Shock!

Közhelyszámba megy, hogy minden zenekar arca az énekes. A közvélemény elsősorban a frontemberrel azonosítja a csapatokat, még akkor is, ha az illető vokalistának adott esetben nincs is különösebb befolyása magára a zenére – kis túlzással azt is állíthatjuk, hogy még ma is minden az énekesen áll vagy bukik. Nemrég a gitárosokkal kezdtük a kört szerkesztőségi kedvenceink listába rangsorolásánál, most pedig ezzel az igen érzékeny ponttal folytatjuk – és ismét hangsúlyozzuk, hogy nem a legjobb, legképzettebb, legtechnikásabb, legnagyobb hangterjedelmű énekeseket gyűjtöttük össze egyéni listákon, majd átlagoltuk őket össze matematikai alapon, hanem a személyes favoritjainkat. Számtalan kedvencünk nekünk is lecsúszott a végső húszasról, de összességében elmondható: ez a mezőny a befutók tekintetében még azzal együtt is kiegyenlítettebb lett a gitárosokénál, hogy több név került a kalapba. Ahogy legutóbb, úgy most is várjuk a ti véleményeteket is: hozzátok kik állnak a legközelebb? A következő felvonás pedig a basszusgitárosoké lesz.

20. Devin Townsend

A kanadai multifunkciós zsenit ma már elsősorban mindenki multifunkciós zseniként emlegeti, aki zeneszerzőként a legkülönbözőbb hangsávok ezreiből alkot jellegzetes hangulatú, időnként egymáshoz képest is roppant szélsőséges muzsikákat, arról azonban sokan éppen emiatt megfeledkeznek, hogy Devin Townsendet bő húsz évvel ezelőtt énekesi minőségben ismerte meg a világ Steve Vai mellett – és már akkor, a kölyökkorból alig kinőve is leiskolázta a teljes mezőnyt. (Nem véletlen, hogy a '90-es évek közepén még a Judas Priest lehetséges énekeseként is felmerült, csak oda – természetesen – túl bizarrnak találta mindenki.) Mint minden hagyományos skatulyát, az énekesit is szétfeszíti maga körül, de ettől még legyen szó torokszaggató üvöltésről vagy finom, éteri dallamokról, Devin Townsendnek kevés párja akad a színtéren.

Kötelező tananyag: Vai – Sex & Religion (1993), Strapping Young Lad – City (1997), Devin Townsend – Ocean Machine: Biomech (1998)

Ezt is hallgasd meg: Strapping Young Lad – Strapping Young Lad (2002)

19. Warrel Dane

Lehet vitatkozni azon, technikailag mennyire számít kiemelkedő énekesnek Warrel Dane, aki a Sanctuary első lemezén, az 1988-as Refuge Denied-on szinte bizonyosan a heavy metal egész történelmének legtúlzóbb falzettjeivel sokkolta a közönséget, a majdani Nevermore frontember azonban később egyértelműen elkapott valami olyat, amivel rengeteg embert érintett meg. Warrel jellemzően akkor alkotta a legmaradandóbbat, amikor már nem a világ disznófarmjainak lakóit próbálta meg túlvisítani, hanem a maga darkos, túlvilági, mégis agresszív stílusában énekelt hol szívszaggatóan fájdalmas, hol roppant erőteljes melódiákat. Kíváncsian várjuk, megfelelő közeget nyújt-e majd neki mindehhez az újjáalakult Sanctuary, ha már a Nevermore olyan csúful befuccsolt... Ez jelen helyzetben a tizenkilencedik helyre volt számára elegendő a listánkon, hat-hét évvel ezelőtt még biztos jelentősen magasabbra jut.

