Shock!

június 01.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Dokken: Back For The Attack

dokken_cDon Dokken és George Lynch a rockszakma egyik legismertebb, kutya-macska barátságot ápoló nagy párosa: a fanyar hanggal megáldott énekes és a '80-as évek egyik leghatalmasabb gitárosegyénisége már közös zenekara fénykorában sem bírta egymást elviselni, ám a feszültségek dacára – vagy éppen azoknak köszönhetően, ki tudja... – máig megkerülhetetlen albumokat tettek le az asztalra a dekadencia évtizedében. A Dokken karrierjét betetőző, a banda első korszakát lezáró Back For The Attack éppen ma huszonöt éves, és még ezek közül is kiemelkedik.

A norvég felmenőkkel rendelkező frontember, Don Dokken vezette Dokken eredetileg 1976-ban alakult Kaliforniában, és az átlagosnál némileg hosszabb utat járt be a világsikerig: a banda ideális felállása eleve csak a következő évek elejére kezdett kikristályosodni „Wild" Mick Brown dobos, majd a virtuóz George Lynch gitáros csatlakozásával. A zenekarra először mégsem saját jogon figyeltek fel, hanem azért, mert Don Dokken volt az, aki kisegítette a Scorpionst a Blackout album demóinak felvételekor, amikor Klaus Meinének egy makacs fertőzés következtében elment a hangja.

megjelenés:
1987. november 27.

kiadó:
Elektra
producer: Neil Kernon

zenészek:
Don Dokken - ének
George Lynch - gitár
Jeff Pilson - basszusgitár
Mick Brown - dobok

játékidő: 62:55

1. Kiss Of Death
2. Prisoner
3. Night By Night
4. Standing In The Shadows
5. Heaven Sent
6. Mr. Scary
7. So Many Tears
8. Burning Like A Flame
9. Lost Behind The Wall
10. Stop Fighting Love
11. Cry Of The Gypsy
12. Sleepless Night
13. Dream Warriors

Szerinted hány pont?
( 52 Szavazat )

Nem véletlen, hogy végül a Dokken első lemezét is Európában rögzítették: a Breaking The Chains címet kapott anyag 1983-ban jött ki az Egyesült Államokban (rajta hivatalosan a később a Rattbe távozott Juan Croucier, valójában azonban az acceptes Peter Baltes basszustémáival), és ugyan nem hozta meg az áhított sikert, a szakma egyből felkapta a fejét a csapatra. Ennek elsődleges oka a jó dalok mellett Lynch hipermodern, senki máshoz nem hasonlítható gitártechnikája volt, amiről már ekkoriban is legendákat beszéltek Hollywoodban. A gitáros 1982-ben, Randy Rhoads halála után Ozzy Osbourne-nál is első számú jelölt volt a pozícióra, de aztán végül mégis Jake E. Lee kapta meg az állást. Ennek okai ellentmondásosak: Lynch szerint Ozzy az utolsó utáni pillanatban megváltoztatta igenlő döntését, Lee szerint azonban George megkapta a melót, csak aztán valahogy menet közben mégis felszívódott. Akárhogy is történt, az sem volt titok soha, hogy a gitáros legalább annyira önfejű, nehezen kezelhető figura, mint amekkora tehetség...

A Jeff Pilson basszerrel kiegészült Dokken második albuma, az 1984-es Tooth And Nail menetrendszerűen meg is hozta nekik a sikert: az elődjénél kiérleltebb, még szikrázóbb gitárjátékot és hibátlan hard rock témákat rejtő lemez az Into The Fire, a Just Got Lucky és az Alone Again ballada MTV-s sikere révén a platinabandák közé lökte a zenekart, akik innentől kezdve csakis nagypályán játszottak. Noha imázsát tekintve a Dokken is csak egy volt a korszak cicanadrágos, feltúrt hajú glamster alakulatai közül, zeneileg már kevésbé állt a párhuzam a hollywoodi klubokban nyomuló csapatok többségével. Némi túlzással akár azt is mondhatjuk, hogy a banda leginkább a Scorpions kaliforniai változatának felelt meg: a megarefrének megléte mellett a kezdetektől fogva riffcentrikusabb, súlyosabb muzsikát játszottak a pályatársak többségénél, Dokken fátyolos hangszíne és sajátosan melankolikus dallamvilága pedig senki máséhoz nem hasonlító ízeket kölcsönzött dalaiknak. Lynch ezzel az albummal valóságos istenné vált gitárosberkekben: az egész szakma újítóként ünnepelte, és gyakorlatilag hónapok leforgása alatt elérte, hogy mindenhol az Eddie Van Halent követő amerikai gitáros generáció egyik legfontosabb képviselőjeként emlegessék.

