Shock!

december 12.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Trouble: Trouble

1010trouble1November 13-án immáron harmadszorra lép fel Budapesten az underground doom-színtér egyik alapcsapata, az amerikai Trouble. A zenekar eddig mindkét ízben más frontemberrel látogatott Magyarországra, hiszen 2007-ben a klasszikus felállás énekese, Eric Wagner, 2009-ben az átmeneti megoldásnak bizonyult Kory Clarke, idén pedig az Exhorderből, a Floodgate-ből vagy az Alabama Thunderpussyból ismert Kyle Thomas vezeti majd őket. Ehhez képest ugyanakkor a turné apropóját a tavalyi The Distortion Field mellett az adja, hogy idén harminc éve jelent meg a banda bemutatkozó albuma. Mi azonban most csakazértsem utóbbit vesszük górcső alá, hanem a Trouble másik definitívnek tekinthető albumát, amely új korszakot nyitott a karrierjükben.

megjelenés:
1990. február 13.
kiadó:
Def American
producer: Rick Rubin

zenészek:
Eric Wagner - ének
Rick Wartell - gitár
Bruce Franklin - gitár
Ron Holzner - basszusgitár
Barry Stern - dobok

játékidő: 42:19

1. At The End Of My Daze
2. Wolf
3. Psychotic Reaction
4. A Sinner's Fame
5. The Misery Shows (Act II)
6. R.I.P.
7. Black Shapes Of Doom
8. Heaven On My Mind
9. E.N.D.
10. All Is Forgiven

Szerinted hány pont?
( 30 Szavazat )

A chicagói Trouble a legpatinásabb amerikai heavy metal-csapatok egyikeként kezdte pályafutását 1979-ben Rick Wartell és Bruce Franklin gitárosok, Eric Wagner énekes és Jeff Olson dobos jóvoltából. Elsősorban a Black Sabbath és a Judas Priest hatásait tükröző muzsikájukkal gyorsan nevet szereztek maguknak a forrongó undergroundban, és Sean McAllister basszusgitáros csatlakozásával végül megszilárdult a felállásuk is. A kezdeti turnék után először Brian Slagel 1983-as Metal Massacre III válogatáslemezén debütáltak a szélesebb nagyközönség előtt, majd 1984-ben Slagel cégénél, a Metal Blade-nél adták ki első nagylemezüket, rajta olyan megkerülhetetlen dalokkal, mint a The Tempter, az Assassin vagy a Bastards Will Pay.

Miközben ezekben az években az amerikai metalbandák elsősorban gyorsasági versenyt játszottak egymással a thrash felívelése révén, a Trouble kilógott ebből a mezőnyből: első albumuk jóval lassabb és dallamosabb volt, ám a maga nemében ugyanolyan súlyos, mint a velük egyébként baráti viszonyt ápoló kortárs thrashereké. Ebben Wartell és Franklin míves, elsősorban Tony Iommi által ihletett riffelése mellett az a bizonyos betonkeménységű, sűrű gitársound is közrejátszott, amelynek ebben az időben nem nagyon akadt párja a színtéren. Wartell: „A korai időszakban még nem voltak digitális hangolóink meg hasonló cuccaink, simán csak a fülünket használtuk. A mélyebb hangolás véletlen eredménye volt: csak szórakoztunk, aztán észrevettük, hogy minél lejjebb hangoljuk az E-húrt, annál mocskosabb módon szól a zene. Csak néztünk egymásra: de hiszen ez kurva súlyos! Aztán komolyabban is megvizsgáltuk a dolgot, és rájöttünk, hogy D-re hangolva eszméletlenül jól szólnak a gitárjaink meg a dalaink."

1010trouble2

Nem véletlen, hogy egyes korabeli legendák szerint bizonyos más csapatok is elég sokat tanultak tőlük ebben az időszakban: maga Bruce Franklin is több interjúban beszélt arról, hogy mielőtt elrepültek volna Koppenhágába felvenni a Ride The Lightningot, James Hetfield és Kirk Hammett egy észak-kaliforniai Trouble-koncert után igen hosszú időt töltött a színpadon a Trouble gitárbeállításainak tanulmányozásával. Wartell szerint a dolog ennyire azért nem volt direkt, de tény, hogy a Metallica sosem rejtette véka alá, mennyire szeretik a chicagóiakat: „Sokat játszottunk a korai időszakban San Franciscóban, ők pedig mindig lejöttek a bulikra, aztán együtt lógtunk. Néha a színpadra is feljöttek és jammeltünk, meg Isten tudja, mi mindent csináltak még ott fent... Komolyra fordítva a szót: tényleg azt gondolja bárki is, hogy a Metallica rászorult a gitárhangzásunk lenyúlására? Már akkoriban is rengeteg lemezt adtak el... Én csak annyit tudok biztosan, hogy ott játszottak velünk, a többi pedig pletyka. James mindig is Trouble-rajongónak számított, a korai időnkben tényleg minden friscói bulinkon ott volt a Stone-ban. Feljött egy-egy dalra, aztán a backstage-ben toltuk a söröket, és jól elvoltunk. Ezer éve ismerjük. És amikor ma látom, hogy a farmermellényén ott virít a Trouble-felvarró, arra gondolok: ennél jobb promóció egyszerűen nem létezik."

