Shock!

augusztus 15.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Foreigner: 4

foreigner_1Negyven évvel ezelőtt ezekben a hetekben egy Juke Box Hero című daltól zengett az amerikai éter, aminél stílszerűbben egyetlen szám sem jellemezte a korszak egyik legfontosabb rockcsapatát, a Foreignert. A dal már a harmadik óriási kislemezsiker volt a zenekar aktuális lemezéről, az előző év nyarán megjelent 4-ról, amely ellen készítése közben a papírforma szerint rengeteg érv szólt a tagcseréktől kezdve a teljesen elszaladt költségvetésig. Mick Jones, Lou Gramm, Rick Wills és Dennis Elliott azonban Robert John „Mutt" Lange producer kreatív bábáskodása mellett mégis az évtized elejének egyik legmeghatározóbb mesterművét tette le az asztalra, amely ráadásul roppant előremutatónak is számított a maga idejében.

megjelenés:
1981. július 2.

kiadó:
Atlantic
producer: Robert John „Mutt″ Lange, Mick Jones

zenészek:
Lou Gramm  - ének
Mick Jones - gitár, billentyűk
Rick Wills - basszusgitár
Dennis Elliott - dobok
Thomas Dolby - billentyűk

játékidő: 42:10

1. Night Life
2. Juke Box Hero
3. Break It Up
4. Waiting For A Girl Like You
5. Luanne
6. Urgent
7. I'm Gonna Win
8. Woman In Black
9. Girl On The Moon
10. Don't Let Go

Szerinted hány pont?
( 20 Szavazat )

A Foreigner első három albuma igazi azonnali sikersztorinak bizonyult. A New Yorkba áttelepült brit gitáros, Mick Jones és Al Greenwood billentyűs által 1976-ban alapított, a befolyásos Bud Prager menedzser által terelgetett csapat már 1977-es debütáló lemezével az amerikai rádiórock egyik alapzenekarává vált. Az album három orbitális sikerdalnak – Feels Like The First Time, Cold As Ice, Long, Long Way From Home – köszönhetően egy teljes évre beragadt az amerikai Top 20-ba, folytatása, az 1978-as Double Vision pedig még erre is rávert eladásilag. A kivételes zeneiségű, Lou Gramm jellegzetes hangjával megkoronázott daloknak köszönhetően a banda az amerikai éter egyik ura lett ezekben az években, és már karrierjük e korai érájában is hatalmas arénákat töltöttek meg szerte az országban.

Az 1979-es Head Games idején ugyanakkor a csapatban a felszín alatt már komoly repedések jelentek meg. A kritika szinte egyöntetűen visszalépésként értékelte a lemezt, aminek meg is volt a maga oka. Jones: „Az első album után sokan azzal vészmadárkodtak, hogy mindössze véletlen villanásról van szó, ezek a hangok azonban elhallgattak, miután a Double Vision annyira erősre sikeredett. A Head Games lemezen viszont túlzásokba estünk. A kelleténél jobban bejöttek a képbe a drogok is, így mondhatjuk, hogy durva másnaposság vett rajtunk erőt addigra... A harmadik album így visszatekintve nem volt túl összefogott: megpróbáltuk kicsit erősíteni a keményebb oldalt a Dirty White Boy meg a Head Games révén, de itt meg ugye egyből adta magát a kérdés, hogy honnan is érkeztünk. Azzal a súlyosabb, rockosabb iránnyal kissé eltávolodtunk a kezdeti stílusunktól, és nem is fogadta mindenki túl jól ezt az egészet. És akkor ugye ott volt az ellentmondásos borító is..."

foreigner_2

Az említett frontképen egy miniszoknyás, serdülő korú lány törli le a telefonszámát egy férfivécé tükréről – a Foreigner célközönségének jelentős bázisát adó, konzervatív vidéki Amerikában a '70-es évek végén egy ilyen borító még igencsak kiverte a biztosítékot. Számos bolthálózat kerek perec megtagadta a lemez forgalmazását, és ugyan a Head Games még így is mindössze két hónap alatt beplatinázódott, eladásai végül a maga idejében nem értek fel két elődjével. Persze minden relatív: mára ez az album is ötszörös platina a tengerentúlon, akárcsak a debüt, a kettő között a több mint 7 milliós amerikai eladással büszkélkedhető Double Visionnel. A visszafogottabbnak tűnő üzleti eredmények azonban csak fokozták az amúgy is meglévő zenei feszültségeket a csapatban.

