Shock!

október 23.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Yngwie J. Malmsteen’s Rising Force: Marching Out

yngwie_1Yngwie Malmsteent manapság divat elintézni egy vállrándítással, netán gúnyos félmosollyal, és tény: a Maestro sokat tett érte az elmúlt két évtizedben, hogy még egykori fanatikus rajongói is kínosan feszengve hallgassák aktuális lemezeit. A '80-as években azonban kétségtelenül ő volt az egyik leghatalmasabb gitárosszenzáció, komolyzenei ihletésű, villámkezű játéka komplett zenészgenerációk gondolkodására gyakorolt felbecsülhetetlen hatást. Megoszlanak a vélemények, melyek voltak Yngwie legerősebb albumai, ahhoz azonban nem nagyon férhet kétség, hogy a világgal Jeff Scott Soto nevét megismertető, harmincöt éve kiadott Marching Out ezek közül az egyik.

Yngwie Malmsteen sikersztorija közhelyszámba megy. A Lars Johan Yngve Lannerbäck néven született stockholmi gitáros csodagyerek nevetségesen fiatalon, 19 évesen került ki az Egyesült Államokba a '80-as évek elején, miután a gitármániás Mike Varney-hoz eljutott az egyik demója. Varney bejuttatta Yngwie-t a Steelerbe, majd a Graham Bonnet-féle Alcatrazzba, ám a gitáros hírneve akkor terjedt el futótűz-szerűen a színtéren, amikor elkészítette első szólóalbumát, a Rising Force-ot.

megjelenés:
1985. szeptember 30.

kiadó:
Polydor

producer: Yngwie Malmsteen

zenészek:
Yngwie Malmsteen - gitár
Jeff Scott Soto - ének
Jens Johansson - billentyűk
Marcel Jacob - basszusgitár
Anders Johansson - dobok

játékidő: 45:22

1. Prelude
2. I'll See The Light, Tonight
3. Don't Let It End
4. Disciples Of Hell
5. I Am A Viking
6. Overture 1383
7. Anguish And Fear
8. On The Run Again
9. Soldier Without Faith
10. Caught In The Middle
11. Marching Out

Szerinted hány pont?
( 20 Szavazat )

A lemez zömmel instrumentális tételeket rejtett, mindössze két számhoz, a Now Your Ships Are Burnedhöz és az As Above, So Below-hoz vették igénybe egy New York-i születésű, a húszat alulról sem karcoló énekes, Jeff Scott Soto szolgálatait. Utóbbi azelőtt több helyi bandában énekelt, és totálisan ismeretlennek számított. Soto: „Az igazat megvallva elég bosszantó, hogy mindenki rossz időponthoz, 1984. március 5-éhez köti a lemez megjelenését, engem is mindig számos posztban taggelnek be a Facebookon ezen a dátumon, mondván, hogy évforduló... Valójában csak 1984 augusztusában találkoztam először személyesen Yngwie-vel, és három hét múlva már az énekese voltam. Egy szeptember elejei hétvégén énekeltem fel azt a bizonyos két plusznótát a lemezre, és ha jól emlékszem, végül novemberben jött ki az album, akkor is először Japánban."

Az album eredetileg alapból is csak a szigetországban jelent volna meg, ám a gitárszakma egyből felkapta a fejét Malmsteen játékára. Nem férhetett hozzá kétség, hogy az album olyan dalai, mint a Black Star vagy a Far Beyond The Sun, korszakhatárt jelentenek a rockgitározásban. A Rising Force jelentőségéről azért sem akarok itt most bővebben értekezni, mert saját jogán is a rovatban a helye: a lényeg annyi, hogy az album váratlan és elsöprő fogadtatása minden tervet felülírt. Yngwie és maga köré szervezett csapata – benne Sotóval, Jens Johansson billentyűssel, Marcel Jacob basszerrel és Anders Johansson dobossal – már nagyban dolgozott a Marching Out című folytatáson, amikor megtudták: a Polydor kiadó világszerte teríteni kívánja a Rising Force-ot. JSS: „A Marching Out keverési munkálatai '85 januárjában értek véget, és az eredeti tervek szerint ez lett volna az első, nemzetközileg is terjesztett Malmsteen-album. Viszont a Rising Force akkora sikernek bizonyult Japánban, hogy egyszerűen muszáj volt megjelentetni mindenhol másutt is. Yngwie-t aztán Grammyre is jelölték miatta, meg minden, szóval a kiadó behúzta a kéziféket, a Marching Out megjelenését pedig elhalasztották ősz elejére. Ellenben mi már januárban, a stúdiómunkálatok végeztével megkezdtük a koncertezést, és ezeken a bulikon folyamatosan játszottuk a dalokat."

