Shock!

október 21.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Machine Head: Supercharger

Ígéretes intróval nyit a negyedik Machine Head lemez, majd egy igazán lendületes riffel csalogatnak maguk után. Aztán Robb Flynn énekel, üvölt, énekel, üvölt, de inkább már énekel. Rapnek nem sok nyomát lelni, a Burning Red hip-hop hatású tételei a múlt ködébe vesztek.

megjelenés:
2001
kiadó:
Roadrunner / Record Express
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 21 Szavazat )

Szerencsére, mondjuk annak idején azt a lemezt is nagyon akartam szeretni, egy darabig sikerült is, vagyis úgy vagyok vele, hogy az első kettővel nem ér fel - főleg az elsővel nem -, viszont nem kevés valóban ütős dalt pakoltak rá, csak azokat a rapes elferdüléseket nem bírtam megemészteni. Viszont ott kiderült, hogy Robbnak van ám énekhangja is, amit jelen lemezen elég rendesen megcsillant. Viszont egyáltalán nem használja ki az adottságait, magyarul: nincs elég fantáziája az énekdallamokhoz, egy témakörön belül mozog és slussz. Mondjuk az nem rossz, csak hosszú távon ugye...

No, lássuk a lemezt. A nyitó lendületmorzsa után leül a hangulat a White-Knuckle Blackout! laposka riffel birkózik - sajnos. Eztán jön a sikerdal, a Crashing Around You hisztériás hangulatával, majd egy gyorsabb dara, fogós refrénnel. Az Only The Names-ben megint elereszti magát érzelmileg a csapat, az az érzésem ez áll nekik a legjobban mostanában, a debütalbum színtiszta energiáját már úgysem tudják visszahozni. A következő darab teljesen tipikus MH, semmi meglepetés, utána az American High egy selejtes Tarzan üvöltéssel kezd, amúgy egy korrekt koncertnóta, extra nélkül. A Nausea és a Blank Generation egy mákszemnyi újdonságot sem hoz, utána a Trephination egy kicsit izgalmasabb, mondjuk ebben visszavettek a szenvedésből, inkább a súlyra mentek rá. És ez jól is áll nekik. A tizenharmadikkal már megint kínlódnak, viszont ezzel betaláltak rendesen, lecsapott a para. Mondjuk a szövege sem rossz, Robbnak elég jó érzéke van a lélekölő dolgok előadásához. A záró Supercharger megint hisztis, földbedöngölő szám, tetszett.

Az hallatszik a lemezen, hogy nagyon odafigyelt a zenekar, nagyon meg akarták írni, csak éppen a lazaság, az igazi feeling hiányzik belőle. Azt tegyük azért hozzá, hogy az eddigi lemezeik azért mindig egy kicsit különböző világot képviseltek, ezt értékelem is, de nekem valami mégis hiányzik a Superchargerből. Hiába hallgattam meg rengetegszer, hátha egyszer bejön a zene, nem hat rám úgy, ahogy vártam. Nem egységes a színvonal, az 5-6 ütős dal mellett a maradék elég egyformácska. Kevés az igazán karakteres riff, a dobtémákról nem is beszélve. Azokra aztán most egyáltalán nem lehet örvendezve figyelni. Sajnos. A szövegek viszont elég karcosak, személyesek, érdemes elolvasgatni őket.

Konklúzió: a Supercharger felemás. Mondjuk az már jó jel, ha lehet rajta vitatkozni, én nem békültem ki vele, viszont a zenekarban továbbra is bízom.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Within Temptation - Budapest, PeCsa Music Hall, 2014. március 14.

 

Riverside - Budapest, A38, 2013. május 23.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Sting - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 30.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.