Shock!

április 07.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Machine Head: The More Things Change...

Annyira fájdalmasan nyilvánvaló lenne a Machine Head kapcsán a Burn My Eyesról írni ebben a rovatban, hogy az oaklandi csapat korszakalkotó debütálását inkább sürgősen el is tesszük 2014-re, a megjelenés húszéves jubileumára. Főleg, hogy az első anyag zajos sikere és a zenekart pár évnyi tévelygés után minden előzetes várakozásnál magasabbra katapultáló, 2007-es The Blackening megjelenése között nem kevés dolog történt Robb Flynnék háza táján, bizonyos albumaikról pedig ma már jóval kevesebbet beszélünk. Márpedig ha léteznek lemezek, amelyekről igenis érdemes, sőt, muszáj beszélni, akkor az 1997-es The More Things Change… mindenképpen ebbe a kategóriába tartozik.

megjelenés:
1997. március 25.

kiadó:
Roadrunner
producer: Colin Richardson

zenészek:
Robb Flynn - ének, gitár
Logan Mader - gitár
Adam Duce - basszusgitár
Dave McClain - dobok

játékidő: 52:46

1. Ten Ton Hammer
2. Take My Scars
3. Struck A Nerve
4. Down To None
5. The Frontlines
6. Spine
7. Bay Of Pigs
8. Violate
9. Blistering
10. Blood Of The Zodiac

Szerinted hány pont?
( 74 Szavazat )

A Machine Head 1994-es Burn My Eyes lemeze új lökést adott a hagyományos alapokon nyugvó, ám modern és extrém metalnak egy olyan korszakban, amikor mindenki a hardcore-os, netán hip hopos súlyosságokban látta a brutális muzsikák jövőjét. Mindent elárul Robb Flynnék sikeréről, hogy a lemez alig több mint fél év leforgása alatt közel 500 ezer példányban kelt el, 1995 tavaszán lefolytatott első önálló európai turnéjukon pedig már önállóan is megtöltötték azokat a helyeket, ahol fél évvel korábban még a Slayer előzenekaraként koncerteztek. Eközben az Egyesült Államokban messze nem indult meg ennyire a szekér, a csapat a többtízezres európai fesztiválokról ötven-száz néző elé ment vissza játszani a közép-nyugati klubokba, de így legalább nem bízták el magukat. A banda vállára azonban ennek ellenére is hatalmas teher nehezedett, amikor mintegy másfél évnyi megfeszített turnézást követően végre nekiálltak a második anyag munkálatainak. Először egy doboscsere bonyolította meg alaposan az életüket: a tündöklő tehetségű, ám emberileg megbízhatatlan Chris Kontost már az utolsó hónapokban is beugró vendégek helyettesítették, végül pedig – némi idegfeszítő keresgélés után – tökéletes utódot találtak a helyére a Sacred Reichből érkezett Dave McClain személyében.

A problémát innentől kezdve az a nyomás jelentette, amit az európai népszerűség helyezett a banda vállára. A Machine Head viharos gyorsasággal vált a kontinensen a Pantera vagy a Sepultura egyenrangú kihívójává, és a faltól falig tökéletes bemutatkozás után természetesen mindenki újabb csodát várt tőlük – leszámítva azokat, akik arról károgtak, hogy csak múló divatról van szó, a banda hamarosan eltűnik a süllyesztőben. Robb: „Sokak szerint csupán ügyesen kombináltuk a Panterától, a Slayertől, a Sepulturától és a Biohazardtól átvett elemeket, de ez hülyeség. Vannak közös elemek a hangzásunkban, így az agresszió vagy a düh, de ez a hasonlítgatás még akkor is nagyon idegesítő, ha jól tudom, hogy pár év múlva már a fiatal csapatokra fogják azt mondani, hogy a Machine Headet koppintják. A Slayer hatása persze nem véletlen, hiszen annak idején Exodus és Slayer nóták segítségével tanultam meg gitározni, de a Pantera hasonlítgatás például nem tetszik. A Pantera óriási banda, én is nagyon szeretem őket, de a Machine Head hangzása szerintem változatosabb az övékénél, több nálunk a dinamikai váltás, és én is többet énekelek, mint Phil Anselmo.”

