Shock!

Az évek során a szervezők tudatos, fokozatosan építkező munkájának köszönhetően a FEZEN alaposan kinőtte magát. Kis vidéki fesztiválból olyannyira meghatározó tényezővé lettek, hogy idén kétségkívül ők virították a legnagyobbat, egy Deep Purple kaliberű legendát megszerezni ugyanis tényleg nem semmi. A kvázi teltház természetesen nem maradt el, és látva az Ákos koncertjén megjelenteket, illetve hozzátéve mindehhez az első nap headlinereként fellépő Tankcsapdára érkezőket is, gyanítom, hogy minden Fezen-rekord megdőlt 2013-ban. Meg is érdemlik.

Péntek

Számomra a fesztivál első igazán érdekes napja a pénteki volt, méghozzá a Fear Factory fellépése miatt. Bár alig fél év telt el Dino Cazaresék legutóbbi hazai bulija óta, illetve a hajón Burton C. Bell torka finoman szólva is gyengélkedett a dallamos részeknél, összességében mégis olyannyira intenzív és letaglózó volt az a koncert, hogy nem bírtam kihagyni őket ezúttal sem.

Mikor leértem a fesztiválra, a Media Markt sátorban épp befejezte a Pokolgép, így magyar tradicionális heavy metal helyett annak egyfajta felkokszolt, szigetországbeli verziójával vigasztalódtam. A Dragonforce muzsikája sosem dobogtatta meg igazán a szívemet, de úgy voltam velük, mint pár nappal korábban a Sabatonnal: koncerten maximálisan szórakoztatóak, úgyhogy végig is néztem a bulijukat. Az óriási meleg, valamint a tűző napsütés nyilvánvalóan nem passzolt igazán hozzájuk, de nem maradtak szégyenben. Érdekes módon nem a villámkezű főnök Herman Li vagy a frontember Marc Hudson pörgött leginkább, hanem a billentyűs Vadim Pruzhanov, akinél a hangszer mögötti féloldalas karkörzés vagy a glamszter módra elővezetett mellkas-magasságú kirúgások alapmotívumnak számítottak. Persze a többieket sem lehet azzal vádolni, hogy statikusak voltak, minek hatására sikerült is beindítani a szépszámú közönséget is, pedig koncertjük alatt még igencsak perzselt a 35 fok. A buli legviccesebb pillanata pedig kétségkívül az volt, mikor Marc anyanyelvünkön szólt hozzánk. Pláne, hogy a szokásos szavak mellett barokkos körmondatokra is vállalkozott, melyeket bár nem mindig lehetett teljesen érteni, az azért mégis ütött, mikor két nóta között rákérdezett: „Be vagytok baszva?”

Úgy látszik, nincs szerencsém idén a fesztiválokkal, ugyanis ahogy a Rock Beachen az Overkill, úgy ezúttal a Fear Factory is rövidített programot játszott. Szerencsére utóbbiaknál nem lett rosszul senki, a beállással viszont sikerült annyit pöcsölniük, hogy félórás csúszással tudtak csak kezdeni. Ráadásul végig a lábdobbal baszakodtak, ami az átszerelés egy órája alatt végig csont ugyanúgy szólt kifelé. Az nyilvánvaló volt, hogy Ákost nem fogja meghatni mindez, így mikor a Demanufacture-rel végül beindult a buli, nyugtázhattuk, hogy ezúttal max. egy órányi Félelemgyár vár ránk. Bár a koncert előtt a bőgő és Dino gitárja is iszonyatos hangerővel és metszően élesen dörrent meg, maga a buli mégis kifejezetten halk volt (csakúgy, mint másnap az Amorphis), ami az ilyesfajta muzsikából eléggé kiöli a dögöt. A Fear Factoryben ugyanis Burton mögött gyakorlatilag három ritmushangszer zúz, és a nóták is egyértelműen az ütemekre vannak kihegyezve, így alapkövetelmény, hogy minimum a hajunk lobogjon a hangerőtől, ám ha lehet, inkább a belső szerveink mozduljanak meg minden egyes alkalommal, amikor Matt DeVries megpengeti a bőgőt.

