Shock!

Jó nagy csattanással ugrott fel a szemöldököm a homlokomra, amikor először szembesültem a Lex Legion legénységének összeállításával és megalakulásuk beharangozójával. Első gondolatom valami olyasmi volt, hogy ha az egykori és jelenlegi King Diamond-muzsikusok, valamint a Pagan's Mind frontembere alkotási célzattal összeröffen, nem létezik, hogy abból valami rossz fog kisülni, hisz ezek az arcok kis túlzással még a vécékefét is stílusosan használják. Akkor meg mi bajunk lehetne attól, ha hangszereket és mikrofont ragadnak a kezükbe?

Nem kell túl nagy fejtegetésekbe bocsátkozni azt illetően sem, hogy miért is jött létre újra ez a klasszikus formáció Andy LaRocque, Pete Blakk, Hal Patino és Mikkey Dee agyszüleményeivel. Sajnos az anyazenekarok aktivitása mostanában egy Parkinson-kórral küzdő, vagy még inkább egy tetszhalott borzéval mérhető össze, a King Diamond orgánumát gyűlölőknek pedig végre elérkezett a megfelelő alkalom ahhoz, hogy behatóbban összeismerkedjen LaRocque és bajtársai zsenialitásával. King helyett ugyanis egy olyan topligás frontembert sikerült a mikrofon elé csalogatniuk Nils K. Rue személyében, akinek hangszínét már közel sem lehet szteroidokon hizlalt, bagzó macskák nyervogásával párhuzamba állítani, amellyel ugye mikro-erekciókat lehet stimulálni az ilyesmire nem fogékonyak hátszőrzetén.

Évtizedek óta lerágott csont már a téma: milyen sok jó zene „veszett kárba" Diamond macskabagoly vijjogással/huhogással vegyített borzalom-falzettójától, amitől ugye amióta világ a világ, kézen fogva menekültek egerek és emberek egyaránt. Persze jómagam ezzel a legmesszebbmenőkig nem értettem egyet soha, de hát én fülre perverz vagyok, és semmit sem számít a véleményem. Most viszont végre testet öltött a Király-köpködők vágya: a Themet, a Conspiracyt és a Mikkey Dee nélkül rögzített The Eye-t összekalapáló harcos társak mellé odaállt egy igazi, dallamos prog/power metalon edződött torok, ami alapból elégedettséget kellene, hogy okozzon. Én mégsem vagyok teljes mértékben az. Ezzel együtt talán azt sem kell letagadnom, hogy mind a King Diamond, mind pedig a Pagan's Mind elévülhetetlen rajongójának tartom magam, azonban az egykoron asztalra letett klasszikusok mellé csupán fenntartásokkal, némi jóindulattal, de azért panaszkodások nélkül helyezném most oda ezt a művet.

Az előzmények ismerete és a hatalmas elvárások után, főleg hangulati szempontból nem beszélhetünk egy kategóriáról, de harminc-harmincöt elkoptatott esztendő után nem is kell így tennünk. Ha tömören akarnék fogalmazni, csupán annyit írnék, hogy a gitárosok mellől Diamond mester, Rue mellől pedig Jorn Viggo Lofstad hiányzik, és persze ez sem jelentené feltétlenül azt, hogy ennyi idő elteltével a korábbi mesterművek szintjén lennének képesek együtt alkotni a zenekarok fő dalszerzői. A King Diamond-lemezeken megismert, okkultizmusba mártott lidérces-misztikus, ördögi, ezer hangon eljátszott, sztori mesélős atmoszféra itt például közel sem annyira jellemző elem, az ilyesmi mindig is King specialitása volt. Az énekes annyira egyedi színfolt, hogy nélküle egyszerűen nem létezik King Diamond zenekar, ahogy persze Mercyful Fate sem. A Lex Legion ′80-as évek szellemiségében megírt, direktebb nótáiban egyértelműen Blakk illetve Andy riff- és dalcentrikus mentalitása köszön vissza, amelyet viszont baromira jólesik hallani sok-sok elkótyavetélt év után. S mivel a két alapítótag Dee és Pete volt, a zenei részt én leginkább utóbbi számlájára írnám most, aki egyébként a diamondos évek alatt csupán egyetlen nótában volt társszerző (csak a miheztartás végett).