A Saint Vitus párhuzamosan megjelent debütje mellett a Trouble első anyaga hosszabb távon az egyik leginkább megtermékenyítő hatású albumnak számított a korabeli undergroundban, ám nem aratott különösebb kereskedelmi sikert, és ugyanígy az 1985-ös, még súlyosabb és sötétebb The Skull sem. A skatulyázhatatlanság mellett ebben alighanem az a rossz marketingstratégia is közrejátszott, amivel Slagel futtatta a bandát: noha a csapat egyes tagjai sosem titkolták vallásos meggyőződésüket, direkt módon nem számítottak keresztény bandának, a Metal Blade mégis white metalként igyekezett legyömöszölni őket a közönség torkán. Mivel azonban ezt a megjelölést akkoriban a bibliadobáló, darázscsíkos kosztümökben játszó, sokkal militánsabb módon papoló Stryperre volt még szokás ráragasztani, a Trouble súlyosabb zenéjének potenciális célközönségét inkább elriasztotta a dolog. Eric Wagner: „Jobb lett volna, ha a Metal Blade előzetesen minket is megkérdez erről az egész white metal-dologról... Az akkortájt futó bandák, a Slayer, a Mercyful Fate meg a többiek mind sötét szövegekkel dolgoztak, és mindenki azt hitte róluk, hogy sátánisták, miközben egyébként nem is voltak azok. Én másképp nőttem fel, szóval kicsit csavartam egyet a szövegvilágon is: raktam beléjük egy kis reményt, de azért ugyanannyit emlegettük Lucifert is, csak másként. A Metal Blade nem igazán tudta, mit kezdjen ezzel, így aztán előjöttek ezzel a white metal-skatulyával, ami aztán azt eredményezte, hogy egy csomóan elkezdtek minket összemosni a keresztény bandákkal. A kereszténység, a hit egy dolog, viszont onnantól kezdve, hogy megcímkéznek, egy csomóan nem fognak esélyt adni a zenének: inkább a skatulyával törődnek, nem pedig önálló véleményt alkotnak. Időbe telt, mire megszabadultunk ettől a címkétől. Emlékszem, még amikor leszerződtünk a Def Americanhez, akkor is ezzel a címmel jelent meg egy újságcikk: Keresztény rockerek vagy részeg metalosok? Pedig nem akartam én megmenteni senki lelkét, simán csak éltem a saját életemet..."

1010trouble3Ma már talán anakronisztikusan hangzik, hogy az ilyesmi problémát jelenthetett, pedig a '80-as évek jóval vonalasabb, zártabb metalos szubkultúrájában igenis ártott a csapatnak a vallásos vonal direkt kihangsúlyozása. Wartell: „A white metal címke Brian Slagel ötlete volt, és kizárólag marketingszempontok húzódtak meg a dolog hátterében. Akkoriban ugye egy kiadónál dolgoztunk a Slayerrel, voltak is közös bulijaink, Brian pedig előjött ezzel a nagyszerű elképzeléssel, hogy akkor ott lesz egy white metal- meg egy black metal-banda a turnén... Mi meg el sem hittük, amikor megláttuk az első hirdetéseket a magazinokban meg a fanzine-ekben. Egymásra néztünk, és azt kérdeztük: mit csinál ez a csávó? Kinyírja a zenekart! Ennek az egésznek tényleg komoly hatása volt, hiszen azóta évtizedek teltek el, az emberek pedig még mindig beszélnek a dologról. És sajnos már akkor is pontosan tudtuk, hogy ez lesz a vége... Egyszer leültünk Briannel és a tudtára adtuk, mennyire rosszul érintett minket ez az egész, hiszen mi csak egy metalbanda vagyunk. Ma már millió alstílust tartanak számon, de amikor '84-'85 környékén elkezdtünk lemezeket felvenni, még nem is igazán léteztek kategóriák: ha súlyosan játszottál, egyszerűen csak metal voltál, és kész. És ez nekünk meg is felelt."