Az 1985 végén kiadott Under Lock And Key a lehető legteljesebb formában mutatta meg a Dokkent. Nem kétséges, hogy az egész korszak egyik legerősebb, legkiérleltebb és legmeghatározóbb amerikai dallamos metal albumát készítették el, ami az In My Dreams, a The Hunter és az It's Not Love dalok sikere révén csak tovább emelte ázsiójukat. (A Pokolgép egyik legismertebb dala, az Éjféli harang gyakorlatilag riffestül, szólóstul egy az egyben innen származik, az eredeti verzió Unchain The Night címen nyitja az albumot.) A banda a karrierje csúcsán lévő Scorpions társaságában turnézta körbe az amerikai arénákat, ekkorra azonban már senki számára nem volt titok, hogy elképesztő feszültségben dolgoznak. A belső problémák a harmadik lemez megjelenése után állandósultak, Dokken és Lynch gyakorlatilag nem bírták ki egymással egy légtérben, és a hangszeres szekció kokainmániája, illetve a frontember alkoholproblémái sem feltétlenül a nézeteltérések rendezése irányába hatottak. Dokken: „A menedzserünk egy időben még egy terapeutát is elhívott a turnénkra, hogy amolyan válságkezelési jelleggel kiderítsék a zenekaron belüli feszültségek, féltékenykedések hátterét... A zenekari lét jóval keményebb, mint azt sokan hiszik. Próbálj csak útra kelni egy busszal négy-öt ember társaságában, és garantált, hogy nem úszod meg súrlódások nélkül. És ha még a frontembere is vagy egy csapatnak, ami a te nevedet viseli, borítékolható, hogy minden rajtad csattan majd. Lehet, hogy a terápia sikere megoldhatta volna a bajainkat, de nem hiszem. Már azelőtt sem jöttünk ki egymással, hogy a zenekar igazán összeállt volna, tehát nem arról volt szó, hogy híressé váltunk, aztán utána egymásnak estünk. George már a Breaking The Chains felvételei előtt haza akart utazni Európából, mondván, hogy ő ezt nem csinálja, és csak Dieter Dierks (a Scorpions producere és segítője - a szerk.) beszélte rá, hogy maradjon. Gyakorlatilag azelőtt simán derékba törte volna a Dokken karrierjét, hogy egyáltalán valami elkezdődik..."

A Dokken 1986 végén felvett egy Dream Warriors című betétdalt a Rémálom az Elm utcában horrorsorozat harmadik folytatásához, ami a következő év februárjában újabb amerikai kislemezsikert hozott nekik, majd ezt követően a háttérbe vonultak, hogy elkészítsék a folytatást. Az Elektra kiadó kiemelt megjelenésként kezelte a negyedik Dokken albumot, hatalmas összeget irányoztak elő a csapatnak, és az Under Lock And Keyt is jegyző Neil Kernon producerguru is felsorakozott a melóhoz, ám a munka akkori viszonyok közepette igen sajátos módszerrel folyt. Mivel Dokken és Lynch jó eséllyel megölték volna egymást, ha együtt kell megírniuk a dalokat, végül egyszer sem találkoztak a kreatív folyamat során, csak kazettákat küldözgettek egymásnak postán. Ne feledjük, bőven a netkorszak előtt járunk, a távmunka éppen emiatt minden korabeli lapban téma volt. Mivel ma már a legtöbb zenekar így dolgozik, nem lephet meg senkit, hogy a végül Back For The Attack címmel 1987 novemberének végén kiadott album színvonalán abszolút nem hagyott nyomot sem a munkamegosztás, sem a tagok közötti feszültség: Lynch és Dokken kreatív szempontból ezúttal is fantasztikus dolgokat hoztak ki egymásból.

