Shock!

július 03.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Yngwie J. Malmsteen's Rising Force: Perpetual Flame

Van ugyebár ez az unalomig elcsépelt kérdés (még interjúkban is meg-megkérdezik zenészektől), hogy „te hogyan raknád össze álmaid bandáját?". Ilyenkor aztán repkednek a nagy nevek, a fantasztikusabbnál irreálisabb összeállítások, de ma már az ilyen gondolatokkal való játszadozás varázsa erősen lecsökkent.

megjelenés:
2008
kiadó:
Rising Force
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 5 Szavazat )

Napjainkban ugyanis már egyáltalán nem nagy szám az, ha valaki valakivel valamin együttműködik, elvégre a net korában akár én is elérhetem, hogy a nemlétező lemezemen egy kedvencem szerepeljen. Kicsit persze illúzióromboló is ez, hogy egy-egy, korábban igazi kuriózumnak számító duetthez, vendégszerepléshez ma már az esetek nagy többségében nem is találkoznak a művészek és a túltermelés mellett ez is lehet az oka annak, hogy ma már magam sem lelkesedem annyira a többszereplős konceptalbumokért, tribute lemezekért.

A Bat Head Soup című Ozzy dalokat tartalmazó válogatás még éppen olyankor jött ki (2001), amikor egy Ripper Owens-Yngwie Malmsteen kooperáció szenzációnak számított – velem együtt nyilván sokan dobtak hátast itthon is a Mr. Crowley gyilkos verziójától. És bár a dal feldolgozását továbbra is zseniálisnak tartottam, később már úgy voltam vele, hogy Ripper és Yngwie tuti nem is találkoztak a stúdióban, nem is ismerik egymást és ha igen, akkor sincsenek oda egymásért, tehát hasonló sessionre soha az életben többet nem lehet számítani. Pedig – és ezt sokan tudják rólam – ez a két ember számomra abszolút meghatározó és igencsak előkelő helyen végeznének, ha a fent említett módon álombandát kellene összeállítanom (egymástól függetlenül is benne lennének, csupán Ronnie Dioval és Tony Iommival kellene őket keresztbe párosítanom). És akkor jön egy olyan hír 2008-ban, hogy Malmsteen új énekese nem más, mint Ripper Owens – mi tagadás, a hír hallatán is megborzongtam...

Sajnos a Bang Your Head fesztiválos koncert – ahogy azt géphalál miatt elveszett cikkemben kifejtettem – mégsem sikerült túl meggyőzőre. Nem Ripper miatt persze – Yngwie rontotta el a bulit. A rendelkezésre álló több mint egy órából kb. 45 perc lett és ennek jórésze is azzal telt, hogy a Maestro a feleslegesen színpadra pakolt 76 db Marshall ládát állítgatta durcásan. Mindezek ellenére Ripper baromi laza volt a színpadon és mi tagadás, úgy süvöltötte el a Never Die-t és az I Am A Vikinget, hogy már azért megérte kiutazni. A lemez miatt tehát nem aggódtam – biztosnak tűnt, hogy Tim orbitális erejű, mindent elénekelni képes hangja Yngwie zenéjéhez is hozzápasszintható, sőt, hozzáadott értékre is számítani lehetett. Mivel Malmsteen már régóta belépett az ún. „soklemezes előadók" sorába és tekintve, hogy markáns, ezer éve kiforrott stílussal rendelkezik, elsősorban énekesei révén tud megújulni, ezenkívül viszont csak annak alapján mérhetjük a teljesítményét, hogy jó dalokat ír-e megszokott eszköztárán belül. Ez utóbbi kritériumnak azért nagyjából megfelel, de a gyakori énekescsere nyilván kell ahhoz, hogy ne tűnjön minden lemez ugyanolyannak – és valóban, magam is úgy érzem, hogy bár Doogie White-tal is tetszenének a Perpetual Flame nótái, egyhelyben topogást tudnék diagnosztizálni, ha még most is skót cimboránk lenne a frontember.