Miután a csapat a The Skull-lal sem tudott érdemben előrelépni, egységük megbomlott: Wagner drogproblémái sokat rontottak a hangulaton, McAllisternek mennie kellett, Olson pedig egy idő után úgy döntött, inkább zenei tanulmányaira koncentrál, és filmzenei szakon el is végezte a bostoni Berklee-t, ahová ugye a Dream Theater tagjai mindössze egy évet jártak, tévesen mégis mindenki azt emlegeti a mai napig, hogy itt szereztek oklevelet. (Jellemző a Trouble-t ekkoriban körüllengő előítéletekre, hogy sokan a mai napig azt hiszik: Jeff azért lépett ki, mert lelkipásztor szeretett volna lenni.) Ilyen előzmények után nem csoda, hogy a Ron Holzner basszusgitárossal és Dennis Lesh dobossal felvett, 1987-es Run To The Light nem ért két elődje nyomába. Wagner: „A Run To The Lightra mai fejjel inkább amolyan átmenetként tekintek vissza, hídként, ami a negyedik lemezhez vezetett minket. Igyekeztünk kicsit szerteágazóbbra venni a figurát, szélesíteni a látókörünket dalszerzői szempontból, de azt a lemezt kedvelem a legkevésbé az összes albumunk közül, és ennek nem is elsősorban a dalok, hanem a keverés jelenti az okát. Egyenesen utálom, ahogy szól. Talán Bruce-nak még ma is megvan a nyers keverés, és az sokkal közelebb állt az első két albumhoz, mint a végleges, ott még sokkal súlyosabb az összkép. Persze az is tény, hogy kicsit kerestük az utunkat, pszichedelikusabb irányba akartunk haladni a doomos vonal felől, ezért lett másmilyen a végeredmény."

1010trouble4A Trouble az újabb anyagi bukta után teljesen újjáépítette magát: miután lenyomták a sikertelen harmadik lemez turnéit, hosszabb szünetre vonultak, és átgondolták működésüket. Az igazi fordulópontot persze az jelentette, amikor felbukkant mellettük Rick Rubin, a Def American kiadó befolyásos tulajdonosa és főnöke, aki elsősorban hip hopos vonalon szerzett magának nevet, ám a Slayer Reign In Blood és South Of Heaven albumai révén ekkorra már a metalszíntéren is ünnepelt figurának számított. Az ősrock-fanatikus Rubin valósággal beleszeretett a Trouble hangzásába, hiszen az első két album alapján nyilvánvaló volt: ha összeáll náluk a kép, sabbathos metalt gyakorlatilag senki sem játszik náluk jobban a világon. Így aztán a csapat annyi nehéz év után aláírhatott a Def Americanhez, és Rubin producerkedésével kezdték meg a negyedik lemez munkálatait. Első lépésben persze kerítettek egy új dobost a turnén játszó Ted Kirkpatrick (lásd még Tourniquet) helyére, ő ugyanis nem akarta vállani a fix tagságot a bandában. A megfelelő embert a Zoetrope-ban bizonyított Barry Stern személyében találták meg.

Noha Rubin nemtörődöm produceri hozzáállásáról manapság elég sok negatív híresztelés terjeng a szakmában, a Trouble sorsát tényleg szívén viselte: a csapat is elismeri, hogy mind a pre-produkciós szakaszban, mind a felvételek során jelentős mértékben befolyásolta a folyamatok menetét. Wagner: „Rubin tanított meg minket igazán arra, miként tudunk valóban hatásos dalokat írni. Előtte is rengeteg jó ötletünk volt, de nem mindig tudtuk ezeket tényleg a lehető legjobban összeilleszteni. Vele ezzel szemben úgy kezdtük a munkát, hogy elemeire bontottuk a megírt nótákat, és az ő vezénylete alatt ismét összeraktuk őket." Wartell: „Nagyon sokat tanultam Ricktől a produceri munka mibenlétéről. Később ezek a tapasztalatok tették lehetővé, hogy én magam is vállaljak ilyen munkákat más zenekarok mellett. Az alapvető ritmusfelvételeknél mindig végig ott volt, aztán hagyta, hogy a magunk útját járjuk, és csak éjszakánként járt le a stúdióba, amikor már nem voltunk ott. Ilyenkor meghallgatta, mire jutottunk a dalokkal. Amolyan éjjeli bagoly... És amikor másnap reggel visszamentünk, hogy újrakezdjük a munkát, mindig ott találtunk tőle pár oldalnyi jegyzetet azokkal az ötletekkel, javaslatokkal, amiket összeírt. Minden nap dolgoztunk, és néha ilyenkor is lejött, de alapvetően nem ez volt a jellemző: inkább egyedül, egész éjszaka hallgatta a napközben készített felvételeinket."