yngwie_5A Rising Force ezekben a hónapokban hatalmas szenzációnak számított. Nagyrészt instrumentális jellege ellenére a lemez a Billboard-lista hatvanadik helyéig mászott, negyvenhárom hetet töltött a 200-as sorban, és végül mindössze hónapok leforgása alatt több százezer példányban talált gazdára világszerte. Viszont skizofrén helyzet állt elő, mielőtt kijöhetett volna a betonbiztos bombasikernek ígérkező folytatás: Soto 1985 júniusában, nem egészen fél évnyi turnézás után bemondta az unalmast, hiába volt a banda hóna alatt az általa felénekelt kész lemez. Minderre persze nyomós oka volt: „Alapvetően ahhoz szoktam hozzá, hogy másokkal közösen dolgozom: együtt erősödünk, közösen építkezünk, együtt alakulunk. Aztán rájöttem, hogy ebben az esetben a gitáros állt a középpontban: az ő karrierjéről, az ő zenekaráról, az ő elképzeléseiről beszélünk. De még így is azt gondoltam: úgyis az jelenti a vízió lényegét, hogy a lehető legjobb zenészekkel veszi körbe magát, összeérünk, aztán közösen építkezünk tovább az elképzelései mentén – aztán a végén az egész közös vízióvá válik. Na, itt követtem el az első hibát. Utána rá kellett jönnöm: Yngwie zenekarában nem Yngwie-vel, hanem Yngwie-nek dolgozol. Én viszont nem akartam másnak dolgozni már akkor sem. Alig kaptunk némi megbecsülést: még azt a tényleg nagyon alacsony fizetést sem kaptuk meg, amit megígértek, nekem pedig az összes, a saját fontosságomról táplált illúzióm elszállt. Egy idő után azt mondtam: oké, ez nem nekem való, itt nem becsülnek meg. És most nem csak Yngwie-ről beszélek, hanem az egész helyzetről. A kiadó és a menedzsment sem foglalkozott velünk, sőt, még a rajongók sem: mindig, minden kizárólag Yngwie, Yngwie és Yngwie körül forgott. Ugyanazt az energiát fektettem a munkába, mint bármely más zenekarba is fektettem volna, de amit visszakaptam belőle, a nullával volt egyenlő. És ennek semmi köze a zenéhez, vagy a személyes konfliktusainkhoz: egyszerűen csak szerettem volna igazi zenekarban játszani, megosztozni a dolgokon, még akkor is, ha én voltam az egyetlen amerikai közöttük. Tudod, amikor buli után az öltözőben, izzadtan együtt röhögtök a történteken: hé, láttad azt a csajt ott elöl, amikor felemelte a topját? Mert én ehhez szoktam hozzá. Itt viszont lejöttünk a színpadról, ők négyen elkezdtek egymás között svédül dumálni, én meg úgy éreztem, mindenből kimaradok. És ez szarul érintett. De hát fiatal voltam, zöldfülű és tapasztalatlan. Mai fejjel már másképp kezelném ezeket a helyzeteket."

Mondani sem kell, JSS lelépése lehetetlen helyzetbe hozta Malmsteent, csapatát és a háttérstábot nem sokkal a kitűzött lemezmegjelenés előtt, pláne, hogy augusztus legvégén karrierjük leghatalmasabb lekötött fellépése várt rájuk az oaklandi Day On The Green fesztiválon. Ekkor került képbe Mark Boals, Ted Nugent korábbi énekese: „Már lekötötték a Day On The Green fesztiválos fellépést az Oakland Stadiumban a Scorpionsszal, a Ratt-tel, a Y&T-vel meg a Metallicával. Jeff távozása után épp sürgősen énekest kerestek, és hallottak egy demót, amin én énekeltem, szóval lehívtak próbálni. Eleve jól hangzott a lehetőség, így aztán elmentem a meghallgatásra, elénekeltem Yngwie dalait, és nagyon tetszett neki, amit hallott, így megkaptam a melót. Jeff egyébként pár hét múlva, de még a fesztivál előtt bejelentkezett, hogy meggondolta magát, és mégis visszajönne, ám Yngwie akkor már nemet mondott neki. Így velem léptek fel a fesztiválon 65 ezer ember előtt." Eközben persze már nagyban folyt a Marching Out felvezető kampánya is, klipszámként pedig az I'll See The Light, Tonightra esett a választás. A Soto távozása miatt kialakult skizofrénia azonban nem szűnt meg: a klipben már értelemszerűen Boals szerepelt, viszont a hangsávot nem cserélték le alatta, pedig a lehetőség adott volt. Mark: „Yngwie kezdeményezésére direkt felénekeltem a dalt, hogy a videóban az én verziómat használjuk, de végül mégis Jeff változatát keverték alá... Ami persze hülyén jött ki, de nem Yngwie tehetett róla, hanem a menedzsment, akik magasról szartak az egészre."

