Shock!

május 27.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Eindhoven Metal Meeting - Eindhoven, 2023. december 9.

eindhoven_5Egész nyáron úgy tűnt, bármennyire is szeretném, nem fogom tudni elcsípni a Holy Moses búcsúturnéját. Ha rendszeres olvasónk vagy, nyilván téged sem került el az infó, miszerint a német kultcsapat idén visszavonul, és az egész 2023-as évet eköré építették fel. Először, csaknem egy évtized után kihozták búcsúlemezüket, a kiválóan sikerült Invisible Queent (ami egyértelműen a legerősebb eresztés tőlük az elmúlt bő húsz évben), majd intenzív turnézásba kezdtek. Sajnos magyar dátum nem fért az állomások közé, ha meg a nyáron a közelben játszottak, én mindig valahol teljesen máshol voltam. Mikor aztán már szinte biztosra vettem, hogy élőben nem lesz módon elbúcsúzni Sabina Classentől és a fiúktól, szembe jött egy poszt, miszerint december elején, az Eindhoven Metal Meetingen ők is fellépnek, méghozzá a Sodom és az Overkill társaságában. Ez a csomag pedig bőven megért egy repülőjegyet.

A Metal Meeting első, pénteki napján olyan csapatok vették birtokba a deszkákat, mint a Vomitory, a Naglfar, a Necrophobic vagy a Cult Of Fire, hozzám viszont a thrash metal műfajra felépített szombati felállás állt közel, így a hollandokhoz is csak aznap érkeztem. Bár az első koncertek már délután három-négy között elindultak, számomra a nap nagy része elment a reptérről való beutazással, a szállás átvételével és némi akklimatizálódással, így az első fellépő, akit már megnéztem, a belga kultthrasher Cyclone volt. A fesztiválnak otthont adó De Effenaarban egyébként két színpad üzemel, melyek közül a nagyobb sem sokkal tágasabb a kisebbik Barba Negra sátornál, a District 19-re keresztelt kisterem pedig tényleg kifejezetten családiasnak mondható.

időpont:
2023. december 9.
helyszín:
Eindhoven, De Effenaar
Neked hogy tetszett?
( 2 Szavazat )

Ez a helyszín gyakorlatilag meg is telt a kvázi-hazainak tekinthető Cyclone műsorára, akiket a benelux színtér láthatóan annak ellenére nem felejtett el, hogy 1993-ban igen hosszú időre szögre akasztották hangszereiket. Természetesen 50 perces programjukat két nagylemezükre, az 1986-os Btutal Destructionre és az 1990-es Inferior To None-ra húzták fel, de bemutattak egy új dalt is, jelezve, hogy a 2019-es újraaktivizálódás utáni évek sem teltek tétlenül. A csapatban egyébként jelenleg két őstag van, az énekes Guido Gevels és a gitáros Stefan Daamen, és bár mindketten jelentős sörhasat eresztettek a pihenős évtizedekben, mégis inkább rájuk volt jellemző a színpadi aktivitás, az újonnan igazolt ifjak pedig leginkább csak egy helyben állva reszelték el az old-school thrash/speed dalokat. Kellemes meglepetést okoztak, érdemes lesz visszaásnom a gyökereikhez.

eindhoven_4A Holy Moses már kvázi főműsoridőben, este hét után kezdett a főszínpadon, méghozzá intróként a Wham! Careless Whisperjével, ami poénnak persze jó volt, de az 50 perces játékidőből talán indokolatlanul sokat vett el. Főleg, hogy utána jött egy „igazi" intró is, de végül aztán csak megérkezett minden metálamazonok prototípusa, az üvöltős/hörgős női éneket elsőként a nagyobb nyilvánosság elé táró Sabina Classen, illetve nála legalább egy korosztállyal fiatalabb, 2012 óta stabil felállású kísérőzenekara. Hiába volt teltházas a fesztivál, őket azért még jóval kevesebben nézték, mint az utánuk érkező Sodomot és Overkillt, de így is becsületes volt a nézőszám és a lelkesedés is. Annak ellenére, hogy kifejezetten miattuk érkeztem, el kell ismernem, hogy a látottak alapján a Holy Moses azért más ligában focizik, mint az Overkill vagy akár a Sodom. Nem voltak ugyan rosszak, de a színtér legjobbjait jellemző elsöprő energia nem volt meg náluk, még akkor sem, ha Sabina tényleg korát meghazudtoló frissességgel (ne feledjük, december 27-én lesz 60, és pontosan aznap teszik is le a lantot) rohangászott fel-alá a színpadon, illetve szó szerint derékban meghajolva headbangelt a játékidő jelentős részében. Viszont azért az is lejött, hogy az elmúlt évtizedben meglehetősen foghíjasan működtek, így közel sincs náluk meg az a színpadi rutin, mint az ezen időszakot szó szerint ezres nagyságrendű koncerttel feltöltő vetélytársaknál.