Hiába voltak tisztában saját képességeikkel a tagok, mindez nem könnyítette meg a munkát. Dave McClain: „A Sacred Reich népszerű banda volt, de teljesen más szinten. Emlékszem, amikor 1991-ben a Sepulturával turnéztunk Európában, csak lestünk: mi ez, beatlemania? Aztán amikor beléptem a Machine Headbe, ugyanezt az érzést tapasztalhattam meg ismét, hiszen ekkoriban már hihetetlenül népszerűek voltak a kontinensen, én pedig egész életemben arra vágytam, hogy egy ilyen csapatban zenélhessek. Azt azonban kár lenne tagadni, hogy az elvárások óriási nyomást helyeztek a fő zeneszerzőkre, Robbra és Logan Maderre. És emiatt valahol végső soron a Burn My Eyest akarták újraírni, ez nem is kérdéses. Robb engem is iszonyatosan meghajtott, hiszen nem engedhettük meg magunknak, hogy kevesebbet nyújtsak Chris Kontosnál.”  A dalok közül a turnék végén mindössze egy állt gyakorlatilag teljesen készen, a The Frontlines, ezt pedig sorban követte a többi.

A munka a feszültség miatt nem haladt túl gyorsan, ám miután végre összeálltak a kész dalok, és a stúdióban felvették őket az első albumon is dolgozó Colin Richardsonnal, hatalmas pofáraesés várta őket. Robb: „Tisztán emlékszem, mekkora sokk volt otthon meghallgatni az első keverést. A stúdióban, azokon a méregdrága cuccokon minden jól szól, a saját szaros kis sztereómon megdöngetve viszont egyből kijöttek a hiányosságok. Pontosabban nem jöttek ki: egyszerűen csak szarul szólt az anyag. Ez volt az egészben a legrosszabb, ugyanis ha tudod, mi a gond, ki is tudod javítani. Itt viszont neki kellett állni megint az egésznek az elejéről, mert nem volt a hangzásban semmi erő… Colin is egyetértett velünk. Hihetetlenül lehangoló volt mindent újrakezdeni. És aztán utána még egyszer… A második keverést már nyugodtan kiadhattuk volna, valószínűleg senkinek sem okoz csalódást, leszámítva persze minket, mi ugyanis éreztük, hogy még mindig lehet jobb a végeredmény. Ez azonban azzal járt, hogy ekkor már tényleg totálisan idegbeteg hangulat uralkodott a stúdióban, gyakorlatilag mindenki folyamatosan üvöltözött a másikkal. Amikor végre elkészült a végleges keverés, megcsapoltam egy hatalmas üveg vodkát, és atomra kiütöttem magam!” Ekkorra azonban a Roadrunnernek többször is el kellett tolnia a lemez megjelenését: az első tervekben még 1996 ősze szerepelt, amiből először 1997 januárja, majd végül márciusa lett. Hogy továbbra se legyen minden jó, Adam Duce és McClain ezzel párhuzamosan autóbalesetet szenvedtek, de szerencsére megúszták enyhébb sérülésekkel.

A Burn My Eyes a grunge-vihar legvadabb tombolása közepette jelent meg, a The More Things Change… azonban már egy jóval pezsgőbb, a súlyos muzsikák számára kedvezőbb közegbe érkezett. Európában már érezhetően forrongott a levegő az egyre csak izmosodó underground mozgalom körül, de az Egyesült Államokban is nyilvánvaló volt, hogy az alternatív érának vége: a média ekkor már elsősorban a The Prodigy, a Marilyn Manson és a Korn nevét zengedezte új megváltókként, és az Ozzy Osbourne tábora által 1996 végén összehozott két nagyszabású OzzFest buli azt is világossá tette, hogy a tengerentúlon igenis van igény a durva hangzásokra.