yngwie_8

A Marching Out végül 1985. szeptember 30-án jelent meg immáron világszerte – miközben a csapat már Boalsszal a fronton turnézott Soto helyett. Mivel elődjével ellentétben énekes lemez, a kettes Malmsteen szándékoltan más megközelítéssel készült, mint a Rising Force. A fókuszban természetesen itt is Yngwie gitárjátéka áll, ám elődjéhez képest hagyományosabb értelemben véve dalcentrikus a mű. Malmsteen: „Mindenképpen a komolyzene jelenti a legfontosabb hatásomat, konkrétan Bach és Paganini. Paganini a maga idejében ráadásul igazi rock'n'rollernek számított: igazi vad arc volt, piált, nőzött... A dzsessz például mindig is taszított, én a komolyzenéért rajongok, és radikálisabban építem be ezeket az elemeket a rockba, mint mások. Ott van például Michael Schenker, aki sokszor alkalmaz komolyzenei elemeket, de ezek között a tipikus pentaton skálákat nyomja. Én viszont azt mondom: ha már lúd, legyen kövér, és megpróbálom roppant agresszív, nem szokványos kontextusba illeszteni a komolyzenei részeket. Ezt próbáltam tökélyre vinni a Marching Outon." És persze senkit sem engedett oda a kormányrúdhoz. Érdekesség, hogy a lemezen – akárcsak elődjén – ugyan dolgozott egy hangmérnök Lester Claypool személyében, de Yngwie a felvételeket is maga irányította: „Mindig is tisztában voltam a felvételi technológiákkal, és az elejétől fogva úgy éreztem: jobb eredményre juthatok egy külső producernél, már csak azon egyszerű oknál fogva, hogy egy kívülálló sosem ismerheti olyan jól a dalaimat, mint én magam. A Rising Force eleve gitáralbumnak készült, vagyis szándékosan minél inkább ki akartam emelni a gitártémákat. A Marching Out dalközpontúbb album, és már nem is szól úgy, mintha egy gitáros felelt volna a produkciós munkáért. Éppen ellenkezőleg, kimondottan kiegyensúlyozott a hangzása, minden hangszer nagyon tisztán hallatszik, és a szólóim sem túl hangosak, és nem is túl hosszúak."

Fennkölt, finom, tiszta, ám vészjósló, komolyzenei ihletésű intróval startol az album, és már a Prelude-ben is érdemes megfigyelni, mennyire gyönyörűen penget a főhős – gyakran hallani, hogy akár pár hangból is felmérhető, mekkora gitáros valaki, és mivel én magam nem vagyok az, nem igazán akarom ezt ál-szakmázva megfejteni, laikusként azonban maximálisan egyetértek az állítással. Yngwie keze persze már itt is el-elsül, de nem nő rá a hangulatra, amely aztán maximális mértékben kiteljesedik az I'll See The Light, Tonight című himnuszban. Nem kérdés, hogy a nordikus hard rock dalok egyik prototípusáról beszélünk: jellegzetes, tempós Malmsteen-téma azzal a bizonyos fagyos, elegáns bukéval, amely a későbbiekben gyakorlatilag egyként jellemezte az észak-európai dallamos bandákat. Nem becsülném le ebben Jens Johansson billentyűs szőnyegeinek szerepét sem, de ezt a dallamvilágot a Europe mellett elsősorban azért személyesen Yngwie-hez szokás kötni, és jogosan. A neoklasszikus betétből kibontakozó szólóval Malmsteen egyből rendesen odapörköl a nótában, de a téma önmagában is mérgezően fogós, azonnal a fülbe ragad. És persze arról a bizonyos énekes őstehetségről se feledkezzünk meg, aki talán még fiatal volt itt, de megalázóan tökéletesen nyomja a heroikus dallamokat.