A törésvonal elsősorban Jones, Gramm és Dennis Elliott dobos, illetve Greenwood és a multihangszeres gitáros/billentyűs/szaxofonos, a napokban elhunyt Ian McDonald között húzódott, a frissen bevett basszer, Rick Wills pedig csak a fejét kapkodta, miközben a banda zenei agytrösztjei nem tudtak egyetértésre jutni, milyen irányba kellene elindulniuk a negyedik lemezzel. Jones: „Ian egyre inkább a gitározásra koncentrált, miközben úgy láttam: sokkal komolyabb tehetsége van az összképhez, a kreatív vonalhoz, amit az első két lemezen is vitt. Al Greenwood pedig igazi billentyűvarázslóként a Foreigner-hangzás rendkívül komoly részét adta az első időszakban, aztán ő is mind jobban ráfeküdt a dalszerzésre. Mindketten a zenekar alapembereinek számítottak, de egyre inkább konfliktusok adódtak közöttünk a zenei irányvonalat illetően." Lou Gramm: „Lehet, hogy eleinte tökéletesen működik valahol az összhang, ez viszont nem feltétlenül jelenti azt, hogy mindez örökre így is marad. Komoly kommunikációs szakadék alakult ki közöttünk, és szerintem senki sem látta át, mit akarnak a többiek, nem láttuk, milyen irányba mennénk tovább, és merre fejlődünk. A végén már senki sem volt igazán elégedett a helyzettel."

foreigner_3

Az 1980 januárjában lefolytatott japán turné után Gramm már a kilépést fontolgatta, de Jones ekkor még valahogy elsimította a konfliktusokat. Aztán tavasszal, amikor megkezdődött a munka a Head Games folytatásán, nyilvánvalóvá vált: ez így nem mehet tovább. Történt ugyanis, hogy a csapat jó előre lefoglalta producernek Robert John „Mutt" Lange-et, akit korábban számos, elsősorban zenészkörökben ismert lemez után az AC/DC 1979-es Highway To Hellje a szakma csúcsára katapultált. Jones a City Boy zenekar albumai alapján szemelte ki magának Muttot, és már a Head Gamesen is szívesen dolgozott volna vele, de akkor nem sikerült összeegyeztetniük a naptárakat. Most, hogy végzett a Back In Black felvételeivel, Lange ráért – ám miután meghallgatta a Foreigner mintegy kétlemeznyi friss dalötletét, nem kertelt, és lesújtó véleményt mondott a demókról. Gramm: „Simán közölte, hogy ha kihozzuk közülük a legjobb tízet, már akkor is nagy szerencsénk lesz, ha egyáltalán a Top 20-ba felkerülünk az albummal. Utána két hétre eltűnt, mi pedig mániákusan nekiláttunk átírni az anyagot."

Jones végül leült Gramm-mel, átbeszélték a tervezett irányvonalat, és hosszas hezitálás után ajtót mutattak a két renitensnek. 1980 szeptemberében Ian McDonald és Greenwood kikerült a Foreignerből, a banda négytagúra fogyatkozott. Bejött azonban a képbe plusz egy kreatív ember a köztudottan roppant akkurátus és analitikus szemléletű Lange révén. A zenekar ezután gyakorlatilag elejéről kezdte a Silent Partners munkacímen futó album munkálatait, hiába töltöttek már hónapokat a stúdióban a számokkal. Wills: „Mick több kísérletezési lehetőségre vágyott, különösen a billentyűk terén, mert ebben a korszakban rengetegen alkottak elképesztő dolgokat a hangszeren, ő pedig sosem szeretett egyhelyben toporogni, új dolgokat akart kipróbálni. Jellemzően zongorán írta a dalokat, főleg a fekete billentyűkön, tehát minden csupa félhang volt, és kicsit furán hangzott a végeredmény, amikor áthangszerelte őket gitárra. Eleinte csak töredékes ötleteket hozott, és határozottan emlékszem, hogy a Waiting For A Girl Like You volt az első komplett szám, ami megszületett a lemezhez. Már amikor először megmutatta, akkor is csak annyit tudtam mondani: ha ez nem sláger, akkor nem tudom, hogy mi az!"

foreigner_4

A négy megmaradt tag egy irányba húzott, ám Mutt közrehatása nélkül a végeredmény bevallottan nem lehetett volna ugyanaz. Jones: „Soha senkinek nem engedtünk ennyire közvetlen beleszólást a dolgainkba, Mutt pedig néha olyasmikbe is beleszólt, amivel halálra idegesített bennünket. Minden ötletemet hallani akarta, még ha csak valami tíz másodperces apróság volt, azt is. De végül ilyen témákból raktuk össze például az Urgentet, amihez csak egy rövid hangszeres átvezetésem volt, ebből fejlődött ki végül az intró. Fogalmam sem volt, mihez kellene kezdeni vele, eleinte valami bizarr instrumentális tételt tudtam elképzelni... De a Juke Box Hero is két külön dalnak indult: Lou-nak is volt egy Take One Guitar című nótakezdeménye, nekem meg a Juke Box Hero, és végül Mutt segítségével sikerült őket egybeolvasztani."