A Back For The Attack legfülbeötlőbb vonása, hogy egyáltalán nem popos vagy slágeres abban az értelemben, ahogy azt a hajmetal-korszak bandáitól megszokhattuk. Valószínűleg senki sem lepődött volna meg, ha a Dokken az MTV-s sikerek hatására egy habosabb megszólalású, direktebb anyagot készít, a kor viszonyai között igen hosszúnak számító, több mint egy órás lemezen azonban ehhez képest például egyetlen hagyományos értelemben vett ballada sem szerepel (holott a nagyjából húsz perccel rövidebb Under Lock And Key dalai között két lírai is ott figyelt). A Dokken azonban nem kívánt besorolni a steril pop metal csapatok közé, és addig is meglévő riffcentrikusabb oldalukat domborították ki az albumon. Már maga a nyitás sem hagyott kétséget a banda céljait illetően, a Kiss Of Death ugyanis minden idők addigi legkeményebb Dokken száma volt, és témájában is túlmutatott a '80-as évek partiindulóin: az egyik első AIDS-ről szóló hard rock szerzemény Lynch harapós riffjével indul, majd enyhén galoppos tempókkal, hasonlóan zorall hangulatban folytatódik. Noha a csapatot sokan a mai napig a steril glamsterek közé sorolják, ez a dal szerintem bizony a '87-es sztenderdek szerint is vegytiszta heavy metal volt, ha valaki a zenére figyelt, nem pedig a hajakra... (Nyilván a Gép sem véletlenül pont a Dokkentől lopott a már említett módon.) A csaknem hatperces, dühös és elkeseredett hangulatú, letaglózó szólóbetéttel kábító nóta igazi mestermunka, ahogy pedig a levezetésnél Lynch gitárja is a mondanivaló szellemében, reménytelenül sikít, egyenesen páratlan. Aligha tévedek, ha azt állítom: a Kiss Of Death alighanem a legkerekebb szerzemény, ami csak valaha is kikerült a Dokken műhelyéből.

A lemez folytatása nem ennyire sötét és karcos, de általánosságban is elmondható, hogy az elsőrangú vezérdallamokkal, megarefrénekkel, finom vokálokkal egyenrangú szerepet kapnak a dalokban Lynch riffjei is. Nem lehetett könnyű dolguk, amikor kiagyalták, melyik dal legyen a felvezető klip, olyan értelemben slágeres dal ugyanis nem szerepel itt, mint egy körrel korábban az In My Dreams vagy még egy fordulóval előbb a Just Got Lucky. Mivel a lemez időszakában, általános elsősként még nem annyira foglalkoztam a rockzenével, emlékszem, utólag visszaásva kifejezetten meglepett, hogy a korábban kihozott Dream Warriors után a Burning Like A Flame lett az első single, ugyanis egy szemmel sem fogósabb, mint akármelyik másik szerzemény: alighanem a hosszas tanakodás végén egyszerűen csak rábökhettek, hogy oké, akkor legyen mondjuk ez a klipdal... És ez nem túlzás: a lemez olyannyira erős, hogy tényleg akármelyik momentumát lehetett volna MTV-síteni. A választás később a finomabb, melodikusabb Heaven Sentre és a torzítatlanul induló, majd fokozatosan beelektromosodó verzék és a hatalmas refrén váltakozására építő Prisonerre esett, de valószínűleg hasonlóan esetlegesen. A szintén kiirthatatlan kórusú Night By Night, a jellegzetesen zakatolós tempójú, éjszakai hangulatú Standing In The Shadows vagy a So Many Tears és a Stop Fighting Love melankolikus kettőse is simán ácsingózhatott volna klipre, és alighanem ugyanúgy ronggyá játszotta volna őket a zenetévé, mint társaikat. Az olyan gyöngyszemekről pedig akkor még nem is ejtettem szót, mint a Lost Behind A Wall, a Cry Of The Gypsy (micsoda vokálok!), a kirobbanóan pozitív Sleepless Night vagy George örökbecsűje, a Mr. Scary. Utóbbi még jobban megerősítette a gitáros státuszát ügyeletes istenként, és a mai napig Lynch elsőszámú névjegyének számít. Simán ki merem jelenteni, hogy ez a dal közel olyan meghatározó mérföldkő volt az instrumentális gitárzenében, mint a Black Star, a Flying In A Blue Dream vagy a For The Love Of God... A mai szemmel egészen borzalmas videóval ellátott, de atmoszférájában tényleg egy horrorhoz passzoló, sejtelmes Dream Warriors a lemezhez kevert változata jóformán már tényleg csak levezeti az albumot a maga ismét százpontos kórusával. Érdekesség, hogy habár a Dream Warriors maxijára felkerült, a lemezen már nem jutott hely a Back For The Attack című dalnak: a csapat túl gyengének találta a többi számhoz képest, és végül csak a különböző extra kiadások bónuszaként használták fel.