Azt pedig szerintem senki nem fogja kétségbe vonni, hogy az egyébként eszement alakítást nyújtó, ördögien képzett Nils ugyanúgy képes torokból kiénekelt, üvegrepesztő – úgymond diamondi – fejhangokra, mint a dán horrormester. Ezt rögtön az első két felvezető nótában alá is támasztja a sztratoszférában szárnyaló sikolyokkal, amelyek az ő torkából persze közel sem hatnak annyira extrémnek (és ezzel együtt néha kínosnak is). Nils orgánuma alapból befogadhatóbb, könnyebben emészthető, azonban ez önmagában még mindig nem jelenti azt, hogy emiatt már egyből fogósabb és erősebb dalokról kell beszélnünk. A Lex Legion-nótákra inkább most azt mondanám, hogy tökéletesen beilleszthetők a klasszik heavy-power metal keretei közé, bármiféle forradalmi vagy feledhetetlen momentum nélkül, pedig hát Nils sokszor ijesztően megidézi énekes kollégája egyedi frazírjait, jellegzetesen kísérteties magasait (Gyspy Tears, Saviour). Hosszú távon mégsem lesz annyira maradandó a végeredmény, mint amilyen például a Them vagy éppen az Enigmatic: Calling esetében.

A régmúlt kompozícióira nagyon erősen jellemző csavaros és ötletes rifforgiákról sem tudok nagyon nyilatkozni, annál kicsit panelesebb itt az összkép, és az én fülemnek a gitárhangzást is kissé mintha túlvezérelték volna. Némi karaktert, organikusságot jobban tudtam volna szeretni. S ugyan a Saviour tartalmaz tudatosan generált, kinges stílusjegyeket, igazából csak a már említett, szinte plágiumgyanúsan dübörgő Gypsy Tearst tudnám feltenni egy King Diamond-lemezre, s mondjuk a málházós, óriási refrénnel kiszerelt (I Am) The Ressurrectedet (egyértelműen ez a másik kedvenc), illetve a hidegrázós sikollyal beindított Life Eternalt egy Pagan's Mind-anyagra. A többi tétel nekem megmarad roppant kellemes hallgatnivalónak, amit nagy kedvenceim leszállítottak ebben a formában (a Lost Inside és a Dreams Of Darkness is beérik idővel), de nem fogom őket olyan sokszor újra pörgetni, mint mondjuk a Conspiracyt, ami számomra kábé minden idők egyik legőrületesebb heavy/progmetal-anyaga, és még a gitárszólókhoz is külön producert szerződtettek hozzá Chris Tsangarides személyében. S ugyan ezt már leírtam anno a Klasszikushockban is, mégsem győzőm eléggé hangsúlyozni: ott nemcsak a nóták, hanem még a szólók is valóságos kis zeneművek.

Az enyhén kritikus hangnem ellenére persze eszemben sincs eltántorítani bárkit innen, hiszen összességében imádnivaló cuccost szállított le a Lex Legion, ami remélhetőleg az anyabandákban évek óta szunnyadó energiákat is felszítja végre. De egyben arra is fény derült, hogy King Diamond – úgymond pótolhatatlan – jelensége nélkül mire is képes ez a felállás. Szerintem óriási ziccert hagytak ki azzal, hogy nem rögzítettek újra Nilsszel egy-két ősrégi King Diamond-dalt (ha már örömzenéről beszélünk), hiszen abból rögtön azok számára is kiderült volna, mekkora nótákat is írt egykor ez a csapat, akik szkeptikusan viseltettek irántuk a kifestett arcú démon miatt.