A zenekar szívét-lelkét beletette a lemezbe, és ugyan a hollywoodi munkakörnyezet nem könnyítette meg éppen a koncentrációt, már a felvételek során nyilvánvalóvá vált, hogy a végeredmény minden tekintetben új szintekre juttatja majd el őket. Ebben persze a korábbiaknál hosszabb érlelési folyamat is közrejátszott, hiszen azelőtt csak a hibátlan első lemez dalain ültek annyit, mint a friss szerzeményeken. Vendégként pedig ismét felbukkant mellettük a tékozló fiú, Jeff Olson, aki már a Run To The Lighton is billentyűzött egy dalban, és most is szintetizátoros futamokkal erősítette az összképet. Nem csoda, hogy a végül 1990. február 13-án megjelent lemezzel mindenki roppant elégedett volt, beleértve ebbe magát Rubint és a zenekart is. Wagner: „Nagyon sok energiát fektettünk az album elkészítésébe, nem véletlenül telt el három év a Run To The Lighthoz képest. Megírtuk a dalokat, aztán két hónapig dolgoztunk amolyan előkészítő jelleggel már Rick társaságában. Odatettük magunkat, és baromi céltudatosan melóztunk. Talán még azt is megkockáztatom, hogy a végeredmény a legjobb albumunk lett." A lemezcím persze okozott némi kavarodást a fejekben, hiszen az 1984-es anyag eredetileg szintén a banda nevét viselte. Ehhez a szerencsétlen megoldáshoz elsősorban alighanem Rubin ragaszkodott, de a zenekar tagjai sem nagyon tiltakoztak ellene, hogy ismét s/t albummal jelentkezzenek, mivel úgy érezték, újrakezdték karrierjüket a friss dalokkal. Mindenesetre ennek a húzásnak köszönhető, hogy a debüt későbbi újrakiadásai már Psalm 9-ként jöttek ki az egyik dal címe alapján. És abból a szempontból tagadhatatlanul találó volt a dolog, hogy a '90-es lemez ugyanolyan definitív jellegű lett, mint a '84-es.

1010trouble5Nagyon szeretem az első három lemezt is (na jó, a Run To The Lightot nem annyira, de még ott is akadtak roppant erős dalok), de nem kétséges, hogy a Trouble valóban új szintre jutott Rubin segítségével. A Rick-féle száraz hangzást sokan nem szeretik, de szerintem egyrészt nagyon is erőteljes, másrészt baromira illett is a banda megszólalásához: lehet, hogy az eredeti CD-hez ma már feljebb kell tekerni a hangerőgombot, de Wartell és Franklin riffjei ennyi év távlatából is iszonyatosat dörrennek egy jó cuccon, tényleg egy légkalapács erejével zúz minden idők egyik legeltaláltabb metal-gitársoundja. És hát azok a témák... A csapat már azzal is elképesztően jelentőségteljesen teszi le a garast, ahogy az At The End Of My Daze elindítja az anyagot: nem kérdés, hogy mind zeneileg, mind szövegileg új kezdetet jelentett a szám. Eric: „Az At The End Of My Daze tulajdonképpen mindent elmondott arról, amit akkoriban éreztünk: egészében véve is óriási változások következtek be a csapat életében, a '90-es album minden szempontból fordulópontot jelentett. Egy időben akadtak nálunk elég komoly drogproblémák, amelyek a The Skull lemez idején tetőztek, nem véletlenül lett annyira sötét az az album. A Run To The Light korszakára már javarészt magunk mögött hagytuk a gondokat, és láttuk a fényt az alagút végén, de még mélyen éltek bennünk a korábbi idők, és emiatt a lemez sem lett olyan, mint szerettük volna. A '90-es lemezre viszont összeállt a kép. Emiatt egyébként sokat változtak a szövegek is: a korai lemezeken kicsit nyilvánvalóbban, egyszerűbben fogalmaztam, de aztán elkezdtem kísérletezni, mintha csak festenék a szavaimmal. Megpróbáltam okosabban írni, és több időm is jutott rá onnantól kezdve, hogy teljes időben nyomtuk a zenekar dolgait. A hőseim Roger Waters, Jim Morrison és John Lennon voltak, és tudatosan el akartam kanyarodni az első időszak világától. Tulajdonképpen mondhatjuk, hogy onnantól fogva a szövegek nem vallásosak, hanem inkább spirituális jellegűek lettek.