Kötelező tananyag: Sanctuary – Into The Mirror Black (1990), Nevermore – The Politics Of Ecstasy (1996), Nevermore – Dead Heart In A Dead World (2000)

Ezt is hallgasd meg: Warrel Dane – Praises To The War Machine (2008)

18. Maynard James Keenan

Az ember, aki háttal áll vagy meg sem mozdul a színpadon, amikor csak teheti, hobbiból, direkt szívatja a sajtót, és akinek még annak ellenére is helye van minden egyes hasonló összesítésben, hogy főzenekarával a leglomhábban dolgozó monstrumok közé tartozik a színtéren. A Tool és benne Maynard James Keenan karrierje kezdetén a legmegosztóbb előadók közé tartozott, mára azonban amolyan közmegegyezéses szent tehén lett belőlük: ebből kifolyólag gyakorlatilag bármit megtehetnek, és a pengeéles eszű, ám annál betegebb humorérzékkel megáldott frontember él is ezekkel a lehetőségekkel. Nem minden arany, amihez hozzányúl – Puscifer projektjének bizonyos kiadványait még nagy és odaadó hívei sem feltétlenül képesek mindig értékelni –, de muszáj rá odafigyelni. Már csak azért is, mert jellegzetes orgánuma és dallamvilága azonnal, bármit védjeggyel lát el.

Kötelező tananyag: Tool – Undertow (1993), Tool – Aenima (1996), Tool – Lateralus (2001)

Ezt is hallgasd meg: A Perfect Circle – Mer de Noms (2000)

17. Glenn Hughes

Glenn Hughes közismert beceneve The Voice Of Rock, ami önmagáért beszél, de a lényeget csak részben fedi le: az egykori Trapeze és Deep Purple énekes/basszer pont, hogy nem csak a rock hangja, hanem emellett egyesíti magában a legzseniálisabb soul és funk torkok minden előnyét is. Ami pedig a legőrületesebb: noha idén augusztusban múlt 62 éves, hangja még ma is csak minimális mértékben kopik. Aki valaha is hallotta őt technikázni egy koncerten a Mistreatedben, abban aligha van kérdőjel azt illetően, hogy Hughes minden idők egyik leghatalmasabb rocktorka, és itt a helye ezen a listán. Plusz még egy adalék: az utóbbi húsz évben őrületes tempóban gyártotta a különböző lemezeket, mégis képes minden alkalommal minőséget szállítani.

Kötelező tananyag: Deep Purple – Stormbringer (1974), Glenn Hughes – Blues (1992), John Norum – Face The Truth (1992)

Ezt is hallgasd meg: Hughes / Thrall – Hughes / Thrall (1982)

16. Corey Taylor

Noha amikor felbukkantak, sokan nem tudtak mit kezdeni velük, a Slipknot rendíthetetlenül menetelt előre, és egyértelműen a 2000-es évek egyik legnagyobb és legfontosabb metal bandája vált belőlük. Corey Taylor kissé paradox módon úgy vált a korszak meghatározó frontemberévé és énekesévé, hogy az arcát éveken át nem is nagyon lehetett látni – az azonban az első pillanattól kezdve egyértelmű volt, hogy nem csak üvölteni tud irgalmatlanul, hanem a jellegzetes poszt-grunge-os dallamokhoz, sőt, a finomságokhoz is nagyon ért. Kár, hogy manapság már szinte többet nyilatkozik, mint amennyit énekel.

Kötelező tananyag: Slipknot – Slipknot (1999), Slipknot – Vol. 3: The Subliminal Verses (2004), Stone Sour – Audio Secrecy (2010)

Ezt is hallgasd meg: Stone Sour – Come What(ever) May (2006)

15. Mike Patton

Eredeti zenekara, a Mr. Bungle agyahagyott kísérletei ellenére Mike Pattont vidám, hol rappelő, hol nyúlós-nyávogós dallamokat éneklő jóképű srácként ismerte meg a világ 1989-ben a Faith No More-ban, ő azonban baromira nem akart vidám, hol rappelő, hol nyúlós-nyávogós dallamokat éneklő jóképű srácként élni a köztudatban - így aztán a következő években fejest ugrott minden bizarr kísérletbe, ami csak adódott. Amellett, hogy gyakorlatilag bármit képes megvalósítani a hangszálaival, Patton legnagyobb előnye frontemberként és énekesként is a kiszámíthatatlanság: holnap ugyanúgy simán kijöhetne egy swinges popalbummal, mint egy extrém death/grind súlyossággal, és valószínűleg senki sem lepődne meg egyiken sem. Ha pedig ez nem lenne elég, a különféle projektek tömkelege mellett még filmzenéket is ír, és filmekhez, illetve videójátékokhoz biztosítja a hangját a legváltozatosabb szerepekben. Nem minden produktuma klasszikus értékű, de sokoldalúsága gyakorlatilag páratlan – ezt annak ellenére is nagyra értékeljük, hogy a Shock! stáb nagyobbik része elsősorban ma is a Faith No More miatt szereti őt.

