, In The Shadow Of The Valley Of Death munkacím alatt. A munkába minden résztvevő beleadta, amije csak volt, ráadásul ezúttal úgy vonulhattak stúdióba, hogy a régóta bizonytalan lábakon álló szólógitárosi posztra egy technikailag és kreativitás szempontjából is kifogástalannak tűnő új arcot sikerült beépíteni a bandába. A dalszerzési szempontból meghatározó párossal, Mansonnal és Twiggy Ramirezzel nagyjából egykorú John William Lowery, vagyis az énekes által kreált művésznevén John 5 már 1996-ban bejelentkezett a bandánál, akkor azonban lekésett a lehetőségről, amit Timothy „Zim Zum" Linton nyert meg. Miután azonban a Mechanical Animals felvételei során Zim Zum elhagyta a bandát (hasonlóan járt Scott „Daisy Berkowitz" Putesky is, egy sessionnel korábban), Manson és Lowery végül egymásra talált.

A köztes időben Rob Halford és David Lee Roth mellett edződött gitáros játéka először a Mechanical Animals-turnét megörökítő The Last Tour On Earth kiadványon volt hallható a Marilyn Manson kötelékében. John 5: „Nagyon jók voltunk zenekarként. Egyszerűen csak feszesen és jól játszottunk. Nincs a lemezen semmi utólagos kozmetikázás, teljesen élő, és erre is nagyon büszke vagyok. A zenekar sziporkázott, és egyszerűen hihetetlen jól szóltunk." Talán az sem véletlen, hogy a brigád csapatként vonult be ezt követően a stúdióba is. „Mindannyian, én, Twiggy, Manson, Ginger és Pogo, mind ott voltunk, közös munka folyt, ami fantasztikus élmény volt. Összegyűltünk Rick Rubinnál, felálltunk zenekarként a nappaliban, és játszottunk. Mindenki részt vett benne, ötleteket dolgoztunk ki, és emlékszem, Ginger, a dobos meg is jegyezte, hogy ez volt az első alkalom, hogy ilyesmit csináltak." A Holy Wood esetében nem lehet eléggé hangsúlyozni a kollektív erőfeszítéseket, amelyek nélkül biztosan más végeredményre jutott volna a társulat.

A zenei ötletek oroszlánrésze Twiggytől és John 5-tól jött, a kidolgozásukba pedig már Manson is beszállt. Nem meglepő módon az énekes az utóbbival lezajlott sessionöket értékelte utóbb valóban professzionálisnak, fókuszáltabbnak, ahonnan nem ritkán már véglegesített dalvázakkal bukkantak elő, míg Twiggyvel az új hangzások mellett az abszinttal is komoly kísérleteket folytattak. A végeredmény tekintetében „eredendően elektronikus" megszólalásban gondolkodtak, visszakacsintva az Antichrist Superstar indusztriális megközelítésére, ugyanakkor azt szerették volna, ha a banda nyers hangzása is érvényre jut, amit lehet, élő hangszerekkel szólaltassanak meg, az akusztikus hatású megoldások pedig legyenek valóban akusztikus alapúak. Programozóként Bon Harrisre (Nitzer Ebb) hárult a feladat, hogy az élőben rögzített témákat átültesse elektronikus környezetbe, a munkálatokat pedig Manson és a produceri/hangmérnöki teendőket egyszerre ellátó Dave Sardy fogta össze. A stúdiós csapat erősségét fémjelzi továbbá Greg Fidelman és Nick Raskulinecz neve is, hogy csak a két legjelentősebb pályát befutott arcot említsük.

A banda szándéka az volt, hogy egyben szabadítja majd a teljes, csaknem hetven perces anyagot a hallgatóságra, ahogy az egy konceptlemezhez dukál. Néhány fél perc körüli ízelítő felkerült a honlapra, ami kedvcsinálónak megfelelt, de persze nem fedte fel az album valódi potenciálját. Felvezető kislemezként a Disposable Teens, egy hagyományosnak mondható Manson-téma, mindössze pár nappal a lemezmegjelenés előtt látott napvilágot. Az ismerkedést követő első reakció sokaknál magában foglalta egyfajta „visszarendeződés" emlegetését, ami abból az (amúgy téves) elképzelésből fakadt, hogy a zenekarnak feltett szándéka lett volna a sikertelennek ítélt Mechanical Animals-kitérő zsákutcájából kifarolni. Valójában a hármas számú Manson-album egyáltalán nem volt kudarc, a puszta lemezeladások tekintetében Európában konkrétan felül is múlta az Antichrist Superstart, de ennél sokkal lényegesebb, hogy felfedte a brigád addig rejtőzködő dimenzióit, és bizony a Holy Wood dalainak formálásánál is alapvetően éreztette a hatását. Nem mellesleg az akkoriban újra besúlyosodni látszó metál mainstreamben is szembement a fősodorral.

A Mechanical Animals központi karakteréről Manson később így beszélt: „Sokan nem tudták megérteni, hogy az a karakter, noha valóban egy szerep volt, több is volt annál. Valóban megéltem azt a szerepet, és nem eljátszottam. Omega egy igazi rocksztár szatírája volt, egy olyan sztáré, aki a lázadása révén kerül a csúcsra, és ott döbben rá, hogy pontosan azzá vált, amit mindig is gyűlölt. Ekkor már csak egyet tehet: elpusztítja a dolgot, amit létrehozott, vagyis önmagát. Ez lesz a harmadik rész, az Antichrist Superstar témája, a Holy Wood lemezen pedig mindaz megjelenik, ami miatt lázadónak számított." Az állítólagos trilógiába foglalt eredetmítoszban pedig természetesen markánsan megjelenik a valláskritika is. „Ez a trilógia egyszerűen rólunk szól, emberekről, az emberi természetről. A sztori alapja tulajdonképpen párhuzamba állítható Jézus Krisztus történetével. Gondolj bele, felbukkant a maga radikális gondolataival, szembeszállt az akkor uralkodó látásmóddal, és végül mi lett az egészből? A világtörténelem első és azóta is legnagyobb sikerű kereskedelmi árucikke: a feszület a falon."

