Shock!

december 14.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Type O Negative: Bloody Kisses

0817ton1Léteznek zenekarok, amelyekről felbukkanásuk pillanatában senki sem mondaná meg, hogy néhány éven belül világszerte ismert és elismert, körülrajongott platinalemezes csapattá válnak, sőt, eleinte úgyszólván a világon minden ez ellen szól. A New York-i Type O Negative mindenképp e kört gyarapította, ma húsz éve megjelent kettes számú nagylemezük, a Bloody Kisses azonban alaposan megkavarta a kását, és bebizonyította, hogy a rockszakmában semmi sem lehetetlen. A több mint három éve elhunyt óriás, Peter Steele ettől még persze mindvégig a metal történelmének egyik legkevésbé nyilvánvaló poszterarca maradt a '90-es évek egyik legeredetibb hangzású formációjának élén.

megjelenés:
1993. augusztus 17.
kiadó:
Roadrunner
producer: Peter Steele & Josh Silver

zenészek:
Peter Steele - ének, basszusgitár
Josh Silver - billentyűk
Kenny Hickey - gitár
Sal Abruscato - dobok

játékidő: 73:07

1. Machine Screw
2. Christian Woman
3. Black No. 1 (Little Miss Scare-All)
4. Fay Wray Come Out And Play
5. Kill All The White People
6. Summer Breeze
7. Set Me On Fire
8. Dark Side Of The Womb
9. We Hate Everyone
10. Bloody Kisses (A Death In The Family)
11. 3.0.I.F.
12. Too Late: Frozen
13. Blood & Fire
14. Can't Lose You

Szerinted hány pont?
( 55 Szavazat )

A Type O Negative különleges New York-i képződmény volt: akik csak a '90-es évek közepén, már a romantikusabb lemezekkel ismerték meg őket, többnyire nem is tudták, hogy Peter Steele valójában egy sajátos hardcore/crossover formáció, a Carnivore romjain hozta létre a bandát a '80-as évek legvégén gyermekkori jóbarátjával, Josh Silver billentyűssel, illetve Sal Abruscato dobossal és Kenny Hickey gitárossal. A Subzero név megtalálása felett érzett örömükben mindannyian magukra is tetováltattak egy mínusz jelet, majd rádöbbentek, hogy működik így egy másik csapat: visszaút már nem nagyon volt, így némi áthallással végül Type O Negative lett belőlük.

A négyesfogat a Roadrunner kiadóhoz szerződött, és 1991 júniusában jelent meg első albumuk, a Slow, Deep And Hard, amely azonban meglehetősen egyedi okból lett olyan, amilyen. Peter hirtelen felindulásból, egy szerelmi csalódás által felzaklatva írta meg a dalokat, és mivel a szerződtetés idején már kötötték őket a határidők, a zenekar ekkor már mintegy másfél éves előzetes demója gyakorlatilag minden jelentősebb továbbgondolás nélkül lemezzé vált. Steele már nem sokkal a megjelenés után is hibaként értékelte mindezt, mivel a dalok dühödt, agresszív, semmiféle szabályt nem tisztelő, politikailag finoman szólva is inkorrekt megközelítése nem nagyon jellemezte a közben finoman alakuló végleges zenei irányvonalat. Mindezt még a meglehetősen nyílt, egy pornómagazinból vett borítóval is sikerült megfejelni.

A fentiek eredőjeként a Type O Negative nagyon gyorsan botránybandaként vonult be a köztudatba: a kritikusok egy része nőgyűlölőnek, a többi fasisztoidnak bélyegezte a csapatot. Steele jellemző módon nem igyekezett nyíltan cáfolni ezeket a vádakat, hanem csak a rá jellemző szarkasztikus humorával próbálta kezelni az interjúkérdéseket – majd idővel rá kellett jönnie, hogy ezzel csak olajat öntött a tűzre. Mire a zenekar pályafutása során első ízben Európába érkezett, már állt körülöttük a bál, méghozzá olyannyira, hogy a Roadrunner is csak a fejét fogta, vajon jó ötlet volt-e leszerződtetni őket. Sal Abruscato: „Az első időszak teljesen őrült volt. Egyszerűen senki sem értette, mit csinálunk. A koncerteken a közönség csak lesett: ez meg mi a fasz? Az első turnénkat a Biohazarddal és az Exploiteddal közösen játszottuk, és totális bolondokháza volt az egész, tényleg csak néztem ki a fejemből. Mire átjutottunk Európába, a koncertek felét törölni kellett, mert mindenki rettegett: a klubok bombafenyegetéseket kaptak a balos szélsőségesektől, akik nem értették Peter szarkasztikus szövegeit, és azt hitték, rasszisták vagyunk. A legrosszabb Berlin volt, ahol szórólapokat osztogattak a fotójával, rajta ezzel a szöveggel: HA LÁTOD, ÖLD MEG! A sajtó is állandóan azzal gyanúsítgatta a zenekart, hogy nácik vagyunk. Egy interjúban Joshnak elege lett, és benyögte: de hát én zsidó vagyok! Mire az újságíró: de hát zsidó nácik is vannak! Teljesen abszurd volt az egész... Csak néztem: mit nem értenek? Ez csak zene! Egy őrült brooklyni fickó őrült ötlete!"

