Shock!

szeptember 15.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Fight: War Of Words

0917fight01Bár ma már – több mint húsz évvel a történtek után és érettebb fejjel szemlélve – teljesen érthető, miért szakított anyazenekarával, a Judas Priesttel Rob Halford, az is nyilvánvaló, hogy az egymás nélküli évek mindkét félnek jót tettek, sőt, az „összeborulás" is érthető és természetes. A maga idejében, 1992-ben azonban ez a szétválás óriási felháborodást váltott ki, egyszersmind a heavy metal válságának kezdetét, aranykorának befejeztét is szimbolizálta a '90-es évek elején. Nem tudjuk, miben nem érthetett egyet Robi társaival, de valószínűleg minden lehetséges okból volt egy kicsi, és mivel a Priest gépezet bő másfél évtizeden át megállás nélkül pörgött, két monstre turné között zseniális és korszakalkotó albumok sorozatát ontva magából: nem csoda, ha egy időre elegük lett egymásból.

megjelenés:
1993. szeptember 14.

kiadó:
Epic / Sony
producer: Attie Bauw & Rob Halford

zenészek:
Rob Halford - ének
Brian Tilse - gitár
Russ Parrish - gitár
Jay Jay - basszusgitár
Scott Travis - dobok

játékidő: 59:26

1. Into The Pit
2. Nailed To The Gun
3. Life In Black
4. Immortal Sin
5. War Of Words
6. Laid To Rest
7. For All Eternity
8. Little Crazy
9. Contortion
10. Kill It
11. Vicious
12. Reality... A New Beginning
13. Jesus Saves (rejtett bónusz az eredeti CD-s kiadáson)

Szerinted hány pont?
( 39 Szavazat )

Már a Painkiller turnéja utáni, átlagosnál hosszabb szünet is gyanús lehetett, de amikor Halford lelkesebben kezdett nyilatkozni a Panteráról, mint a Priestről, és még a Buffy The Vampire Slayer című filmhez (melynek franchise-a később nálunk is sikeres tévésorozattá nőtte ki magát) is velük hozta össze szólódalát, bárki kilogikázhatta, hogy Robi a saját útját szeretné járni. A Light Comes Out Of Black tökéletesen megmutatta, milyen zenei elképzelésekkel rendelkezik a frontember: bár az énektéma kellően tradicionális, és a Painkiller nyomdokain halad, az alapok sokkal súlyosabbak, mint bármi, amit addig csinált a Priest. Bár az öt évvel későbbi Jugulatorrel ők is modernebb vizekre eveztek, el tudom képzelni, hogy Halford 1992 körüli ötletei nem nyerték el K.K. Downing és Glenn Tipton tetszését, ezeket tehát az énekes szépen átvitte magával szólóprojektjébe Scott Travis dobossal együtt, aki ettől függetlenül –meglepő vagy sem – továbbra is a Priest tagja maradt. Scotton kívül más ismert zenésznek nem jutott hely a csapatban, amely nem sokkal később a Fight nevet kapta: ifjú és lelkes titánokat ért a megtiszteltetés, hogy idolukkal zenélhettek, és mi tagadás, ki is tettek magukért. Brian Tilse és Russ Parrish (utóbbi ma Satchelként játszik a Steel Pantherben) világbajnok riffeket hozott össze az albumra, és szólók terén sem vallanak szégyent, noha ebből a szempontból természetesen nincsenek egy ligában a Priest gitárosduójával. De sebaj, hiszen amennyire tudom, élőben is maximum egy-két dalt játszottak az anyazenekartól – és ami azt illeti, a War Of Words annyira erős, hogy senki nem is panaszkodott emiatt.