A show-t azért Sabina így is elvitte gyakorlatilag önmagában – kifejezetten sokat és sokszor hollandul kommunikálva a közönséggel –, míg a színpad két szélén helyet foglaló Peter Geltat gitáros és Thomas Neitsch bőgős leginkább mikrofonállványuk elé szegezve játszottak, lemezminőségben, néha egyes kórusokat Sabina alá is odavakkantva. Hiába van búcsúturnén a csapat, a régi klasszikusok mellett a friss nagylemezt sem hanyagolták, teszem is hozzá gyorsan, nagyon helyesen. Az Invisible Queen címadója mellett a Cult Of The Machine is remekül működött élőben és mindkettőt meglepően jól is fogadta a közönség, mutatva ezzel, hogy nem vagyok egyedül azon véleményemmel, miszerint ez a lemez bizony bátra odatehető a régi klasszikusok mellé. A dupla formátumban is megjelent anyag kettes diszkjén a dalok extra verziója kapott anno helyet, melyekben a csapat barátai éneklik az Invisible Queen tételeit, és hiába volt ott köztük Blitz és Tom Angelripper is, kihagyták a ziccert, hogy élőben is legyen némi kooperáció Sabinával. Sebaj, kárpótoltak bennünket a régi klasszikusok, mint a Def Con II, a Finished With The Dogs, az SSP vagy minden idők legeslegelső Holy Moses-alapvetése, a Walpurgisnight. A Holy Moses utolsó Németországon kívüli koncertjének zárása pedig mi más is lehetett volna, mint a velük már szinte összeforrt, rajongók színpadra invitálásával fűszerezett Dead Kennedys-feldolgozás, Too Drunk To Fuck?

eindhoven_6

Jelentős csúszással meg az Among the Wierdkonggal kezdett a Sodom, akiket most volt szerencsém először látni négyszemélyessé duzzadásuk óta. Ugyan a legutóbbi Genesis XIX-el vett irány nem igazán jött be nálam, az kétségtelen, hogy élőben sokkal jobbak így négyesben, ráadásul Blackfire-rel a fedélzeten, mint voltak anno a Bernemann-féle trióban. Kell az a plusz gitár, és pont. A műsor eleje hozta a szokásos Sodom-slágereket (Jabba The Hut, An Eye For An Eye, Agent Orange, M-16, Sodomized), miközben hol vörösre, hol kékre, hol meg narancsra (na, vajon melyik nóta alatt?) festették a színpadot. A setlist az elején nem volt különösebben meglepő tehát, a színpadon nyújtott muzsikálás viszont annál inkább. Régóta szokás kicsit lenézni, tufázni a Sodomot, de amit itt összeraktak, az szinte tökéletes volt. Jó hangzás, feszes játék, látványos előadásmód, amit egy tökéletes formában lévő zenekar prezentált.

Aztán meg jöttek az igazi csemegék! A Tapping The Veinről elővakart The Cripplert például Angelripper elmondása szerint 1992 óta nem játszották, de igazi ritkaság volt a Let's Fight (In The Darkness Of Hell) is az 1984-es Victims Of Death című, második Sodom-demóról. Mivel kicsit csúszott a kezdés, így a műsoron is kurtítani kellett valamicskét, de a végére azért még érkezett a totál old school blokk folytatásaként az elsőlemezes Blasphemer, illetve a Persecution Mania albumos Nuclear Winter, majd két kihagyhatatlan darabbal, a Remember The Fallennel és a Bombenhagellel köszöntek el. Ha lemezen nem is százszázalékos ez az új Sodom, élőben remekül működnek, Blackfire-t pedig minden teuton thrashernek látnia kell a színpadon. A faszi nemcsak játékstílusát, de színpadi mozgását és még arcberendezését tekintve is kultikus figura, aki rengeteget tesz hozzá az összképhez. Ezúttal is ő volt az a kis extra fűszer, ami miatt azt mondom, a szombati nap fellépői közül a Sodom vitte el a prímet.