0817ton3A lemez eleinte nem fogyott valami jól, de gyorsan rájöttek, hogy a balhék csak extra reklámot hoznak nekik, így Peter innentől kezdve gyakran direkt provokálta a sajtót és azon keresztül a közönséget: „Egyszer adtam egy interjút egy német magazinnak, és megkérdezték, szerintem mennyire népszerű a zenekar. Azt válaszoltam, hogy úgy gondolom, Németországban már népszerűbbek vagyunk Adolf Hitlernél. Azt hittem, vicceset mondtam, mert egyébként tényleg szeretek viccelődni, de nem igazán értették. Á, Mr. Steele, szóval te akkor náci vagy! És ezután kezdődtek a tüntetések, a balhék, a bombafenyegetések... Még a Roadrunner helyi képviselete is bombafenyegetést kapott. De összességében ez az egész csak jót tett a zenekarnak, mert sok lemezt adtunk el a felhajtás miatt. Az emberek egyszerűen túl komolyan veszik a Type O Negative-ot, pedig igazából négy vicces srác vagyunk. Csak annyi a probléma, hogy a jelek szerint rajtunk négyünkön kívül senki sem talál minket annak..." Idővel a kiadó is belátta, hogy a botrányok csak még ismertebbé teszik a csapatot, és koncertlemezt rendeltek tőlük, hogy kihasználják élő hírnevüket. Ehelyett aztán kaptak egy stúdióban élőben rögzített speciális valamit The Origin Of The Feces címen, rajta az első album egyes dalainak kissé átformált változataival és mesterséges közönségzajjal és még pár érdekességgel. Már ez sem nyűgözte le őket túlságosan, az pedig pláne nem, hogy Steele a saját széthúzott ánuszát álmodta a borítóra – ezzel a külcsínnel természetesen nem jöhetett ki az anyag, de miután 1992 májusában egy diszkrétebb frontképpel, EP-ként kihozták, további nyilvánosságot jelentett nekik, főleg, miután Peter ismét adagolt hozzá néhány további sokféle módon értelmezhető, groteszk-ironikus nyilatkozatot a maga éjfekete humorával átitatva.

A banda ekkoriban már nagyban dolgozott a második album dalain is, és úgy álltak neki a munkának, mintha az első igazi lemezüket készítenék. Peter: „Nyugodtan mondhatjuk, hogy a Type O Negative még a Carnivore hamvaiból született meg, és baromi gyorsan el kellett készítenünk a demót, szóval az első lemezre került dalokat egy éjszaka alatt dobtam össze, így lett belőle az a hardcore-os, sludge-os valami. És eleve csak egy demó lett volna az egész... Részeg voltam és dühös, és tényleg négy óra leforgása alatt írtam meg az egészet, fogalmam sem volt róla, hogy gyakorlatilag egy az egyben a demó lesz majd a lemez is... Emiatt aztán az általam sebtiben összerakott dalok csapdájába estünk, és ezért tátongott végül akkora űr a Slow, Deep And Hard és a folytatás zenei világa között. Ha rajtam múlik, biztosan a Bloody Kisses lett volna az első albumunk, mert így baromi egyoldalú képet adtunk a világnak azt illetően, miről is szól a Type O Negative. Az első lemez idején némi nyomás is nehezedett ránk még a Carnivore időkből: nyomjuk gyorsan, mert az emberek zúzni szeretnek... Az igazság azonban az, hogy én elsősorban a lassabb, érzékibb zenéket szeretem. A hardcore például eléggé ki is esett már nálam a képből. A Sabbath, a Beatles, a '60-as évek pszichedelikus muzsikája, a Deep Purple, a Zeppelin, a Judas Priest meg az AC/DC volt ránk hatással, meg még egy csomó minden a Cocteau Twinstől a Dead Can Dance-ig."

0817ton4Ebben az időszakban kezdett kialakulni az a dalszerzői tengely Steele és Silver között, amelynek következtében végül alakot öltött a későbbi jól ismert Type O Negative hangzás. Silver: „Tizenegy éves korom óta ismertem Petert, együtt nőttünk fel, ugyanazokat a zenéket szerettük, hasonlóak voltak a körülményeink is. Nagyszerű dalszerzői kapcsolatban álltunk, ami viszont néha egyszersmind roppant keménynek is bizonyult. Mint valami család: folyamatosan vitatkoztunk és marakodtunk, de a végén mindig olyasmi született, amivel mindketten elégedettek voltunk. Mindkettőnkben rejlett valami olyan, ami a másikban nem, így együtt majdnem kiadtunk egy épelméjű emberi lényt... Peter mindig rengeteg ötlettel érkezett, belefolyt a produkciós munkába is, és én is kiegészítettem a dalait különböző részekkel. Meg persze a többiek is hozzájárultak a végeredményhez, vagyis nem arról volt azért szó, hogy mindent ketten írtunk."

A Slow, Deep And Hard agresszivitása fokozatosan átadta a helyét egy sokkal melankolikusabb zenei világnak. E megszólalás csírái már az első lemezen is jelen voltak, a folytatáson azonban főszerepet kaptak. A sötétség és a súly persze továbbra is megmaradt. Silver: „Dalszerzési szempontból a Bloody Kisses-en sokkal inkább a depresszió és a szenvedés nézőpontjából indultunk ki, míg a Slow, Deep And Hardot teljes egészében a düh vezérelte. Persze alapvetően ugyanazokról az érzésekről van szó, hiszen a depresszió egyfajta feje tetejére fordított düh. De nem féltünk ettől a fejlődéstől." Peter: „A dalainkat elsősorban a veszteségek inspirálták, hiszen az életben egyszer minden jó dolognak vége szakad. Olyasmi ez, amivel roppant nehezen birkózom meg a mindennapokban. Az emberek azt hiszik, hogy a Type O Negative szereti utálni a dolgokat, pedig valójában inkább arról van szó, hogy utálunk szeretni: minden szerelem fájdalommal végződik, hacsak nem tartozol azon nagyon kevés ember közé a világon, aki megtalálja maga mellé a tökéletes partnert, és onnantól kezdve egész életében mellette marad. Nekem a jelek szerint nincs ilyen szerencsém..."