Ez tehát hibádzott, és sajnos azt is el kell ismerni, hogy Burton is kifejezetten pocsék napot fogott ki. Linchpin ezúttal szerencsére nem volt, de így is majd az összes dallamos téma a kínos kategóriát súrolta. Az üvöltések persze ott voltak, de talán nem ártana elgondolkodni azon, hogy élőben némi kis samplerrel megtámogassák a fickót. Sokan csinálják ezt még a legnagyobbak között is, ráadásul az elidegenedett, poszt-apokaliptikus gépvilág koncepciójába még illik is az ilyesmi, és ami a legfontosabb, meg lehetne vele spórolni a megmosolyogtató pillanatokat. Összességében tehát messze nem ez volt a Fear Factory legjobb koncertje, de azért rossznak sem mondanám. A zenészekre egy rossz szót nem lehet mondani: Matt és Dino iszonyatos vehemenciával headbangelte végig a bulit, a Gene Hoglan után szinte gyereknek tűnő, cingár Mike Heller pedig kifogástalanul ütött, és végül is Burtont is jó volt látni ott elöl, ahogy baseballsapkájában két hörrentés között izzadva szenved egy-egy dallamfoszlánnyal.

Előrebocsátom, nem vagyok Ákos fan, így az unalomig játszott slágerein kívül szinte semmit nem ismerek a munkásságából. Most viszont rajtam kívülálló okokból végignéztem a koncertjét, és bár a jelenlegi koncepcióban turnézó fickó nem biztos, hogy teljes mértékben belefér a Shock! világába, talán érdemes róla néhány szót szólni. Szóval Ákos ezen a körúton nem a tőle megszokott, hagyományos koncerteket adja, hanem Bánfalvi Sanyin kívül mindössze egy billentyűssel kiállva, az esetek többségében gitár nélkül tolja a dalokat. Ahogy többször is hallhattuk tőle, egyfajta „techno-terror”, vagy „szinti-rock” verziója ez a klasszikus daloknak, aminek apropóját vélhetően a 2084 lemez koncepciója adta. Mint fentebb írtam, zenéje elég távol esik az ízlésemtől – jelen formájában pedig pláne – de azt el kell ismerni, hogy Ákos végtelenül profi. A kétórás buli végig úgy szólt, mint az álom, és a vizuális körítés is világszínvonalú volt. Három kivetítő, ezernyi lámpa, 3D fények, füst, színpadi díszletek, mindez olyan minőségben, amit én hazai csapattól még sosem láttam. Az más kérdés, hogy a fentiekbe csomagolt, totálisan átdolgozott dalok elnyerik-e az ember tetszését? Nálam ezzel volt némi probléma – nem is én vagyok a célközönség –, viszont Ákos-rajongótól is találkoztam olyan véleménnyel, mely szerint nem túl szerencsés, hogy a régi számokat csak a szövegekről lehetett felismerni.

Szombat

A záró nap nyitányát számomra az Amorphis jelentette. A finn csapat egy időben félévente megfordult nálunk, úgyhogy egy kicsit kezdett is elég lenni belőlük. Legutóbbi itthoni fellépésük óta azonban másfél év telt el, ráadásul aktuális lemezüket, a Circle-t is kifejezetten erősnek érzem, így épp ideje volt, hogy ismét tiszteletemet tegyem a koncertjükön. Amit a Dragonforce esetében írtam, az rájuk is hatványozottan igaz: ez a zene egy sötét klubban hat igazán. A folyamatosan a pofánkba tűző, perzselő nap elég komolyan visszavett az élvezeti értékből, ahogy a csökkentett hangerő is. Főleg Tomi Joutsen volt halk: öblös hörgéseit sajnos alig lehetett hallani, pedig ezek legalább annyira fontos összetevői a daloknak, mint az amúgy kiváló dallamok. Persze ezekről a körülményekről nem a zenekar tehet, ők a legjobb formájukat mutatták. A csapat motorja természetesen Joutsen volt, a többiek inkább a háttérbe húzódva hozták a nótákat. Tomi tökéletes frontember: látványos, sokat mozog, kommunikál és jó a hangja is, egyértelműen profitált vele a csapat. Az már ízlés kérdése, hogy az ember a vele készült, a csapat legsikeresebb korszakának zenei világát egyenletesen, de kevés izgalommal továbbfolytató lemezeket favorizálja inkább, vagy az elődjével, Pasi Koskinennel felálló, folyamatosan fejlődő, változó, akár progresszívnek is nevezhető Amorphist. Az viszont egyértelmű, hogy a zenekar mára teljesen maga mögött hagyta a Pasi-érát. Programjukban abszolút túlsúlyban voltak a tomis felvételek, melyek közé csak elvétve fért be egy-egy korábbi téma, mint a Castaway, az Into Hiding vagy az On Rich and Poor. Más kérdés, hogy ezeket sem övezte nagyobb őrjöngés, mint a Smoke-ot, a Shades of Greyt vagy a Silver Bride-ot. Sőt, a záró House of Sleep alatt a mögöttem álló lány azt is megjegyezte valakinek, hogy ez bizony minden idők legjobb száma. Ebben azért vitába szállnék vele, de abban semmiképp, hogy az Amorphis még mindig igen meggyőző színpadon. Viszont hogy egyszer lesz olyan bulijuk, ahol kihagyják a My Kantelét, azt sosem gondoltam volna.