Ez a lemez tulajdonképpen két évtizeddel megjelenése után is a modern heavy metal szimbóluma, és ékes cáfolata annak, hogy a fémzene nem tud megújulni. Nagyon is tud – ha akar. A már említett Pantera hatása tagadhatatlan, mint ahogy az Alice In Chains is hallhatóan nagy kedvence volt Robinak (a málházós Life In Blackből és a Laid To Restből már csak Layne Staley hangja hiányzik – lehet, hogy pont ezért nem kérték fel vendégszerepelni, pedig még a kiadó is ugyanaz volt). Ez a kombináció az egyik legemblematikuasabb metal hanggal megkoronázva egyszerűen nem sülhet el rosszul, és ez 1993-ban, a sokat emlegetett „grunge" korszakban hatványozottan is így volt. Patetikusan szólva: ez a zene olyan volt akkor, mint egy falat kenyér.

0917fight02

Emlékszem, a néhai Rádió Bridge-en hallottam először pár dalt a lemezről, a mindig vasárnap főműsoridóben jelentkező Gitárpokol című műsorban (a mai napig rejtély számomra, hogyan létezhetett ez a műsor akkoriban egy magyar mainstream adón...), és a nyitó Into The Pit már akkor is döbbenetesen letaglózónak bizonyult: az a tempó, Robi pengeéles hangja és a csordakórus ugyanúgy levitték a fejemet, mint ma is. Ez szinte már thrash, és mégsem. Utána rögtön „slágeresebb" hangot üt meg a csapat, nem véletlenül lett a Nailed To The Gun klipnóta: lényegre törő, tempós, azonnal ragad, mégis kíméletlenül súlyos. Az Alice hangulat a már említett Life In Blacknél kezdődik, és a már tényleg nagyon durván fogós Immortal Sinnel folytatódik (szintén klip) – utóbbinál akár még a Trouble és így persze a fekete albumos Metallica hatása is kimutatható. A direktebb vonal jellemző még a harmadik klipes Little Crazyre (amely – faék egyszerűségű refrénje révén – a koncertfelvételek tanúsága szerint a közönségénekeltetős dal volt) és a Contortionre is. Utóbbi akkoriban a személyes kedvencem volt, ma már nem tudnék választani a tizenkét dal közül.

A Judas Priest repertoárjába szerintem egyedül a lemez lassú száma, a For All Eternity fért volna be, amely abszolút rokon vonásokat mutat a klasszikus balladákkal, sőt, azt kell mondjam, hogy semmivel nem marad el azok mögött. A maradék pedig a pörgősen-zúzósan komplex kategóriába sorolható, ahovű az Into The Pit is: ezekben egyszerűen szétriffelik a fejünket a fiatalok és ha arról van szó, Robi is szétsikoltja a hangszálait (halld: címadó). Hozzáteszem, amit itt művelt az öreg (illetve akkor még bőven fiatal), az időnként túlmegy a józan ész határain, és a War Of Words – The Film koncertvideó tanúsága szerint élőben sem kímélte magát. A közönség azon kisebb(?)sége, aki gégész szakorvosként tevékenykedett, bárhol a világon csak a fejét csóválta headbang helyett. Persze az sem véletlen, hogy ezen korszak után a hangszálkímélés évei következtek, és egészen 2000-ig nyoma sem volt a süvítésnek Halford egyik munkájában sem.

0917fight03Amúgy a kettes Fight, az 1995-ös A Small Deadly Space egyáltalán nem volt rossz, és tizenöt év után talán a Two projektről is lehet objektíven nyilatkozni. Hozzáteszem, a sokat istenített, „újra magára talált" Halfordként megjelent Resurrectionnél éreztem először azt, hogy a mindig is új zenei utakat kereső énekes ikon szándékosan visszafelé kacsingtat. Ezt követően még egy igen erős, a Fight korai értékeire emlékeztető, méregerős Crucible-re futotta tőle szólóban, utána pedig a Priesttel is visszanézegetés következett, ami egy War Of Words és egy Jugulator után akár még kimondottan kiábrándító is lehetett volna, de szerencsére azért ott is akadtak jó dalok. Ami igazán kiábrándító volt, az még csak nem is a karácsonyi dalos projekt, hanem a Halford IV – de arra „szerencsére" még jónéhány évet kellett várni.