Habár ma már maguk a tagok is elismerik, hogy valamennyire meg akarták ismételni a Burn My Eyest, a kettes lemez jóval több volt puszta fénymásolatnál – már csak abban is, hogy egyértelműen modernebbre sikerült elődjénél. A Machine Head zeneileg alapvetően nem tért el a debütáló album irányvonalától, de a hangzás terén sikerült előrelépniük: az anyag döbbenetesen vastag brutalitással és tisztasággal szólalt meg, ám – sokak meglepetésére – nem volt közönségetető anyag. Robbék ezúttal nem írtak olyan kifejezett underground slágertémát, mint a Davidian vagy az Old, a hangsúly sokkal inkább az összhatásra került, az pedig már első hallásra is sötétebb lett a 1994-esnél. A Burn My Eyes három évvel korábban gyakorlatilag újradefiniálta a klasszikus Bay Area thrasht, és az új évtized követelményeihez igazította a jól bevált stílusjegyeket. A The More Things Change… ezzel szemben némileg meghaladta ezt a vonalat, még ha e törekvéseket néhol inkább csak óvatosabb kísérletek szintjén lehetett tetten érni. A hagyományos gitárszólók megritkulása, a gerjesztős, disszonáns témák elszaporodása például ilyen volt, de néhol a dalokba is új elemek szivárogtak. A nyitó Ten Ton Hammer groove-osabb, mocsártaposós riffje, sípoló, torzított énekes verzéi például biztosan furcsán mutattak volna az első albumon. Robb a kezdetektől fogva bevallottan szerette a Kornt, ám Európában még csak ekkoriban kezdett igazán beütni a tripla csíkos mánia – ennek megfelelően nem is mindenki szúrta ki, honnan ered e bizonyos masszás riff megközelítése. Kópiáról persze szó sem volt, de a hatást nehéz lett volna tagadni. Az album két tika-tikás, gyors thrash-gránátja, a Struck A Nerve és a Bay Of Pigs is elmozdultak a Blood For Blood vonalától: még mélyebben dohogó, még mocskosabb témákra épülő szerzemények voltak ezek olyan irgalmatlanul súlyos belassulásokkal, amik tökéletesen példázták a csapat új elképzeléseit.

Ennyi év távlatából a The More Things Change… voltaképpen a maga még elvetemültebb, apokaliptikusabb hangulatával tudott mit hozzátenni a Machine Head Burn My Eyes-on megismert képéhez. A lemez ugyanolyan agresszív és durva, mint elődje, de nekikeseredettebb, borultabb és tüskésebb annál, és ez még a leghagyományosabb témákra is igaz. Remek példa erre a Take My Scars (amelynek vízibivaly riffjét a következő évben még a Slayer is újraírta, hogy némiképp átgyúrva azzal indítsa a Diabolus In Musica lemezt), a kíméletlen Down To None vagy a málházós, vérszomjas Blistering, de az embernek a The Frontlines mechanikus riffelésétől, gyilkos, kétlábdobos-majd-belassulós zárásától és a Spine vészjóslóan dallamos, testes basszustémákkal telepakolt verzéitől sem lesz éppen felhőtlen jókedve. Utóbbi dal szintén újdonságot jelentett a csapatnál, és mai fejjel is a lemez egyik legjobb, legkarakteresebb szerzeménye. A csúcspontot azonban egyértelműen a két epikusabb tétel, a Violate és a Blood Of The Zodiac kettőse jelenti – szerintem a zenekar későbbi szövevényesebb, hosszabb dalok dominálta hozzáállása elsősorban ezekből eredeztethető. Előbbi egy depresszív hangulatú, fenyegető, éjfekete téma tökéletes dinamikai felépítéssel, teljesen szokatlan gitártémákkal, ami aztán a végén persze a szokásos csépelős, mindent szétzúzó végkifejletbe torkollik, utóbbi pedig számomra a zenekar történetének egyik abszolút csúcspontja. A híres San Francisco-i sorozatgyilkos, a máig ismeretlen Zodiákus szemszögéből íródott dal a lemez legvégén nemhogy nem oldja, hanem csak még tovább fokozza a The More Things Change… nyomasztó hangulatát, és jó eséllyel a legsúlyosabb, legpszichopatább nóta, amit csak a Machine Head valaha is írt. Zeneileg nyilván teljesen másról van szó, de hangulatilag aligha járok messze a valóságtól, ha azt mondom: ez bizony Robbék külön bejáratú kis Dead Skin Maskje, aminek vérfagyasztó hatása alól úgyszólván lehetetlen kivonni magunkat. Az album sűrű és szinte példátlanul tömény hangzása szintén nehezen überelhető, és persze McClain is bebizonyította, hogy nem nagy rá Kontos kabátja.

