Shock!

december 06.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Type O Negative: October Rust

typeo_1Tíz évvel ezelőtt, 2010. április 14-én teljesen váratlanul érte a rockszakmát Peter Steele halála. A Type O Negative bonyolult lelkületű főnökével nemcsak a műfaj egyik legjellegzetesebb figurája, hanem egyik legjobb dalszerzője is távozott közülünk, helye pedig azóta is üresen tátong a színtéren: Peter és zenekara olyannyira egyedi jelenségnek számított, hogy velük együtt végérvényesen eltűnt valami, amit soha többé nem is lehet visszahozni. A zenekar sikereit és legendáját elsődlegesen persze az 1993-as Bloody Kisses alapozta meg, és a mai napig ez számít a legkeresettebb anyaguknak, ám folytatása, az 1996-os October Rust sokak számára legalább ennyire meghatározó. Utóbbi felidézése révén emlékezünk most az egy évtizeddel ezelőtt, mindössze 48 éves korában elhunyt Peterre.

megjelenés:
1996. augusztus 20.
kiadó:
Roadrunner
producer: Peter Steele & Josh Silver

zenészek:
Peter Steele - ének, basszusgitár
Josh Silver - billentyűk
Kenny Hickey - gitár
Johnny Kelly - dobok (nem játszik a lemezen)

játékidő: 72:49

1. Bad Ground
2.
3. Love You To Death
4. Be My Druidess
5. Green Man
6. Red Water (Christmas Mourning)
7. My Girlfirend's Girlfriend
8. Die With Me
9. Burnt Flowers Fallen
10. In Praise Of Bacchus
11. Cinnamon Girl
12. The Glorious Liberation Of The People's Technocratic Republic Of Vinnland By The Combined Forces Of The United Territories Of Europa
13. Wolf Moon (Including Zoanthropic Paranoia)
14. Haunted

Szerinted hány pont?
( 55 Szavazat )

A Type O Negative a '90-es évek egyik legbizarrabb MTV-sztárja lett a Bloody Kisses albummal. A semmilyen kategóriába nem sorolható, mindenféle divatirányzatból kilógó lemez a maga komótos tempójában vált egyre keresettebbé, és a Christian Woman, illetve a Black No. 1 dalok surranópályás felfutása révén végül igazi sikeralbummá vált. A lemez 1995 derekán túllépte az Egyesült Államokban az aranylemez fokozathoz szükséges félmilliós példányszámot, amivel a Roadrunner történetének legsikeresebb kiadványává vált a tengerentúlon, ráadásul Peter Steele elhíresült Playgirl-fotósorozata olyan helyekre is elvitte a banda hírét, ahová a zenével, a klipekkel soha nem juthattak volna el.

Ilyen előzmények után nem csoda, hogy a Roadrunner kicsit megrészegült az eredményektől, hiszen végre beletenyereltek valami olyasmibe, amit a szélesebb közönségrétegeknek is el lehetett adni. A cég ugyebár elsősorban thrash- és death-vonalon futott fel a '80-as évek végén, legsikeresebb addigi kiadványaik pedig olyan ízig-vérig durva, súlyos metállemezek voltak, mint a Sepultura Arise-a, az Annihilator Never Neverlandje vagy a Machine Head frissen kiadott Burn My Eyes-a. Ezekből is sok fogyott, ám a világ legnagyobb zenei piacán, az Egyesült Államokban soha egyik sem közelítette meg a Bloody Kisses eredményeit. Emellett hozzájuk képest a Type O Negative egyes megnyilvánulásai még azzal együtt is populárisnak tűntek, hogy egyébként Steele-ék is nagyon messze álltak mindenféle kommercialitástól (a főnök nyilatkozatai pedig eleinte kimondottan nehezítették az érvényesülésüket).