A Back For The Attack a Billboard-lista 13. helyén kezdett, ami a Dokken addigi legjobb helyezése volt, és mindössze két hónap leforgása alatt platinalemez lett az Egyesült Államokban. A papírforma tehát azt mutatta, szebb időszak áll előttük, mint valaha, a valóság azonban élesen elvált ettől. A csapat az AC/DC vendégeként kezdte meg a koncertezést Európában, ahol az utóbbi években nem nagyon fordultak meg, ám Lynch és Dokken ekkor már nem is voltak egymással beszélőviszonyban. A helyzeten a roppant sikeres önálló japán körút sem enyhített a következő év tavaszán, mire pedig 1988 májusának végén beindult az amerikai Monsters Of Rock turné, a helyzet tarthatatlanná vált. A Dokken státuszát jól jelzi, hogy felülről számítva a harmadikként léptek színpadra minden este, a headliner Van Halen és a Scorpions előtt, alattuk a tabellán a Metallicával és a Kingdom Come-mal, ám a problémák ekkor már élő teljesítményükre is rányomták a bélyegüket. Dokken: „Egy idő után egyszerűen lehetetlenül frusztrálóvá vált a helyzet. Láttam, hogy a világ egyik legnagyobb zenekara válhatna belőlünk, az évek múltával akár olyanok lehettünk volna, mint az Aerosmith vagy a Bon Jovi – ehelyett azonban minden nap megpróbáltuk elpusztítani saját magunkat, és egyszerűen semmit sem tehettem ez ellen. Óriási dalokat írtunk, megéltük az álmainkat, a többiek azonban mindent megtettek annak érdekében, hogy hazavágják azt, amiért olyan keményen dolgoztam. A nap egyetlen élvezhető órája a színpadon töltött idő volt, a maradék huszonhárom szenvedéssel telt, és csak azt leshettem, amint emberek két-három napig egyhuzamban ültek a buszon, kokainhegyeket szippantottak fel és egymás után döntötték le az üvegnyi borokat a torkukon egészen addig, amíg el nem ájultak. És mindezt a hét hét napján. A Monsters Of Rock turnén jött el az a pont, amikor tudtam, hogy innentől kezdve csak lefelé haladhatunk. Egyszerűen végünk volt. Mindenki elképzelheti, milyen érzés volt a buszban azt hallgatni, miközben próbáltam elaludni, hogy a többiek bulizás közben azt üvöltözik, hogyan kellene megszabadulni tőlem, és keríteni egy jobb énekest, vagy éppen Jeffet a mikrofonhoz állítani, és trióban folytatni, természetesen továbbra is Dokken néven... Ilyesmik után reggel nem ébredsz túl boldogan. Akkoriban terjedt el rólam a sajtóban, mennyire barátságtalan arc vagyok, pedig csupán annyiról volt szó, hogy a banda érdekében megpróbáltam túlélni a mindennapi őrületet. Érthető módon nem vagy a legjobb hangulatban, ha egy koncert után mennél interjúkat adni, de az öltöztetőd szól, hogy le kell cserélni a dzsekidet, mert tiszta köpet a háta. George ugyanis minden egyes alkalommal, amikor elsétált mellettem a színpadon, lecsulázott hátulról... Az ilyesmi belőled is azt váltja ki, hogy legszívesebben azonnal mennél, hogy leüsd a másikat, de nem teheted meg, mert várnak rád az újságírók, akiknek elő kell adnod, hogy rózsás a helyzet. A végén már nem voltam túl jó színész..."