Az albumot Európában óriási üdvrivalgás fogadta: nagy árnyéknak kellett megfelelniük, de a szaksajtó kedvezően fogadta a végeredményt, és a közönség is egyből keblére ölelte a dalokat a hosszas várakozás után. A kontinensen a csapat a legrangosabb fesztiválokon kezdte meg a koncertezést, a Napalm Death és a Coal Chamber előzenekaroskodásával lefutott nyári európai turnéjuk sikere pedig fényesen igazolta, hogy aki múló divatról beszélt, hatalmasat tévedett. Ezután végre hazájukban is komoly lehetőség várt rájuk: az Egyesült Államokban is hatalmas, több tízezres tömegek előtt mutatkozhattak be a legelső utazó OzzFest-cirkuszon. E körút különleges rangját az ős-Black Sabbath első összeállása adta meg, no meg természetesen a döbbenetesen erős felhozatal: Robbék a Marilyn Manson, a Pantera, a Type O Negative és a Fear Factory társaságában játszhattak a fesztiválturné főszínpadán. A koncertek hatalmas nyilvánosságot és extra publicitást biztosítottak Amerikában a megelőző években totálisan undergroundba szorult metal műfaj számára, és a Machine Headnek is sokat segítettek, holott a banda még az MTV-s interjúlehetőséget is visszautasította, mondván, ha a mindenható zenetévé eddig nem foglalkozott velük, akkor most már igazán felesleges is elkezdeniük. Fő terepük azonban továbbra is Európa maradt: itt akkora igény mutatkozott a csapat iránt, hogy az év őszén még egy turnén bizonyítottak az Entombed és a Misery Loves Co. előzenekaroskodásával.

A lemez minden rangos év végi összesítésben az élbolyban végzett (a magyar Metal Hammer ’97-es közönségszavazásán is elsők lettek az év zenekara és az év lemeze kategóriákban), így mire a turnék lefutottak, biztonsággal ki lehetett jelenteni, hogy a Machine Head az elsöprő kezdés után is folytatta pozíciói erősítését. Ennek fényében a tábort sokkolta, amikor 1998 első felében a banda búcsút intett Logan Madernek: a gitáros ekkoriban már olyannyira túlzásba vitte a drogozást és a piálást, hogy az a koncertteljesítményén is érződött. Helyére Ahrue Luster került, akivel a banda némiképp más irányba indult el a következő lemezen, a nu metal producerguru Ross Robinsonnal készített, 1999 nyarának végén kiadott The Burning Reden, ami a mai napig a Machine Head legvitatottabb produktumának számít. Némi kezdeti vonakodást leszámítva én annak idején ezt is gyorsan megszerettem, de nem kérdés, hogy azt a lemezt, amit a tábor abban az évben Robbéktól várt, igazából a Testament szállította le a zseniális The Gatheringgel.