yngwie_9

Soto a Don't Let It End finom, érzékeny bevezetőjében is tökéletesen egészíti ki Malmsteen míves gitározását, és Yngwie-vel egyenrangú mértékben uralja a kimértebb tempójú, a korabeli sztenderdekhez képest baromira nem tipikus dallamvilágú, komolyzenei hatásokkal is vastagon meghintett darabot. Amelyben egyébként a témához méltó módon az érzelmek egészen széles skálája vonul fel. Noha a maradéktalan megvalósításhoz JSS-re is szükség volt, ennyit arról, hogy Malmsteen csak hokizni tud... Érdekes ugyanakkor, hogy maga Jeff pusztán a saját teljesítményét tekintve nem tartja olyan sokra a Marching Outot: „Tisztában vagyok vele, hogy rengetegen imádják a lemezt, meg amit énekelek rajta, de ott még nem az igazi Jeff Scott Soto hallható. Úgy énekeltem a Marching Out dalaiban, hogy közben más akartam lenni, mint aki vagyok. Ha manapság előkerül róla egy-egy nóta a koncerteken, akkor is másképp éneklem el, mint eredetileg. Ugyanaz a dallam, ugyanazok a frazírok, de a megközelítés mégis teljesen más. Nagyon fiatal voltam még akkoriban, nem igazán forrott még ki a saját egyéniségem. Azelőtt mindig feldolgozásbandákban nyomultam, mindig más énekesek dalait, dallamait adtam elő, és amikor odakerültem, hogy saját lemezem legyen, csak úgy néztem: bassza meg, most akkor ki is vagyok én? Az egyik dalban úgy próbáltam énekelni, mint Bruce Dickinson, a másikban úgy, mint Ronnie James Dio, és emiatt utólag nem nagyon hallani az önálló egyéniségemet a Marching Outon."

A Disciples Of Hell döngölősebb, karcosabb megközelítése az album súlyosabb oldalát képviseli – nem tartozik a legismertebb darabok közé, de ettől még nagyon jó, Yngwie főszólója pedig hosszú-hosszú évek után is lenyűgöz benne. A lemez szerkezetében azonban igazából csak felvezetés az I Am A Vikinghez, a mester karrierjének alighanem leginkább heavymetalos darabjához, amely már csak témaválasztása miatt is ikonikus. Nem kérdés, hogy bizonyos szempontból a világgal soha meg nem békélő Malmsteen ars poeticájáról beszélünk itt, amolyan csataindulóról – azt viszont ennyi idő távlatából is nehéz eldönteni, hogy Soto hősies melódiáira figyeljen benne az ember, vagy a folyamatosan kavargó-fortyogó, őrületes módon felcicomázott riffre. A nóta kettőssége mindenesetre óriási, egyszerre fűti ösztönös őserő és roppant kiműveltség. Utána pedig tökéletes választással érkezik az Overture 1383 instrumentalizmusa, mondanom sem kell, micsoda gitározással... Viszont nem húzzák túl, még a három percet sem éri el a hossza.

yngwie_4Az Anguish And Fear újabb prototípus-szerű nóta a maga neoklasszikus-csembalós-pörgős tempójával, kis túlzással akár azt is mondhatom, hogy a következő évtizedek során zenekarok komplett életműve épült Malmsteen ilyen típusú szerzeményeire. Személyes kedvencem azonban mégsem ez, hanem az On The Run Again, ahol Yngwie egyik leghatalmasabb favoritja, a Rainbow ízei köszönnek vissza egy kimértebb tempójú, ízig-vérig északi dallamvilágú nótában – Soto számára is talán ez a legtesthezállóbb darab az egész anyagon. A szóló ismét kifektet, és nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogyan képes elcsípni, kitartani egy-egy hangot Malmsteen. Tényleg boszorkányos és bámulatos... A Soldier Without Faith hat perc feletti, bár ebből csaknem másfelet a hangulatfestő bevezetés tesz ki, amely aztán egy gyilkos riff meg a kötelező, füstölő virgaorgia hátán megy át a tényleges dalba: újabb epikus-melodikus gyöngyszem csúcsformát nyújtó főhősökkel, Yngwie kifejtős szólójával. Itt jegyezném meg, hogy érdemes végig odafigyelni a ritmusszekcióra is – még egy cáfolat arra, hogy a Malmsteen-lemezeken minden csak és kizárólag a gitárokról szól. Nos, nem: ezeken az albumokon bizony a legapróbb nüanszok is tökéletesek. A tempós Caught In The Middle talán nem ennyire markáns darab, de Yngwie és Jens váltott szólójától azért rendesen csattan az állkapocs a padlón. Az egyik leghangulatosabb tétel pedig a végére marad, ez a címadó, amely eleinte pörgős pillanatokat ígér, ám aztán – meglepő módon – visszafogott, kiváló felépítésű instrumentalizmust hoz egy szélsebesen, ám egyszersmind csodaszépen játszó Malmsteennel.