Ripper jellegzetes sikolyait hallani ebben a zenei közegben viszont több, mint üdítő. De most komolyan: aki mindkét ember munkásságát szereti, annak a Death Dealer speedelős indításakor széles Joker-vigyor ül ki az arcára, a Damnation Game-től pedig garantáltan lemegy hídba. Talán ez utóbbi a legjobb tétel a lemezen és nem feltétlenül azért, mert erősen emlékeztet az I'll See The Light Tonightra. A Marching Out korszak persze nem csak ebben a tételben és a borító egyértelmű utalásán került újrahasznosításra, de az I Am A Viking alkotóelemei is felbukkannak a Priest Of The Unholyban – sőt, ha akarom, a Disciples Of Hell nyomait is megtalálom a Four Horsemenben. Akárki akármit mond, Rippernek baromi jól állnak ezek a heroikus énektémák, mint ahogy a hasonló gyökerekkel rendelkező Mike Vescera agresszívabb megközelítése is bejött anno – pont ettől lett klasszikus a Seventh Sign. Mondjuk az a lemez bivaly módon is szólt, ami cikkünk tárgyáról nem annyira mondható el, de bevallom, nem értem a hangzással kapcsolatos drámázást a különféle fórumokon – teljesen ugyanolyan a sound most is, mint az előző két lemezen. Persze lehetne jobb is, de azért a War To End All Wars totál elcseszett megszólalása azért nagyon messze van már – felesleges ezen problémázni, ha élvezhetőek a nóták. Igaz ugyan, hogy a lemezhosszal kicsit megint elszállt a Maestro, nem értem, miért nem tud az utóbbi években 70 perc alatti játékidőben gondolkozni, főleg, hogy két instrumentális szám rögtön egymás után (és amúgy összesen négy) azért sokak gyomrát megfekszi, ráadásul ezúttal a saját maga által énekelt téma (Magic City) sem sikerült olyan jól, hogy hét és fél perces kellene legyen. A jó kis bluesos, Hendrix-hangulatú témák jól illenek Yngwie limitált terjedelmű, de feelinges hangjához, ezt az emelkedett hangulatú, lírai és kicsit pszichedelikus dalt viszont nem sikerült annyira elcsípni (hozzáteszem, Ripper sem tudta volna, tehát akár le is hagyhatták volna).

Ami viszont jó, az vitán felül áll: a már említett nyitó kettős mellett a keleties-monumentális Eleventh Hourt érzem még kiemelkedőnek, nem rossz a hasonló stílusban fogant Live To Fight sem; de emlékezetes pillanatokat rejt a slágeres Red Devil vagy a gyors Be Careful What You Wish For is. Bár ez utóbbi kettő valóban nem annyira illik Ripper hangjához, a fickó belead apait-anyait és mivel nótaként abszolút rendben van mindkettő, végülis nem rezeg a léc. A maradékra sem tudom rásütni a „felesleges" jelzőt, de összességében nem másról van itt szó, mint egy újabb dalcsokorról Malmsteen jólismert, összetéveszthetetlenül jellegzetes stílusában, amit Ripper Owens énekelt fel a saját jólismert, összetéveszthetetlenül jellegzetes stílusában. Ennél többet nem kell a zeneanyagtól várni, azt pedig majd úgyis az idő dönti el, milyen helyet foglal el az életműben. Amennyiben a következő album előtt megszakad az együttműködés, szimplán az énekes személye miatt is unikumnak számít majd a Perpetual Flame, ha pedig van a párosban még három lemez... ki tudja? Pont ez az izgalmas Yngwie munkásságának elemzésében – akárki, akármikor felbukkanhat mellette. Továbbra is lennének tippjeim, bár nem hiszem, hogy a jó szimatú egóbajnok rászorulna ezekre – vannak még nevek az ő saját listáján is...

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Jeff Loomis - Budapest, Dürer Kert, 2012. november 11.

 

Helstar - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Slayer - Tokaj, Hegyalja Fesztivál, 2011. július 15.

 

Sting - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 30.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.