A Type O Negative második albuma 1993. augusztus 17-én került a boltokba Bloody Kisses címmel, és szinte egységes értetlenség fogadta a szakmában. A rockmédia a maga idejében persze a Slow, Deep And Harddal sem tudott mit kezdeni, de a balhéknak köszönhetően ekkorra már azért a legtöbben megtanulták a csapat nevét, és elkönyvelték őket egy sajátos crossover/hardcore/doom hibrid csodabogárnak. Ehhez képest a Bloody Kisses sok tekintetben olyan volt, mintha egy másik zenekar készítette volna. A második Type O Negative album dalai a Slow, Deep And Harddal ellentétben évek alatt álltak össze, de az anyag nagyjából a megjelenés előtt egy évvel már teljesen készen volt. A csapat nem kizárólag friss ötletekből gazdálkodott, a Too Late: Frozen basszusalapjait például még tizenkét-tizenhárom éves korában találta ki Peter, a megközelítés azonban teljesen más volt, mint azelőtt. A düh helyét átvette valami groteszk sötétség, amely mélyen lehúzza a hallgatót, de mégis minden pillanatban ott rejlik a mélyén egyfajta akasztófahumor. A zene nagy részéből pedig kiveszett a crossover, és átadta a helyét valami doom-alapú súlyosságnak, benne bő kézzel mért darkos, gótikus elemekkel, néhol már-már nonszensz módon fogós dallamokkal.

0817ton9

A Bloody Kisses a beszédes Machine Screw intró után a Christian Womannel indul, amely tökéletesen szemlélteti a banda zenéjében a debüthöz képest beállt változásokat. Az álomszerű billentyűs bevezető – nem véletlenül – leplezetlen templomi hangulatot áraszt Peter énekével, majd az ezt követően berobbanó dal páratlan kettősséget hordoz az ólomsúlyú gitároknak és a szinte poposan mézédes vokáloknak, Steele dallamainak köszönhetően. Elsőre fülbe ragadó, tökéletesen felépített szerzemény, benne a Type O hangzás szinte minden elemével: fülledt nászt ül benne a Black Sabbath ihlette doom, a dark vonal és a Beatles a hippikorszak pszichedelikus pop/rock irányzataival, amelyek szintén komoly megtermékenyítő hatást gyakoroltak a bandára. A slágeresség persze csak álca: a dal – szó szerinti szűrőn át – egy olyan nőről szól, aki a kereszt segítségével enyhít testi magányán, bár a sorokat természetesen ezer módon lehet értelmezni. Az építkezés mindenesetre példaértékű, az első rész briliáns módon adja át magát egy billentyűs-higgadt, álmodozós melodikus résznek, amelyből aztán a rövid, de perfekt szóló után átváltanak a levezetésbe, benne minden idők egyik legeltaláltabb proto-Sabbath riffjével.

A kilenc perces nyitás után a folytatás még elementárisabb minden idők legismertebb Type O dalával, a tizenegy perc fölé nyúló Black No. 1 (Little Miss Scare-All)-lal. E dal szintén számos síkon értelmezhető: az alaptéma ugyan egy gót-dark nővel ápolt szerelmi viszony, de akad benne rengeteg szarkasztikus horror-utalás is a Peterre jellemző csavarokkal. A jellegzetesen döngölős témák tetejére érkező nagyívű, teátrális énektémák egészen speciális ízt adnak a számnak, nem is beszélve a kísérteties billentyűs szólamokról, majd a hatalmas, tényleg himnikus refrénről. Sok dalra rásütjük, hogy megarefrénje van: na, hát ennek tényleg az van, igazi kriptapop, méghozzá a jó értelemben – és a legendás „loving you was like loving the dead" betéttel még erre is rá tudnak dobni egy nagy lapáttal. A végeredmény minden idők egyik legtökéletesebb metal himnusza, amelytől nem lehet szabadulni, pedig a szerkezet, a felépítés vagy a hangszerelés minden, csak nem nyilvánvaló. És a középrészbe azért itt is sikerült beékelniük egy gigantikus iommista riffet...

0817ton5Mindenképpen e témák az album húzódalai, elég kijózanítóan is hat utánuk a perverz intróból kibontakozó Kill All The White People, amely a Slow, Deep And Hard megközelítését idézi zúzós, punkos tempójával, csordaüvöltéseivel és az ezeket csak tovább vadító belassulással. A cím és a szöveg pedig jellemzően peteri reakció az őt ért vádakra... Nem is lehetne vele szemben élesebb ellenpontot elképzelni a Seals & Crofts 1972-es Summer Breeze slágerének feldolgozásánál. Tokkal-vonóval együtt zseniális átértelmezésről beszélünk: ott rejlik benne az eredeti lustán fülledt hangulata, csak éppen éjfekete masszába forgatták az egészet. Az eredmény valami teljesen megfoghatatlan, képregényesen sötét romantika, amit aztán tökéletesen bont tovább a kalapálósabb ritmusokkal operáló Set Me On Fire pörgősebb hangvétele, a '70-es évek jammelős érzésvilágát felidéző instrumentalizmusa. Érdemes odafigyelni benne a különböző apróságokra, a zenekar ugyanis teljesen egyedi módon közelítette meg a dolgokat. Silver: „A Type O hangszerelés tekintetében is nagyban elütött a többi zenekartól. Néhol billentyűkkel valósítottuk meg, amit más gitárral csinált volna, máshol basszus helyettesítette a billentyűt, és a gitárok is játszottak billentyűtémákat. Egyszerűen nem voltak szabályok. Megértem, ha valaki azt mondja egy billentyű-orientált dalra, hogy na, ez egy tipikus Josh-és-Peter-dolog, de igazság szerint nem léteztek sztenderdek semmilyen tekintetben a zenekarban. Beleszóltam a gitártémákba, Peter is jött gitárötletekkel, és Kennynek is akadtak elképzelései a billentyűkre. És az a vicces az egészben, hogy egy csomó betétnél, ahol a legtöbben a fejüket tennék rá, hogy éppen egy gitárt hallanak, valójában a billentyűk szólnak, és fordítva. Roppant szabad környezet volt, bármi belefért, nem volt jó vagy rossz, csakis működőképes és nem működőképes ötlet. Különös kombináció, de soha nem kérdőjeleztük meg, hogy így helyes-e a munkamódszer – egyszerűen ez volt a természetes. Mind Beatlesen nőttünk fel, és ők aztán tényleg csináltak rohadt meglepő dolgokat, a hangszerelési megoldásaik hihetetlenek voltak. Olyan módon használták fel a legkülönbözőbb hangszereket, amilyenekre azelőtt soha senki nem gondolt. Peter nagyon belemerült ezekbe az apróságokba, imádta őket. Ami jól szólt, azt szerettük. Néha annyi minden történt a dalokban, hogy utólag nem is nagyon emlékeztünk rá, mit is csináltunk. Annyi mindent pakoltunk egymásra, hogy ma már a fene sem tudja, az adott pillanatban éppen mit hallasz a lemezen..."