Akárhogy is, amikor a War Of Words megszületett, még egyáltalán nem volt általános a heavy metal konzervatív világában, hogy egy patinás banda ikon státuszú énekese szólóban is megtalálja a helyét, talán csak Ozzynak sikerült saját jogán is sikeressé válni (Ronnie James Dio azért nem jó párhuzam, mert ő már eleve sztárként került a Black Sabbathba), de a még súlyosabb színtéren Halford volt az első, aki alaposan feladta a leckét volt társainak. A War Of Words minden taktusa klasszikus, minden pillanata a metal történelmének legdicsőbb fejezetei közé kívánkozik – hibátlan és megismételhetetlen!

 

Hozzászólások 

 
+2 #21 norbonc 2016-09-08 08:51
Szuper album.Időtlen és örök.
Idézet
 
 
+7 #20 Vanishpower 2013-12-10 11:52
Mikor elkezdtem gitározni, azt mondták, hogy hallgassam meg ezt a lemezt, ha tudni akarom mi a dolga az igazi ritmusgitárosna k. Egész idáig fogalmam se volt róla, hogy Halford énekelt rajta. Mentségemre szolgáljon, hogy nem követem/követtem figyelemmel a munkásságát és a Judas Priest-től is csak a kötelező számokat ismerem. De ez az album rohadtul bejött. Eszméletlen riffek vannak rajta.
Idézet
 
 
+3 #19 Palinkas Vince 2013-09-21 10:50
Én ezt a mondatot a Pantera '90-es 'Cowboys from Hell'-jére tudom elmondani. Erre utaltam korábban azzal, hogy a Fight a megjelenése idején már nem számított annyira unikumnak. (Az volt, csak "hűha" nélkül.)


Elsősorban arra gondoltam, hogy Halford maga jelenthette a "régi" metalt, ami a Fighttal megújult. A Pantera pedig egy fiatal csapat volt, persze szintén újító. de ők inkább vérfrissítést jelentettek.
Idézet
 
 
+9 #18 red01 2013-09-21 07:53
Szerintem ennek a lemeznek kellett volna lennie,a következő Priest korongnak.Hatalmas nagy kedvenc!
Idézet
 
 
+7 #17 queensryche999 2013-09-21 00:13
A poszthoz:

"Brian Tilse és Russ Parrish (utóbbi ma Satchelként játszik a Steel Pantherben) világbajnok riffeket hozott össze az albumra, és szólók terén sem vallanak szégyent, noha ebből a szempontból természetesen nincsenek egy ligában a Priest gitárosduójával ."

Azt kell mondjam, hogy Russ Parrish (jaja, Satchel :)) egy ligában van velük, sőt. (Csak a fejemet üssétek, meg ne sántuljak :D)

"Ez a lemez tulajdonképpen két évtizeddel megjelenése után is a modern heavy metal szimbóluma, és ékes cáfolata annak, hogy a fémzene nem tud megújulni."

Én ezt a mondatot a Pantera '90-es 'Cowboys from Hell'-jére tudom elmondani. Erre utaltam korábban azzal, hogy a Fight a megjelenése idején már nem számított annyira unikumnak. (Az volt, csak "hűha" nélkül.)