Ezzel én sem tudok vitázni: a nyitódal helyből a banda valaha írt egyik legtökéletesebb szerzeménye, ahol egy kíméletlenül betonozó riff viszi a prímet, a tetejében Wagner őserejű dallamaival. A frontember szakasztott olyan, mintha összekevernéd Ozzyt, Plantet, Morrisont és Lennont: nem képzett torok, viszont igazi ösztönös zseni, akinek egyből rá lehet akadni a stílusára, ha szereted a '70-es évek pszichedelikus rockzenéit. Viszont a Trouble full metalban nyomta ezek alá: Wartell és Franklin riffelése itt is szakasztott olyan, mintha Tony Iommi a saját ikertestvérével vállvetve nyomatná a doomos, illetve a Judas Priest által ihletett ízig-vérig heavy metalos, ikergitáros megközelítésű témákat. A míves szólókban pedig Tony és a Tipton/Downing-duó mellett olyan mesterek szelleme kísért, mint Uli Jon Roth, Michael Schenker vagy Frank Marino. Holzner pulzáló, alapozó jellegű, de a gitárokat többnyire szolgaian követő metalbasszerekhez képest jóval kalandozósabb stílusú játéka szintén a sound alapvető eleme, akárcsak Stern masszív dobolása. Én Olson kiszámíthatatlanabb stílusát személy szerint jobban szeretem, de egy csípőműtét utáni komplikációk következtében 2005-ben elhunyt Barry is tökéletesen teljesített, ehhez nem fér kétség.

A másodikként érkező Wolf gyorsabb, inkább heavy metalos, mintsem doomos lendületű téma, refrénje az egész lemez egyik legjobbja, a Psychotic Reaction pedig amolyan átmenet a kettő között. Orbitális groove-ra épülő, kíméletlenül málházó riffekre épülő darab, és ha nem érted, miért emlegeti mindenki állandóan a Trouble hatását a '90-es évek-beli Metallica vagy a Pantera esetében, hallgasd csak meg ezt az ökörként húzó, ismét tökéletes, gyönyörűen előcsiholt szólókkal megkoronázott számot, mert garantáltan egyből leesik majd a tantusz... Az A Sinner's Fame kissé lazábbra veszi a fazont: a továbbra is tonnasúlyú gitárok itt inkább bluesosan játszadoznak-sírnak, az a bizonyos védjegyszerű zakatolás csak a refrénben jön be, és Wagner is nagyon plantesen hozza magát a kesernyés, óriási terű nótában. A The Misery Shows (Act II) csak címében folytatása a Run To The Light nyitódalának: míg utóbbi egy kifejezetten tempós, heavy metalosan zakatoló téma, a második rész inkább hippis beütésű power-líra finom, akusztikus alapú verzékkel és berobbanó refrénnel, amelyben Holzner csodaszép futamai is igen dominánsak. Eric dallamai itt is szívbemarkolóak.

1010trouble6Éles kontrasztként a lemez három übersúlyos, száz százalékosra formált gitárzúzós témával folytatódik. A R.I.P. ultradoom kezdésére tényleg elsötétül az ég, majd ismét előrántják azt a bizonyos zakatolást, hogy aztán a refrénben ismét visszalassuljanak, de a Black Shapes Of Doom is a málházós-dohogós irányt képviseli, csak kicsit rockosabb dinamikával, benne egy nagyon sabbathos, roppant feelingesen kavargó szólóbetéttel. A Heaven On My Mind szintén módszeresen döngöli bele a földbe az embert, a súlyosságot csak a mézédes gitármelódiák és a bandától szokatlanul áramvonalas refrén oldja némileg. A tökéletesen felépített, megadallamos váltott szólót szintén tanítani kellene, és a borongós belassulás is a lehető legjobb helyen érkezik. Az E.N.D. (azaz Eternal Narcotic Depression...) a csapathoz képest már-már modern szabású, érdekesen építkező, cseppet sem tipikus témákra épülő dal, ahol a bontásos, szívszaggatóan szép betéttel még jobban megkavarják a kását, noha hossza még a két és fél percet sem éri el. A zárás pedig az All Is Forgiven, ami akár Trouble-eszenciának is tekinthető, tényleg a banda összes hatását felvonultatja a koponyarepesztő riffektől kezdve az éteri, túlvilági hatást keltve zokogó gitárokig és Wagner szenvedélyes dallamaiig, meg persze az ismét zseniális szólókig, amelyek aztán a fináléban amúgy sabbathos megközelítéssel teljesen más irányba viszik el a nótát. Perfekt zárás egy perfekt lemez legvégén.