Lange persze néha nemcsak maximalizmusával, hanem kísérletező vénájával is őrületbe kergette a csapat tagjait. A producer fantáziáját már ekkor is roppant mód izgatták a különböző elektromos dobhangzások, Dennis Elliott azonban finoman szólva sem lelkesedett az efféle ötletekért, Mutt szőrözős munkastílusáért meg aztán főleg nem. Wills: „Mutt egyszer három teljes napon át csak a pergősoundot tesztelte Dennisszel, akinek a végén tele lett a töke, felállt, és csak annyit mondott: haver, baszki, én kurva jó dobos vagyok, te meg még azt sem tudod eldönteni, hogyan szóljon a cucc!" A dobsound terén végül aztán Lange-nek kellett kompromisszumokat kötnie, mert ebbe a kérdésbe Jones is keményen beleállt: a gitáros úgy érezte, a Foreigner esetében túlzás lenne átbillenni a ló túlsó oldalára. Maradtak tehát a természetesebb megszólalású ritmusszekciónál, Mutt pedig a Def Leppard Pyromania és főleg Hysteria lemezein járathatta csúcsra kalandozósabb elképzeléseit néhány évvel később.

foreigner_5Az idő tehát telt, az óra ketyegett, a költségek pedig csak nőttek és nőttek – olyannyira, hogy Bud Prager 1980 végéhez közeledve már nagyon komolyan a szőnyeg szélén állt az Atlantic kiadó vezetőségénél a látszólag minden kézzel fogható eredmény nélkül eltapsolt dollárszázezrek miatt. A lemez ráadásul még mindig nem állt össze. Nem volt kérdés például, hogy a Foreigner nem Foreigner billentyűs témák nélkül, viszont Greenwoodot – és a billentyűs szekcióba szintén rendszeresen belekapó, multihangszeres McDonaldot – sokkal keményebb diónak bizonyult pótolni, mint előzetesen hitték. A megoldással végül itt is Lange állt elő 1981 januárjában, miután hallotta egy mindössze 22 éves, teljesen ismeretlen angol zenész demófelvételeit. Próbaképpen átküldték neki az Urgentet, és mivel mindnyájuknak kedvére való volt a végeredmény, Thomas Dolby végül – viszonylag tág mozgástérrel – megkapta a lemez egészét is. Dolby: „Nagyszerű élmény volt egy ilyen csúcsbandával és csúcsproducerrel dolgozni, főleg, hogy akkoriban még gyakorlatilag semmiféle stúdiós tapasztalattal nem rendelkeztem. Magamban a kemény hard rockkal meg a rádiós AOR-ral kapcsoltam össze a Foreignert, de már előre szóltak, hogy akad pár nagyszerű balladájuk, és ezúttal kissé másképp szeretnék megközelíteni ezeket." Gramm: „A mai napig óriási tisztelettel gondolok Thomasra a zeneisége és a kreativitása miat. Nagyon okos húzás volt rábízni a billentyűs témákat. Ráadásul nem arról volt szó, hogy megérkezett, mi meg elétoltunk egy rakásnyi ötletet, hanem bejátszottuk neki az adott nótát, és hagytuk, hogy azt nyomjon rájuk, amit jónak gondol. Utána pedig kiválogattuk a témái közül a legütősebbeket."

A költségvetés ekkorra már a végletekig elszállt, egyes – hivatalosan megerősítetlen – források szerint a lemez összbüdzséje az egymillió dolláros határt is átlépte. Akár igaz ez, akár nem, a '80-as évek legelején a menet közben 4-ra átkeresztelt album munkálatai példátlanul drágának számítottak, és nyilvánvaló volt: már ahhoz is rengeteget kell majd eladni belőle, hogy a zenekar egyáltalán a kiadói előlegeket vissza tudja majd fizetni. Ahogy azonban lassan – összesen mintegy tíz hónap alatt – letisztulni látszott a végleges verzió, a közreműködők egyre tisztábban látták a fényt az alagút végén. Az album nagy balladájáról például aki hallotta, azonnal tudta: valamit nagyon el kell szúrni hozzá, hogy ne legyen belőle sláger, Lange pedig már a munkálatok során is a banda addigi leghatalmasabb alkotásaként és leendő emblematikus sikerszámaként hivatkozott rá. Jones: „A Waiting For A Girl Like You gyakorlatilag megírta saját magát, és soha azelőtt nem éreztem még a stúdióban olyan érzelmi hullámokat, mint amikor felvettük, tényleg letaglózó volt. Felkerültek az alapok, és onnantól kezdve, hogy Lou csak mankónak feltolta az első verziót, nem igazán tudtam megmaradni a helyiségben anélkül, hogy ne sírjam el magam. Baromi furcsa élmény volt: mintha csak csatorna lennék, és valami rajtam keresztül törne a felszínre. Más dalszerzőktől már azelőtt is hallottam ilyesmiről, de akkor tapasztaltam meg első ízben."