A Marching Outot kiválóan fogadta a szakma, és egyből a korszak meghatározó rockalbumai közé került: Japánban brutális sikert aratott – a szigetországban Yngwie ekkor már arénákat megtöltő szupersztárnak számított –, az Államokban az ötvenkettedik helyig jutott, de kiemelkedően jól fogyott Európában is. Az I'll See The Light, Tonight mellett az I Am A Viking és a Don't Let It End is elég jól futott az amerikai rockrádiókban. Nem férhetett hozzá kétség, hogy Yngwie-vel az évtized egyik leghatalmasabb gitárosegyénisége lépett színre, így aztán a következő években szó szerint kezdő és haladó zenészek százezrei ültek otthon a lemezjátszó előtt gitárral a kezükben, miközben megpróbálták utánajátszani a boszorkányos futamokat. Malmsteen felbukkanása sosem látott löketet adott az instrumentális gitármuzsikának, a következő években szárba szökkent robbanás, a gitárhősök térnyerése, ha nem is egy személyben, de igen jelentős mértékben neki volt köszönhető.

yngwie_3Nem érdemes különösebben vitába bocsátkozni azon sem, hogy az ekkortájt beindult sebességversenyről szinte kizárólag Yngwie tehetett, miközben saját bevallása szerint sosem tekintett öncélként a tekerésre: „Fiatalon két kazettás magnóm volt, az egyiket a próbahelyen, a másikat otthon használtam. Előbbi lassabb volt az otthoninál, így amikor utóbbin visszahallgattam a próbákon felvett témákat, sokkal gyorsabbnak tűnt a játékom a valósnál. Nagyon tetszett, amit hallottam, és mivel minden nap meg akartam haladni az előző napi eredményeimet, megtanultam nagyon gyorsan játszani. Viszont önmagában nem a gyorsaság vonz, hanem a sebességben rejlő lehetőségek. A gyorsaság ugyanis roppant drámai lehet, ha jól kombinálod a lassabb tempókkal, kiváló kontrasztot teremt. Emellett az is fontos számomra, hogy amit gyorsan játszom, annak akkor is jól kell szólnia, ha lassabban pengetem ki a hangokat. Részben azért is játszom annyi gyors témát, mert a közönségem is ezeket szereti. De egyébként nem tartom magam különösebben gyors gitárosnak, biztosan vannak nálam gyorsabb kezű játékosok is. Csak éppen sokakkal ellentétben én gyorsan sem játszom szart. Ha egy sor gitárosnál lelassítanád ezeket a tekerős témákat, az emberek elhánynák magukat, olyan rosszak. Én viszont klasszikus futamokat, arpeggiókat, akkordbontásokat játszom, csupa olyasmit, amik lassabb tempóban is szépen szólalnak meg. Így aztán ha nagyon gyorsan és tisztán pengetem ki őket, adott esetben még akkor is gyorsabbnak hatnak más gitárosok témáinál, ha ténylegesen nem gyorsabbak. Ugyanis van értelmük zeneileg."

Noha felbukkanása a metálszíntér gitárosainak lelkivilágát is fenekestül felforgatta, Malmsteen érdekes módon nem lelkesedett különösebben a súlyosabb vonulatért, és ennek hangot is adott egy igen nagy visszhangot kiváltott interjúban a Guitar World magazinban: „Korábban nem zavart a heavy metal megjelölés, de ma már jobban értem, miről szól ez az egész műfaj, és egyáltalán nem szeretem. A heavy metal nagyon primitív zenei forma, amire nincs szükség, tőlem akár ki is pusztulhatna... Tényleg nagyon utálom: undorító, unalmas, alacsony színvonalú, és mentes mindenféle intelligenciától, logikától vagy érdemi elképzeléstől. Egy rakás szar az egész frusztrált kiskölyköknek, akik még pubertás előtt állnak. Persze az én közönségem egy része is kedveli a műfajt, de a jelek szerint némileg több fogalmuk van róla, mi folyik a színpadon, mint akik W.A.S.P.-ot meg ilyen szarokat hallgatnak..."