Az albumot hihetetlenül jó kritikák fogadták a metalmédiában, és maga Rubin is elképesztően hitt a csapatban. Mindezt mi sem jellemzi jobban, mint amikor egy tárgyaláson odatolta a No Rest For The Wicked utódjához megfelelő producert kereső Ozzy Osbourne elé a lemezt, mondván, el kellene hajtania a szólócsapatát, hogy inkább Franklinékkel írassa meg a következő anyagot... „Rick azt javasolta Ozzynak, hogy mi írjuk meg neki a lemezét, és mi is játsszuk fel. Csak nagyon kevésen múlott egyébként, hogy végül semmi sem lett a dologból, ugyanis egy hajszálnyira voltunk a megállapodástól. Viszont Zakk Wylde baromira kiakadt a dologtól, így végül Ozzy is visszakozott, és inkább a régi bandájával állt neki a munkának. Szóval lemaradtunk a nagy lehetőségről...", idézte fel pár évvel ezelőtt Wartell a történteket, amikor erről faggattam, és természetesen nem volt kétséges a válasza arra a kérdésre sem, hogy vajon lett volna-e kedvük lemezt írni Osbourne-nak. „Bassza meg, hát hogy a pokolba ne lett volna! Meghaltunk azért, hogy összejöjjön! Arról nem is beszélve, milyen gazdagok lennénk most mindannyian!" De azért annyira persze nem meglepő, hogy ebből az ötletből végül nem lett semmi, és végül Ozzy is inkább John Purdell és Duane Baron producerkedése mellett csinálta meg a No More Tearst Rubin helyett...

Ami a Trouble-t illeti, a zenekar elég komoly turnézásba kezdett az anyag megjelenése után: tavasszal mindjárt a DIO vendégeként mutatkozhattak be Nagy-Britanniában, június elején felléptek az azévi eindhoveni Dynamo fesztiválon (ezek a bulik már csak azért is fordulópontot jelentettek, mert korábban a csapat soha nem tette még ki a lábát az Egyesült Államokból), majd komoly amerikai mozgás következett először a Ramones, majd a Savatage, az év őszén pedig a szintén Rubin kiadójánál dolgozó Danzig társaságában. A zenekar összességében kilenc hónapot töltött koncertezéssel, és mivel az MTV metalos műsoraiban is előszeretettel játszották a lemezhez forgatott klipeket, végre sikerült megindulniuk a térképen.

1010trouble7Az album végül mintegy 100 ezer példányban kelt el világszerte, ami nyilván nem számított bombasikernek, viszont óriási ugrást jelentett a korábbi kiadványok eladásaihoz képest, és úgy tűnt, Rubin is elégedett az eredményekkel. Így aztán a csapat komoly bizalmi tőkével, nagy reményekkel hozta ki 1992-ben a folytatást, a kissé pszichedelikusabb, ám hasonlóan kiváló Manic Frustrationt – ekkor azonban azzal kellett szembesülniük, hogy nem tudnak előrelépni. Az American néhány előadója – The Black Crowes, Sir Mix-a-Lot – ekkorra súlyos platinasikereket ért el, és a Slayer, illetve a Danzig révén a metalos vonalon is jóval komolyabb példányszámok születtek, mint amiket a Trouble produkált, így Rubin anyagi mércéje kissé magasabbra került, és a kezdeti lelkesedés dacára egy idő után már nem nagyon foglalkozott a csapattal. Wartellék eközben a pénzük után futottak, de eredménytelenül: „A végén a kiadó már semmit sem tett értünk, gyakorlatilag ingyen dolgoztunk, és egy vasat nem kerestünk. Az az igazság, hogy az elején egy elég szar szerződést írtunk alá velük, és ez visszaütött."