foreigner_11 A végül 1981 júliusának elején megjelent 4 hangzását tekintve modernebb, előremutatóbb volt a korábbi Foreigner-cuccoknál – hozzáteszem, a maguk idejében azok is abszolút korszerűnek számítottak, itt azonban már minden hangból üvöltött az új évtized. Ez már a nyitó Night Life-ból is egyértelmű, ahol Jones jellegzetes blues-alapú riffje birokra kel a markáns szintetizátoros futamokkal, Gramm hajlékony dallamai pedig egyből a fülbe ülnek. A kifejtősebb szólóblokk még visszamutat a '70-es évek felé, de a dinamika összességében már egy új érát fémjelez. Ez fokozottan igaz a Juke Box Heróra, ahol Dolby billentyűs effektjei az elején határozott new wave-es színezetet öltenek, és az ilyesmi bizony kimondottan bátor húzásnak számított ekkoriban egy hagyományos rockcsapattól. A főszerepet azonban a tiszta erőből éneklő Gramm játssza, akinek végig tökéletesen dolgoznak alá az elektronikus alapokra be-berobbanó, erőteljes riffek. Mindez tökéletesen ágyaz meg a bridge-nek és a bombasztikus refrénnek, és máris kész a Foreigner egyik örök himnusza. A dal jó értelemben vett pátoszához a szöveg is hozzájárul, amely valóságos óda a zenészekhez az elhivatottságról, a kitartásról, Lou-t pedig tényleg nem lehet eleget dicsérni. Jones: „Talán Cincinattiben történt, hogy elmentünk soundcheckelni az arénába. Esett az eső, és már várt néhány rajongó a bejáratnál, amikor megérkeztünk. Amikor később megint visszamentünk, már csak az egyikük maradt ott, egy fiatal srác, szó szerint bőrig ázott. Azt gondoltam: oké, most már öt órája itt áll, szóval bevisszük, és kicsit benézhet a színfalak mögé, mi zajlik a backstage-ben. És a kölyköt valósággal minden megbabonázta. Láttam a tekintetét, és az járt a fejemben: életében először jár ilyen helyen, óriási élmény neki ez az egész, és elképzeltem, mi játszódhat le benne. Maga a cím majdhogynem szatirikus jellegű volt, és arra utalt, hogyan láthat bennünket a közönség." A szám ennek megfelelően tényleg egyetlen amerikai zenegépből sem hiányozhatott a következő évtizedekben, és nem véletlen, hogy a banda munkásságára építő, jóval később, 2018-ban bemutatott musical címét, központi pillanatait is ez adta.

foreigner_7A Break It Up a lehető legklasszikusabb Foreigner, itt a billentyűk is az első lemezekre jellemző hagyományosabb szerepben tűnnek fel. Klasszikus tengerentúli rádiórock ez a lehető legmagasabb szinten, ahol leheletfinoman felépített, mesteri vokálok erősítik Grammet, de a jellegzetes felelgetős billentyű-gitár összjáték is óriási Wills és Elliott masszívan döngölő alapjaival, Jones mindig a legjobbkor beinduló riffelésével. Ugyanakkor nem kérdés, hogy a Waiting For A Girl Like You ballada, a lemez központi darabja előremutatóbb volt a maga idejében. Mivel örökzöld, mindenki által ismert líráról beszélünk, ma már az emberben fel sem merül, hogy a szám szerkezete, dallamvilága is felépítése egyaránt teljesen atipikus volt 1981-ben, főleg egy olyan bandától, mint a Foreigner. Dolby: „1981-ben baromi szokatlan dolognak számított, hogy tizenöt másodpercnyi ambient muzsikát hallasz egy kereskedelmi rádióban egy nóta elején, és az újságírók is egyből azt mondták: a Foreignertől kimondottan radikális ez a megközelítés, majd elkezdték kutatni, ki a felelős ezért. Aztán meglátták a nevemet a borítón, és mindenki azt kérdezte: ez meg ki a franc?"