0817ton8A We Hate Everyone ismét az első lemez hangulatának maradéka, de annál kissé szofisztikáltabb megközelítéssel: a nyitótempó ismét punkos, de a mélyen dübörgő megszólalásnak, Steele agyontorzított basszusgitárjának és Silver gitárokkal egyenrangú súlyú billentyűinek köszönhetően ez is védjegyszerű. A középrész már újból az 1993-as Type O Negative-ot mutatja a '91-es helyett, még ha egy idő után újra vissza is gyorsítják... Utána azonban a címadó dal ismét tizenegy perces lassú eposza elhozza az abszolút hangulati mélypontot: a tempó épphogy vánszorog, a gitárok valahol csak a ravatalozó alagsorának legmélyén dohognak, a lidércesen csilingelő billentyűk és a vokálok azonban mégis csodásan befogadhatóvá teszik az egészet, bár még így sem ez az a dal, amelyet az ember szombat este feltesz egy buliba menet. Mestermunka a javából, a Christian Woman és a Black No.1 közel egyenrangú társa, még ha nem is annyira ismert, mint azok.

A Too Late: Frozenben kicsit megint ott kísért az első lemez agresszivitása, de inkább csak a felszín alatt, az üvöltős csordavokálokat leszámítva nem igazán robban a feszültség. A zaklatott tempók, a váltások végig kiszámíthatatlanná teszik a dalt, Peter ezerféle különböző hangon nyilvánul meg benne akár elöl, akár a háttérben, és itt tisztán tetten érhető vonzódása az olyan militarista muzsikák iránt is, mint például a szlovén Laibach. Talán a lemez legnehezebb falatja a szám, így jól esik utána a Blood & Fire direktebb megközelítése, kifejezetten rockos húzása és leplezetlen slágeressége. A szitáros Can't Lose You pedig pozitív szájízt hagyva, egyenesen andalítóan zárja le az albumot a maga atmoszférikus hömpölygésével. A Silver által említett páratlan hangszerelési rafinéria itt is teljes szépségében tündököl, egyenesen csodálatos, amint egészen apró kis nüanszokkal, egyre vastagabb vokálokkal, a dallam csűrésével-csavarásával monumentális finálévá teljesítik ki a számot – ami aztán egyszerűen csak megszakad, pedig az ember addigra már úgy érzi, legszívesebben örökké hallgatná. Tipikus Type O humor...

Ami az egyéni teljesítményeket illeti, a Type O-nál sosem ezeken volt a hangsúly, hanem a hangulaton, ám minden fogaskerék a helyén volt Silver markáns, ezerszínű játékától kezdve Hickey melodikusan minimalista szólóin át egészen Abruscato jellegzetes dobolásáig. És persze nem lehet elmenni szó nélkül Steele hangja mellett sem, amelyről először sokan azt hitték, stúdiótrükkökkel keverték ki bizonyos részeknél. Pedig nem... Peter: „Az az igazság, hogy rosszul vagyok ezektől az alacsony tesztoszteronszintű énekesektől, akik szoprán hangon vernyákolnak. Miért jó rettegő kislányként visítani? Miért nem énekelnek inkább úgy, mint a férfiak? Az én hangom természetes adottságként ilyen mély, és nem nagyon hallok másokat, akikre hasonlít." A hangzás szintén tökéletesen passzol a zenéhez, és ugyanolyan védjegyszerű, mint maga a muzsika. Érdekesség, hogy a lemez néhány évvel későbbi, digipak újrakiadásán már nem szerepelt a Kill All The White People és a We Hate Everyone: helyüket egy Suspended In Dusk című vámpíros tematikájú, sötét és beteg atmoszférájú lassulás vette át, de a számsorrendet is teljesen átvariálták, és a beteg intrókat, átkötéseket is kigyomlálták a nóták közül. Szentségtörés vagy sem, de az album ebben a formában talán még jobban kifejti hatását, vagyis cseppet sem volt felesleges a zenekar által megálmodott kísérlet: egységesebb, koherensebb így az összkép, bár ettől még természetesen a két vadabb témát is nagyon szeretem a mai napig.