„Szép" ez a koncepció, mi tagadás, de ahogy a Mechanical Animalsnál, úgy a Holy Wood esetében is sokan félreértették, hogy éppen merre is tart a főhős és a sleppje. Távolról sem egy jó előre kitalált, aztán az évek során teljes tudatossággal, higgadtsággal végigvitt szándékot öntött formába ez a három lemez, hanem ha úgy tetszik, az élet írta a sztorit, a (vissza)fejlődéstörténet valós időben zajlott. Manson: „Amikor az Antichrist Superstart készítettük, még nem voltam az a rocksztár, akinek a lemez mutatott, de azzal, hogy megszületett az a lemez, azzá lettem. A következő albumnál mindazt formába öntöttem, amit magam körül tapasztaltam a zeneiparban, a média világában. Láttam, ahogy mindenki részt akar magának ebből az újdonságból. Láttam, ahogy mindenki ki akarta használni a népszerűségemet. Láttam önmagam eladható áruvá válni." Ahogy a zene, illetve az aktuális üzenet változott, úgy változott az image is, és a Holy Wood képi világára tekintve gyorsan megállapíthattuk, hogy a 2000. évbe érve (a) Marilyn Manson komorabb, polgárpukkasztóbb karakter volt, mint valaha.

Az album frontján Manson a kereszten, állkapocs nélkül, alá szerkesztve John Fitzgerald Kennedy boncolási jegyzőkönyve. Az eredeti terv szerint egy, a koncepciót kifejtő film is készült volna a lemez mellé, ami végül nem valósult meg, majd a forgatókönyvből könyv készült, de az is a fiókban maradt. Látatlanban is azt mondom, kár ezért, mert ahogy azt a borító is mutatja, a nagyívű történet kulturális, politikai és vallási szálakat egyaránt összefog, majd a megcsócsált elegyet egy továbbgondolásra érdemes cliffhangerrel letapasztva dobja a tábor elé. Hogy mi ez ez a sztori? „A főszereplő egy alapvetően ártatlan személy, akinek odaadják a tiltott gyümölcsöt, akárcsak a Bibliában. A megszerzett tudás birtokában ez a személy, aki rettentően idealista, azt gondolja, hogy az egész környezetét jobbá teheti. Ha úgy vesszük, forradalmár lesz, elindít valamit, egy olyan mozgalmat, amitől a kívánt eredményt reméli. Csakhogy menet közben maga a forradalom is egy szimpla terméke lesz a rendszernek, vagyis mindazon dolgoknak, amelyek ellen eleve küzdeni akart. Végül rájön, hogy önmaga ellen harcol."

A lemezen mindezt négy részfejezetre (A: In the Shadow, D: The Androgyne, A: Of Red Earth, M: The Fallen) osztva találjuk, aki pedig ügyesen olvassa össze a fejezetekhez rendelt betűket, az a történet főhősének nevére találhat rá. A fószer teljes neve egyébként Adam Kadmon, a név pedig a Kabbala szerint az eredeti embert takarja, aki nem (vagy nem teljesen) azonos a bibliai Ádámmal, hanem az Isten által tökéletesre alkotott ember-prototípus. Az ő bukása egyben a legvégső nihil állapota, amely nagyon is megfelel annak a képnek, amit a többség érzékelt a Manson-jelenségből. Ezzel szemben a frontember ekkor nem mutatkozott (még) javíthatatlan fatalistának: „Hiszem, hogy az emberiség számára létezik jövő, de ahhoz az kell, hogy intelligensebbek legyünk, hogy merjünk gondolkodni. Óriási különbséget érzek aközött, amit csinálok, és amivel mások vádolnak engem. A történtek és annak utóélete nemhogy a kedvemet szegték, hanem fő inspirációként szolgáltak az új lemezhez. Ha gyűlölni akarnak, akkor ezúttal igazi indokokat szolgáltatok hozzá."

Összességében a vészterhes idők a legjobbat hozták ki Mansonból és társaiból, és a Holy Wood tényleg valódi korona azon a ki-tudja-miből készült tortán, amely itt véglegesen elkészülni látszott. A hármas lemez (dallam)érzékenységét megtartva, sikerrel támasztották fel az Antichrist Superstar ipari szörnyét, emellé pedig olyan minőségű dalok sokaságát pakolták az asztalra, amelyekre tényleg tömegek csavarodhattak rá, bűnös élvezettel. A Paul R. Brown irányításával megalkotott vizuális vonal is nagyon erős, az album bookletjében és a klipekben is páratlanul hatásosak a képek, a zenekar tényleg a maximumra törekedett minden lehetséges szegmensben. És amit az énekes maga is előszeretettel hangsúlyozott a korabeli interjúkban: mindez több síkon is értelmezhető és befogadható, az elmélyült, minden apró részletet előtúró hardcore fanok éppúgy megtalálhatták a számításukat, mint a rádiós formátumhoz szokott, semmit sem túlgondoló, átlagos zenehallgatók. Mindez pedig egy korszak lezárását is előrevetítette, hiszen ami a Holy Woodot rögzítő felállás (mínusz Twiggy) jutalomjátékának is tekinthető The Golden Age Of Grotesque után történt ezen a porondon, azt már tényleg egy másik kötetben találjuk a nagy Manson-mesekönyvben.