A Resurrection lemezzel kapcsolatos gondolattal ebben a formában az előző hozzászólásom tükrében nem értek egyet. Egyéb kifogásom nincs. :)
Idézet
 
 
+1 #16 queensryche999 2013-09-20 23:37
Még nem olvastam el a posztot, de a hozzászólásokho z:

Szép emlékek fűznek engem is a War of Words lemezhez. Rengeteget hallgattuk, akkor persze még kazettán, legalábbis mi. :) A hangzása mai füllel már nem annyira jön be, más problémám nincs vele. Én már akkoriban is követtem nyilatkozatok szintjén az öreget, persze csak ami eljutott hozzám, pl. Hammer. A Fight volt az a zenei önmegvalósítás, amit a Priestben nem tudott maradéktalanul megvalósítani. Nagyon jó lemez, de azért nem tökéletes szerintem sem. A Resurrectionnel összevetve teljesen más zenei történéseket követve jelent meg. Friss volt még a Priest-szakítás és azért a Fight nem játszott ám annyira hű de különlegesen előremutató zenét a 'klasszik' metalhoz képest. Már '93-at írtuk, ne feledjük. Félre ne értsétek, én konkrétan tönkre-hallgattam a Fight kazimat, de a Resurrection mégis nagyobbat dörrent. Ami elvileg nem logikus, hiszen 2000-ben idősebb voltam, a kamaszkori nagy lelkesedéseket magam mögött tudva, mégis olyat padlóztam attól a korongtól (ami Halford zeneileg legfosabb érája után jött, lást Two project, plusz ugye a coming out is ott volt), hogy máig emlegetem mindenkinek, aki arról kérdez, milyen meghatározó élményeim voltak ezzel a műfajjal. Pedig az sem egy tökéletes lemez, sőt konkrét tölteléknóták is vannak a vége felé, de mégis...nemhogy kavics, egy baromi nagy, tonnás kődarab volt az állóvízbe dobva. Emlékszünk ugye, hogy a '90-es évek második felében mennyire pocsék helyzetben volt ennek a zenének a megítélése? A Resurrection, ha figyelembe veszem az időzítést is, Halford életében a 3 legfontosabb lemez között van - szerintem.
Idézet
 
 
+4 #15 Palinkas Vince 2013-09-20 13:16
Idézet - Equinox:
Kicsit túl van értékelve ez az előremutatás dolog főként idős zenészeknél (utalok itt arra, amit a Halford 93 2000 2002 és azutáni dolgairól írsz). A Resurrectionön pl szerintem emlékezetesebb dalok vannak, mint itt, vagy a Crucible-ön, és nem azért mondom, mer a modern hangzásvilágot nem szeretem (Alice in Chains pl JP méretű alapkedvencem). Ez olyan 7,5-8, Crucible karcsúbb 8, Resurrection meg vaskos 9-es. 10 meg egy Painkiller vagy Sad Wings kaliberű monolit nálam.


A Priestet is beleértve Halfordnak nem volt 2 egyforma lemeze, de még csak hasonló sem,. Ez a tendencia a nyilvánvalóan direkt retrós Resurrectionig tartott, ahol azért van középszerű dal, nem is egy (Twist, Slow down pl.). Persze összességében jó lemez. A Crucible nekem nagy kedvencem, megint modernebb egy kicsit (ezen vitatkozhatunk akármeddig). A Retribution aztán megint szándékosan visszakacsintós és a Nostradamusnál próbált megint progresszív lenni a Priest (persze sokan nem szeretik, én viszont nagyon is). A Halford IV pedig szerintem zsákutca.
Szóval én így látom.
Idézet
 
 
+2 #14 tschaby 2013-09-20 13:16
Én úgy mondanám, hogy a Resurrection 2000-es kiadása már "biztonsági játék" volt Halfi bácsi részéről, míg elhagyva egy Metál megalitot (JP), 93/94 fordulója környékén, amikor Seattle már a spejzban volt, még keményebb zenét kezdett játszani, mint az anyabandával tette. Ettől lehet sokaknak különleges a War Of Words. Én pl. a Priestért pont az ő hangja miatt nem rajongtam igazán (leszámítva a Turbo-t és a Priest... Live-ot - tudom diszkó...), itt viszont bejön, amit csinál, ahogy aztán a Resurrection-ön is tetszett.
Dickinson mester hamarabb adta fel a kísérletezgetés t és ugrott vissza jó érzékkel 97-ben az újrainduló Metál-hullámra, Halford 3 évet csúszott, de ettől még bivalyerős a Resurrection. Nálam a War of Words marad a csúcsa!
Idézet
 