Maga a szám természetesen tökéletes, a zenekar és az egész éra egyik legmegindítóbb, leghatásosabb lassú, szerelmes dala, amely nem véletlenül váltotta ki Jonesból már a stúdiómunka során is a fentebb részletezett intenzív érzelmeket. Gramm éneklése valóságos iskola, az énekes közismert és kézzel fogható soul/R&B-hatásai a lehető legcsodálatosabban köszönnek vissza itt – és érdekesség, hogy a stúdióverzió nem véletlenül lett ennyire megindító. Lou: „A felvételek során besétált a kontrollszobába egy csodálatos, sötét hajú nő, teljesen kész voltam tőle. Leült a felvételi helyiségre néző üveggel szemben lévő színházi székek egyikébe, én meg arra jutottam, alighanem Mick vagy Rick valami ismerőse lehet. Le sem bírtam venni róla a szememet, így aztán amolyan szerenádot nyomtam neki, mintha ő lenne a lány, akire egész életemben vártam. Jó negyvenöt percen át tényleg mindent beleadtam, aztán az utolsó nekifutás után rám mosolygott, intett, és kisétált a helyiségből. Én meg, mint valami hormonoktól megvadult kamaszfiú, kirontottam a felvételi szobából, és azonnal megkérdeztem a többiektől, hogy ki volt ez. Mick csak nézett, és közölte: ők azt hitték, az én ismerősöm a csaj. Furcsa érzés vett rajtunk erőt, így kirohantunk az előtérbe, hogy megkeressük, de soha többé nem láttuk. A mai napig fogalmam sincs, ki lehetett, annyi viszont bizonyos, hogy neki köszönhetően sikerült aznap annyira elcsípnem a megfelelő előadásmódot a dalhoz. Az igazat megvallva sosem énekeltem jobban a Waiting For A Girl Like You-t, mint akkor."

foreigner_10A Luanne újabb hagyományosabb rock'n'roll amúgy foreigneresen, ahol azonban a játékosan építkező alapok hoznak újdonságot – húzását, lüktetését tekintve mindenképpen frissességet tett a repertoárba ez is. De messze nem annyira, mint az Urgent, a lemez egyértelműen legradikálisabb dala, ahol sosem látott mértékben engedtek teret feketezenei hatásaiknak. A számot – a Foreigner egyik legismertebb szerzeményét – néha szokás egy az egyben R&B-ként jellemezni. Én a magam részéről azért nem merészkednék idáig, de annyi bizonyos, hogy efféle lüktetésű, felépítésű rockdal korábban egyáltalán nem született, és a hipnotikusan vibráló, jelentős mértékben Dolbynak köszönhetően teljesen formabontó hangszerelésű téma valóban roppant bátor, progresszív kísérletet jelentett. A szám drámai csúcspontja persze a híres Motown-sessionista, Junior Walker spontán, de tökéletes szaxofonszólója, amely utánozhatatlanul erotikus töltést ad a pattanásig feszült, vibráló témának. Ha egy dalt kellene választanom a lemez csúcspontjaként, bizonyosan ez lenne az, de a zenekar teljes repertoárjából is az egyik abszolút favoritom.

Az I'm Gonna Win ellenpontként hagyományosabb, utcaibb rockzene a maga higgadt, kimért, mégis magabiztos, pozitív húzásával. Gramm itt is lebilincselő szenvedéllyel tolja a verzéket, dallamai a briliánsan építkező bridge után szimplának tűnő, de roppant okos refrénben érnek tetőpontra. Itt is érdemes megfigyelni, mennyire formabontóan egyesülnek Dolby billentyűs szőnyegezései a zenekar hagyományos rockhangzásával, és közelebb jutunk annak megfejtéséhez, mitől számított annyira előremutatónak ez a lemez bő negyven évvel ezelőtt... A Woman In Black szintén a banda nyersebb pillanatai közé tartozik, fő érdekességét az jelenti, hogy ha jobban megfigyeljük, Jones riffje gyakorlatilag egy gitárra hangszerelt soul/R&B-alap – ez a magyarázat a szám érdekesen ható hangzásvilágára. A refrén persze már száz százalékos, magasra törő foreigneres rádiórock azzal a bizonyos jó értelemben vett szentimentális megközelítéssel, de az atmoszférikusra vett szóló megint nem feltétlenül magától értetődő.