A kiadó így – természetesen – azt erőltette, hogy a folytatással próbálják megismételni a Bloody Kissesnél olyannyira bejött formulát, de az öntörvényű csapat hallani sem akart ilyesmiről. A védekezésben ráadásul ugyanazzal vághattak vissza, amivel a Roadrunner is érvelt: a '93-as lemez kiemelkedő eladásaival. „Már a Bloody Kisses demói is annyira tetszettek, hogy egyből azt mondtuk: gyerünk, kerítsünk egy igazi producert, költsünk rá megfelelő mennyiségű pénzt, és tényleg adjuk meg a módját ennek az egésznek", idézte fel évekkel később Monte Conner, a kiadó akkori vezetője. „Készen álltunk rá, hogy tényleg befektessünk a zenekarba, ők viszont ellenezték a dolgot, mert mindent saját maguk akartak csinálni. Peter és Josh különálló egységként alkotott, és az elejétől kezdve úgy álltak a kérdéshez, hogy nincs szükségük külső producerre, mert ketten is képesek elérni a lehető legjobb eredményt. Ebből ki is alakult velük egy kisebb csatározás, mi ugyanis ragaszkodtunk volna a producerhez, ők azonban senkibe nem egyeztek bele, és a végén annyit mondtak, hogy oké, akkor szóljunk Jim Steinmannek, aki Meat Loaf Bat Out Of Helljén is dolgozott. Őt mindketten roppant nagyra tartották. Végül meg is kerestük Steinmant, elküldtük neki a demókat, de a válasza annyi volt: »Miért kellek én ehhez? Ez a produkció teljesen készen van, semmit sem tudok hozzátenni.« Az összes többi, informálisan megkeresett producer is kivétel nélkül azt válaszolta: a lemez úgy tökéletes, ahogy van. Így aztán engedtünk a zenekarnak, ami sarkalatos pontnak bizonyult a Roadrunner és a Type O Negative kapcsolatában, a lemez ugyanis berobbant, nekik pedig komoly befolyásuk lett. Onnantól kezdve még annyira sem hallgattak ránk, mint előtte, és a következő lemez előzetes demóit még csak meg sem kaptuk. Úgy álltak a kérdéshez, hogy bebizonyították: pontosan tudják, mit csinálnak, az albumot bízzuk rájuk, mi pedig kiadóként majd adjuk el a kész produkciót, szóval mindenki törődjön a maga feladatával. Utólag belátom, hogy igazából rendben is volt ez így. Tényleg pontosan tudták, mit csinálnak, és a későbbiekben sem lehetett belekötni a teljesítményükbe."

typeo_8

Mindez akkor és ott persze nem ment ennyire simán: a kiadó és a zenekar – pontosabban Steele és kisebb mértékben Josh Silver – vérre menő csatározásokat folytatott a harmadik nagylemez majdani irányvonala fölött. A Roadrunner slágerdalokat akart, a Type O viszont csak és kizárólag a saját feje után ment. Steele: „Az évek során megtanultam, hogy a szívemre hallgassak, ne pedig mások üzleti észjárására. A kiadónál dolgozó emberek inkább az üzleti haszon reményében hozzák meg a döntéseiket, nem pedig olyan méltóságteljes okokból, mint például a személyes elégedettség. Így aztán általában az elvárásaikkal ellentétesen cselekszem – ez néha még a zenekar viszonylatában is igaz. De inkább a saját akaratomból állok ki a sarokra, így aztán csakis magamat hibáztathatom, ha valami rosszul alakul. A kiadó mindig is több feltűnést és több szexet akart tőlünk. Szerintem még egy pornográf bookletet is jó ötletnek tartottak volna, de hát ez érthető is: kis cégnél dolgozunk, akik elsősorban szenzációhajhászással tudnak gazdagodni. Egyszerűen sokkolniuk kell, hogy még több lemez fogyjon, én viszont remélem, hogy már túljutottam ezen a fázison. Úgy gondolom, hogy az építészet jelenti a művészet legmagasabb szintjét: nem egyszerűen csak szépen mutat, hanem közben funkcionális is. Márpedig a művészet soha nem lehet önmagáért való. Annak semmi értelme, ha valami ott lóg a falon, de nincs semmi gyakorlati szerepe."

A következő album anyaga javarészt a turnék során állt össze, bár Steele saját bevallása szerint olyan témákat is felhasznált bennük itt-ott, amelyeket még 12 éves korában írt. Noha a kiadó a nyakukban lihegett, hogy szülessenek rádiós dalok, a zenekar igyekezett ignorálni a hasonló igényeket. Ugyanakkor viszont az első pillanattól kezdve nyilvánvaló volt, hogy a friss darabok kicsit más, valóban dallamosabb, melankolikusabb, illetve egyszersmind változatosabb irányt követnek majd, mint a Bloody Kisses szerzeményei. Steele: „Persze megtehettük volna, hogy írunk tizennégy, egyenként négy perc körüli játékidejű számot, ez azonban nem a szívünkből jött volna, és minden bizonnyal a rajongók is hatalmasat csalódnak bennünk. Viszont ezzel együtt megpróbáltuk kicsit rövidebbre venni a dalokat, és lehetőleg a hangszerelést sem szerettük volna túlbonyolítani. Az volt a cél, hogy hallgatható nóták szülessenek. Ha elég egy témát kétszer megismételni, miért ismételnénk meg négyszer? Emberségesek szerettünk volna lenni a hallgatóhoz, és egyúttal több dalt is akartunk rögzíteni. Közben pedig megmutatkozott bennük azon sötét hangulatzenék hatása is, amelyeket sokat hallgattam akkoriban, mint például a Lycia. Viszont igyekeztünk ezeket a hatásokat pszichedelikus köntösbe bújtatni. Egy dal olyan, mint egy festmény, és nem teheted meg, hogy mindössze egyetlen színt használsz hozzá, ha közben a teljes paletta a rendelkezésedre áll..."