Marcel Jacob a turnék végeztével távozott a fedélzetről, így Yngwie vállalta be a basszustémákat a már Boalsszal rögzített következő albumon. A történelem azonban megismételte önmagát: mielőtt 1986. november 4-én megjelenhetett volna a Trilogy címet kapott lemez, a banda megint énekes nélkül maradt. De ezúttal legalább a felvezető You Don't Remember, I'll Never Forget klip elkészültét sikerült megvárni a váltással... Mark: „Annyira besűrűsödtek a dolgok, hogy elegem lett. A menedzsment rettenetesen bánt a zenekarral, nem fizettek ki bennünket megfelelően, és egyébként sem volt egyszerű a közös munka. Aztán valamin összeverekedtem Yngwie-vel, és ezután persze egyből kirúgott." A kellemetlen fordulatot követően, egy huszáros vágással Soto tért vissza a frontra, és Malmsteen ezúttal vele turnéztatta meg a Boalsszal felvett lemezanyagot.

yngwie_7

Az énekescserék és öntudatos nyilatkozatai ekkorra már persze elég rendesen megalapozták Yngwie hírnevét a színtéren: nyilvánvalónak tűnt, hogy a gitáros körülbelül annyira egyszerű természet, mint nagy ikonja, Ritchie Blackmore. Neki persze mindenre volt magyarázata: „Számos zenekarban játszanak roppant tehetséges arcok, akiknek azonban nincs víziójuk. Ezért kell valaki melléjük, aki fogja a kezüket és terelgeti őket. Ezzel semmi gond, nekem viszont nincs rá szükségem, mert kissrác korom óta pontosan tudom, mit akarok elérni. Vegyük Da Vincit, Rembrandot, Michelangelót – ők sem engedték, hogy valaki más belefessen a képükbe. Pontosan tudták, mit akarnak megfesteni, és megfestették. De ugyanígy egy barokk nagyzenekar csellistája sem állt oda Johann Sebastian Bach elé, hogy ahelyett a cisz helyett nem játszhatnék inkább c-t? Nyilván nem, ugyanis egyetlen ember víziójáról beszélünk. A rockzenében persze 99 százalékban nem ez a modell érvényesül, inkább szerzőtársak vannak, mint Jagger és Richards, Page és Plant, netán a Van Halen tesók és David Lee Roth. Mindegyiküket imádom, kibaszott csodálatosak, de én másképp dolgozom. Rendszerint ezt nem értik az emberek, és a nézeteltérések is ebből fakadnak. Szó sincs róla, hogy azzal hívnám őket: gyertek, írjatok dalokat velem, aztán mégis megtiltom nekik. Soha senkinek nem mondtam ilyet. Ez nem zenekar."

Mindez az énekesek által később gyakran citált kreatív differenciákat is magyarázta: „Megírom a zenét, majd azt mondom a többieknek: ennyit és ennyit kaptok hetente, te ezt énekled, ezek a szövegek, így néz ki hozzá a dallam, te meg ezt és ezt játszod a billentyűkön, így néz ki a basszus, úgy meg a dob. Én finanszírozom az egészet, és fizetést kapnak a hozzájárulásukért. Szó sem volt itt soha zenekarosdiról. A basszerek, a dobosok és a billentyűsök többnyire be is érik ennyivel: elnyomják a témáikat, és megkapják érte a pénzt. Az énekesekkel viszont állandóan csak baj van. Mindegyik úgy tesz, mintha különleges lenne, és muszáj lenne állandóan ellenkeznie. Én meg ilyenkor mindig azt szoktam mondani: haver, tényleg tök jó, amit kitaláltál, de akkor inkább menj, és írj saját dalokat valahol máshol, Isten áldjon, szevasz. Én biztos nem akadályozlak meg a kiteljesedésben, de nem itt fogod véghez vinni a dolgot. Az énekesek állandóan azt hiszik, hogy különbek a billentyűsnél vagy a dobosnál."

yngwie_6

Persze a régi zenésztársak véleménye nem egyezik Yngwie-ével arról, mennyiben járultak hozzá a korai lemezekhez. Soto például következetesen állítja: a mai Malmsteennél talán tényleg egyemberes történetről van szó, a '80-as években azonban másképp működtek a dolgok. JSS: „Az I'll See The Light, Tonight szövegének háromnegyedét és az énekdallamok felét, valamint a Caught In The Middle és a Don't Let it End teljes szövegét én írtam – a cím utóbbinál tényleg tőle jött, és emiatt 50 százalékos szerzői jogdíjat kapott –, az On The Run Againnél pedig az összes szó tőlem származott, a címet is beleértve. Vagyis MINDENT ő írt. De még így is el kell ismernetek: elég meggyőző volt, ahogy egy Puerto Ricó-i előadta ott magát vikingként, nem? Komikusnak és szomorúnak találom Yngwie efféle nyilatkozatait. Ha sértett vagy dühös lennék vele szemben, akkor az elmúlt három évtizedben bizonyára negatívan nyilatkozom a vele töltött időmről. De valójában az volt ott a szerény kezdete számomra mindannak, amiből aztán egy egészen hihetetlen karrier fejlődött ki. Innentől fogva is csak az igazat mondom majd azokról az évekről: hogy mennyire pozitív és fontos indulást jelentettek számomra. Tökéletesen megmutatták ugyanis, hogyan NEM szabad dolgozni, ha esetleg olyan szerencsém lenne, hogy majd egyszer ebből élhetek."

