Shock!

A svéd Beardfish a hetvenes évek progrockját újítja fel úgy, hogy nem modernizálja teljesen, hanem a régi értékekből rakosgatnak össze új dalokat, ráadásul a meghökkentő ötletek miatt egyfajta zenebohócként is funkcionálnak. Ötödik lemezük, a Destined Solitaire gyakorlatilag a jól ismert ösvényen halad tovább, nem hiszem, hogy bárkinek meglepetést tudnának okozni, aki eddig meghallgatta bármelyik albumukat.

Az első dal monumentalitásába rögtön belecsempésznek egy kis idétlen bohóckodást, abszolút megtörve a komolyság látszatát is, majd ez a kvázi komolytalanság végig is vonul az első 6 perces instrumentális dalon, ami ilyen formában valóban jópofa, de valahogy mégsem érzem 100%-os lemezkezdésnek. A második, amúgy címadó dallal azonban helyrebillentik a lelki egyensúlyomat, pont megfelelő arányban tálalják a régi értékeket és a modernizálást (pl. a hörgés elsőre nyilvánvalóan meghökkentő ebben a zenei környezetben, bár az Opeth talán szegről-végről rokon valahol, csak metalosabb felfogásban). A Beardfish nem csupán progrock, hanem jazz, hard rock, musical, meg a jó ég tudja hányféle stílus, a harmadik dalról (Until You Comply including Entropy – laza 15 perccel) a King Crimson és a Doors pl. egyaránt eszembe jutott, mindamellett a lájtosan jópofa dolgoktól kezdve egészen drámai mélységekig elúsztatják helyenként a zenét, szinte már musical-szerűvé válik a hangulat. Szokni kell, és jogos, ha valaki alapból menekül az ilyesféle túl színes kavalkádtól, bizonyos hangulat mindenképpen szükséges a befogadásához, de nyugis napokon kifejezetten még jobban le tudja lazítani az embert ez a zene. Tény és való, hogy kell bizonyos fokú nyitottság hozzá, pl. ebben a 15 percben több dolog történik, mint másnál egy egész lemezen keresztül.

A lemez további részében gyakorlatilag egyre inkább fokozzák és túlpörgetik ezt a forgatagot, nem is értem, hogy lehet egymástól ennyire elütő marhaságot (játékosságot) egységgé olvasztani, de Beardfishéknek sikerült.
1 óra 16 perc azért irgalmatlanul sok ebből a zenéből és hiába szimpatikus a dolog, végig úgy éreztem, hogy esetükben a kevesebb több lenne. Ettől függetlenül aki szereti a Hammondokkal, billentyűkkel igencsak dúsan hangszerelt igényes, bizarrságokat nem nélkülöző progrock zenét, a Beardfishben gyorsan kedvencet találhat. De tényleg csak pihenten érdemes ismerkedni vele.