eindhoven_2Pedig az Overkill minden, csak nem kispályás koncertzenekar, épp csak ezúttal egyik fő fegyverüket, a bőgős/főnök D.D Vernit nélkülözni voltak kénytelenek. Az apró termetű energiabomba helyére kényszerűségből az a Christian „Speesy" Giesler ugrott be, aki évtizedeket húzott le Mille háttérembereként a Kreatorben, esetében azonban a háttérember kifejezés szó szerint értendő. Speesy mosolygós, kedves, szimpatikus figura, de nem tudta pótolni a nagypofájú, tökös digó attitűd megtestesítőjét, a térdig lógatott basszusgitárral, mocsok lazán rágózó Carlo Vernit, Ráadásul hangzása és stílusa is sokkal inkább besimul az összképbe, mint Verni varacskos röfögtetése, ami azt eredményezte, hogy erre az estére az Overkill hangzása is teljesen megváltozott. És sajnos hátrányára, jó adag dög kiveszett ugyanis belőle. Dave Linsk és a színpad előtt szálldosó lufikat heves pengetődobálással kidurrantani akaró Derek Tailer persze ettől még hozták a csuklószaggató riffelést, de hátráltatta őket az is, hogy a vokálokban D.D.-t is helyettesítő Derek vagy folyamatosan hangszergondokkal küzdött, vagy simán csak abbahagyta a riffelést olykor pár másodpercre, de tény, hogy gitárja sokszor el-elhallgatott koncert közben. Sőt, egyszer hosszabb időre le is vonult a színpadról, és hiába mondta ezt Blitz, kötve hiszem, hogy valóban hugyozni ment volna.

Nem ez volt tehát életem Overkill-bulija, de azért persze rutinos, öreg rókák ők, a szintet simán hozták így is. Jó szokásukhoz híven ezúttal is sok frissebb dalt játszottak, a rendes játékidőbe például mindössze a Hello From The Gutter és az Elimination fért be a Bobby Gustafson-korszakból, meg a Coma, a Horrorscope és a jókora meglepetés Long Time Dyin' a '90-es évekből, a többi mind-mind az ezredforduló utáni anyagokról érkezett. Az Overkill persze már bő negyedszázada mindig megbízható, remek szintet hoz a stúdióban is, minek köszönhetően az olyan kvázi újkori tételek is simán ott vannak a közönségkedvencek között, mint az Ironbound, az Electric Rattlesnake vagy a Bring Me The Night. Ebbe a sorba pedig tökéletesen illik az aktuális Scorched is, aminek címadóját, illetve a szintén előkapott The Surgeont és a Wicked Place-t sem kísérte fagyás, sőt. A ráadás aztán mi más is lehetett volna, mint két ősklasszikus, a Rotten To The Core meg persze a Fuck You.

eindhoven_1

Mivel a kisteremben is volt némi csúszás a programban, még pont volt időm, hogy levezetésként belepillantsak Chris Holmes és haknibrigádjának koncertjébe, néhány feldolgozás erejéig. Bár előzetesen arra számítottam, hogy a kedélyes, alkoholista hajléktalan külsejét magára öltő, egykori Mean Man fog majd elkántálni pár W.A.S.P.-nótát, az első, amire odaértem, a Born To Be Wild volt, amit ráadásul nem is a mester, hanem basszusgitárosa énekelt el, nem is rosszul. Ellentétben a soron következő I Don't Need No Doctorral, ami a jellegzetes, ráspolyos énektémák helyett érkező, magas tartományokban mozgó, középszerű vokalizálással kifejezetten rettenetes volt. Zárásként aztán végre Holmes is mikrofont ragadott, hogy elénekelje a Rockin' In The Free Worldöt egyik örök kedvencétől, Neil Youngtól, számomra pedig nem csak a Mean Man fellépése, hanem az Eindhoven Metal Meeting is lezárult ezzel a dallal.

Annak kifejezetten örülök, hogy csak sikerült így még egyszer, búcsúzóul megnéznem a Holy Mosest, a kiváló Sodom, illetve a speciális felállásban játszó Overkill pedig csak extra habot jelentettek azon a bizonyos tortán. Zárásként pedig annyit még elárulhatok, a Holy Moses búcsúztatásának nincs még vége a Shock!-on, néhány héten belül egy nagyobb szabású cikkben is foglalkozunk majd velük.

eindhoven_3

Fotó: Paul Verhagen

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Within Temptation - Budapest, PeCsa Music Hall, 2014. március 14.

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Motörhead - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Solar Scream - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.