typeo_6

A Bloody Kisseshez képest Johnny Kelly új fiúnak számított, bár az utóbbi évek turnéin emberileg és zeneileg is alaposan megmelegedett a bandában. Érdekes ugyanakkor, hogy Sal Abruscato utódja végül nem játszott a lemezen, bár ezt akkoriban senki sem tudta. Csak bő egy évtizeddel később ismerték el: az October Rust – illetve két majdani folytatása – nem élő, hanem programozott dobokkal készült. Silver: „Nem koncepcióról beszéltünk, egyszerűen csak így alakult, így jött ki kényelmesebben. Mindig volt egy rakás közel tökéletes demófelvételünk, amikbe nem lett volna értelme már utólag belenyúlni, mert annyira rendben voltak. Ezért aztán csak igazítottunk a hangzásokon, az egyes hangmintákon, de nem doboltattunk fel Johnnyval újra mindent. Nem csoda, hogy utólag mindenki fennakadt ezen, mert tényleg nem hallatszik az albumokon a dobgép, de ez rengeteg munkánkba került." A csapat tagjai utóbb néhol azt is megpendítették: a lassabb tempókat a stúdióban mindig is nehezebbnek ítélték élő dobossal megszólaltatni az elképzelt módon. Visszamenőleg azonban nem kizárt, hogy változtattak volna ezen a metóduson. „A legtöbben sosem jöttek rá, hogy programozott dobokkal dolgoztunk, de számomra hosszabb távon szintetikusan szóltak ezek a lemezek emiatt", vallotta be utóbb Steele.

A Type O Negative új nagylemeze, a My Girlfriend's Girlfriend single és színpompás klipje által felvezetett October Rust végül 1996. augusztus 20-án került a boltokba. A Bad Ground jellegzetes Peter-vicce – gerjed, mintha rosszul lenne összedugva a hangfal – és a cím nélküli kis szöveges bevezető persze még nem árul el túl sokat arról, mi következik a folytatás csaknem 73 percében, a tényleges nyitódal Love You To Death azonban annál inkább. Itt ugyanis már a sejtelmes-romantikus zongorás bevezető sem feltétlenül azt hozza, amire az ember a Bloody Kisses alapján számítana, majd az ebből kifejlődő megadallamos himnusz is más irányba indul. Noha a nóta természetesen nem nélkülözi Kenny Hickey gitárjának ólomsúlyú betonozását, a riffelés csupán kiegészíti Silver hol vastag szőnyeget adó, hol éterien csilingelő billentyűs témáit, a prímet pedig végig Peter nagyívű, már-már szinte nevetségesen ragadós dallamai viszik. Ráadásul a Type O kapcsán állandóan – joggal – emlegetett Black Sabbath és Beatles helyett itt sokkal inkább a Pink Floyd szelleme kísért: a kvázi-refrén harmóniái, hajlításai olyannyira David Gilmourt idézik, hogy nyilvánvalóan direkt főhajtásból ilyenek. A dal mindenesetre instant libabőr: ízig-vérig Steele / Silver kollaboráció, mégis teljesen más perspektívából mutatja a banda jellegzetes világát, mint a '93-as szerzemények.

typeo_2A folytatás pedig egyértelművé teszi, hogy a Type O Negative egyáltalán nem akarta megismételni a Bloody Kissest az October Rusttal. Az álomszerű, lebegős – és természetesen erősen szexuális töltésű – Be My Druidessben Peter lüktető-dörmögő basszusfutamai adják az alapot a mesterien kidolgozott énekdallamokhoz, a hangszeres részekben itt mindig is éreztem némi new wave-es befolyást, még azzal együtt is, hogy egy jó súlyos belassulást azért ebbe is beleraktak. A Green Man és a Red Water (Christmas Mourning) kettőse azonban jellemzőbb a lemez egészére: előbbi egy rendkívül ragadós, melankolikus, Hickey és Silver kettősének vállvetett szőnyegezésére és Peter melódiáira építő darab, utóbbi pedig klasszikus gyászinduló, ahol az alaptéma már-már filmzenéket idéz. Mindkét dal tökéletes példa a Type O hangszerelési rafinériájára, tényleg ember legyen a talpán, aki pontosan leköveti, hol mi szól bennük... Silver: „Az October Rustra fokozottan igaz: az emberek gyakran összekeverik, hogy éppen a gitárt vagy a billentyűket hallják-e, de ennek igazából nincs különösebb jelentősége. Minden egyes hangszerből igyekezzük kihozni az összes lehetőséget, azon pedig sosem aggódtunk, hogy éppen ki mit csinál, ameddig a hangulat a helyén van, és átjön az érzés a zenéből. Nálunk egyetlen hangszernek sincs a szó szoros értelmében meghatározott feladata: azt csináljuk, ami számunkra magától értetődőnek tűnik." Bár Peter persze ezt is másképp látta: „A reverb jól elrejti a hibákat. Amit az emberek gótikának, zsenialitásnak és mélységnek hisznek, az valójában csak rengeteg egymásra pakolt hibaréteg..."