 
#13 Equinox 2013-09-20 12:28
Kicsit túl van értékelve ez az előremutatás dolog főként idős zenészeknél (utalok itt arra, amit a Halford 93 2000 2002 és azutáni dolgairól írsz). A Resurrectionön pl szerintem emlékezetesebb dalok vannak, mint itt, vagy a Crucible-ön, és nem azért mondom, mer a modern hangzásvilágot nem szeretem (Alice in Chains pl JP méretű alapkedvencem). Ez olyan 7,5-8, Crucible karcsúbb 8, Resurrection meg vaskos 9-es. 10 meg egy Painkiller vagy Sad Wings kaliberű monolit nálam.
Idézet
 
 
#12 Equinox 2013-09-20 12:16
Idézet - Palinkas Vince:
Idézet - Equinox:
Szerintem meg sem közelíti a nagy Priest klasszikusokat, de van rajta sok jó szám. Inkább kordokumentum, mint igazi klasszikus, mivel nem hatott kb senkire és semmire, de én is nagyon szeretem attól még. For All Eternity, Into the Pit és Nailed to the Gun nagyon nagy kedvencek. De van butább töltelékdal is néhány (Contortion, Vicious vicious fucker fucker)


Lehet így is fogalmazni, de pont ezért egyszeri és megismételhetet len. És a maga korában kell elhelyezni, mi volt akkor? Hát nem sok.

Volt azért. Ozzy Élő és Hangos volt, visszatért a Mercyful Fate, Brazíliában debütált a zseniális Angra, a Savatage kiadta az Edge of Thornst, Metal Church a Hanging in the Balance-t, Gamma Ray már a második VHS-t nyomta ki Japánból vagy honnan (a felemás, de nagy slágereket tartalmazó Insanity and Genius lemez után). Blind Guardian is Japánt hódította meg egy koncertlemezzel . Rage és BG még kicsik voltak metal mainstream mércével, tehát talán nem jó példák, de a többi szerintem igen. Volt elég tradicionális heavy/power metal azért, így mai szemmel. Hard rockot is mondom, a teljesség igénye nélkül, a legnagyobbak: Harem Scarem főműve, Aerosmith újkori slágerlemeze, Scorpions, Mr. Big albumok....
Idézet
 
 
+7 #11 DanielJackson 2013-09-20 09:45
Ez egy nagyon nagy lemez. A mai napig hallgatom, szeretem. A cikk pedig frankó!
Idézet
 
 
+3 #10 Palinkas Vince 2013-09-19 20:43
Idézet - Equinox:
Szerintem meg sem közelíti a nagy Priest klasszikusokat, de van rajta sok jó szám. Inkább kordokumentum, mint igazi klasszikus, mivel nem hatott kb senkire és semmire, de én is nagyon szeretem attól még. For All Eternity, Into the Pit és Nailed to the Gun nagyon nagy kedvencek. De van butább töltelékdal is néhány (Contortion, Vicious vicious fucker fucker)


Lehet így is fogalmazni, de pont ezért egyszeri és megismételhetet len. És a maga korában kell elhelyezni, mi volt akkor? Hát nem sok.
Idézet
 
 
+2 #9 Palinkas Vince 2013-09-19 20:42
Idézet - Robfan:
A Rob IV ,amit lefikáztál...egyedüli amelyik időtlen klasszikus.Témák,hangzás kifogástalan.A többi mind kísérletezés..