Némi tévelygést követően a Machine Head a 2003-as Through The Ashes Of Empires albummal talált vissza régi önmagához, ez azonban már egy másik történet – ezekben a napokban már arénákban turnéznak Európa nyugati felén az aktuális Unto The Locusttal, státuszuk pedig stabilabb, mint valaha. Adam Duce: „Ha a kritika nagyra értékeli a munkádat, te pedig engeded, hogy ez a szarság a fejedbe szálljon, csak a saját dolgodat nehezíted meg vele. A Burn My Eyes óriási sikert aratott annak idején, ami mindannyiunkat megijesztett: úristen, mi a francot fogunk csinálni most? Aztán megírtuk a The More Things Change...-et, ami nem jelentett igazi eltávolodást az első lemeztől éppen azért, mert óriási nyomás nehezedett ránk. Utána megpróbáltuk kitalálni, mit akar a világ akkoriban, és ez nyilvánult meg a The Burning Redben. Mindez jó fogadtatásra talált az Államokban, de sok rajongót el is idegenített a bandától a hangzás miatt. Ha mondjuk Terry Date-tel vesszük fel és keverjük meg az egész lemezt, totálisan másképp tekintettek volna rá, de nem így tettünk – ezért lett végül a végeredmény olyan, amilyen. Utána a Superchargernél megint meg akartuk fejteni, mit szeretne hallani tőlünk a világ – és pofára estünk vele. Ezt követően döntöttük el: talán ez az utolsó kibaszott esélyünk arra, hogy lemezt készítsünk, szóval emeljük fel a levegőbe a középső ujjunkat olyan magasra, amennyire csak tudjuk, és térjünk vissza a saját eszközeinkhez. És amint megtettük ezt, meg is lett az eredménye. Baszott nehéz volt megemészteni, hogy a világ végig csak azt akarta tőlünk hallani, amit mi is játszani akartunk. Bassza meg, hány évet vesztegettünk el? – néztünk egymásra. Szóval nagy tanulási folyamat volt ez az egész számunkra...”

A Machine Head ma is rendszeresen játssza a kettes lemez dalait, de a bandán belül sem egységes az anyag megítélése. Robb: „Rengetegen írnak úgy dalokat, hogy közben folyamatosan azt mérlegelik, mi az, amit még befogadnak a rajongók, és mi az, amitől már hánynának, de a sok mérlegelés nemcsak a kreativitást öli meg, hanem magát a zenét is. A The More Things Change…-nél előtérben volt az a szempont, hogy mit szólnak majd az anyaghoz az első album rajongói. Ezt egy cseppet sem sajnálom, a mai napig nagyon szeretem a lemezt, azonban bizonyos korlátokat képtelenek voltunk átlépni vele, és így csupán részleges kiterjesztése lett a Burn My Eyesnak. Technikásabb és összetettebb volt annál, de egyúttal sokkal sterilebb is.” McClain: „Amikor a The More Things Change… megjelent, sokan azt mondták: ez csak a Burn My Eyes második része. Könyörgöm, emberek, nem ezt akartátok? Miattatok lett ilyen… Nekem személy szerint a mai napig ez az egyik kedvenc saját lemezem, mert van egy nagyon markáns, egységes hangulata. A The Frontlines, a Blood Of The Zodiac vagy a Spine óriási nóták, kibaszott jó az egész album.”

Manapság méltatlanul kevés szó esik erről az anyagról, ami nem csoda: egy egységesen a valaha született legjobb metal anyagok között hozsannázott debütálás és egy végletekig megosztó botránylemez közé ékelődve a The More Things Change… nem született éppen szerencsés csillagzat alatt. Pedig érdemes belefektetni az energiát, mert az a McClain által is emlegetett bizonyos hangulat tényleg mindent megér. Muszáj hozzátennem azt is, hogy számomra az album speciális digipak kiadása jelenti a teljes változatot, rajta a Discharge The Possibility Of Life's Destructionjével, a Demon Knight filmzenealbumos My Miseryvel, ami szintén igazi elfeledett gyöngyszem, illetve Ice-T Colors dalának élő hangszeres, roppant hangulatos átértelmezésével - ennyit arról, hogy a bandából Ross Robinson csalogatta volna elő a hip hop rajongást...

 

Hozzászólások 

 
+3 #22 miso 2014-07-30 22:55
A második és a második legjobb MH lemez azóta is.

Nalam top 10ben van, de a Burn My Eyes a No1.
Ten Ton Hammer, Take My Scars, Struck A Nerve, Violate, Blistering, jesszus ezek is hatalmas metal alkotások.