Kötelező tananyag: Faith No More – The Real Thing (1989), Mr. Bungle – Mr. Bungle (1991), Faith No More – Angel Dust (1992)

Ezt is hallgasd meg: Tomahawk – Oddfellows (2013)

14. Chris Cornell

A cigarettának és az alkoholnak köszönhetően a Soundgarden frontembere ma már csak árnyéka régi önmagának, ráadásul az idő vasfoga őt sem kíméli, ám Chris Cornellnek már akkor is helye lenne a hard rock/metal színtér legnagyobb torkai között, ha valami csoda folytán kizárólag a Badmotorfinger lemezt énekli fel. Érces, összekeverhetetlen tónusú, emellett fénykorában egészen meglepő terjedelmű hangja igazi iskolát jelentett a '90-es évek elején, hatása a mai napig jelen van az idősebb versenyzőktől kezdve egészen a fiatalabbakig. Cornellnek a kiváló Soundgarden, Temple Of The Dog és Audioslave lemezek mellett persze akadtak komoly ballépései is a saját neve alatt, de maga a hang ezeken is mindig a helyén volt. Slaves & Bulldozers nyilván nem már lesz több, de a régi teljesítményeivel olyan mély nyomot hagyott bennünk, hogy a tizennegyedik helyig jutott.

Kötelező tananyag: Soundgarden – Louder Than Love (1989), Soundgarden – Badmotorfinger (1991), Soundgarden – Superunknown (1994)

Ezt is hallgasd meg: Temple Of The Dog – Temple Of The Dog (1991)

13. W. Axl Rose

W. Axl Rose körül minden megváltozott a Guns N' Roses bő két évtizeddel ezelőtti fénykorához képest, egyvalami azonban nem: ma is ő az első számú ember a rockvilágban, akit egyszerűen mindenki imád gyűlölni. Axlről sok mindent elmondtak 1987 óta: hallhattuk, hogy nem normális, megtudhattuk, hogy eleve rossz technikával énekel, és az utóbbi tizenegynéhány év egynémely koncertfelvétele alapján azt illetően is sok kétség kering, hogy egyáltalán megmaradt-e még valami abból a bizonyos utánozhatatlan, ráspolyos tónusból. A frontember bűverejét azonban ékesen bizonyítja, hogy még a fentiek, illetve a notórius késések ellenére is akárhová megy a világban, a közönség ma is arénákat tölt meg, hogy lássa őt. Nem a Guns N' Rosest – hiszen a mostani csapat legfeljebb nevében Guns N' Roses –, hanem a vöröshajút, aki hibái, sőt, bűnei mellett is megmaradt minden idők egyik legnagyobb frontemberének. Érdekes eljátszani a gondolattal, hol szerepelt volna vajon a listánkon, ha valami csoda folytán nem 2013-at, hanem mondjuk 1993-at írunk.

Kötelező tananyag: Guns N' Roses – Appetite For Destruction (1987), Guns N' Roses – GN'R Lies (1988), Guns N' Roses – Use Your Illusion I-II (1991)

Ezt is hallgasd meg: Guns N' Roses – Chinese Democracy (2008)