Noha messze magasan a My Girlfriend's Girlfriend a lemez legismertebb dala, valójában ez lóg ki leginkább az összképből, még azzal együtt is, hogy kifejezetten jólesik a hallgatónak a nagy hömpölygés után négy perc alatti játékidejével, pattogósabb tempójával. Itt a Sisters Of Mercy hatásának említését lenne nehéz megkerülni, a Silver roppant szimpla, kísérteties, mégis ünnepélyes billentyűs vezérmotívumából kibontott szám azonban tokkal-vonóval együtt tökéletes. Szövegét annak idején szokás volt túldimenzionálni, ám Peter szerint felesleges: „A My Girlfriend's Girlfriendben egyfelől ott van ez a leszbikus kikacsintás, de a másik oldalról nézve a dal amolyan komikusan abszurd kinyilatkoztatás is arról, mit hisznek az emberek, és hogyan viszonyul ehhez a valóság. A dalt egyébként néhány valós tapasztalatom ihlette, amelyek igen kellemesnek bizonyultak, de nincsenek mögötte komoly filozófiai mélységek: ez csak némi hús, meg persze némi fantázia. Csak egy kis nyitottság szükséges hozzá."

typeo_4

A szerelmi bánat felett merengő Die With Me és Burnt Flowers Fallen sokkal kevésbé direkt darabok. Előbbi akusztikus kezdésből bontakozik ki, hogy aztán ismét minden tekintetben nyakig merítkezzünk a Pink Floyd-hatásokban, természetesen némi kiegészítő iommista riffeléssel. Utóbbi tempósabb, keményebb ritmusokra épül, hipnotikus húzását pedig a „Yeah I think she's falling out of love" sor ismételgetése adja meg, amely szinte transzba ringatja a hallgatót, majd hangulatilag a legtökéletesebb pontokon fogják vissza, hogy aztán ismét gilmourizmusokba merüljünk. (Érdemes megfigyelni, micsoda ízes témákat penget itt Peter a basszusgitáron.) A Pink Floyd az In Praise Of Bacchust is átitatja, a Love You To Death mellett alighanem ez a valaha írt egyik legtökéletesebb, metálban megfogalmazott Floyd-utánérzés. Ennél sokkal többet nem is tudok elmondani róla, a lemez egyik központi szerzeménye, még ha nem is tartozik a banda legismertebb nótái közé.

Neil Young elég rendesen átgyúrt, az eredeti hangulatát mégis hűen őrző Cinnamon Girlje szintén kilóg egy kicsit a lemez belassult összképéből, mégis a legjobbkor rántják elő. Steele: „1962-ben születtem, és öt idősebb nővérem van, akik mind mást hallgattak, így aztán folyamatosan rengeteg különféle zenével ismerkedtem meg. A '60-as és a '70-es évek lágyabb hangzásai amolyan gyermekkori kedvencek nálam, így ha meghallok valamit a rádióban ebből a korszakból, kellemes emlékeket és régi szép időket idéznek bennem. És ahogy Frank Sinatra is énekelte, szeretném a magam módján is életre kelteni ezeket a dalokat." Nem kedvelem túlságosan Youngot (a Rockin' In The Free Worlddel konkrétan a világból ki lehet kergetni), de ebben a formában bizony perfekt ez a dal is. A Type O-nak mindig kivételes érzéke volt a feldolgozásokhoz, ez pedig újabb tökéletes példa erre.