Ami a Trilogyt illeti, az album nyílegyenesen haladt tovább a Marching Out csapásvonalán, és hatalmas siker lett – szintén beférne egyszer ugyanide, akárcsak 1988-as folytatása, az Odyssey. Utóbbi egy igen súlyos, Yngwie karrierjét csaknem derékba törő autóbaleset után készült el. Mivel Soto most sem maradt sokáig, ezen az anyagon már Joe Lynn Turner énekelt, a minden elődjénél slágeresebb album pedig a gitáros karrierjének legnagyobb példányszámban elkelt kiadványa lett. Ez az első négy lemez számomra csont nélküli klasszikus, és tényleg ajánlom őket mindenkinek, aki szerint Malmsteen kizárólag eszetlen hangszermaszturbálásra képes: hatalmas dalok hallhatók rajtuk elképesztően kiművelt, technikás és – bizony! – ízes, érzelmekkel csordultig telített gitárjátékkal. És noha a maguk idejében rengeteg fogyott belőlük, úgy gondolom, akár még ennél is komolyabb potenciál rejlett bennük, ezt azonban éppúgy gátolhatta Yngwie nyakassága, mint a kiadó és a menedzsment töketlenkedése. Ő maga persze utóbbiak számlájára írja a dolgot: „A kiadó számtalanszor átbaszott abban az időben. Szerintem sokkal nagyobb sikereket is elérhettem volna, ha ők is így akarják. De én nem a Def Leppard meg a Bon Jovi voltam, hanem Yngwie Malmsteen, és a cég olyan kibaszott sok pénzt keresett ezekkel a bandákkal, hogy sosem kaptam meg tőlük a megfelelő figyelmet."

yngwie_2A soron következő két albumot, az 1990-es Eclipse-et és az 1992-es Fire And Ice-ot nem kedvelem ennyire, de ez akár az én fogyatékosságom is lehet, ugyanis sosem csíptem igazán a rajtuk éneklő Göran Edman hangját és stílusát. Viszont objektíven nézve Yngwie a '90-es évek második feléig nem nagyon nyúlt mellé: a Mike Vescera által felnyomott, '94-es The Seventh Sign és a Mats Levénnel elkészített, '97-es Facing The Animal számomra a '80-as évek klasszikusainak egyenrangú társai, de a kettő közé ékelődő Magnum Opus is igen erős cucc. Mutatóban később is akadt egy-két jó anyaga – például a Doogie White-tal felvett Attack!! vagy a Tim „Ripper" Owensszel készült Perpetual Flame –, az utóbbi bő tíz évben azonban már csak egy minden önkontrollját és arányérzékét elveszített ember mélyrepülésének lehetünk tanúi, ami roppant szomorú.

Mindez természetesen semmit sem von le Malmsteen klasszikus munkáinak jelentőségéből és a gitáros felbecsülhetetlen örökségéből sem. A Marching Out és társai ennek megfelelően a '80-as évek hard rockjának megkerülhetetlen mérföldkövei közé tartoznak, és egyáltalán nem kezdte ki őket az idő vasfoga.

 

Hozzászólások 

 
#7 Kiss Gergely 2020-10-12 12:54
"A heavy metal nagyon primitív zenei forma"

Hát nem is tudom mit mondjak erre... Aki a régi klasszikus blues, és hardrock zenekarokon nőtt fel, annak számára ez az album tipikus virgázós-sivalkodós alayamalaya 80-as évekbeli heavy metalt rejt, ezen objektíve semmit sem változtat az, hogy pl. az Exodushoz, vagy a Napalm Deathez képest a Rising Force "puha" zenét játszik.