12. Phil Anselmo

Egy újabb ember, aki annak ellenére került be csont nélkül a kedvenceink közé, hogy hangilag ma már a negyedére sem képes annak, mint huszonegynéhány évvel ezelőtt. Phil Anselmo ennek ellenére a Panterában egész énekesgenerációk számára jelölte ki az utat, és tette mindezt úgy, hogy a védjegyévé vált üvöltések mellett játszi könnyedséggel tolta ki a halfordi sikolyokat is. Mára sajnos az üvöltések sem mennek már neki igazán, és a Down is azért turnézik olyan szórványos állomásokkal, mert Philnek az egyes állomások között regenerálódnia kell, de ennek ellenére is itt volt a helye, főleg, ha frontemberi kvalitásait is tekintetbe vesszük. Emlékszik még például valaki, hogy elnémult a tömeg 1998-ban a Kisstadionban, amikor két üveg borral a kezében csak úgy lazán besétált középre, és pár másodpercen át csendben pásztázta a közönséget? Az ilyet egyszerűen nem lehet tanulni.

Kötelező tananyag: Pantera – az összes lemez 1990 és 2000 között, Down – NOLA (1995)

Ezt is hallgasd meg: Pantera – Power Metal (1988)

11. Jeff Scott Soto

Jeff Scott Soto, közismert rövidített márkanevén JSS sajátos figura a rockszakmában: annak ellenére is a legjobb, legképzettebb hard rock torkok között szokás emlegetni, hogy valójában egész életében csak a szakma kedvencének számított, és a szélesebb tömegek körében soha nem vált igazán ismertté. Azon ma már kár morfondírozni, miért alakult mindez így, a lényeg úgyis csak annyi, hogy a hard rock mellett a funkos, soulos, sőt, diszkós vonalat nagy példaképéhez, Glenn Hughes-hoz hasonlóan igencsak kultiváló Jeff sem igazán adta még a nevét vállalhatatlan produkcióhoz. Örüljünk neki, hogy ha már a Journey-be végül olyan méltatlanul nem kellett, akkor legalább a Trans-Siberian Orchestra haknik részeseként a megérdemelt léptékekben, arénákban koncertezhet a tengerentúlon...

Kötelező tananyag: Yngwie J. Malmsteen – Marching Out (1985), Talisman – Talisman (1990), Talisman – Genesis (1993)

Ezt is hallgasd meg: Soul Sirkus – World Play (2005)

10. Layne Staley

Az első énekes a listán, aki már nincs közöttünk. Az Alice In Chains eredeti frontemberének hangját mindössze négy teljes nagylemez, két akusztikus EP, illetve néhány itt-ott elejtett extra dal és vendégszereplés őrzi. Hagyatéka tehát mennyiségét tekintve nem túl nagy, minőségét és jelentőségét tekintve azonban a rocktörténelem egyik leggazdagabb pályafutása fűződik Layne Staley nevéhez, akit mindössze 34 évesen ölt meg a heroin. „Layne-nek fantasztikus érzéke volt ahhoz, hogy csodálatosan mondja el a legszörnyűbb történeteket, amiket életedben hallottál", mondta róla egykori zenésztársa, Mike Inez, és ennél szebben mi sem tudnánk megfogalmazni, miért kísért minket a mai napig, amikor belekezdett, hogy „Ain't found a way to kill me yet..."

Kötelező tananyag: Alice In Chains – Facelift (1990), Alice In Chains – Dirt (1992), Alice In Chains – Jar Of Flies (1994)

Ezt is hallgasd meg: Mad Season – Above (1995)

9. Myles Kennedy

A meglehetősen béna és félresikerült Rock Star filmben még csak rajongót játszott, aki a film végén felmegy a színpadra, és ott átveszi Mark Wahlberg helyét, ma pedig már saját jogán is arénákat tölt meg, méghozzá két formáció élén is: Myles Kennedy egyértelműen napjaink egyik nagy énekesegyénisége, aki folyamatosan jelen van a mindennapokban. Utóbbi tényező akár abban is közrejátszhatott, hogy ilyen magasra jutott a listánkon – ezt igazából majd pár év múlva tudjuk eldönteni. Az Alter Bridge és Slash énekeséről sokan nem tudják, hogy eredetileg gitárosként kezdte a karrierjét, és eleinte csak kényszerből állt a mikrofon elé, de igazából simán le is tagadhatná ezt, mert tényleg elsőrangú hang. És az összkép – állítólag – csalóka: nem Chris Cornell volt a fő hatása, hanem Robert Plant és a nagy, klasszikus soul és r'n'b hangok. Akár elhisszük ezt neki, akár nem, Myles itt van, és a jelek szerint még jó ideig itt lesz velünk. Mi pedig örülünk ennek.