Sajnos innen elindult a lejtmenet, azóta egyetlen igazán kerek album sem sikerült nekik, mindegyiken vannak jó pillanatok,de egészében már meg sem közelítették az első két album szintjét.
Idézet
 
 
+1 #21 Kiss Gábor (Shock!) 2013-07-25 18:25
Idézet - GTJV82:
Remek hír! :)
Szerintem Vio-Lence is bőven elférne, főleg az első 2 albumuk! :)


Az Oppressing nagy kedvencem, csak szóljatok 2015-ben, hogy el ne felejtsem!
Idézet
 
 
+2 #20 GTJV82 2013-07-25 09:39
Remek hír! :)
Szerintem Vio-Lence is bőven elférne, főleg az első 2 albumuk! :)
Idézet
 
 
+4 #19 Kiss Gábor (Shock!) 2013-07-25 08:16
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - GTJV82:
Mi erről a vélemény? :) Jó lenne... é szerintem sokan örülnénk neki!

Nyitott kapuk döngetése forog fenn. :) A Vio-lence-et nem ígérem, a többitől mind lesz még.


Lesz az is. ;)
Idézet
 
 
+3 #18 Draveczki-Ury Ádám 2013-07-25 05:35
Idézet - GTJV82:
Mi erről a vélemény? :) Jó lenne... é szerintem sokan örülnénk neki!

Nyitott kapuk döngetése forog fenn. :) A Vio-lence-et nem ígérem, a többitől mind lesz még.
Idézet
 
 
+2 #17 GTJV82 2013-07-24 23:39
Tisztelt Szerkesztőség! :)
Erről jut eszembe, idővel jó lenne még több "Bay Area" album a klasszikushock rovatba: Vio-Lence, Forbidden, Exodus, Testament, Death Angel pl.
Mi erről a vélemény? :) Jó lenne... é szerintem sokan örülnénk neki! Tippeket konkrét albumokra nem adok, mert lenne vagy 10 kapásból.. :)
Idézet
 
 
+4 #16 GTJV82 2013-07-18 18:00
Nagyon jó cikk ez egy valóban kiváló és egyben igen megosztó albumról!
Én is szeretem, de a mai napig tisztán emlékszem, hogy anno a megjelenést követően szinte azonnal rohantam megvenni a műsoros kazettát(!!!), de elsőre nagyon nagy csalódás volt, hogy a Bay Area (Vio-Lence) hatások szinte teljesen eltűntek, és nekem nem nagyon jött be ez a modernebb, lassabb, mélyre hangoltabb megközelítés.
Mintha csak a Machine Head próbálna meg Pantera lenni, néha olyan érzésem van/volt a lmeze hallgatása közben. Hangzás terén pedig egyértelműen hatott rájuk a Sepultura '96-os Roots lemeze, ezt később maga Flynn is elismerte.
Hiába mondogatták, hogy a BME folytatása lesz az album, zeneileg inkább előrevetítette a Burning Red/Supercharger vonalat, és igen, a nu-metal hangzásokat is.
Mára már persze megbékéltem vele, és kifejezetten tetszik, de a szememben ez messze nem 100%-os album, a BME nekem zeneileg és hangzásilag is sokkal jobban bejön.
Ráadásul az ott fellelhető ösztönös, zsigeri megközelítést is csak nyomokban lehet fellelni, valóban, tüskésebb, "nehézkesebb" az egész album.
Ettől függetlenül az írás ismét 120%-os lett, köszönet érte, de követelem a rovatba a Burn My Eyes-t is! :)
De nem kell vele megvárni a 20 éves évfordulót! :)
Idézet
 
 
+1 #15 Moonshine91 2011-11-11 15:25
Az pedig tényleg hülyeség hogy Ross Robinson hozta a rap hatásokat a burning reden. Itt a bizonyíték rá hogy a Machine Head tagjai mindig is szerették a jó rap zenéket: http://www.youtube.com/watch?v=Hskf--laWp0
A szóló előtti részben a Wu-Tang Clan Method Man számát kezdi énekelni.
Itt pedig Snoop Doggot énekli az egész zenekar 6:20tól:
http://www.youtube.com/watch?v=gjS2zFfREe8&feature=related
Idézet
 