Persze igazságtalanság lenne kizárólag Rubin nyakába varrni, hogy a Trouble sosem lett több egy viszonylag szűk kör kultikus, istenített kedvencénél, a csapat ugyanis voltaképpen mindig kilógott minden skatulyából. Wagner: „Általában azzal jöttek oda hozzánk az emberek, hogy mi aztán alaposan le vagyunk maradva, pedig szerintem épp ellenkező volt a helyzet: megelőztük a korunkat. A '90-es évek elején már mindenki a Black Sabbathra hivatkozott, ha kellett, ha nem, mi viszont már akkor is a '70-es évek rockhangzásával játszottunk, amikor ez még abszolút nem számított divatosnak." Az Egyesült Államokban pedig egy ilyen típusú bandát egyszerűen nem lehetett eladni nemhogy a tömegeknek, de még a metalközönségnek sem feltétlenül. Ron Holzner: „Az amerikaiak valamiért szeretik, ha megmondják nekik, mi a jó, és mit kellene hallgatniuk, akár tetszik nekik az adott zene, akár nem. Európában ez nem annyira jellemző, ott a mai napig él a '80-as évek kazettacsereberélős szellemisége. Az európaiak szeretnek olyan zenekarokra bukkanni, amiket senki sem hallgat, és tényleg csak a felfedezés öröme mozgatja őket. Szóval szabadabban mennek a dolgok... A Trouble éppen ezért tudott inkább Európában érvényesülni: mert az emberek érezték, hogy őszinte, hiteles a dolog. Ugyanígy a Saint Vitus meg a Pentagram körül is kialakult egy bázis, mert az európaiak szeretik az ízes, súlyos, sötét muzsikákat."

A viszonylagos sikertelenség eredménye végül az lett, hogy a Trouble szakított az Americannel, és a következő lemez, a még kenderillatúbb, elborultabb, ám továbbra is tökéletes dalokkal telepakolt, a dobok mögött ismét Olsonnal elkészített Plastic Green Head már a Music For Nationsnél jelent meg 1995-ben. Ez az időszak azonban már nem a metalról szólt, és a csapatban ismét feltámadtak a személyi feszültségek: Wagner egy idő után távozott, és ugyan egy ideig koncertezgettek Kyle Thomasszal, a '90-es évek végén a Trouble hosszas tetszhalálba merevedett, majd teljes gőzzel csak 2007-ben tértek vissza a színre a Simple Mind Condition albummal. A mostani helyzetet pedig mindenki ismeri: miközben Wartell és Franklin néhány hajtűkanyart követően ismét Kyle-lal alkot, és november 13-án Budapestre is eljutnak a tavalyi The Distortion Field turnéja keretében, Wagner Holznerrel és Olsonnal zenél egy The Skull (...) nevű formációban. Itt novemberben érkezik az első lemez, és az eddigi előzetesek alapján bizton állítható: egy soron kívüli Trouble-anyagra számíthatunk tőlük. Nem akarok belemenni abba, ideális-e ez az állapot ebben a formában, vagy inkább kicsit illúzióromboló, de igazából nem is lényeges: számomra inkább az a fontos, hogy ha nem is együtt, ám a csapat kreatív magjának minden tagja aktív ma is. Egyszerűen túl tehetségesek ezek az arcok ahhoz, hogy évekig ne csináljanak semmit, és így legalább kétszer annyi dalt kapunk tőlük, mint egyébként kapnánk. Sőt, ha Eric másik csapatát, a Blackfingert is ide számítjuk, tulajdonképpen három leágazásról beszélhetünk, amelyek a maguk nemében mind kielégíthetik a Trouble-fanok vágyait.

1010trouble8Persze nem kétséges, hogy a csapat egyik mutációja sem fog már soha annyira meghatározó produkciókat letenni az asztalra, mint a Psalm 9 vagy a két Def Americannél kihozott anyag. Tudják ezt ők is, hiszen Eric nem is egyszer a legjobb albumukként emlegette a '90-eset az interjúkban, de a keserű befejezés ellenére ma már Wartellben sem maradtak tüskék a Rubin-éra nyomán: „Rengeteget turnéztunk, óriási stúdiós szakemberekkel működhettünk együtt, és megtanultuk, miként kell egységben, együtt dolgozni. Azt hiszem, akkoriban nőttünk fel igazán. Maga Rick is nagyon sokat segített nekünk, tényleg nincs okom panaszra. Egy rakás pénzt fektetett a zenekarba, ami hallatszik is azon a két albumon, amit az American adott ki." Nem véletlen, hogy noha metaltörténeti szempontból, globálisan nézve a Psalm 9 talán fontosabb, szerteágazóbb hatású album ezeknél, a Trouble-tábor többsége azért többnyire a '90-es lemezt és a Manic Frustrationt szokta a banda csúcsalkotásaként emlegetni. (Más kérdés, hogy az eredeti, Def American-féle nyomások ma már gyakorlatilag beszerezhetetlennek számítanak normális áron: annak idején, még a netkorszak előtt én magam is egyenként tízezer forint körüli áron vásároltam meg őket.)