foreigner_8

A Girl On The Moon az album második balladája, nem olyan ismert, mint a Waiting For A Girl Like You, szerintem azonban legalább annyira erős. Melankolikus hangulata szintén elüt a korszak nagyon tipikus lassú rockdalaitól, a hangszerelés pedig ismét csodálatos Jones roppant ízléses gitárjátékának és Dolby markáns szőnyegezésének kettősségével. Itt Gramm is inkább a finom, visszafogott érzelmekre utazik, nem annyira a direktben felszínre törő, nyers előadásmódra, hangja végig csodálatosan cseng – itteni teljesítménye alapján is abszolút megérdemelten számít a mai napig Steve Perry mellett a dallamrock-énekesek nonpluszultrájának. A végére pedig már csak a Don't Let Go marad, ahol a kezdésnél direktebb, bulisabb megközelítésű rockhimnuszra számít az ember, és ez a vonal is benne van, ám – elsősorban leheletfinom vokálmunkájának köszönhetően – mégis emelkedettebb, bombasztikusabb jelleget kap.

A lemezt az Urgent vezette fel kislemezdalként, és miután az amerikai listák negyedik helyére ugrott, kissé a kiadó is fellélegzett. A 4 végül minden reményt beváltott: a lemez 1981 augusztusának végén, a banda albumai közül elsőként felkerült a Billboard-lista első helyére, ahol végül – három etapban – összesen tíz hetet töltött. Ezek közül a legdominánsabb és leghosszabb, év végi csúcspozíciós uralom felhajtóerejét egyértelműen a Waiting For A Girl Like You jelentette, amely az amerikai listák második helyéig jutott, és valóban a banda addigi leghatalmasabb slágerévé vált. Érdekesség, hogy a 4 uralmát ezután egy másik Lange-féle album, az AC/DC For Those About To Rockja szakította meg rövid időre, hogy aztán 1982 januárjában, jelentős mértékben a Juke Box Hero rádiós diadalának köszönhetően újabb három hétre az élre ugorjon a lemez. A 4 emellett Nagy-Britanniában, Nyugat-Németországban és Japánban is brutális sikert aratott, és még 1982 folyamán is további két slágert fialt a Break It Up és a Luanne révén. Az album végül hatszoros platinalemez lett az Egyesült Államokban, a Foreigner tehát az új évtizedbe lépve is megmaradt az egyik legmeghatározóbb rockcsapat státuszában, ráadásul a kiadvány egy új rajongói réteget is hozott nekik a régiek mellé a sikerdaloknak köszönhetően.

foreigner_9A koncertekre Mark Rivera gitáros/fúvós/billentyűssel, Bob Mayo billentyűs/gitárossal és Peter Reilich billentyűssel kiegészült csapat a roppant sikeres turné után ezután simán megengedhetett magának némi sütkérezést a dicsfényben. Az 1982 végén, a karácsonyi piacra kiadott Records válogatás – borítóján stílszerűen egy klasszikus jukeboxszal – learatta a termést, és elképesztő módon hétszeres platina lett az Államokban. Maga a 4 világszerte összesen végül több mint 10 millió példányban talált gazdára, vagyis a '80-as évek elejének egyik legsikeresebb kiadványa lett. A lemez utórezgései még megjelenése után évekkel is érezhetőek voltak: mind hangzását, mind zenei irányultságát egy komplett színtér építette be saját rendszerébe, a róla ellesett fogások pedig gyakorlatilag néhány év leforgása alatt sztenderddé váltak az évtized rádiós rockmuzsikájában a Def Leppardtól kezdve a Bon Jovin, a Dokkenen és Bryan Adamsen át egészen a Wingerig, de még olyan, jóval súlyosabb vizeken evező előadók is jelentős hatásként emlegették őket, mint például Lars Ulrich.

A 4 tényleges folytatása, az Agent Provocateur végül csak 1984 végén jelent meg, igaz, ebbe az ismét igen hosszadalmasra és kínkeservesre nyúlt produkciós folyamat is belejátszott. És ugyan ez a szintén kiváló, hi-tech AOR-lemez már „csak″ tripla platina lett Amerikában, a világ többi részén minden korábbi lemezüknél jobban fogyott, hiszen ezen szerepelt a Foreigner történetének leghatalmasabb sikerszáma, a tényleg, szó szerint mindenki által kívülről fújt I Want To Know What Love Is ballada. Ezután pedig még mindig sikerült állva maradniuk az 1987-es Inside Informationnel, de ez már az aranykor végét jelentette, hiszen utána nem sokkal – igaz, ekkor még csak időlegesen – Gramm kiszállt. Ez azonban már egy másik történet.

