Shock!

október 28.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Black Stone Cherry: Folklore And Superstition

A Black Stone Cherry neve sokáig semmit sem jelentett számomra azt leszámítva, hogy időről időre belerohantam a neten, aztán több ajánlást követően végül megismerkedtem augusztusban megjelent második lemezükkel, és nem bántam meg, még ha a négyesfogat nem is találta fel a spanyolviaszt.

megjelenés:
2008
kiadó:
Roadrunner
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 6 Szavazat )

Ha mindenáron skatulyázni akarunk, a játék neve talán leginkább southern rock lehetne, méghozzá annak is egy riffgazdagabb, ütősebb fajtája, de nem hallgatható el, hogy a zene éppen annyira korszerű, amennyire azt az amerikai rádiók megkívánják. Magyarán szólva a Kentuckyból érkezett csapatot nem fogja megköpködni az egyszeri jenki háziasszony sem, aki éppen az elővárosi ház konyhájában klopfolja a marhahúst, miközben felcsendül az éterben a Black Stone Cherry.

Amennyiben egy közelítő hasonlattal akarnám jellemezni a zenekart, azt mondanám, képzelj el egy olyan Alter Bridge-et, amiből kivonták a metalt és délies ízű rockmuzsikával helyettesítették. Vagyis a hagyományőrző feeling ellenére egyszerre kőkeményen trendi is valahol az album, de éppen emiatt ugyanúgy rákattanhat egy C.O.C., Black Label Society, késői Down rajongó dzsungametalos, mint a Nickelbacket és társait favorizáló rádiórock-hívő. Ez a simulékonyság gyaníthatóan legalább annyira kipatikamérlegezett a Black Stone Cherrynél, mint amennyire ösztönös, még sincs kedvem élcelődni rajtuk, mert a veterán Bob Marlette producerrel (Ozzy, Alice Cooper, Judas Priest kollaboráns többek között) rögzített lemez jó. Nem egy világrengetően fantasztikus valami, el lehet létezni nélküle is, de kellemes hallgatnivaló, a dalok gyakorlatilag kivétel nélkül megnyerőek, és emiatt nem tudok rájuk haragudni, pedig néhol a napnál is világosabb a dolog kiszámítottsága. Hallgasd csak meg a nyitó Blind Mant, a baromira eltalált Reverend Wrinkle-t, a himnikus, együtténeklős Soul Creeket, a pörgősebb The Bitter Endet, a szolidan hammondos Devil's Queent vagy a lemezt roppant ragadós módon lezáró Ghost Of Floyd Collinst, és egyből meg fogod érteni, mire gondolok.

Nekem ezek a hagyományosabb dalok tetszenek jobban, de nyilván lesz olyan is, aki a rádiósra belőtt témákat kajálja majd. A Please Come In például iskolapéldaként mutatja meg, miben is utazik a Black Stone Cherry, ez ugyanis szakasztott olyan, mintha egy Hootie And The Blowfish-szerű összamerikai házikedvenc jammelne valami nagykalapos southern rock bandával. A Things My Father Said című zongorás-vonós líra is abszolút slágeresélyes, nem is beszélve a nagyívű Peace Is Free-ről, bár utóbbi nekem már egy kicsit sok ezzel a borzalmasan egysejtű szöveggel és a mesterségesen alázengetett, tömegeket megmozgató „szeretet és béke" refrénnel. Figyeltek arra is, hogy kellően változatos legyen az album, a sokszínűséget pedig mi sem igazolhatná jobban, mint a kedvenc Sunrise, ahol még egy csipetnyi nagyon szolidan reggae-s fűszert is kevernek a gurgulázó bluesos díszítések és a poszt-grunge-os ízek mellé.

Chris Robertson karakteres, erőteljes, ám hajlékony hangjában egyszerre bujkálnak ott a klasszikus amerikai rocktorkok és a modern rádiós vonal képviselőinek tipikus ízei, a megfelelő pillanatokban úgy rezegteti a hangszálait, hogy attól bugyi nem marad szárazon, nyilván ez is jelentős tényező a siker felé vezető úton. A Marlette-féle hangzás izmos, de kellően polírozott is egyben, hogy ne feküdje meg senki gyomrát, de nem nyálas és agyoncsiszolt, van benne dögösség bőven. És persze mondani sem kell, hogy a zenéből minden egyes másodpercben árad a végtelen országutak jellegzetes szaga, az a határtalan, szabad érzés, ami stílustól függetlenül tipikusan csak az amerikai bandák sajátja.

Lehetnék szigorúbb a Black Stone Cherryvel, mert nem kétséges, hogy a Folklore And Superstition legalább annyira előrecsomagolt, gyorsfagyasztott zeneipari termék, mint amennyire őszinte, hiteles és tökös rocklemez, viszont ezzel együtt is bejön az album, ugyanúgy, ahogy például a Nickelbacket is kifejezetten szeretem. Itt-ott kicsit műanyag a dolog, de hát istenem, ezek a dalok akkor is ott vannak a szeren.

 

Hozzászólások 

 
-16 #1 BayArea 2011-05-30 08:44
Az 5. szám körül már erősen fülelni kezdtem, hogy ezen a lemezen megtaláljam a southern jegyeket, de később sem sikerült...Szerintem sem COC sem akármilyen kori Down rajongó nehezen tudna rákattani, legalábbis magamból kiindulva. Az Aler Bridge oldaláról hallgatva sem jobb a helyzet.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Whitesnake - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. július 13.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Overkill - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Whitesnake Tribute Band - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. május 4.