A harminc állomásos, dugig telt stadionokban lefutott turné a Dokken újabb kiugrását hozhatta volna el, a fentieknek megfelelően a közönség azonban egy teljesen szétesett csapatot látott, élén egy enervált frontemberrel és egy teljesen antiszociális módon viselkedő gitárossal. Dokken: „A Monsters Of Rock turnén olyan zenészek mentek oda George-hoz, mint Eddie Van Halen és Rudolf Schenker, és könyörögtek neki, hogy fejezze be, amit csinál, mert tönkreteszi a zenekart. Mindenki tudja, mi történt: George minden egyes alkalommal a közönségnek hátat fordítva játszotta végig a teljes koncertet. Ilyet egyszerűen nem lehet megtenni százezer ember előtt, akik azért fizettek, hogy a legjobb formában lássanak téged. Eddie akkor azt mondta nekem: egészen az utolsó szakaszig senki sem tudta, hogy David Lee Roth-tal utálják egymást, mert arra a két órára minden egyes este a legjobb barátokká váltak. Nem teregették ki nyilvánosan a szennyest. A mi szennyesünk viszont különböző okokból bárki által láthatóvá vált, amiben egyébként a hülye újságírók is nagy szerepet játszottak."

Mire 1988 őszén a banda kihozta a Beast From The East című, a japán turnén rögzített koncertalbumot, környezetük már tudta, hogy a fényes pályafutásnak annyi. Mindezt jól jelezte az anyag végére feltett egyetlen bónusz stúdiónóta, a kiváló Walk Away ballada is. Noha az élő lemez gyorsan aranylemez lett Amerikában, és a dal is nagy sikert aratott, a Dokkent ekkor már maga a jóisten sem tarthatta volna egyben. Az Elektra kiadó olyannyira nem akart belenyugodni ebbe, hogy nem kevesebb mint 10 millió dollárt ajánlottak fel a csapatnak, ha meghosszabbítják a szerződésüket, de ez már se Dokkent, se Lynchet nem érdekelte: 1989 márciusában a zenekar hivatalosan is bejelentette feloszlását. Az okokat persze mindannyian másképp látták: Dokken Lynchre, Lynch Dokkenre mutogatott, Pilson és Brown pedig két tűz közé szorulva leginkább csak lestek kifelé kokaintól elbódult fejükből. „Donnak a Dokken csúcskorszakában mindig tartania kellett egy bizonyos profi szintet, fejleszteni a hangját, normálisan viszonyulni az emberekhez, és nem mondhatott akármit", emlékezett vissza hosszú évekkel később a gitáros. „Sosem tetszett neki ez a helyzet, mert baromi lusta ember. Rossz a munkához való hozzáállása, és csak magával foglalkozik. Soha az életben nem is lesz boldog. Mondtam már neki, hogy ez az egész nem a pénzről és a sikerről szól, még akkor sem, ha nyilván mindenki azt akarja, hogy az emberek meghallgassák a zenéjét. Az a lényeg, hogy valami olyasmit adj a közönségnek, amit szeretnek és élveznek. Nem te vagy a középpontban, a zenész csak közvetítő. És Don egyszerűen nem képes ezt felfogni. Amikor a muzsikusok elkezdik magukat túl komolyan venni, akkor válnak igazán ocsmánnyá a dolgok, mert elhiszik az összes hype-ot. Az én hőseim mind egyszerű melósok, akik keményen dolgoznak a megélhetésükért, nem pedig hozzá hasonló seggfejek, akik olyan szarságokért söprik be az elismerést, amiket nem ők csináltak, és azt várják el, hogy mindent ezüsttálcán szolgáljanak fel nekik. Nem lehet így bánni azokkal az emberekkel, akik fizetik a számláidat!" Jeff Pilson: „Nyilván megvannak az okai, miért nem jött ki egymással Don és George, hosszasan belemehetnék a téma pszichológiai hátterébe, hiszen elég sok minden történt az évek során... Elég ingatag zenekar voltunk, rengeteg esemény zajlott párhuzamosan, és a legegyszerűbben úgy tudom összefoglalni a lényeget, hogy egók csatája ment a bandában. George néha mond dolgokat, amiket nem feltétlenül kellene, de ő alapvetően nagyon őszinte ember, és általában komolyan is gondolja, ami elhagyja a száját. Ami a szívén, az a száján, és ezt sokan képtelenek elviselni."