foreigner_6

A Foreigner ma is aktív, a bandát egyetlen régi tagként üzemeltető Jones továbbra is nagy sikerrel működteti az aktuális felállást, de – mint a hasonló korú csapatok általában – természetesen vérbeli dinoszaurusz-üzemmódban tolják, és elsősorban nosztalgiaturnékat játszanak (a 21. században mindössze egy stúdióalbumuk jelent meg, az amúgy korrekt Can′t Slow Down 2009-ben). Mint a fentebb felsorolt számokból sejthető, bőven van is mire alapozniuk, hiszen a Foreigner tényleg a zenegépek igazi hőse, az első Gramm-éra sikerdalait főleg Észak-Amerikában mindenki jól ismeri, és akárhol felléphetnek velük a mai napig. Noha úgy gondolom, egyik szóban forgó albumba sem lehet belekötni, összességében azért elég egyértelmű, hogy a 4 jelenti közülük a csúcspontot. Maga Jones sem látja ezt másképp: „A 4-on minden összeállt: addigra tisztult le teljesen a kép, és akkor sikerült megvalósítani, amit az elejétől kezdve meg szerettünk volna csinálni. Mai fejjel egyértelmű, hogy ez a kedvenc lemezem a zenekartól. Baromi hosszú, kínkeserves és drága folyamat árán állt össze, és tényleg nem csak pénzügyi szempontból került sokba: barátságokat tett tönkre, megviselte a magánéletünket, tényleg mindent nagyon intenzíven éltünk meg azokban a hónapokban. De ha visszanézek, egyértelműen erre vagyok a legbüszkébb az összes albumunk közül."

A '80-as évek elejének egyik legfontosabb rocklemeze ez, nem vitás.

 

Hozzászólások 

 
-3 #16 queensryche999 2022-02-14 16:57
Idézet - pumpika666:
érdekes, hogy egyetlen lemez sincs meg, mégis szinte az összes dal ismerős volt innen-onnan :)
valamiért nálam a kimaradtak a toto/journey mellől
valamikor át kéne fülelni a diszkográfiát, csak hát az a fránya idő... :(


Az a fura, hogy ha nem is maradtak ki, hiszen sok dalt ismerek - basszus: ők a Foreigner! -, de a teljes diszkográfiához képest én is nevetségesen kevés lemezüket hallottam elejétől a végéig, pedig a banda természetesen abszolút favorit; lásd pl. a '84 és '87-es lemezek. Egyszerűen annyi minden került még elém azokban az években, hogy a Foreigner kimaradt a diszkográfia-szintű merítésből.
Idézet
 
 
-3 #15 Levike 2022-02-14 12:16
Idézet - pumpika666:
érdekes, hogy egyetlen lemez sincs meg, mégis szinte az összes dal ismerős volt innen-onnan :)
valamiért nálam a kimaradtak a toto/journey mellől
valamikor át kéne fülelni a diszkográfiát, csak hát az a fránya idő... :(


Ha ez a cikk nem hozta meg a kedvet hozzá akkor nem tudom mi.. :D
Idézet
 
 
-3 #14 dinsdale 2022-02-13 14:31
Idézet - Meszlényi Bálint:
Hú de imádom ezt az albumot! Zseni banda+zseni producer. Szerintem egy nagyon kicsit modernizált hangzással ez a produkció ma is simán kijöhetne.


Valami egészen hasonlót éreztem amikor először hallgattam.
[email protected] a kissé poros hangulatot, de ez a lemez nem egészen ilyen.
Idézet
 
 
-1 #13 Meszlényi Bálint 2022-02-13 13:12
Hú de imádom ezt az albumot! Zseni banda+zseni producer. Szerintem egy nagyon kicsit modernizált hangzással ez a produkció ma is simán kijöhetne.
Idézet
 
 
-3 #12 Equinox 2022-02-13 12:11
Idézet - ma:
Idézet - arkhoninfaustus :
Ian McDonald halála apropóján talán "jogosabb" lett volna mondjuk a Head Gamesről írni, de ennek is nagyon örülök.


Sosem értettem, hogy miért tartották/tartják zenei visszalépésnek a Head Gamest. Szerintem jól hallható hogy tartanak kifelé a 70-es évek hangzásából. Király az a lemez, sőt szerintem a 70-es évek legjobb lemeze. Nemcsak a Foreignertől, hanam úgy általában.