Uncsi. Egy Halfordtól, aki mindig előre nézett, többet vártam volna. A Resurrection meg az Angel of Retribution elment "visszatérő" anyagnak, de a IV kevés tőle. Még a karácsonyi dalokban is több kreativitás volt. Szerintem.
Idézet
 
 
-4 #8 Robfan 2013-09-19 20:24
A Rob IV ,amit lefikáztál...egyedüli amelyik időtlen klasszikus.Témák,hangzás kifogástalan.A többi mind kísérletezés..
Idézet
 
 
+5 #7 pumpika666 2013-09-19 11:51
Idézet - Davidian:
Hárman törünk :) Ez egy megunhatatlan klasszikus, minden megvan rajta, amiért a metalt szeretem: kegyetlen riffek, hihetetlen ének és dobmunka, de ami a legfontosabb (és ezt felejtik el mostanában a régi nagy nevek is): nagyon jó DALOK... Nagyon örülök, hogy bekerült a klasszikushock közé, abszolút itt a helye.

a dalokról jut eszembe, hogy a jugulator óta a júdás pap sem állt elő 10 pontos lemezzel
Idézet
 
 
+13 #6 Davidian 2013-09-19 11:31
Hárman törünk :) Ez egy megunhatatlan klasszikus, minden megvan rajta, amiért a metalt szeretem: kegyetlen riffek, hihetetlen ének és dobmunka, de ami a legfontosabb (és ezt felejtik el mostanában a régi nagy nevek is): nagyon jó DALOK... Nagyon örülök, hogy bekerült a klasszikushock közé, abszolút itt a helye.
Idézet
 
 
+3 #5 Equinox 2013-09-18 18:57
Szerintem meg sem közelíti a nagy Priest klasszikusokat, de van rajta sok jó szám. Inkább kordokumentum, mint igazi klasszikus, mivel nem hatott kb senkire és semmire, de én is nagyon szeretem attól még. For All Eternity, Into the Pit és Nailed to the Gun nagyon nagy kedvencek. De van butább töltelékdal is néhány (Contortion, Vicious vicious fucker fucker)
Idézet
 
 
+7 #4 tschaby 2013-09-18 15:08
Idézet - bogar:
Tudom, hogy szentségtörés, de nekem ez Halfi bácsi csúcsprodukciój a és nem a Priest vagy a saját neve alatt megjelentetett lemezek.
Agyrázkódásig headbang-eltem erre a lemezre annak idején!

Akkor ketten törünk! Szerintem is ez a legjobb lemez, amin Halford énekelt. A mai napig a rendszeresen ordít nálam, vagy otthon, vagy a telefonom fülesében útközben. Különösen jó volt ezt üvöltetni a 90-es évek közepén, amikor minden irányból köpködték a Metált és még a Hammer is azt bizonygatta, hogy a Prodigy-nek van helye az újságban!
10 pontos klasszikus.
Idézet
 
 
+7 #3 bogar 2013-09-18 13:22
Tudom, hogy szentségtörés, de nekem ez Halfi bácsi csúcsprodukciój a és nem a Priest vagy a saját neve alatt megjelentetett lemezek.
Agyrázkódásig headbang-eltem erre a lemezre annak idején!
Idézet
 
 
+9 #2 Nűnű 2013-09-18 12:35
Na, az akkor tényleg nagyon kellett, hiánypótló lemez volt a maga idejében.

(Nekem a Made of Metal nagyon tetszik.)
Idézet
 
 
+10 #1 ddrum77 2013-09-18 11:28
Mekkora kedvenc volt ez az album, amikor kijött! A hangzás, a dalok... És Scott Travis dobolása mai napig etalon nálam, mint HM dobolás: hozza a biztos alapokat, de amikor díszíteni kell, akkor eszement dolgokat csinál. A kettő-négy az kettő-négy, és tényleg annyi. Ha lehet ilyet mondani egy ilyen zenénél egyáltalán, hogy ízléses, visszafogott, mértéktartó, de technikailag baromira fölényes.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Fates Warning - Budapest, A38, 2013. október 16.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

Whitesnake Tribute Band - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. május 4.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. március 26.