Shock!

Bármilyen eretnekségnek tűnt elsőre (és aztán másodjára is), valójában maximálisan érthető és védhető Per Gessle döntése a Roxette reaktiválásával kapcsolatban. Marie Fredriksson hat éve meghalt, és már évekkel azelőtt visszavonult a koncertezéstől, de ha úgy nézzük, a zenekar 2002 szeptembere, vagyis Marie agydaganatának diagnosztizálása óta legfeljebb takaréklángon üzemelt. Per januárban betölti a 67-et, és ki tudná/akarná számon kérni rajta, hogy szeretne egy (talán) utolsó esélyt adni azon dalok élőben való megvillantásának, amelyeket végső soron mégiscsak ő írt? Az esély Lena Philipsson személyében érkezett, minden továbbiról pedig úgyis a közönség reakciója dönt majd.

Amennyire jutalomjáték ez Per számára, annyira megoldandó feladat Lenának, egy olyan fanatikus tábor előtt a banda arcának lenni, akik Marie-n kívül senkit sem fognak százszázalékosan elfogadni ezen a poszton. Lena (aki amúgy januárban a hatvanat tölti be) számára ráadásul adott a feladat, hogy énektechnikailag is megbirkózzon ezzel az egyáltalán nem könnyű kihívással, és közben arénaszínpadokon is érvényesülni tudjon. Svédországon kívül ráadásul a közönség zöme számára ismeretlen, pedig a hazájában ő bizony akkora sztár (volt), hogy a ′90-es évek elején egyike lett annak a három popelőadónak, akiknek az arca bélyegre is felkerült. A két másik Jerry Williams és a Roxette volt...

2024 májusa óta tehát hivatalosan is Lena Philipsson és Per Gessle párosa alkotja a Roxette-et, a zenekar tábora számára pedig adott a feladat, hogy kezdjen valamit ezzel az információval/lehetőséggel. Látjuk, hogy milyen jól futnak manapság a nosztalgiára építő attrakciók, és hát mi más is lenne a 2025-ös Roxette, mint a nosztalgia tárgya, szerintem senki nem is várta Lenától és Pertől, hogy közösen írt új dalokat próbáljanak leerőltetni a rajongók torkán. Miközben pedig éppen erről beszélek, Bad Blood címmel éppen megjelent egy új nóta tőlük, persze még véletlenül sem a patinás brand, hanem kettejük neve alatt, és ez szerintem így is van rendben. A Roxette örökségéhez csak nagyon elővigyázatosan szabad nyúlni.

Az őszi turnékört nálunk kezdte a régi/új tagokból verbuvált csapat, és valószínűleg sokkal jobb fogadtatásban reménykedett annál, mint ami végül megvalósult, hiszen az Aréna az oldalra beforgatott színpados, lefelezett ülőszektoros konfigurációban is igencsak foghíjas maradt. Ennek nyilván szerteágazó, de azért jól megfogható okai vannak a hazai közönség anyagi helyzetétől és az aktuális koncertdömpingtől kezdve a szimpla érdektelenségig, mégis, mivel szokásomtól eltérően már korán a helyszínre értem, egészen mellbevágó volt az a csend, ami a Papplaci környékén és aztán odabent fogadott. A kezdésig annyit javult a helyzet, hogy már nem éreztem kínosnak a szituációt, de az ideálistól így is nagyon messze jártunk.

Sajnos nem láthattam a Roxette-et a fénykorában, igazából csak egyszer, tíz évvel ezelőtt volt erre módom, amikor Marie már székbe kényszerült – mondanom sem kell, gyökeresen más volt a két este hangulata, pedig nagyrészt (nyilván) ugyanazok a dalok hangzottak el. Itt most puszta örömzenélésről volt szó, ajándékként megélt pillanatokról a banda és a közönség részéről is, és tényleg nagyon kellett igyekeznie annak, aki rossz szájízzel akart távozni. Pedig maga a színpadkép, illetve a felvonultatott technika sem azt mutatta, hogy a stáb fullos arénabuliban gondolkodik, a háttér tekintetében legfeljebb az elvárható minimumot kaptuk, a zenekar viszont szépen odatette magát, és a megszólalásra sem panaszkodhattunk.

Legelöl, a szélen egyébként kezdetben tompának tűnt a sound, de hátrébb vándorolva már a helyükre kerültek a dolgok, és onnan azért az is látszott, hogy a párezres közönség jól érzi magát. Lenával és Perrel kapcsolatban, ha már tettem utalást a korukra, akkor gyorsan azt is hozzáteszem, hogy elképesztően jó formában vannak, tíz-tizenöt évet mindketten gond nélkül letagadhatnak, és hanggal is végig bírták a fellépést. Abból sem kerekedett dráma, hogy Per csúnyát bakizott a How Do You Do!-ban a belépésnél, vagy amikor Lena nagyon elfogyott az extra kihívásokat tartogató Spending My Time-ban, egy-egy mosollyal túllendültek ezen, és velük együtt mi is. Húsz dal került elő egyébként, ami pont egészséges szerintem, és természetesen az összes nagy Roxette-sláger elhangzott, de a késői albumokról is bátran szemezgettek.

Nagyszerű volt látni, hogy a klasszikus Roxette band is többé-kevésbé együtt maradt, az „utolsó svéd hippi", Christoffer Lundquist ugyanúgy a Tavaszi széllel kedveskedett nekünk, mint legutóbb, én mondjuk most is kibírtam volna enélkül, de ez mindig értékelendő gesztus. Clarence Öfwerman billentyűs és Jonas Isacsson gitáros ugyanúgy egyidősek a Roxette-tel, mint Per Gessle, vagyis legendák ők is, az egyetlen fiatalabb arc, a vokalista/ütőhangszeres Dea Norberg pedig nagyszerű, lendületes segítség volt. Marie Fredrikssont nem lehet pótolni, az It Must Have Been Love kapcsán megemlékeztek róla, ennél többre nem volt szükség. A banda boldognak tűnt, és ennél többet szerintem Marie sem akarhatott.

(Tudtad? Jobb egérgomb - kép megnyitása új lapon - a képeket megnézheted nagyobb méretben.)