A felek közül először a gitáros és a vele maradó Mick Brown jelentkezett új anyaggal. A Lynch Mob nevet kapott új banda két nagylemezt is kiadott a '90-es évek elején, de annak ellenére, hogy George Lynch gitárjátékának továbbra sem akadt párja, a Dokken világánál kissé bluesosabb megközelítésű lemezek csupán mérsékelt közönségsikert arattak. Az 1990-es Wicked Sensation és az 1992-es Lynch Mob mindazonáltal simán beférnének ebbe a rovatba, különösen az Oni Logan felénekelte debüt rejtett kiemelkedően sok feledhetetlen dalt. Ami az énekest illeti, ő természetesen tovább akarta vinni a nevet, ám ezt különböző jogi okokból nem tehette meg. Don mindenesetre hihetetlenül erős felállású szólócsapatot hozott létre a gitáron John Norummal és a Watchtowerből ismert Billy White-tal, a basszusgitáron Peter Baltesszel, a doboknál pedig Mikkey Dee-vel, ám a neve alatt kihozott 1990-es Up From The Ashes – jelentős mértékben az MCA kiadó bénázásai következtében – nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Utóbbi album egyértelműen a Dokken folytatásának tekinthető, Norum még Lynch stílusát is egy az egyben levette rajta, a dalok pedig kivétel nélkül óriásiak. Az összkép nem olyan kemény, mint a Back For The Attacken, a színvonalba viszont nem lehet belekötni. A bukta azonban törvényszerűen földbe állította az énekes szólóbandáját.

A viszony néhány évvel később javulni kezdett a két főkolompos között. Don az eredeti tervek szerint már Lynch 1993-as Sacred Groove albumán is elénekelt volna egy dalt, ami végül ugyan nem valósulhatott meg, de a közösen írt, végül a Nelson ikrek által felénekelt We Don't Own This World dal elvetette a pletykák magjait egy esetleges küszöbön álló Dokken újjáalakulásról. A felek eleinte még határozottan cáfolták az ilyen híreket, de egy 1994 közepén, kizárólag Japánban kiadott válogatás olyan minden képzeletet felülmúló sikert aratott a szigetországban, amelynek hatására egyből megszűnt a Dokken és Lynch közötti, az idők folyamán amúgy is alaposan megolvadt jégfal, és a zenekar az év nyarán hivatalosan is újjáalakult. A hangszeres szekció ekkorra már régen megtisztult drogszenvedélyétől, és pár évvel korábban az énekes is végleg letette kezéből a poharat, amely korábban néha nála is komoly problémákat okozott. Így eshetett meg, hogy az eredetileg Don Dokken szólóalbumának készülő friss anyagra ismét összejött a klasszikus felállás, és a Japánban 1994 végén, a világ többi részén pár hónappal később kiadott Dysfunctional lemez végül a zenekar neve alatt került a boltokba. A klasszikus Dokken stílustól eltávolódó album még az alternatív hullám tetőpontján is közel 400 ezer példányban kelt el világszerte, arról azonban máig megoszlanak a vélemények, milyen is volt ez a lemez. Szerintem pusztán zeneileg ugyanolyan zseniális a Dysfunctional is, mint a '80-as évek klasszikusai (bár tény, hogy irányultsága legfeljebb nyomokban hajmetalos), a következő, '97-es Shadowlife azonban már nem lett ennyire meggyőző. Dokken és Lynch ezután persze ismét összevesztek, a gitáros pedig távozott a fedélzetről.

