Shock!

Izgalmas volt az este felhozatala, még akkor is, ha jómagam nem kimondottan élem a synthwave-et, márpedig a három fellépőből kettő többé-kevésbé ehhez a zsánerhez kötődött. Nos, én pont a harmadikra készültem leginkább, hiszen az izlandi Kælan Mikla klubbulijaira régóta vadászom, és most végre nem is kerültük el egymást. Azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy a remek koncertbanda hírében álló Perturbator neve nem tett hasonlóan kíváncsivá, és hát tényleg, mi is lehetne meggyőzőbb, mint a valódi élvonal? Felvettem hát a Nyújork Jenkis kabátom, oszt uccu!

Pár perccel a Gost kezdése után érkeztem a Dürerhez, egyből meg is lepődtem, hogy milyen sokan vagyunk máris, nyitó előzenekarokra ritkán telik meg a keverőig a nagyterem, ezúttal mégis ez történt. A multiinstrumentalista James Lollar által jegyzett, (élőben) kéttagú projekthez már volt szerencsém pár évvel ezelőtt Bécsben, akkor nem írtam róluk túl sok szépet, és most sem igazán tudok. Persze nevezhetjük úgy is a dolgot, mint a kiadójuk, akik szerint a brigád a black metal és az elektronikus zene legárnyékosabb vége közötti sötét repedésben létezik, de messze nem ilyen bonyolult a dolog. Igazi kukaborogatós, reménytelenül hatásvadász elektro-metál hibrid az övék, kiállásban is a primitívebb vonalat erősítve, ami a hideg novemberi időben afféle bemelegítésként tulajdonképpen nem is volt annyira megvetendő. Ide mondjuk lényegesen jobban illettek, mint annak idején a Mayhem elé. Gyorsan végeztek, szerencsére.

Nem tudom, mennyin múlt, hogy a Kælan Mikla újabb hazai fellépése megvalósuljon, vélhetően nagyon kevésen, miután az előző napi bécsi koncertet közelebbről meg nem határozott betegségre való hivatkozással lemondták. Sokan kifejezetten miattuk jöttek el aznap este a Dürerbe, és egészen késő délutánig kellett várni az örömteli megerősítésre, hogy az izlandi boszorkák aznapi jelenése előtt nincs akadály. Cserébe kissé rövidebbre vágták az amúgy sem hosszú szettjüket, ami így alig volt fél óra, máskülönben viszont meg nem mondtad volna, hogy nem teljes értékű produkciót láthattunk. A 2022-es Fekete Zajon a teljes ismeretlenségből berobbanva győztek meg, olyan hangulatot teremtve elektronikus-gótikus muzsikájukkal, ami csakis a zenei horizont peremvidékéről érkezhet. Laufey Soffía, Margrét Rósa Dóru-Harrýsdóttir és Sólveig Matthildur Kristjánsdóttir (hát nem csodálatos nevek?) teljességgel a saját univerzumukban alkotnak, oda be is vonzzák az arra fogékonyakat, ez pedig annak ellenére megvalósult most is, hogy a hangzás sem állt kimondottan az ő oldalukon. Jöhetne az új lemez, a 2021-es Undir köldum norðurljósumot már rengeteget hallgattam.

Az egész estét (kell-e külön hangsúlyoznom?) a Perturbatorra hegyezték ki, eleve az ő hangszerparkjuk foglalta el a színpad teljes hátsó traktusát, pedig hát csak egy billentyűs munkaállomásról és egy impozáns dobcuccról volt szó. A sound is nekik kedvezett, nem pedig a vájtfülűeknek, és ki-ki választhatott, hogy audiovizuális orgia vagy lélektelen döngölés volt-e az, amit itt látott/hallott. Ahogy már említettem, a projekt mögött egyszemélyben feszítő James Kent mellett egyetlen hangszeres, Dylan Hyard dobos volt a színpadon, de ez nem is az a zene, ami okvetlenül sokkal több ember jelenlétét igényelné. Kent általában csak felrakta melegítőnadrágba bújtatott lábát a szintiállványra, és a fejét rázta, Hyard pedig kakukkos (atom)óraként üzemelt. A többit megoldotta a pumpáló synthwave és a retinaszaggató fényzuhatag. Oké, olykor előkerült a gitár is, illetve akadt némi élő „ének", de ezek a legkevésbé sem voltak meghatározók – pedig jó néven vettem volna. Az ulveres Kristoffer „Garm" Rygg hangját mindig jó hallani, még akkor is, ha felvételről szól, ő a friss Perturbator-anyagon is vendégeskedik, és egy valódi frontember itt is jól tudott volna érvényesülni. Tudom, telhetetlen vagyok.

A turnébuszon arató titokzatos betegség őket sem kímélte, így szintén megkurtították a setlistet, és amit kaptunk, az korrekt válogatás volt a teljes életműből, hangsúllyal az ősszel megjelent Age Of Aquarius albumon. Az új dalok (különösen az itt is eljátszott Apocalypse Now és a The Glass Staircase) egyébként nagyon kellemesen rendben vannak, egyelőre nem látni a megfáradás jeleit (a) Perturbatoron. Számomra viszont őszintén szólva összemosódott az egész produkció, a dalok egyneműsége, így a relatíve rövid időtáv ellenére is belefáradtam/beleuntam. A színpadon annyi történés volt, hogy időről időre megmozgatták a két munkaállomás alapjait, ami annyit jelent, hogy Kent és Hyard olykor eltávolodott egymástól, majd újra egymás mellé kerültek. Érezhetően nagyobb színpadokra alakították ki ezt a trükköt, amit a YouTube-on elérhető koncertfelvételek tanúsága szerint (ezúttal nélkülözött) egyéb látványelemekkel is rendre feldobnak. A fenti fenntartásaim ellenére ez természetesen azért ez anyagerős synthwave-bulinak minősült a stílus egyik élvonalbeli alkotójától, hozta mindazt, amiért a zsánert kedvelni lehet, még ha annál egy centivel sem többet.

Fotó: Fekete Zaj