0817ton2Mint említettem, a lemezt a maga idejében távolról sem fogadta nagy üdvrivalgás. A rocksajtó nem igazán értette, mit csinál a csapat (a magyar Metal Hammerben is egy lesajnáló kritikát kaptak rá, és öt-hat pontokkal a Hangpróba táblázat legalsó régiójában kötöttek ki), de a közönség sem mozdult rájuk túl gyorsan. Olyannyira nem, hogy egy ideig úgy tűnt: a zenekar nem is nagyon lesz képes továbblépni. A korábban figyelemfelkeltőnek bizonyult nyilatkozatok ekkoriban már inkább a börtönüknek tűntek, és az album vártnál gyengébb eladásai miatt a kiadó is kezdte elveszíteni bennük a bizalmat. Mindez odáig vezetett, hogy néhány hónappal a megjelenést követően Abruscato átült a Life Of Agonybe, akiknek eredetileg csak session-jelleggel dobolta fel az 1993 őszén megjelent River Runs Red albumot. Sal: „A Bloody Kisses megjelenésekor a csapat már négy éve létezett, de mindössze két botrányokkal szegélyezett kis turnét csináltunk, a Slow, Deep And Hard pedig tök szarul fogyott. Így aztán amikor kijött a kettes lemez, senki sem tudta, mi vár ránk. Peter éppen ezért nem is akarta feladni a normális melóját, és ezen rengeteget veszekedtünk akkoriban. Volt egy állása a New York-i közterület-felügyeletnél, amit nem akart elveszíteni, én pedig baromi önző dolognak tartottam ezt, mivel mi mindannyian a bandára akartunk koncentrálni. Sajnálom, hogy éretlen fejjel képtelenségnek bizonyult rendezni a helyzetet, de mindketten túl büszkék voltunk ahhoz, hogy engedjünk az igazunkból. Peter kemény főnök volt, és mindenkitől sokat várt. Minden egyes apró kibaszott részletet ő akart megszabni, így ha nem értettél vele egyet, küzdeni kellett. Néha iszonyatos hülyeségeken marakodtunk, de amikor huszonéves vagy, és lemezt készítesz, igazából lövésed sincs róla, mit csinálsz. Nagy a pofád, és kibaszott sok szarságot dumálsz..."

A zenekar nem torpant meg, Johnny Kellyvel folytatták tovább – és valami csoda folytán az MTV-nél ekkoriban hirtelen valakinek megtetszettek. Ugyan a Christian Woman és a Black No.1 még vágott-finomított verzióban is hosszúnak számított, a Headbanger's Ball 1994 elején valamiféle sugallatra játszani kezdte a szintén eredeti képi világú klipeket, így a Type O Negative eljutott egy olyan közönségréteghez is, amely korábban nem hallott a botrányos nyilatkozatokról, Steele dalainak álmodozós, különleges hangulata, dallamvilága azonban egyből megtetszett neki. A csapat iránt hirtelen elkezdtek érdeklődni a koncertszervezők, és amikor 1994 nyarán bekerültek az ekkoriban éppen John Corabival felálló Mötley Crüe aktuális amerikai turnéjára nyitócsapatként, hirtelen azon vették észre magukat, hogy az ő kedvükért több ember jön le a bulikra, mint az aktuális Motley Crue lemezzel hatalmasat bukó főattrakció miatt. A következő időszakban további sikeres turnék következtek előzenekarként a Nine Inch Nails, a Queensryche, a Danzig és a Pantera előtt, kivétel nélkül komoly méretű, többezres csarnokokban, illetve arénákban. A banda 1994 őszén szerepet kapott a Black Sabbath előtt tisztelgő Nativity In Black feldolgozáslemezen is, méghozzá a névadó dallal, és verziójukat maga Geezer Butler nevezte a valaha született legjobb Sabbath feldolgozásnak.

0817ton6

Eközben a Bloody Kisses folyamatosan fogyott a boltokban az Atlanti-óceán mindkét partján, és 1995 első felében megtörtént az, amiről előzetesen senki sem mert volna álmodni: átlépte az Egyesült Államokban az 500 ezres eladási példányszámot. Az album ezzel nem csak a Type O Negative, de a Roadrunner kiadó első amerikai aranylemeze is lett. Peter ezután ismét a lehető legjobban időzített, amikor az év nyarán levetkőzött a Playgirl magazinnak, és megmutatta nem mindennapi méreteit a lap hasábjain. Az aktuális szám az újság történetének egyik legnagyobb példányszámban elkelt kiadása lett, és ismét hatalmas sajtónyilvánosságot biztosított a Type O Negative-nak. Nem is csoda, hogy a kiadó ekkorra teljesen megvadult, és amolyan vezérhajóként tekintett a zenekarra: óriási nyomást helyeztek Steele-ék vállára, hogy írjanak további slágertémákat. Ugyan ezeket nem kapták meg, de az 1996-os folytatás, az October Rust mindenképpen tekintetbe vette a cég szempontjait is: a romantikus hangulat még inkább kiteljesedett, a brutálisan tömény doom riffek pedig megritkultak. Arra azonban ez a szövevényes zeneiségű, szintén roppant mély és igényes anyag is alkalmatlan volt, hogy szintekkel lökje feljebb a semmiféle skatulyába nem passzoló csapatot. Népszerűségük Európában is ekkoriban tetőzött, de sosem lettek mainstream szupersztárok.