Hát azért úgy általábana '70-es években jött ki a prog rock színtér legjava (Yes, King Crimson, Floyd, Genesis, VDGG, Jethro Tull, RUsh és més sokan), a hard rock legjava (kell sorolni? Mindkét kontinensen), a Black Sabbath alapvető első 6 lemeze, azért így '70-es évek legjavával dobálózni elég erős.
Idézet
 
 
-2 #11 ma 2022-02-13 08:15
Idézet - arkhoninfaustus :
Ian McDonald halála apropóján talán "jogosabb" lett volna mondjuk a Head Gamesről írni, de ennek is nagyon örülök.


Sosem értettem, hogy miért tartották/tartják zenei visszalépésnek a Head Gamest. Szerintem jól hallható hogy tartanak kifelé a 70-es évek hangzásából. Király az a lemez, sőt szerintem a 70-es évek legjobb lemeze. Nemcsak a Foreignertől, hanam úgy általában.
Idézet
 
 
+1 #10 vova666 2022-02-13 00:21
A Shockmagazin abszolút fegyverei ezek a tényfeltáró/utánjárós album kritikák. Még ha nem is vagy képben az adott albummal kapcsolatban, akkor is nagyon élvezetesek az írások, nem is merem feltételezni a befektetett munka idejét/mennyiségét. Egybként meg az (igen, tudom, elcsépelt) "I want to know what love is" az egyik legyszebb AOR ever...
Idézet
 
 
-1 #9 dinsdale 2022-02-12 16:16
Hiánypótlóak ezek az írások. Hiába van olyan állapotban a színtér, amilyenben, mindig lesz mit hallgatni. Ehhez viszont szükség van ezekre a kétségkívül remek írásokra.

Köszi!
Idézet
 
 
-3 #8 Draveczki-Ury Ádám 2022-02-12 15:12
Idézet - arkhoninfaustus :
Idézet - Valentin Szilvia:
Idézet - arkhoninfaustus :
Ian McDonald halála apropóján talán "jogosabb" lett volna mondjuk a Head Gamesről írni, de ennek is nagyon örülök.


Ne feledd, hogy egy ilyen cikk nem egy nap alatt készül.

Na, ez még jogosabb :)

Így igaz, a cikk nem McDonald halálára készült, és már megvolt a hét első felében. Tragikus és szomorú véletlen, hogy így alakult. :(
Idézet
 
 
-3 #7 arkhoninfaustus 2022-02-12 12:01
Idézet - Valentin Szilvia:
Idézet - arkhoninfaustus :
Ian McDonald halála apropóján talán "jogosabb" lett volna mondjuk a Head Gamesről írni, de ennek is nagyon örülök.


Ne feledd, hogy egy ilyen cikk nem egy nap alatt készül.

Na, ez még jogosabb :)
Idézet
 
 
-2 #6 Valentin Szilvia 2022-02-12 11:35
Idézet - arkhoninfaustus :
Ian McDonald halála apropóján talán "jogosabb" lett volna mondjuk a Head Gamesről írni, de ennek is nagyon örülök.


Ne feledd, hogy egy ilyen cikk nem egy nap alatt készül.
Idézet
 
 
-3 #5 arkhoninfaustus 2022-02-12 11:29
Ian McDonald halála apropóján talán "jogosabb" lett volna mondjuk a Head Gamesről írni, de ennek is nagyon örülök.
Idézet
 
 
-3 #4 Torzonborz 2022-02-12 10:59
Spotify válogatásom meghatározó részét képezik ezek a dalok. :)

A Rock of Ages filmben kiemelkedően feldolgoztak két dalt is a lemezről.
Idézet
 
 
-2 #3 Equinox 2022-02-12 10:15
Én már úgy ismertem meg, mint veretes klasszikus, valahogy eddig nem az jutott eszembe róla, mint a zenei újítások tárháza. Épp ezért volt nagyon hasznos a cikk.
Idézet
 
 
-1 #2 ma 2022-02-12 09:09
Ha van olyan album, aminél egy pillanatra sem merülhet fel hogy nem tartozik ide akkor ez biztosan az. Szuper jó ez a lemez. A Woman in Black pedig az egyik legjobb Foreigner dal. 1996-97 körül hallottam először, mikor keresgettem azokat a zenéket, amiket hallgatni tudok, mert az akkori felhozatal pont nem olyan volt.

A folyamatos énekes méltatáshoz a cikkben annyit tennék hozzá, hogy szerintem Lou Gramm a legjobb rock/AOR énekes akinek valaha a hangját rögzítették. Egyszerűen fantasztikus.
Azt sajnálom, hogy a számára tökéletes dalszerzői, alkotói környezetben, a képességei abszolút csúcsán, pont egy teljesen ellenséges zenei közegben csak két albumot tudott megjelentetni.(Shadow King és Mr. Moonlight).
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Queensryche - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Voivod - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Magma Rise - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.