A csapat állandóan változó felállásban azóta is létezik, új albumuk Broken Bones címmel pár hete jelent meg, és ugyan Don állítja, hogy ez az utolsó lemez ezen a néven, azt azért ő sem zárja ki, hogy valaha még csináljon valamit a klasszikus felállás tagjaival Dokkenként. Lynch, Pilson és az anyacsapatból csak nemrég távozott Brown eközben T&N néven futtatnak egy új zenekart, szintén nem kevéssé építve a Dokken nosztalgiára, az ő első lemezük is nemrég jelent meg Slave To The Empire címmel. Ebben az esetben én nem nagyon mernék fogadásokat kötni arra, lesz-e folytatás, de igazság szerint sok értelmét nem látnám – akik ennyire utálják egymást, ott szerintem felesleges erőltetni a kölcsönös kínszenvedést. A Dokken öröksége azonban ettől függetlenül is örök. Nem mernék állást foglalni abban a kérdésben, hogy az Under Lock And Key vagy a huszonöt éves Back For The Attack-e a jobb album, az azonban biztos, hogy e két lemez ismerete nélkül nem alkothatsz teljes képet a '80-as évek amerikai dallamos metal színteréről.

 

Hozzászólások 

 
#23 Bólogató kutya 2020-05-11 19:28
George Lynch munkásságát tanulmányozgatv a hallgattam meg a korai Dokken albumokat a napokban, aztán most olvastam ezt az ismertetőt. Nagyon jó összefoglaló, Ádám!
A hozzászólásokat is átfutva az ötletlopkodós szekcióhoz tenném hozzá, hogy ahogy hallgattam a Young Girls című Dokken számot az első albumról, "valahogy" a Looks That Kill ugrott be a Mötley Crüe-től….
Remélem, Nikki Sixx meghívta pár whisky-re őket a Sunset Blvd-n annak idején :)
Az Asphalt Ballet / Halál a májra párhuzamért külön köszi, ezennel már le is került a nemrég összeállított kedvenc magyar lemezeim listájáról a Bűn az élet :)
Idézet
 
 
+4 #22 Tóth Levente 2012-12-14 22:13
Remek cikk, köszönöm !
Végre méltó helyre került a Back for The Attack, ugyanis ezt a lemezt előszeretettel szokták lehúzni...pedig szerintem zseniális.
Csakúgy, mint a két első Lynch Mob lemez, melyek közül az első is kiváló, de a második, Lynch Mob című számomra valami egészen különleges hangulatot áraszt...Rock, Blues, Metal, minden benne van, valami egészen elképesztő félig karib tengeri hangulat, lüktetés...... :) Ilyen számok, mint a Heaven is Waiting, I want It.....így ember nem gitározhat....valami egészen különleges szerintem.
Idézet
 
 
+4 #21 Twain 2012-12-04 23:49
A Power hour majd a Headbangers Ball vhs re vétele anno naprakészen adta a témákat.... :)))
Idézet
 
 
+2 #20 Palinkas Vince 2012-12-04 21:46
Érdekes kérdés ez. Ki dönti el, hogy visszaéltek azzal, hogy a közönség nem fért hozzá az eredeti zenékhez és kihasználták a tudatlanságukat vagy pedig éppen jót tettek, mert így néhányan megismerték az eredetit.

Amúgy Wildside - Hang on Lucy, SS - Minden a tiéd, ezt egy haver mutatta, szintén nem gyenge :))) Még szerencse hogy sose voltam oda a SS-ért. A Bikini viszont nagyon is szerette Malmsteent (Crystal Ball :)))) )

És még mennyi lehet...
Idézet
 
 
+1 #19 Neondreamer 2012-12-04 18:15
Idézet - Generica:
A debreceni Szfinx a '95-ös Húzd! lemezén a címadó nótában nyúlta le az Unchain the Night szólóját. Ettől függetlenül nagyon jó ki zenekar volt. (Erről a lemezről nyugodtan írhatnátok is.)