typeo_3

A The Glorious Liberation Of The People's Technocratic Republic Of Vinnland By The Combined Forces Of The United Territories Of Europa nyúlfarknyi, totalitárius hangulatú átvezetés a fináléhoz, amely – számomra – a két legnagyobb kedvencet hozza. A Wolf Moon (Including Zoanthropic Paranoia) a lemez legnyíltabban Bloody Kisses-áthallásokkal rendelkező darabja, vérbeli Type O-féle doomhimnusz, és ebbéli minőségében is az egyik legjobb daluk: sötét, súlyos, a dallamok elsőre a füledbe ragadnak, a végén pedig az egészet katartikus magasságokba emelik Peter farkasvonyítást imitáló húúúúú-húúúúúúúúúzásával. Kevés dalt tettem életemben annyiszor ismétlőre, mint ezt. A záró Haunted pedig több mint tíz percével az album leghosszabb tétele, és alighanem a Type O által valaha lemezre vett egyik legvarázslatosabb dal. A téma és az alapötlet persze amolyan kamaszosan nedves álomba passzoló fantázia a főszereplőt minden éjjel meglátogató szellemszeretőről, ám Peter zsenialitását dicséri, hogy még ezzel együtt sem válik egy pillanatra sem komolytalanná. Az alapot Silver mindent kitöltő hammondos futamai, gyönyörűen dús zongorás hangsorai és Hickey ezekhez passzintott tonnasúlyú gitárjai adják, a dallamvezetés hangulatában pedig legalább annyi gregoriános emelkedettség is rejlik, mint amennyire ez is totál Pink Floyd. Tisztán emlékszem, Peter mélyeit a beszélős középrész előtt először nem is nagyon fogtam fel... Aztán a csodálatos hömpölygés a lehető legváratlanabbul ér véget Steele elköszönésével – ez is nagyon jellegzetes Type O-humor...

A lemez hangzása az említett álomszerű, sőt, álmodozós hangulathoz passzol: szikár töménység helyett inkább dús és gazdag, hatalmas tere van, hogy kellően átjöjjön az atmoszféra. A dobgépes vonalat nem akarom megkerülni: utólag, így, hogy az ember tudja, mire figyeljen, persze már hallani véli, hogy nem élő a dob. Viszont nyugodtan hidd el nekem, hogy ezt 1996-ban senki sem szúrta ki, sőt, fel sem merült a gondolat, hogy nem Johnny Kelly ütötte fel a témákat. Vagyis a megoldás cseppet sem zavaró vagy ízléstelen, sokkal jobb és autentikusabbnak ható eredményre jutottak, mint számos zenekar manapság, csaknem negyedszázaddal később.

typeo_7

A rocksajtó pozitívan, de óvatosan fogadta az albumot: nem mindenki tudott vele mit kezdeni, hiszen a többség ismét éjsötét Sabbath-riffeket és gótikus romantikát várt Black No. 1-hoz fogható himnuszokkal, az anyag azonban más irányba fordult. Zenei értékeit ugyanakkor bajos lett volna elvitatni. A zenekar 1996 nyarát már az európai fesztiválokon töltötte a Roskildétől a Monsters Of Rockig, és itteni fogadtatásuk alapján egyértelműnek tűnt, hogy a lemez sikerével még szövevényessége ellenére sem lesznek különösebb gondok: a Type O Negative ekkoriban egyértelműen megragadta a korszellemet, méghozzá olyan oldalról, amit mások nem is nagyon kapirgáltak, így aztán nem lehetett megkerülni őket. Nekem is ez volt tőlük az első lemezem, mint ahogyan annak idején már leírtam ezt a Peter halála kapcsán írt megemlékezésünkben: az ok mai fejjel talán prózainak tűnik, de az October Rustot friss megjelenésként nemcsak könnyebb, ám némileg olcsóbb is volt beszerezni Magyarországon, mint a Bloody Kissest. De természetesen utóbbi megvásárlása sem váratott magára sokáig, a '96-os anyag ugyanis valósággal megbabonázott. Napi rendszerességgel pörgettem le többször is kényszeredetten, rituálisan, mert egyszerűen minden megvolt benne, amit akkor és ott, 16 évesen hallani és érezni akartam, ráadásul teljesen másképp, mint a többi kedvencemnél. Mondanom sem kell, a haveri kört is elég rendesen sikerült ráállítani a Type O-ra, mert egyszerűen annyira perfekt volt, amit a zenekar csinált, hogy nem szabadulhattál a hatása alól.

Az album ugyanakkor – némiképp talán a Roadrunner reményeivel szemben – nem robbant hatalmasat az Államokban. A Billboard-lista 42. helyén kezdtek vele, ami metállemeztől kimondottan korrekt eredménynek számított, de az October Rust eleve alkalmatlan volt arra, hogy meghozza a bandának az áhított rádiós sikereket. A Type O ugyanakkor Európában látványosan jobb eredményeket produkált, mint előtte bármikor, Németországban például egyenesen az ötödik helyen indítottak. Összességében is elmondható, hogy a turnézást immáron headlineri minőségben megkezdő csapat népszerűsége ekkoriban, illetve a következő években tetőzött. Természetesen nem hiányozhattak az első amerikai OzzFest-turné főszínpadi felállásából sem, de ezt követő európai turnéjuk is valóságos diadalmenetnek bizonyult – kivéve a magyar fellépést, amely előtt azóta is értetlenül állok. Már nem amiatt, hogy mindössze háromszáz ember gyűlt össze 1997. július 19-én a Petőfi Csarnokban megnézni a karrierje csúcsán lévő csapatot, hanem hogy egyáltalán ennyien értesültek a buliról, amely az utolsó pillanatban derült ki, és még ehhez képest is olyan minimálreklámot kapott, hogy nem is lehetett más a sorsa, csakis bukás. Én is későn értesültem róla, és nem voltam ott sajnos... (Hiába, akkoriban eléggé másként mentek a dolgok, mint manapság.)