Kötelező tananyag: Alter Bridge – Blackbird (2007), Slash – Apocalyptic Love (2012), Alter Bridge – Fortress (2014)

Ezt is hallgasd meg: The Mayfield Four – Second Skin (2001)

8. Rob Halford / Kip Winger

Rob Halford az az ember, akinek előzetesen borítékoltuk volna a dobogós helyet a listánkon, sokunk egyéni listáján szerepelt is, de ennek ellenére mégsem került topközelbe. Nem kezdjük el elemezni saját magunkat, főleg, hogy egyszerűen csak így jött ki az összesítés, a matematika pedig az ízléssel szemben objektív dolog – a lényeg úgyis annyi, hogy a Judas Priest frontembere alighanem a legmeghatározóbb hang, aki csak valaha is mozgott a heavy metalban. Fénykorában olyan páratlan adottságokkal rendelkezett, amelyek előtt az egész világ ámulattal hajolt földig, frontemberként szintén kevés párja akad, és – most mindegy, milyen okból – még a műfaj '80-as évek-beli alaparculatához szervesen kapcsolódó szegecses-bőrös outfit is tőle eredeztethető. Mindez bőven elegendő ahhoz, hogy még a '90-es évek második felének szerencsétlenkedéseit is megbocsássuk neki. Rob Halford az isten.

Kötelező tananyag: az összes Judas Priest lemez 1990-nel bezárólag, Fight – War Of Words (1993)

Ezt is hallgasd meg: Halford – Crucible (2002)

Felesleges hüledezni Kip Winger előkelő helyezésén, sőt, eláruljuk: ha zeneszerzői kategóriát is indítunk, elképzelhető, hogy a Winger főarca még ennél is jóval magasabbra jut. A komoly karrierjét annak idején Alice Cooper basszusgitárosaként kezdő Kipet saját csapata MTV-s felfutása után sokan hajlamosak voltak csupán megszaggatott pólóival és szőrös mellkasával azonosítani, ennél nagyobb hibát azonban el sem lehetett volna követni: Winger azóta nem csak zseniális zenekari anyagok sorával, de szabad zeneiségű, roppant muzikális szólóalbumokkal és komolyzenei művekkel is rácáfolt a kétkedőkre. Hang, dalszerzői tehetség, kinézet, minden együtt van nála – ugyan kit érdekel Mike Judge és Lars Ulrich, ha megszólal a Blind Revolution Mad?

Kötelező tananyag: Winger – Winger (1988), Winger – Pull (1993), Kip Winger – thisconversationseemslikeadream (1997)

Ezt is hallgasd meg: Winger – Karma (2009)

7. Russell Allen

Pontosabban Sir Russell Allen, aki Jeff Scott Sotóhoz hasonlóan nemrég szintén a Trans-Siberian Orchestrától kapta meg végre az esélyt, hogy végre tehetségéhez méltó tömegek előtt mutatkozzon be a kis klubok és a progresszív metal fesztiválok vájtfülű népe után. Hát igen: az egykori kaszkadőrből lett énekes még ma is csak a szakma egyik titkos fegyverének számít, pedig elsőrangú hang és zseniális frontember, ráadásul – sok prog metal torokkal ellentétben – kiműveltsége soha nem ment az erő, a dögösség rovására. Ha létezhet univerzális metal énekes, Russell Allen minden bizonnyal egy lehetséges jelölt a posztra, így továbbra is türelmesen várjuk, hogy a világ végre érdemei szerint honorálja hatalmas tehetségét.