Később a Roadrunner is belátta tévedését a melodikusabb vonal erőltetése terén, és leszállt Peterékről: miután az ezredforduló környékén a Bloody Kisses beplatinázódott, és ezzel a cég első milliós példányszámban elkelt kiadványa lett az Államokban, mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a tábor elsősorban a markánsabb vonalat várja a csapattól. Más kérdés, és messzire vezet, hogy mennyire volt képes élni lehetőségeivel és bizalmi tőkéjével a későbbiekben a Type O Negative, hiszen idővel körülöttük is lecsengett a nagy őrület, és Steele súlyos depressziója, illetve a nehézségeket csak tovább fokozó kokain- és alkoholproblémái roppant küzdelmessé tették az előttük álló további éveket. Abruscato: „Amikor a zenekar tagja voltam, Peter mindig józan volt, csak néha ivott egy kicsit. Még azért is állandóan cseszegetett, ha elszívtunk egy kis füvet, hippi drogfüggőknek nevezett minket, meg ilyenek. Nem is nagyon akartam elhinni, amikor már évekkel a kilépésem után először hallottam róla, hogy drogproblémái vannak..."

0817ton7Steele magánéleti zűrjei mellett köztudottan a turnééletet is elég nehezen viselte, és a nyakába szakadt népszerűség sem volt feltétlenül ínyére. Kenny Hickey: „Peter tényleg művész volt, méghozzá abban az értelemben, hogy azért alkotott, mert szüksége volt erre. A Slow, Deep And Hard azért született, mert az a ribanc kitépte a szívét, így aztán kiírta magából a fájdalmát, mert muszáj volt kiírnia. Soha nem akart igazán turnézni, soha nem akart rocksztár lenni, leszarta ezt az egészet. Mindig azt mondta, hogy úgy érzi magát a színpadon, mint egy hatalmas idióta. Teljesen jól ellett volna azzal, ha otthon, a pincében írogatja a dalait, évente kihoz egy-két lemezt, közben meg dolgozik a közterületeseknél és kocsikázik a Grand Prix-jével. Szüksége volt a rendre és a rendszerességre, attól érezte jól magát, ha előre tudta, mit kell csinálnia az adott napon. Ha túlságosan stresszesnek bizonyult a turnéélet, képes volt felkapni egy partvist, és lesöprögetni a színpadot egy arénában! De azért az első évek során kialakult nála egy rutin a koncertezés időszakára is. Úgy is mondhatnánk, hogy szervezett káoszban élt. Akármi is történt, igyekezett valamiféle szervezettséget vinni a mindennapokba, mert csak így volt képes alkalmazkodni hozzájuk." Az 1999-es World Coming Down, a 2003-as Life Is Killing Me és a 2007-es Dead Again mindenesetre hozta a csapattól elvárhatót, de olyan kerekre csiszolt, megkerülhetetlen produkcióra már nem voltak képesek, mint a Bloody Kisses. És mindezt sajnos nyugodtan jellemezhetjük a sztori végeként is, hiszen Steele 2010. április 14-én szívelégtelenségben elhunyt, nélküle pedig a Type O Negative is értelmét vesztette.

Nehéz és teljesen értelmetlen is lenne belemenni annak elemzésébe, miért volt fontos az 1993-as album, amely minden idők egyik legkevésbé nyilvánvaló platinalemezes csapatává tette a Type O Negative-ot. Az azonban biztos, hogy a Bloody Kisses az elmúlt húsz évben semmit sem veszített erejéből vagy eredetiségéből, és Peter Steele-re elsősorban örökké e mestermű révén emlékezik majd a világ. Abruscato: „A Bloody Kisses a legjobb lemezek egyike, amelyen csak valaha is játszottam. Tényleg hatalmas album, és a maga idejében fogalmam sem volt róla, hogy egy olyan anyagot készítünk, ami a metal világában majdhogynem Pink Floyd státuszba kerül majd. Zenészként éreztem, hogy nagyon erős, hiszen a furcsa ritmusváltások és a dallamvilág egyaránt teljesen egyedi arculatot kölcsönzött neki. Szóval tudtuk, hogy jó lemezt csinálunk, de azt nem, hogy azzá növi ki magát, ami végül lett belőle. Voltak időszakok a kilépésem után, amikor már bántam is a döntésemet, mert arra gondoltam: ó, basszus, most meg mekkora turnékat csinálnak... A későbbi lemezek kicsit már egyformán szóltak, de az is Peter dalszerzői stílusának volt köszönhető. Művész volt, és úgy játszott, ahogy szeretett. De számomra mindenképpen a Bloody Kisses jelenti a csúcspontot, ami elsősorban a zenekar akkori belső összhangjával áll összefüggésben. Ennek következtében lett az albumból az, ami lett."

Vagyis a '90-es évek egyik legeredetibb, legkerekebb és legszerethetőbb metal albuma.

 

Hozzászólások 

 
+3 #26 Lacza Gergely 2013-08-21 09:48
Best, best, best, best, Number One... Valóban alapmű.
Idézet
 
 
+6 #25 Dead again 2013-08-20 11:25
Alapmű.

Ha már Peter Steele meg kívánságkosár is, akkor valamikor írhatnátok a Carnivore-ról is (mondjuk a Retaliation albumról), mert az is igen odabaszott. :)
Idézet
 
 
+8 #24 queensryche999 2013-08-19 21:43
*A dobgépes dolgot én is utólag tudtam csak meg a netről pár éve, beszéltem dobossal is erről és azt kell mondjam, hogy azon kevesek közé tartoznak, akik megtudták úgy oldani, hogy ne legyen zavaró, sőt fel se merüljön az átlag hallgatóban, hogy dobgép.
Idézet
 