typeo_5

A My Girlfriend's Girlfriend után a Love You To Death és a Cinnamon Girl is elég szép pályát futott be a rockműsorokban, az October Rust turnéi pedig végül 1997 őszén fejeződtek be. A csapat meglehetősen kifacsartan érkezett haza New Yorkba a koncertsorozat és az előző évek megállás nélküli pörgése után. Maga az album végül – ha nem is gyorsan – aranylemez lett az Egyesült Államokban, világszerte összesen pedig körülbelül egymillió példányban kelt el, amire a Roadrunnernek sem lehetett különösebb panasza, legfeljebb a Bloody Kisseshez képest. Ráadásul a négyesfogat egyetlen elvét sem adta fel mindehhez. Steele: „Néhány helyről azt hallottam, hogy eladtuk magunkat az October Rusttal, de érdemes lenne először is pontosan megfogalmazni, mit jelent, ha valaki kiárusítja magát. Ha teszem azt, csupa háromperces kommersz dalocskával tettük volna tele a lemezt, valóban lehetne köpködni. Ugyanígy akkor is, ha mindannyian levágatjuk a hajunkat, vastag, fekete keretes pápaszemet teszünk fel és kinyúlt pólóingeket húzunk. Vagy ha a gitárjainkról leszedünk néhány húrt, és úgy öltözünk, mint valami eminens srác a kollégiumból, közben pedig gyermekkori traumákról beszélünk az interjúkban. Ezek ugyanis azok a dolgok, amikkel manapság sikert lehet aratni. Én azonban nem hiszem, hogy ezek közül bármelyik is stimmelne velünk kapcsolatban. Számomra az efféle elvtelen sikerhajhászás jelenti azt, hogy valaki eladta magát. Egy percig sem tagadom: a kelleténél talán kicsit jobban figyeltünk arra, hogy mit vár tőlünk a kiadónk. Ők újabb Bloody Kissest akartak, de annál rádióbarátabb formában, és ugyan ezt nem kapták meg, bizonyos értelemben figyelembe vettük a szempontjaikat. Viszont az October Rust a kommerszebb felhangok és bizonyos dalok ellenére sem lett slágergyűjtemény."

Kérdés persze, mennyire lehetett volna továbbvinni ezt az irányt. Alighanem semennyire, így a következő sorlemez, az 1999 őszén kihozott World Coming Down bizonyos szempontból az October Rust antitézise, a Type O legsötétebb, legtüskésebb, legsúlyosabb albuma lett. Az ekkori interjúkban Peter ha nem is nagyon erőteljesen, de azért megfogalmazott kisebb-nagyobb utólagos aggályokat a '96-os lemezzel szemben: „Az October Ruston ötvenhat sávon dolgoztunk, és maga a lemez is pszichedelikusabb hangzású volt, tele különféle sűrű hangszőnyegekkel, vastagon egymásra pakolt szónikus rétegekkel. Annál komplexebb hangzású és felépítésű anyagot aligha készíthettünk volna. A magam részéről továbbra is egy szexista vadállat vagyok, de utólag belátom, hogy túlzásba vittük a szexuális töltetet. Eleve könnyedebb és befogadhatóbb témákban gondolkodtam akkoriban, és így a szövegek is lazábbak lettek, több volt bennük a fantázia, a szarkasztikus humor, az önirónia."

typeo_9Ez az éra ugyanakkor már nem a Type O Negative-ról szólt. A banda bejáratott névként továbbra is a színtér stabilan népszerű bandái közé tartozott, de a World Coming Down a maga feneketlen mélységével, depressziójával nem igazán tudott új rajongókat szerezni nekik. Világszerte több mint félmillió még ebből is simán elment, de a következő években a Roadrunner rangsorában is háttérbe szorultak, ahogy a kiadó tényleg egyre nagyobbakat szakított először a Slipknot, majd még inkább a Nickelback minden képzeletet felülmúló eredményei révén. Eközben maga Peter is hónapról hónapra nehezebben viselte a turnééletet, az állandó pörgést, ami komoly lelki válsághoz és drogproblémákhoz vezetett nála. Szeretem én a csapat két későbbi albumát, a 2003-as Life Is Killing Me-t és a 2007-es Dead Againt is (utóbbit különösen), de ezeket már azért nem lehet egy lapon emlegetni a '90-es évek derekának definitív, emblematikus mesterműveivel.