 
+3 #14 Chuwby 2011-11-07 23:36
Sziasztok!Jók a visszatekintése k!:):)
Én is felsorolok párat,hogy mikről lehetne még esetleg.
Megadeth-Rust In Peace
Anthrax-Spreading the Disease
Moby Dick-Ugass Kutya,Kegyetlen Évek
Black Sabbath-Dehumanizer
Slipknot-Iowa
Idézet
 
 
+9 #13 Moonshine91 2011-11-07 19:08
Az egyik legjobb MH album! Középiskola alatt rengeteget hallgattam. Emlékszem volt amikor két héten keresztül ezt az albumot hallgattam suliba menet. Megtudtam volna ölni a tanárokat amikor beértem :D
Idézet
 
 
+4 #12 M 2011-11-07 14:27
ez a lemez ha nem is jobb mint a burn my eyes, de hibátlan!
a pantera lemezeivel egyetemben klasszikus groove alapvetés.
Idézet
 
 
+2 #11 robidog84 2011-11-07 11:37
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - robidog84:
Alice in Chains-Dirt
Rush- Bármi akármi de nagyon fasza lenne.
Pink Floyd- bármi
Pearl Jam-Ten
Slayer-bármi
Mercyful Fate Melissa
King Crimson-In the Court of the Crimson King
és még ezer másik, most csak úgy hirtelen ez jutott eszembe.

Ezek közül Ten és Reign In Blood még biztosan lesz idén, a Dirt meg jövőre húszéves, szóval az is garantáltan sorra kerül majd. Rushból már tudom, melyikről írok majd, de legyen inkább meglepetés, főleg, hogy az időpontja erősen kérdéses. Fate meg most volt a Hammerben nemrég, azzal kicsit várunk szerintem.

Nagyon jó, Rush az várós nagyon, az pedig hogy melyik qrva mindegy mert még gyengébb lemezük sem volt nem hogy rossz. Természetesen a többi is várós.
Idézet
 
 
+1 #10 Draveczki-Ury Ádám 2011-11-07 11:30
Idézet - robidog84:
Alice in Chains-Dirt
Rush- Bármi akármi de nagyon fasza lenne.
Pink Floyd- bármi
Pearl Jam-Ten
Slayer-bármi
Mercyful Fate Melissa
King Crimson-In the Court of the Crimson King
és még ezer másik, most csak úgy hirtelen ez jutott eszembe.

Ezek közül Ten és Reign In Blood még biztosan lesz idén, a Dirt meg jövőre húszéves, szóval az is garantáltan sorra kerül majd. Rushból már tudom, melyikről írok majd, de legyen inkább meglepetés, főleg, hogy az időpontja erősen kérdéses. Fate meg most volt a Hammerben nemrég, azzal kicsit várunk szerintem.
Idézet
 
 
+2 #9 robidog84 2011-11-07 11:20
Idézet - robidog84:
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - robidog84:
Esetleg nem lehetne mondjuk megszavazni mi legyen a következő. Lenne pár ötletem.

Természetesen minket is érdekel, mit olvasnátok szívesen, szóval szabad a pálya, de ígérni inkább nem ígérünk - így is egy csomó minden van tervben mindenkinél ebbe a rovatba. ;)

Zsííííííííííííí íííír!!!!!

Alice in Chains-Dirt
Rush- Bármi akármi de nagyon fasza lenne.
Pink Floyd- bármi
Pearl Jam-Ten
Slayer-bármi
Mercyful Fate Melissa
King Crimson-In the Court of the Crimson King
és még ezer másik, most csak úgy hirtelen ez jutott eszembe.
Idézet
 
 
+1 #8 robidog84 2011-11-07 11:05
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - robidog84:
Esetleg nem lehetne mondjuk megszavazni mi legyen a következő. Lenne pár ötletem.

Természetesen minket is érdekel, mit olvasnátok szívesen, szóval szabad a pálya, de ígérni inkább nem ígérünk - így is egy csomó minden van tervben mindenkinél ebbe a rovatba. ;)

Zsííííííííííííí íííír!!!!!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Whitesnake - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. július 13.

 

Roger Waters - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 22.

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. október 8.