 
+8 #23 queensryche999 2013-08-19 21:33
Csatlakozom a posztért köszönetet mondók sorához. Meghatározó zenekar volt (és lesz ) az életemben. Mi ugye még nem az internet révén ismertük meg ezeket a zenéket a '90-es évek elején, volt idő ízlelgetni-érlelni a kazettás magnóban. :) Tény, hogy az a fajta érzelmi kötődés, ami az internet előtt jellemezte a zenehallgatást a vásárolt/átmásolt kazik, később CD-k éveiben, kiveszett, legalábbis sokkal kevésbé jellemző. Ma is hat rám egy-egy zenekar kiváló friss lemeze, tudok érte 'rajongani', de 3 nap, vagy egy hét múlva jön a következő, mert dömping van. Nem ugyanaz, mint régen, na - nem tehetek róla, ez ilyen nosztalgikusra sikeredett. Érdekes, nálam - bár én is ezzel a lemezzel ismertem meg a zenekart -, nem ez a csúcspont. Szerintem a "tájpónak" két csúcspontja (illetve mélypontja - legyünk hűek Peterhez :)) volt; az egyik zenei komplexitás tekintetében, a másik pedig az iszonyúan mély és depresszíós tájpós hangulat tekintetében. Előbbinél az October Rust a non plus ultra, utóbbinál pedig a World Coming Down, ami szerintem a zenetörténet valaha megírt legnegatívabb, pince-mély zenéje lett. A Life Is Killing Me ezek keveréke volt, a Dead Again pedig egy, a klasszikus zenekari időket idéző lemez - mindkettőt szeretem. Ha őszinték vagyuk, kevés valóban pótolhatatlan zenész van. Ilyen pl. Dime, vagy Ronnie James Dio, de ilyen Peter Steele is. A halálhírével pontosan tudtam, hogy a zenekarnak vége és csak reméltem, hogy Josh-ék is okosan így fognak dönteni. Szerencsére nem kellett csalódnom.
Idézet
 
 
+4 #22 Equinox 2013-08-19 11:25
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - QRman:
Ha már kívánságműsor Danzig I nem lesz valamikor?:) Idén 25 éves.

Csak a saját nevemben tudok válaszolni, mert azt nem tudom, hogy a többiek akarják-e érinteni valamikor, de én inkább a Lucifuge-ról írok majd egyszer szerintem. A How The Gods Kill meg volt pár éve.

nekem az első Danzig a kedvencem, szerintem ezen a Type O-n vannak nagyon danzigos vokálozások is itt-ott, hatása lehetett Peternek az öreg.
Idézet
 
 
+3 #21 Draveczki-Ury Ádám 2013-08-19 04:08
Idézet - QRman:
Ha már kívánságműsor Danzig I nem lesz valamikor?:) Idén 25 éves.

Csak a saját nevemben tudok válaszolni, mert azt nem tudom, hogy a többiek akarják-e érinteni valamikor, de én inkább a Lucifuge-ról írok majd egyszer szerintem. A How The Gods Kill meg volt pár éve.
Idézet
 
 
+4 #20 QRman 2013-08-18 14:36
Ha már kívánságműsor Danzig I nem lesz valamikor?:) Idén 25 éves.
Idézet
 
 
+7 #19 Pajor Péter 2013-08-18 13:53
Ez az a lemez ami tini éveim filmzenéje lehetett volna ( az October detto ) egyszerűen minden száma zseniális a suspended in dark is meg a vadulások is 10 ből 1000 pont ja és Pete humora is zseniális legalábbis amennyi az interjúkon átjött...
Idézet
 
 
+13 #18 Draveczki-Ury Ádám 2013-08-18 03:44
Idézet - ddrum:
Nem nagyon voltak élő dobok a lemezeiken az utolsó egy-kettőt leszámítva, ezt olvastam pár éve.

Az October Rust, a World Coming Down és a Life Is Killing Me készült dobgéppel.

River Runs Red pedig októberben.
Idézet
 
 
+3 #17 Equinox 2013-08-17 20:54
Idézet - ddrum:
http://hammerworld.hu/2010/04/16/peter-steele-rip-az-utolso-hammerworld-interju-2007-bol/

Majdnem jól emlékeztem

na én is csak majdnem, és megjegyzem, hogy azért még mindig furcsa, hogy lemezek sora készült el élő dob nélkül.
Idézet
 
 
+2 #16 ddrum 2013-08-17 19:14
http://hammerworld.hu/2010/04/16/peter-steele-rip-az-utolso-hammerworld-interju-2007-bol/

Majdnem jól emlékeztem
Idézet
 
 
+6 #15 Equinox 2013-08-17 16:44
Idézet - ddrum:
Nem nagyon voltak élő dobok a lemezeiken az utolsó egy-kettőt leszámítva, ezt olvastam pár éve.

én is ezt akartam most megkérdezni, Ádám, amit kutattál a lemezről a napokban, ehhez mit tudsz hozzáfűzni? Ma természetesen a cikk hatására újra meghallgattam, nem tudom, mire vélni a gépdobos dolgot.

Life of Agonyt én is támogatom, isten lemez a RRR, de az U és SSS is jó nagyon.
Idézet
 
 
+8 #14 the bandit 2013-08-17 13:18
Csodálatos album, az a néhány hosszabb monumentális tételek, pedig afféle fekete szimfóniaként is értelmezhetőek. Akkora az érzelmi többlet az albumon, amely általában a könnyűzenében is ritkaságszámba megy....fel is kell rakni az albumot ma + begyűjteni a Type O életmű még hiányzó darabjait
Idézet
 
 
#13 ddrum 2013-08-17 13:08
Nem nagyon voltak élő dobok a lemezeiken az utolsó egy-kettőt leszámítva, ezt olvastam pár éve.
Idézet
 
 
+9 #12 Valentin Szilvia 2013-08-17 11:59
Idézet - Davidian:
Örök kedvenc. Sal Abruscato barátunk pedig hihetetlenül szerencsés, hogy dobolhatott egy másik alap lemezen, a LOA River Runs Red-jén... Igazi Klasszikushock anyag az is, mikor kerül sorra? :)


