A zenekarnév, bár ötletes, nem sokat mond; a logó középszerű, a borító jellegtelen, de a résztvevők névsora impozáns: Wade Black süvöltőmester ugye nem különösebben szorul bemutatásra, de a King Diamond csapatában megismert Pete Blakk gitáros és Hal Patino basszer sem bárgyúskodásukról híresek.
Ha ők egy projektben bukkannak fel, akkor a 30 körüli, illetve afeletti metal arcok már tudják, hogy itt valami zúzós csemegére lehet számítani – és lőn: a Disaster Peace, melyet a trió Jasin Marxx dobos bevonásával hozott létre, nem árul zsákbamacskát. Ez bizony olyan muzsika, amit a nevek alapján elvárunk: húzós-zúzós, kíméletlen, pusztító, amerikai típusú power metal, amelyet remekül be lehet azonosítani Wade korábbi vendégszerepléseivel (Crimson Glory-Astronomica album, Seven Witches, Leash Law, Leatherwolf) és természetesen a King Diamond együttes zenei világával – bár ez utóbbi komplexitása itt nem annyira jellemző.
Jelen van ellenben a painkilleres-jugulatoros Priest és a War Of Words-korszakos Fight is, talán egy kicsivel jobban is, mint kellene. A Judas Witch című nóta ugyanis kissé túlzottan is emlékeztet az Into The Pitre (persze lehet, direkt van így, lásd az arcpirítóan pofátlan címet), míg a Blood To Bloodhoz a Nailed To The Gunból szemezgetett kedvére a csapat - gátlástalanul. Ezeket leszámítva viszont nincs különösebb probléma a lemezzel, eredetiség nem sok szorult bele ugyan, de ebből a stílusból amúgy sincsen dömping (soha nem is volt), ellesznek tehát vele a US power fanok egy darabig. Pete egész konkrétan szétriffeli hangszerét, elég csak meghallgatni az Immigrant Song feldolgozását, amiről amúgy nem tudom eldönteni, tetszik-e avagy sem – az mindenesetre biztos, hogy a nóta ordított azután, hogy egyszer valaki besúlyosítsa. Igaz, hogy pont emiatt izgalmasan lüktető hard rock klasszikusból átváltozik egyetlen százszor elismételt power-thrash riffé, de annyi baj legyen.
Hasonló szellemben fogant a kvázi-instrumentális zárótétel is (Kill'em And Love'em), ahol aztán tényleg csak sika meg zúzás van, de az ördögbe is, csak újraindítja az ember utána az egészet elölről, hogy még egyszer levigye a haját a metal. Az igazság az, hogy ha Ripper szólólemeze lett volna ilyen (és lehetett volna!), simán benne lenne az évvégi top 3-ban, Wade-del viszont – aki ugyan szintén nagy király, de mégse ugyanaz a liga – „csak" egy remek US power album 2009-ből. Soha rosszabbat!