Gondoltam, hogy Deep Purple-re sokan jönnek majd, de azt nem, hogy ennyire. Bármilyen alaposan is bepromózták a szervezők a bulit, és bármennyire nagy név is a csapat, az ilyesmit sosem lehet előre borítékolni. A fesztiválra rázúduló embertömeg a szervezőket is meglepte, hiszen az érdeklődők beengedésének elhúzódása miatt 15 percet csúsztatni kellett a koncerten, és az is sokkoló volt, hogy nagyjából a koncert végére valamennyi pultból kifogyott a dobozos sör (!!!). Állítólag tizenkétezer elővételes jegy fogyott erre a napra. Nem tudom, végül hányan jöttek el, de az biztos, hogy a nézőszám ennek akár a többszöröse is lehetett. Szó szerint egy gombostűt nem lehetett elejteni a színpad előtt, ráadásul oldalt egészen a büfék pultjáig álltak az emberek, sőt, a keverő után, illetve még közvetlenül mögötte is – ahol semmit nem lehetett látni – egymás hegyén-hátán voltunk. Mindez tehát bizonyíték arra, hogy vidéki fesztiválként is megéri egy-egy igazán nagy nevet bevállalni, a siker biztosan nem marad el.

Úgy látszik, a limitált hangerő csak az előzenekarokat sújtotta. Szemben az előző napi Fear Factoryvel vagy az Amorphisszal, a Purple nemcsak kristálytisztán, de kellően hangosan is dörrent meg. A csapat semmit nem bízott a véletlenre, rögtön a Highway Starral nyitottak, a koncert pedig az első hangoktól kifogástalanul szólt. Jó volt végignézni az abszolút lelkes közönségen is, ahogy az egészen pici gyerekektől a hatvanas korosztályig mindenki vérmérsékletétől függő intenzitással, de mosolyogva bulizta végig a klasszikus dalokat. Már csak a Deep Purple múltja és a tagok kora miatt is kell, hogy legyen egyfajta nosztalgia-jellege egy ilyen estének, de nem hiszem, hogy ez bárkit is zavart volna. Egy negyvenöt éves zenekar esetében mindez természetes is, ráadásul Gillanék arra is figyeltek, hogy a kötelező slágereken kívül néhány friss szerzemény is bekerüljön a repertoárba. A klipes Vincent Price, a Hell To Pay és az Above & Beyond képviselte az aktuális Now What?!-ot, de a Rapture Of The Deep instrumentális Well-Dressed Guitarja is befért a programba. Ezeket láthatóan csak a jelenlévők töredéke ismerte, esetükben is áll tehát, hogy a régi rajongók nem feltétlenül követik a csapat újkori történelmét. Ide a többség a Space Truckin’-ért, a Lazyért meg a Hushért jött, és persze meg is kapták amit akartak, de szerencsére az egyéb daloknál sem volt fagyás.

Egy Deep Purple koncerten természetesen nem maradhatnak ki a szólók sem, így Steve Morse és Don Airey is lehetőséget kapott, hogy egyedül is villogjon kicsit. Utóbbiról eddig is lehetett tudni, hogy jó arc, de mindez a színpadon is abszolút megerősítést nyert. Klasszikus zenei slágereket és könnyedebb pillanatokat is felvonultató szólóját élmény volt nézni, széles mosolya pedig végtelen közvetlenségről árulkodott. Nem csak Don, de az egész banda is roppant szimpatikus volt, kezdve a viccelődő Gillantől a mosolyogva pengető Gloverig. Bár nyilvánvalóan jócskán benne vannak a korban, az idő egyelőre nem fogott ki az ötösön. Ian Paice még mai is iszonyatos vehemenciával üt (már a buli elején szétforgácsolta az egyik dobverőjét), de összességében is lazán letagadhatnak egy tízest, a többiek mellett pedig szinte kölyökképűnek tűnő Morse pedig még többet is. Gillan hangja persze nem keveset kopott az évek során, a magasak már nem jönnek ki belőle, de a középtartományokban még mindig remekül énekel, és egyébként is tegye fel a kezét, aki ilyen formában lesz közel hetven évesen.

Szóval ebbe a bő másfélórás koncertbe bizony nem lehetett belekötni sem az elhangzott dalok, sem a zenekar szempontjából, így a végére mi mást is írhatnék, mint hogy mihamarabb várjuk őket vissza szeretettel!