Előbb-utóbb sort kerítünk arra is! :)
Idézet
 
 
+6 #11 józsi 2013-08-17 11:11
Idézet - pumpika666:
Idézet - Molnár Gábor Ákos:
Hát igen.A magyar Metal Hammer nagy mester volt a melléfogásban.Valahol még megvan az a szám,ahol a Panterát egy újabb felesleges Metallica kópiának titulálták.Miközben az újság meg tele volt Osszián és mindenféle uncsi NWOBHM dicshimnuszokka l :).Remek így elolvasni egy teljes értékű cikket egy régi kedvencről,amel yik annó megmutatta,hogy a nemcsak a death és thrash metál az egyetlen út.

a cowboys és a vulgar lemezeknél is metallicáztak rendesen, csak míg a cowboys elég jó pontokat kapott, addig a vulgart lehetesezték, pedig mekkora lemez volt.
hammernél sosem értettem bizonyos zkarok állandó nyomását, az ossián-t kis túlzással ők utáltatták meg velem+endre a számtalan "remekművel", amit kiadott az elmúlt 15 évben



Egész egyszerűen azért nyomatja a Hammer az Ossian-t, mert az Ossian lemezeit ők adják ki.
Idézet
 
 
+11 #10 Davidian 2013-08-17 11:05
Örök kedvenc. Sal Abruscato barátunk pedig hihetetlenül szerencsés, hogy dobolhatott egy másik alap lemezen, a LOA River Runs Red-jén... Igazi Klasszikushock anyag az is, mikor kerül sorra? :)
Idézet
 
 
+6 #9 abdul 2013-08-17 10:30
most hallgatom a digipack változatot a youtube-on, sajnos az eredeti annyira belémégett, hangról hangra, hogy már a folytatásnál felkaptam a fejem, csak a végén jön a black no.1... a két gyors dal nélkül meg bizony kiherélték a lemezt. hatalmas kedvenc persze.
...és hogy az october meg a world mennyire más lett, noha tempó, dallam tekintetében valahol mégis ikertestvérek, az a zenekar zsenialitását mutatja.
Idézet
 
 
+7 #8 Equinox 2013-08-17 09:37
Idézet - Chris92:
Mestermű, mint körülbelül minden, ami a Type O kezei alól kikerült (igen nekem még a Slow, Hard and Deep agressziója is nagyon fekszik), a cikk pedig szokás szerint az a hihetetlenül részletgazdag, érdekfeszítő olvasmány, mint amit már megszoktam.

Nekem is tetszik a Slow agressziója. És van azon szép súlyos doom is, szóval nem rossz lemez egyáltalán szerintem sem.
Idézet
 
 
+12 #7 Equinox 2013-08-17 09:36
Adott ponton ezzel a lemezzel keltem-feküdtem, mikor megismertem (ugye más hangulat kell ezekhez a dolgokhoz, nem tudok doomra vagy AORra kelni, és black metalra se lefeküdni). Mindent tud, a 2 hosszú szám meg sláger, anynira atipikus minden ezen a bandán, hogy hihetetlen. A gyors HC-s számokat is szeretem. Nem is tudtam a másik verzióról, utánanézek az "új" számnak.

Nálam amúgy az October Rust kicsit még ennél is nagyobb kedvenc, de ez a 2 a TON 2 főműve szerintem. RIP Peter!

Parádés cikk, de ezt is vártuk!
Idézet
 
 
+11 #6 pumpika666 2013-08-17 09:33
Idézet - Molnár Gábor Ákos:
Hát igen.A magyar Metal Hammer nagy mester volt a melléfogásban.Valahol még megvan az a szám,ahol a Panterát egy újabb felesleges Metallica kópiának titulálták.Miközben az újság meg tele volt Osszián és mindenféle uncsi NWOBHM dicshimnuszokka l :).Remek így elolvasni egy teljes értékű cikket egy régi kedvencről,amel yik annó megmutatta,hogy a nemcsak a death és thrash metál az egyetlen út.

a cowboys és a vulgar lemezeknél is metallicáztak rendesen, csak míg a cowboys elég jó pontokat kapott, addig a vulgart lehetesezték, pedig mekkora lemez volt.
hammernél sosem értettem bizonyos zkarok állandó nyomását, az ossián-t kis túlzással ők utáltatták meg velem+endre a számtalan "remekművel", amit kiadott az elmúlt 15 évben
Idézet
 
 
+19 #5 Molnár Gábor Ákos 2013-08-17 09:17
Hát igen.A magyar Metal Hammer nagy mester volt a melléfogásban.Valahol még megvan az a szám,ahol a Panterát egy újabb felesleges Metallica kópiának titulálták.Miközben az újság meg tele volt Osszián és mindenféle uncsi NWOBHM dicshimnuszokka l :).Remek így elolvasni egy teljes értékű cikket egy régi kedvencről,amel yik annó megmutatta,hogy a nemcsak a death és thrash metál az egyetlen út.
Idézet
 
 
+9 #4 Abracadabra 2013-08-17 09:08
RIP Peter Steele. Könnyfakasztóan szép összefoglaló.
Idézet
 
 
+12 #3 Chris92 2013-08-17 08:52
Mestermű, mint körülbelül minden, ami a Type O kezei alól kikerült (igen nekem még a Slow, Hard and Deep agressziója is nagyon fekszik), a cikk pedig szokás szerint az a hihetetlenül részletgazdag, érdekfeszítő olvasmány, mint amit már megszoktam.
Idézet
 
 
+14 #2 grand magus 2013-08-17 08:35
Újfent köszönet az írásért.Megkerülhetetle n alapmű.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Megadeth - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Apocalyptica - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 8.