Shock!

Ilyen zenét tolna a garázsban Lemmy, ha jó öreg bibircsókja környékén ma kezdenének pelyhedzeni az első, pubertáskori szőrkezdemények! Nagyjából ez volt az első gondolatom, mikor a The Crownból ismerős Johan Lindstrand zenekarának bemutatkozó, 21st Century Killing Machine címre hallgató korongját végigpörgettem. Bár nem túl aktuális a lemez (a második OMA cucc épp a napokban látott napvilágot a Nuclear Blast istállóban), mégis érdemes róla szólni!

Kortársainak zömétől eltérően a OMA nem kifogástalanra polírozott, arcszaggató hangzással operál, náluk sokkal inkább a nyersességen, a mocskosságon van a hangsúly. Nagy mennyiségű kosz és dög van a hangzásban, így nem taglóz le elsőre a sound, kell pár perc míg rááll az ember füle. A zene sem az a villantós, villogós fajta, felületes hallgató eléggé egyszerűcskének találhatja, de ha az ember jobban odafigyel, máris kitűnik, hogy kiváló gitárszólók egész ármádiája hallható a lemezen, de Marek dobolására is érdemes kihegyezni a fület. Magamutogatástól mentesen, kissé talán túl hátra is keverve üt a fickó, viszont nagyon feszesen, húzósan, néha eszelős pörgetéseket elővezetve. Jonas nemcsak hangban hozza Lemmyt, de a fizimiskája is totál olyan, mint a nagy példaképé, így tényleg minduntalan az a kényszerképzet ugrik be nálam, mintha a jó öreg Kilmister húszévesen összehozott death 'n' roll bandáját hallgatnánk.

Minden különösebb meglepetés nélkül, megbízhatóan dübörögnek végig a nóták, háromnegyed órán keresztül. Néhány dalt emelnék csak ki, a Public Enemy No 1.-ban hallható például a kedvenc, kissé megvariált gitártémám, a No Apparent Motive meg tempósságával és apokaliptikus gityószólójával arat. Király még a When Hatred Comes to Life horrorisztikus, harangozós része meg a záró Bulldozer Frenzy zsigeri durvulása is.

Igazából semmi világmegváltót, kiemelkedőt vagy különlegeset sem tartalmaz a korong, de becsülettel lezúzza az ember agyát; néha meg olyan is kell...