Folytatás, mint tudjuk, soha többé nem lesz, hiszen Peter Steele pont tíz évvel ezelőtt, 2010. április 14-én, szívelégtelenségben elhunyt. Távozásával betölthetetlen űrt hagyott maga után, hiszen nélküle fel sem merülhetett a csapat életben maradása, a Type O-val pedig pótolhatatlanul egyedi zenekar tűnt el a palettáról. Később az egykori zenésztársak is próbálkoztak mindenfélével az A Pale Horse Named Deathtől a Seventh Voidon át a Silvertombig, de soha még csak megközelíteniük sem sikerült azt a mágiát, amely a Type O Negative-nál még a kevésbé különleges pillanatokban is megvolt. És ugyan a csapat legfontosabb, legkerekebb alkotása egyértelműen a Bloody Kisses, szerintem sokan egyetértenek velem abban, hogy kicsit másképp ugyan, de az October Rust is megkerülhetetlen mindazok számára, akiknek rockzenei szocializációja a '90-es évekre esett. Nem annyira direkt, nem annyira súlyos, ám semmihez sem hasonlítható momentum ez az album a banda diszkográfiájában éppúgy, mint a metáltörténelemben is.

Peter pedig ma, tíz évvel a tragédia után is rettenetesen hiányzik a színtérről.

 

Hozzászólások 

 
#26 cápaidomár 2021-10-26 02:20
Idézet - Valentin Szilvia:
Idézet - Igor Igorovics:
Idézet - Valentin Szilvia:
Idézet - Igor Igorovics:
Amúgy tökre érdekelne, hogy szakmai szemmel milyenek ezek a fotók. Ha jól tudom van a szerkesztőségbe n egy profi fotós, ugye? :)


Van, kettő is. :)
De melyik képre gondolsz a cikkből? Vagy úgy általában a Type O képek?

October Rust, köszi. :)


Ott nem kimondottan az erdőfotók a művésziek, hanem ahogy és amelyiket a szövegek mellé rendezték. A kettő együtt kiegészíti egymást minden oldalon és többlettartalma t is ad.
A borítófotó meg kurvajó! :)

Az egyik kedvenc albumborítóm.
Idézet
 
 
#25 arkhoninfaustus 2020-04-16 10:19
Szóba került, hogy melyik banda lehetne méltó a Type 0 örökségére. Szerintem egyik sem, de annyit mondanék, hogy a Crowbar őket megközelítően csodálatos banda, bár több minden is hiányzik belőlük (pl szarkazmus, ének/hangszerelés sokszínűsége), ami Peteréknél megvolt.
Idézet
 
 
#24 Dead again 2020-04-15 15:21
A legjobb Type o Negative lemez számomra, örök holtversenyben a World coming down-nal. Hol az kerekedik fölül, hol ez . . . Tegnap ment mind a kettő . . . Fantasztikus album, a világ egyik legszebb bookletjével. Ha jól tudom, a Red water (christmas mourning) Peter apjának elvesztéséről szól. Pont egy fellépés előtt értesült a hírről.

Tényleg nagyon nagyon hiányzik/hiányoznak a színtérről. Még a nicknevem is rájuk utal . . .
Idézet
 
 
#23 Gerion 2020-04-15 06:58
'96 őszén, véletlen pont egy esős októberi napon vettem meg a kazettát az MCD-ben. Akkor még csak a My girlfriends-et ismertem, így nem tudtam, hogy mire számítsak még. Elsőre nem is tetszett, aztán az évek alatt örök kedvenccé vált. Még csak hasonló sincs, ami ezt a minőséget adná, nagy űrt hagyták maguk után.
Idézet
 
 
#22 Keke 2020-04-15 06:53
Koncin ott voltam egyik legjobb koncert élményként emlékszem rá, whiskys üveg, modell csaj bal oldalt, puszta kézzel eltépett basszgitár húrok, elkepesztő hangulatos volt, Pete egyik legjobb frontember volt ever, kirobbanó energia áradt a szinpadról. Jó emlék.
Idézet
 
 
#21 RobertThorn 2020-04-15 05:28
Nem tudom, hogy manapság mit lehet róla tudni, de nagyon nagyon remélem, hogy Josh jól van, ép és egészséges. Feltételezem New Yorkban semmikor se egy veszélytelen foglalkozás mentősnek lenni, de most meg aztán különösképp.. :/
Idézet
 
 
#20 GTJV82 2020-04-14 16:59
Én is ezzel ismertem meg őket, így érzelmi okoból is ez a kedvencem. A leghangulatosab b munkájuk.
Szvsz a Bloody Kisses / Ocober Rust / World Coming Down 3as volt az aranykorszakuk, ez a 3 album csont nélkül 10/10 pont.
Idézet
 
 
#19 Igor Igorovics 2020-04-14 15:05
Idézet - Valentin Szilvia:
Idézet - Igor Igorovics:
Idézet - Valentin Szilvia:
Idézet - Igor Igorovics:
Amúgy tökre érdekelne, hogy szakmai szemmel milyenek ezek a fotók. Ha jól tudom van a szerkesztőségbe n egy profi fotós, ugye? :)


Van, kettő is. :)
De melyik képre gondolsz a cikkből? Vagy úgy általában a Type O képek?

