Shock!

Nem is különösebben érdekes, hogy pontosan mikor, de valahol az elmúlt évtizedben teljesen elvesztettem a lelkesedésemet a Borknagarral kapcsolatban. Volt pedig egy időszak, amikor egy-egy új albumuk kapcsán csupán az lehetett kérdés, hogy milyen megközelítésben szállítanak le egy újabb klasszikust, az aktuális felállástól nagyjából függetlenül. A zenekar túlzás nélkül átjáróházként funkcionált akkor és azóta is, amelyben a vezér Øystein G. Brun mellett éppen az a Vintersorg képviselte a másik újkori alappillért, akinek neve a Borknagar csillagának „leáldozását" is fémjelzi. Oktalanság lenne persze ezért a nem éppen felévelő pályaívért minden felelősséget a frontember nyakába varrni, de tény: 2010 környékén erősen úgy tűnt, hogy a közösen megásott gödörből aligha vezet számukra kiút.

Simen „Vortex" Hestnæs visszatérésére kétségtelenül hatalmas szüksége volt a brigádnak, nem is kizárólag nevezett elementáris orgánuma, de rendkívüli dallamérzékenysége és az általa hozott, jó értelemben vett gátlástalanság okán is. Az Urd kapcsán már előzetesen ünnepelt tehát a tábor, nem is alaptalanul, hosszabb távon viszont inkább adtam igazat a szkeptikusoknak: a régi dicsőséget ez az egyébként rendkívül anyagerős lemez sem volt képes visszahozni. Miközben magam sem tudtam megfogalmazni, hogy egészen konkrétan mit is hiányolok az újkori Borknagarból, csendes fanyalgással és jobb híján a zeniten túl lévő, de élvezeti értékkel még bíró hajdani kedvencek skatulyájába dobtam bele őket, és ezt az álláspontomat nagyjából véglegesnek is éreztem.

Annak ellenére azonban, hogy Vortex dolgai az Arcturussal is fullosan beindultak, Vintersorg pedig még mindig nem heverte ki teljesen sajnálatos balesetét (és az abból eredő halláskárosodást), a zenekar ma valóságosabbnak tűnik, mint az utóbbi nagyjából tizenöt évben bármikor. Ennek egyik fontos állomása volt, hogy újabban kisebb turnékat is megengednek maguknak (így két éve újra eljutottak hozzánk is), de a szemérmetlen nosztalgiától sem riadnak vissza, ha arra van igényük. Persze tudjuk jól, hogy régen minden jobb volt, és ma már semmi sem lehet annyival jobb, mint amennyivel régebben volt jó, de a Borknagar azért határozottan remek szériát fut manapság. Az új album pedig a legkézzelfoghatóbb bizonyítéka annak, hogy nem beszél a levegőbe az, aki egyfajta feltámadást emleget velük kapcsolatban.

Aki viszont azt mondja, hogy ehhez csak annyi kellett, hogy visszahívják egy kis vendégjátékra az eredeti énekest, Kristoffer „Garm" Rygget (Ulver), az szimplán hazudik. Az általa felénekelt, majd klipesített címadó messze nem a legfigyelemreméltóbb tétel az albumon, és bár Garm hangja továbbra is páratlan, ez a nóta zömmel akkor is legfeljebb egy jól sikerült Borknagar-sztenderdnek tekinthető. Már az Urd kapcsán is úgy voltam vele, hogy igazi potenciált a zenekartól atipikus újkori szerzeményekben érzek, és ahogy legutóbb a The Beauty Of Dead Cities, úgy itt a Panorama rántott be újra a banda világába. Egyébként mindkét említett tételt egy eddig nem emlegetett, immár veteránnak számító zenésztárs, Lars „Lazare" Nedland jelenléte uralja, akinek a hangja iránt amúgy kimondott ellenszenvvel viseltetek, és nóta kapcsán felrémlő másik zenekara, az Age Of Silence sem ébreszt bennem kellemes emlékeket, mégis egyértelműen a lemez csúcspontjaként tekintek erre a dalra.

A vendég Garmmal együtt tehát négy (!) énekest foglalkoztat a Winter Thrice-on a csapat, ennél egyértelműbben pedig aligha jelezhetnék Øysteinék, hogy nem szimpla nosztalgiajáratra szállt fel a hallgató, még ha bizonyos jelek (például a lemez címe) erre is utalnak. Ebből is adódóan a károgás a repertoár határvidékére száműzetett, az albumot jobbnál jobb dallamok uralják, és kis túlzással valamennyi dal „slágergyanús". Mindenképpen említést érdemel, hogy ez itt a már nem is annyira új dobos, Baard Kolstad stúdiós bemutatkozása, aki roppant kulturált módon teljesítve hozza a tökéletes egyensúlyt a húzós, de mégis roppant technikás játék határán. Olyan kivételes anyagról beszélünk tehát, amiben egyaránt kedvét lelheti a '70-es évek hard rockjának rajongója és a szöges alkarvédőbe merevedett keménymag. Nem mondom, hogy a Winter Thrice képes a The Olden Domainhez hasonló katarzis kiváltására, de ez valószínűleg nem is szerepelt az itt megvalósítandó célok között.

A létezésének harmadik évtizedébe lépett, tizedik sorlemezénél járó Borknagar ennél kellemesebb meglepetéssel aligha szolgálhatott volna. Ez valódi csúcsteljesítmény.