Nem tudnék egyértelmű kedvencet megnevezni a bandától (sőt, mivel a Plastic Green Headdel szerettem meg őket, azt is legalább annyira imádom, mint az említett három lemezt), de ha nem ismered a Trouble-t, gondolkodás nélkül a self-titled anyagot ajánlanám tőlük kezdésnek. Ebben az albumban egyszerűen minden ott van, amitől ez a csapat annyira különleges és jó volt: üresjáratok nélküli, direkt, tökéletesen kerekre formált, roppant fogós dalokkal telepakolt mestermunka. És tulajdonképpen mindent elárul róla, hogy miután megjelent, és szanaszét hallgatták, néhány gyerekkori New Orleans-i cimbora úgy döntött: annyira jó ez a zene, hogy főbandáik mellett nem lenne hülyeség komolyabban venni az időnkénti közös jammeléseket sem, mert akár ők is alkothatnának valami hasonlót a Trouble és a többi régi kedvenc nyomdokain. Szerintem te is könnyűszerrel kitalálod, kikről beszélek...

A Trouble november 13-án a Dürer Kertben lép fel. További részletek itt.

 

Hozzászólások 

 
+8 #9 pumpika666 2014-10-12 15:50
ez és a manic frustration egy 90-es basf kazin mentek anno rengeteget a portásfülkében, mikor egy suliban töltöttem a "katonaévemet" polgári szolgálatosként :)
a két def jam-es lemez beszerezhetőség éről csak annyit, hogy anno londonban 97ben vettem meg őket(darabja 15 font volt, ami akkor kurva sok pénz volt, főleg hogy ink. valami tipikus londoni faszságot kellett volna venni az otthoniaknak :D ), itthon nem nagyon láttam lemezboltokban sehol, ill. a többi lemezt szépen be lehetett gyűjteni, mert a többi kiadójuk úgy gondolta, ha csak 1 db-ot is eladnak, akkor is több, mint ha 1et sem
Idézet
 
 
+4 #8 Draveczki-Ury Ádám 2014-10-12 06:23
Idézet - Gabe3:
Amúgy Korn nem lesz? Tegnap volt 20 éves az első lemez, és korábban mintha arról lett volna szó, hogy az is bekerül majd a Klasszikushockb a...

Jövő héten lesz, kicsit megcsúsztam vele.
Idézet
 
 
+3 #7 Gabe3 2014-10-12 06:18
Amúgy Korn nem lesz? Tegnap volt 20 éves az első lemez, és korábban mintha arról lett volna szó, hogy az is bekerül majd a Klasszikushockb a...
Idézet
 
 
+4 #6 dreambarker 2014-10-11 18:15
A Manic Frustration még mindig 10ropi körül van E-Bay-en + postaköltség.

http://www.ebay.com/itm/TROUBLE-MANIC-FRUSTRATION-1992-CD-/231352007433?pt=IT_CD&hash=item35dda77b09
Idézet
 
 
+4 #5 Venomádi 2014-10-11 14:56
Egyszer azt olvastam, hogy Wagner a metal Robert Plantje, és ezzel nem is kívánok vitatkozni.
Idézet
 
 
+10 #4 janomano 2014-10-11 12:04
Mikor ezekről a Def Jam kiadásokról van szó, mindig megfogalmazódik bennem némi lájtos anyázással karöltve a kérdés, miért jó a Rick Rubinnek, vagy a kiadójának, hogy nem adja el a jogokat a srácoknak, vagy hogy annyit kér amennyiért nem tudják megvenni? Mert ha már úgysem érdekli az újra kiadás, akkor úgy gondolom csak puszta szívatás az egész.

Ja, és ha valakit érdekel, volt 2005-ben egy kevéssé ismert, projektje a Wartell-Olson duónak, Wet Animal néven, nem Trouble színvonal, de érdemes azt is meghallgatni.
Idézet
 
 
+11 #3 Chris92 2014-10-11 08:23
Köszönet ezért a kiváló írásért, hatalmas kedvencem ez a banda, a 90-es évekbeli lemezeiket szénné hallgattam és hallgatom, abszolút alapművek.
Idézet
 
 
+10 #2 grandmagus 2014-10-11 07:13
Na ez az.Így kell indítani a hétvégét.Kettő hónapja sincs hogy a cikkben szereplő lemezt sikerült beszerezni bakeliten.Nagy
köszönet az írásért.
Idézet
 
 
+12 #1 toonman 2014-10-11 06:57
A L A P M Ű .
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

Die Hard - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Solar Scream - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.