October Rust, köszi. :)


Ott nem kimondottan az erdőfotók a művésziek, hanem ahogy és amelyiket a szövegek mellé rendezték. A kettő együtt kiegészíti egymást minden oldalon és többlettartalma t is ad.
A borítófotó meg kurvajó! :)

Köszi! :)
Idézet
 
 
#18 Equinox 2020-04-14 14:58
Functionless art is just tolerated vandalism.

We are the vandals
Idézet
 
 
#17 Valentin Szilvia 2020-04-14 14:09
Idézet - Igor Igorovics:
Idézet - Valentin Szilvia:
Idézet - Igor Igorovics:
Amúgy tökre érdekelne, hogy szakmai szemmel milyenek ezek a fotók. Ha jól tudom van a szerkesztőségbe n egy profi fotós, ugye? :)


Van, kettő is. :)
De melyik képre gondolsz a cikkből? Vagy úgy általában a Type O képek?

October Rust, köszi. :)


Ott nem kimondottan az erdőfotók a művésziek, hanem ahogy és amelyiket a szövegek mellé rendezték. A kettő együtt kiegészíti egymást minden oldalon és többlettartalma t is ad.
A borítófotó meg kurvajó! :)
Idézet
 
 
#16 Igor Igorovics 2020-04-14 14:01
Idézet - Valentin Szilvia:
Idézet - Igor Igorovics:
Amúgy tökre érdekelne, hogy szakmai szemmel milyenek ezek a fotók. Ha jól tudom van a szerkesztőségbe n egy profi fotós, ugye? :)


Van, kettő is. :)
De melyik képre gondolsz a cikkből? Vagy úgy általában a Type O képek?

October Rust, köszi. :)
Idézet
 
 
#15 Valentin Szilvia 2020-04-14 13:52
Idézet - Equinox:
Idézet - Valentin Szilvia:
Idézet - Igor Igorovics:
Amúgy tökre érdekelne, hogy szakmai szemmel milyenek ezek a fotók. Ha jól tudom van a szerkesztőségbe n egy profi fotós, ugye? :)


Van, kettő is. :)
De melyik képre gondolsz a cikkből? Vagy úgy általában a Type O képek?

Szerintem a Playgirlre gondol a kolléga (kuncogást, röhögést elfojtva) :)


Azok például koncepcionálisa n teljesen rendben lévő művészi képek. :)
Idézet
 
 
#14 Szücs István 2020-04-14 13:35
Anno a CD Pincében jutottam hozzá a szóban forgó albumhoz. Korábban már ismertem a korongot, s úgy gondoltam, hogy egyszer be kell, hogy szerezzem a helyszínen, pedig ha jól emlékszem, akkor ott eredetileg más hanghordozóban gondolkodtam. Utólag mindenképpen leírhatom, hogy kiváló döntést hoztam.

Éjfeketén csillogó méltóságteljes, masszív töviskoszorú.
Idézet
 
 
#13 Equinox 2020-04-14 13:21
Idézet - Valentin Szilvia:
Idézet - Igor Igorovics:
Amúgy tökre érdekelne, hogy szakmai szemmel milyenek ezek a fotók. Ha jól tudom van a szerkesztőségbe n egy profi fotós, ugye? :)


Van, kettő is. :)
De melyik képre gondolsz a cikkből? Vagy úgy általában a Type O képek?

Szerintem a Playgirlre gondol a kolléga (kuncogást, röhögést elfojtva) :)
Idézet
 
 
#12 Venomádi 2020-04-14 11:39
A múlt homályába vesző 120 Db-n láttam először őket az akkor friss I dont wanna be me-vel. Akkor még nem tudtam vele mit kezdeni, de később hatalmas kedvenc lett ez is. Időről időre nekem is eszembe jut, hogy mennyire meghallgatnék egy friss Type O lemezt. Ironikus is, hogy a banda széthullása után lettek kedvenceim, nagyjából 10 éve.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Uriah Heep - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. szeptember 21.

 

Leander Rising - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. február 7.

 

Whitesnake - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. július 13.

 

Roger Waters - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 22.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.