Kötelező tananyag: Symphony X – The Divine Wings Of Tragedy (1997), Symphony X – The Odyssey (2002), Adrenaline Mob – Omertá (2012)

Ezt is hallgasd meg: Russell Allen – Russell Allen's Atomic Soul (2005)

6. Ian Gillan

Még a rockműfajban is kevés énekes képes méltó módon korosodni, és szinte lehetetlen eldönteni, hogy erről a rájuk nehezedő elvárások tehetnek, vagy szimplán csak a személyes hiúság. Nos, Ian Gillan biztosan nem ilyen: neki aztán esze ágában sincs eljátszani, hogy ma is mennek neki a '70-es évek Deep Purple albumainak sikolyai, nem kívánja újra előadni Steve Morse-szal a Ritchie Blackmore-ral védjeggyé vált, lenyűgöző „te-elgitározod-én-pedig-utánad-éneklem" bemutatókat, hanem egyszerűen csak kiáll a színpadra, és az ujja köré csavar mindenkit azzal, hogy ő Ian Gillan. A rutin ehhez kevés, kivételes tehetség kell hozzá – amit pedig harminc-negyven évvel ezelőtt letett az asztalra, az ma is überelhetetlen. Arról nem is beszélve, mennyire szeretnénk mi 68 évesen olyan kisugárzással rendelkezni, mint ő. Ian Gillan egyszerűen menő.

Kötelező tananyag: a '70-es és '80-as évek összes Deep Purple albuma

Ezt is hallgasd meg: Gillan – Toolbox (1991)

5. Ozzy Osbourne

Ozzy ugyanaz a metalban, mint Elvis Presley a rock'n'rollban, James Brown a soulban vagy Sid Vicious a punkban: a műfaj első számú megtestesítője. És ez még azt is felülírja, hogy élőben manapság már azt lehetne könnyebben megszámolni, hány hangot talál el pontosan, mint ahányat nem, és afelett is jótékonyan szemet hunyunk, hogy a legutóbbi szólólemezein néhol alig hallani a vocodertől az igazi hangját. Ozzy Osbourne titka ugyanis nem abban rejlik, hogy jó énekes, technikai értelemben véve ugyanis nem az, és soha nem is volt az. Nála nagyobb egyéniséget, karakteresebb hangot és nem utolsósorban szórakoztatóbb, szerethetőbb színpadi figurát ugyanakkor keveset hordott a hátán a föld. És ez bőven elég ahhoz, hogy nála sokkal képzettebb énekeseket is megelőzzön, és az ötös számú kollektív kedvencünk legyen.

Kötelező tananyag: az összes '70-es években készült Black Sabbath album és az összes Ozzy Osbourne lemez 1995-tel bezárólag

Ezt is hallgasd meg: Black Sabbath – 13

4. Robert Plant

Vajon tényleg Robert Plant a Led Zeppelin permanens újjáalakulásának első számú kerékkötője, vagy mindenki össze-vissza beszél minden idők legsikeresebb hard rock zenekarából? Ez az a kérdés, amelyre alighanem sosem fogjuk megtudni a választ, a 2007-es koncertet megörökítő Celebration Day anyag alapján azonban őszintén sajnáljuk, hogy eddig nem jött össze a dolog, főleg, hogy olyan sok elvesztegetnivaló idejük már nekik sincs... Robert Plant ma már persze nem annyira mozog hard rock mezsgyén, mint negyven évvel ezelőtt, akkoriban viszont szinte egyszemélyben mutatta meg a világnak, milyen egy rockénekes és egy rockfrontember: a nők imádták, a férfiak irigyelték, és mindenki egyként ismeri el a mai napig, hogy a valaha élt egyik leghatalmasabb etalon. Minket sem érdekel, hogy az idejét sem tudjuk már, mikor készített igazán rockos albumot, mert amit a Zeppelinnel letett az asztalra, annak jogán örökké bérelt helye lesz az összes lehetséges listán.