Yngwie eközben agyba-főbe veri a gitárt, közel sem hoz egy olyan letisztult, csillogó, HM-en túlmutató stílust, mint amilyet mondjuk egy Eddie Van Halen képes volt produkálni.
Idézet
 
 
#6 Equinox 2020-10-02 19:31
Seventh Sign talán a kedvencem tőle, de ez meg a legjobb. Örökérvényű dalok végig, a legjobb énekes, akivel együtt dolgozott, a legfrissebb hangszerelés, ekkor még bizony újszerű volt ez a neoklasszikus metal gitározás.

Magyarán itt volt a legrelevánsabb a zenei színtéren a jó öre Malmsteen. Innen elindult a lassú lejtmenet, de még sokáig tartotta a szintet.
Idézet
 
 
#5 Draveczki-Ury Ádám 2020-10-02 12:16
Idézet - DéeL:
Egy bizonyos forrás szerint, Lester Claypool nem tévesztendő össze a Primus-főnök Les Claypool-lal. Gyakorlatilag ez volt az első stúdiómunkája és ezt követően sem vált nagy keverőpult-guruvá, mindössze a Suicidal Tendencies Join the Army-jának hangmérnöki feladatai fűződnek még a nevéhez. Az On the Run Again a Steeler Victim of the City című dalának átdolgozása.

Claypoolnak most utánanéztem, évtizedekig axióma volt, hogy a két ember azonos, de akkor eszerint lehet, hogy mégsem. Kiszedtem azt a félmondatot.

Ami a Steelert illeti, a dal eredetije hivatalosan a 2000-es évek elején jött ki először, vagyis különösebb jelentősége ennek nincsen, pláne, hogy Sotóval azért mégis másik dal lett belőle. A világ az On The Run Againt ismerte meg eredetiként, hiába volt korábbi az alapötlet.
Idézet
 
 
#4 DéeL 2020-10-02 10:15
Egy bizonyos forrás szerint, Lester Claypool nem tévesztendő össze a Primus-főnök Les Claypool-lal. Gyakorlatilag ez volt az első stúdiómunkája és ezt követően sem vált nagy keverőpult-guruvá, mindössze a Suicidal Tendencies Join the Army-jának hangmérnöki feladatai fűződnek még a nevéhez. Az On the Run Again a Steeler Victim of the City című dalának átdolgozása.
Idézet
 
 
#3 kamikaze 2020-10-01 11:39
Idézet - Chris92:
Szerintem a különböző énekesek is nagyon sokat tettek hozzá, hogy a lemezeinek meglegyen a maga karaktere

Ez biztosan így van, sokan talán éppen ezért nem kedvelik annyira pl. az Odyssey-t, JLT éneke miatt. Pedig ha előítélet nélkül meghallgatja az ember, a legtöbb brutál szólója azon a lemezen van Malmsteennek. Mindegyik dalban nagyon durván elsül a keze, és jól is szól az anyag. A későbbi albumai közül még a Mike Vescerával készültek az ütősek, pontosan a kiváló ének miatt, mert zeneileg ekkor már szinte semmi újat nem mutatott Yngwie. A Marching Out és a debüt viszont minden bizonnyal a legfontosabb lemezei, ezeken alapozta meg az egész karrierjét, melyekkel méltán lett top muzsikus. És valóban kiállták az idő próbáját jó dalok tekintetében is, kötelező anyagok minden gitárzenét kedvelő számára.
Idézet
 
 
#2 Chris92 2020-10-01 09:40
Kár hogy Yngwie mesternek sikerült annyira lenulláznia magát az elmúlt 15 évben, hogy ma már a régi lemezeit is üres hokizásnak hordják el, holott ha tényleg leül és meghallgatja őket az ember, akkor mesterien kimunkált, tekerős, de élő-lélegző dalokat hall, nem csak szimpla technikai bemutatót. Szerintem a különböző énekesek is nagyon sokat tettek hozzá, hogy a lemezinek meglegyen a maga karaktere és ne folyanak egybe. Én szinte mindegyik érát bírom (még az Eclipse-Fire-and-Ice-t) és vérzik a szívem, hogy Ripper Owens nem maradt melette egynél több lemeznél.
Idézet
 
 
#1 dreambarker 2020-10-01 08:13
Én nagyon bírom a Fire And Ice-t is. Ellenben kevésbé az Odyssey-t. De igazából a Facing The Animal-ig mindegyiket sokat hallgattam anno.

Manapság inkább már csak az első lemez és a Seventh Sign (a legjobb blues-os dalok ezen vannak) kerül elő.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Testament - Budapest, Zöld Pardon, 2013. június 24.

 

Riverside - Budapest, A38, 2013. május 23.

 

Leander Rising - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. február 7.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.