Shock!

A sors szerencsés fordulatának köszönhetően a Firewind pont ugyanazon a napon lépett fel nálunk, amikor a Brainstorm kelet-európai mini turnéja is elérte Budapestet. A két koncertet szervező promóter pedig gondolt egyet, és összefésülte a két eseményt, amiért örök hála nekik. A két csapat rajongótábora ugyanis vélhetően komoly átfedést mutat, ráadásul így az egyébként is igen jutányos áron elérhető buli dupla-headliner attrakcióvá alakult. Ugyan a Brainstorm a többi állomáshoz képest rövidített szettet játszott, így is 75 percet töltöttek a színpadon, ami a Firewind másfél órájával már igen komoly programot jelentett.

Ami talán hátulütője az ilyesminek, hogy hasonló esetekben óhatatlan a matiné-kezdés: az első előzenekar, a Scar Of The Sun így fél hétre volt kiírva, de az időbeosztást vélhetően nem sikerült tartaniuk, mire ugyanis 19:15 körül leértem az A38-ra, még mindig ők voltak színpadon, pedig ekkor már a második Manimalnek kellett volna játszania. Mikor előzetesen lecsekkoltam az előzenekarokat, a Scar Of The Sun nem győzött meg túlságosan, így nem törtem kezemet-lábamat, hogy láthassam őket, a csúszás miatt azonban két-három dalt elcsíptem tőlük is. Leginkább talán a power metal címke alá illő zenéjük alapvetően rendben volt, számomra azonban a bántóan jellegtelen és képzetlen énekhang nagyjából élvezhetetlenné tette a koncertet.

A Manimal viszont abszolút meggyőzött, de abban is biztos vagyok, hogy sokaknál meg ők verték ki a biztosítékot. Zeneileg a Force Of Evilt (és így egy modernebb köntösbe bújtatott Mercyful Fate-et) juttatták eszembe, amihez egy szinte végig iszonyat magasan éneklő, rengeteg sikolyt beépítő, sokszor falzett énekhang társult. A magam részéről semmi bajom az ilyesmivel, de azt is elfogadom, ha valakit tíz perc után már fáraszt ez az exrém, de kissé valóban egydimenziós vokalizálás. Zeneileg azonban nagyon rendben vannak súlyos, sötét és misztikus dalaik, amihez tulajdonképpen passzol a nevetségességet még éppen el nem érő arcfestés, illetve az egyéb show-elemek (lásd: kényszerzubbony az utolsó dalban) is. Ráadásul az egy gitárral felálló csapat hihetetlenül megdörrent (az est hangzása cím csakis az övék lehet), ilyen köntösben pedig csak még jobban sütöttek alapból is izmos dalaik.

Túl sok újdonságot nem tudok leírni a sokadik itthoni Brainstorm-koncertről, ugyanis a csapat mindig profi teljesítményt nyújt élőben, ha pedig láttad már őket korábban, pontosan tudhattad, mit fogsz kapni tőlük ezúttal is. A rendkívül szimpatikus, végig mosolygó ötös vezéregyénisége persze most is Andy B. Franck, a pár héttel ezelőtti kedélyes formáját ide is átmentő énekes volt, de a többiek is szélesen vigyorogva, egymást folyamatosan ugratva tolták le a bő egy órás best of programot. Míg legutóbb, a Barba Negrában alaposabban kiveséztük az aktuális nagylemez Scary Creaturest, ezúttal összesen két dal fért be róla, a többit pedig valóban a banda diszkográfiájának legjobbjai tették ki. Bár a sound esetükben sajnos nem volt tökéletes, az Andy remek dallamaira és horzsoló riffelésre épülő dalok így is működtek, összességében pedig még jobban is sikerült ez a koncert, mint a Primal Fear előtti legutóbb. Mivel a Firewind frontembere, Henne Basse a Brainstormban is énekelt egy ideig (sőt, anno az E-Klubban is felléptek vele az Iced Earth előtt), reméltem, hogy előkapnak valami korai zsengét, és felhívják a színpadra, ez a ziccer azonban most kimaradt.

Bár ízlésemhez tökéletesen passzol a Firewind, illetve Gus G. munkásságát is aktívan figyelem, a görög zenekar mégis valahogy kimaradt nekem. Eddigi nyolc lemezüknek jó, ha a felét hallottam, és azt is csak a két nappal korábbi SOTO-bulin tudtam meg, hogy Apollo helyén már régi favoritom, a Metaliumban emlékezeteseket sikoltó Henning Basse áll a fronton. És ugyan addig is tervben volt, hogy jövök a bulira, az este innentől kezdve vált számomra igazán érdekessé, lévén Henne egyike kedvenc európai énekeseimnek, Magyarországon azonban igencsak ritkán volt eddig elcsíphető. Ráadásul az Immortals is tök jól sikerült, ahogy azt a sebtiben beszerzett lemez meghallgatása után egyből leszűrtem, így alig vártam, hogy lássam, mit mutat majd a Firewind élőben.

Az már az Immortals alapján is megállapítható volt, hogy Henne sokkal kevésbé jár a sztratoszférában, mint korábban, azonban ez az énekstílus is remekül áll neki (még akkor is, ha én azért hiányolom a magasakat), ráadásul a Firewindhez és korábbi énekesük örökségéhez is jobban passzol az alapvetően mélyebb hangfekvésekben elővezetett éneklés. Ha pedig a Firewindnek új énekese van, akkor nyilván a vele készült lemezről érkezett a legtöbb dal, szám szerint hét, melyeket ugyanolyan lelkesedéssel fogadta az A38-at félig megtöltő közönség, mint a régebbi tételeket. Henne frontemberként közel sem akkora kaliber, mint a Brainstorm-vokalista Andy, énekelni viszont nagyon tud, így annak ellenére szinte hiba nélkül hozta le a bulit, hogy láthatóan többször is meggyűlt a baja a kontrollal. A konferanszié szerepét megosztották egymás között a végtelenül szimpatikus, gitáristen Gus G.-vel, akinek játéka tényleg lélegzetelállító volt. Mellette Bob Katsionis sem kispályás, ritmusszekciójuk pedig vadállat, köszönhetően elsősorban a 2011-ben érkezett dobosnak, Johan Nuneznek. Elképesztő volt, ahogy a fickó hihetetlen erővel és borzasztó látványosan csépelte a cájgot. A buli egyik csúcspontja számomra épp ezért az instrumentális, némi szinkron-headbangelést is felvonultató The Fire And The Fury volt, de az első lemez címadóját, a Between Heaven And Hellt és a totál sláger Mercenary Mant is nagyon jó volt hallani.

Ozzy programja most kissé szellősebbnek tűnik, talán Gus G.-nek is több ideje lesz saját gyermekével, azaz ezzel a bandával foglalkozni. Jó lenne, ha nem kellene túl sokat várni a következő lemezre sem, aminek turnéjával remélhetőleg ismét erre fújja majd őket a szél. Ha pedig megint egy ilyen erős összeállítás részeiként lesznek láthatók, az csak hab lesz a tortán.