Kötelező tananyag: a Led Zeppelin teljes életműve

Ezt is hallgasd meg: Robert Plant – Fate Of Nations (1993)

3. Bruce Dickinson

Ha leszámítjuk azokat az igazán true arcokat, akik még most is visszasírják Paul Di'Annót, ma már szinte nevetséges belegondolni, hogy Bruce Dickinson csatasorba állításával 1982-ben az Iron Maiden tizenkilencre húzott lapot: egy roppant népszerű frontembert rúgtak ki, hogy a helyére hozzanak egy gyökeresen más fazonú, teljesen eltérő hangadottságokkal és –karakterrel rendelkező új figurát. Személycsere azonban aligha sült el ennél jobban a rocktörténelemben (és cinikusan hozzátehetjük: könnyes összeborulást sem sikerült professzionálisabb módon lebonyolítani az 1999-es reunionnél). Énekesként Dickinson Rob Halfordhoz hasonlóan gyakorlatilag mindenkire hatással volt, aki csak él és mozog a színtéren, és amellett, hogy a világ egyik legjobb heavy metal hangja és frontembere, csak úgy mellékesen még egyetemi szinten jóban van a történelemmel, brit olimpiai kerettag vívó volt, repülőgépet vezet, vállalkozásaival pedig emberek százainak ad munkát. Lehet egy ilyen arcot nem szeretni? Dehogy lehet. Nem véletlen, hogy az élők közül ő jutott a legmagasabbra a listánkon.

Kötelező tananyag: az összes Iron Maiden lemez 1982 és 1988 között, Bruce Dickinson – Accident Of Birth (1997)

Ezt is hallgasd meg: Bruce Dickinson – Balls To Picasso (1994)

2. Ronnie James Dio

Több mint három évvel ezelőtt, nem egészen 68 éves korában hunyt el az egyik legnagyobb rockhang gazdája, akinek esetében közhelyszerűen kötelező mindig kiemelni, hogy milyen kicsi termete volt, mintha ennek bármilyen jelentősége is lenne a teljesítménye szempontjából, főleg, hogy a színpadra lépve egyből óriásira nőtt, és mindenki őt figyelte. Ronnie James Dio páratlanul gazdag pályafutásáról ugyanakkor sokkal többet árul el az a tény, hogy három különböző zenekarban is meghatározót alkotott, és a csúcsra jutott: a '70-es évek Rainbow lemezei, a '80-as évek elejének két Black Sabbath albuma és az első néhány DIO anyag hard rock/heavy metal alapvetések, amelyek ismerete nélkül egyszerűen nem lehet rálátást szerezni a műfajra. Dio a későbbiekben nem bizonyult tévedhetetlennek, akadtak közepesebb albumai is szép számmal, ezerszínű, letaglózóan erőteljes, megbabonázóan szárnyaló hangja miatt azonban még ezeket is mindig szívesen hallgattuk. Nagyon hiányzik, és örökké hiányozni is fog.

Kötelező tananyag: az összes vele készült Rainbow és Black Sabbath lemez, illetve a DIO albumai 1987-tel bezárólag

Ezt is hallgasd meg: Elf – Trying To Burn The Sun (1975)

1. Freddie Mercury

E kategóriában ugyanúgy borítékolható volt a befutó, mint ahogyan a gitárosok esetében is Tony Iommi első helye: részben vagy egészben szinte mindannyian a Queen révén kerültünk kapcsolatba a rockzenével, és a mai napig sem szakadtunk el a brit bandától. A Queen sokszínűsége persze legendás: az életmű zeneileg távolról sem egységes, a zenekar mindegyik korszaka másról és máshoz szólt, és Freddie volt az, aki kapocsként összefogta ezt a hihetetlenül szerteágazó világot. Zenei nyitottságáról, kivételes hangadottságairól, lehengerlő színpadi egyéniségéről lehetetlen tárgyilagosan beszélni: a régi felvételek még ma megnézve-meghallgatva is borzongatóak. Akárcsak két évvel ezelőtti megemlékezésünk végén, most is teljesen tiszta lelkiismerettel írjuk le: szilárd elkötelezettséggel valljuk, hogy az e hónapban már huszonkét hosszú éve halott Freddie Mercurynál sem előtte, sem azóta nem taposta nagyobb rockénekes ezt a bolygót.

Kötelező tananyag: a Queen teljes életműve

Ezt is hallgasd meg: Freddie Mercury – Mr. Bad Guy (1985)