A Lord Itthon vagy otthon nótájának riffje meg nagyon emlékeztet a Pretty Maids Rodeo-jára.

Lehetne még sorolni, hogy a magyar bandák miket nyúltak le a '80-'90-es években.

Asszem elindult egy kis lavina itt :)
Azért jegyeztem itt meg, mert rohadt nevetséges az hogy a Gép lenyúlja a számot 87-ben tokkal vonóval, ők meg a csak a szólót 2 évvel később, ennyire igénytelennek lenni és hülyének nézni a hallgatót, de persze ők tudják mi kell a közönségüknek :D
Idézet
 
 
+3 #18 Generica 2012-12-04 17:47
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
[quote name="Generica"]A Lord Itthon vagy otthon nótájának riffje meg nagyon emlékeztet a Pretty Maids Rodeo-jára.

Emlékeztet???? Csontra ugyanaz! :D

Nem akartam ilyen szigorú lenni. Erős Attila az egyik kedvenc magyar gitárosom. :)

Ez meg az Uncle Tom's Cabin a Warrant-tól by Sing Sing.

http://www.youtube.com/watch?v=EIGaqeZGWms

És akkor a Skid Row nyúlásokat még nem is említettem.
Idézet
 
 
+2 #17 Draveczki-Ury Ádám 2012-12-04 17:21
Idézet - Twain:
ha már halál a májra: http://www.youtube.com/watch?v=w6DgVrYWw00


:D

Aztakurva :D:D Akkor a másik téma gyökere meg innen ered. Szép. :)
Idézet
 
 
+4 #16 Twain 2012-12-04 16:28
ha már halál a májra: http://www.youtube.com/watch?v=w6DgVrYWw00


:D
Idézet
 
 
+2 #15 Draveczki-Ury Ádám 2012-12-04 16:07
Idézet - Generica:
A Lord Itthon vagy otthon nótájának riffje meg nagyon emlékeztet a Pretty Maids Rodeo-jára.

Emlékeztet???? Csontra ugyanaz! :D

A hétvégén egyébként újrahallgattam a Sacred Groove-ot, és az egyik dalban a Halál a májra alapriffje is ott figyel. Lehet, hogy véletlen, nem is annyira feltűnő, de ott van.
Idézet
 
 
+4 #14 Generica 2012-12-04 15:02
A debreceni Szfinx a '95-ös Húzd! lemezén a címadó nótában nyúlta le az Unchain the Night szólóját. Ettől függetlenül nagyon jó ki zenekar volt. (Erről a lemezről nyugodtan írhatnátok is.)

A Lord Itthon vagy otthon nótájának riffje meg nagyon emlékeztet a Pretty Maids Rodeo-jára.

Lehetne még sorolni, hogy a magyar bandák miket nyúltak le a '80-'90-es években.
Idézet
 
 
+4 #13 Neondreamer 2012-12-04 13:39
Kicsit off, de ha szóba került az Unchain the Night a cikkben, nos a szólóját a Lord is ellopta, lásd Megváltás nélkül
http://www.youtube.com/watch?v=YfTMWJmw9Lo
Idézet
 
 
+4 #12 bluevoodoo 2012-11-28 13:01
Szerintem Lynch-ben pont az a szimpatikus, hogy nem érdekelte sosem az, hogy egyszemélyben legyen a középpontban (a háttal játszós sztori nekem azt sejteti, hogy pont ez volt az egyik dolog, ami a legjobban idegesítette az excentrikus Don Dokken viselkedésében is), mindig csapatmunkában gondolkodott, még mikor Mike Varney rávette, hogy csináljon egy újabb szólólemezt a Furious George-dzsal, akkor sem egydimenziós gitárhősködést csapott.
Idézet
 
 
+5 #11 kamikaze 2012-11-28 10:56
A Back For The Attack a banda legjobb lemeze, számomra a definitív Dokken album. Méltán klasszikus ebben a stílusban! A Mr. Scary-nál pedig azokban az években talán csak az Eruption volt még híresebb, pedig ezerrel nyomultak a gitárhősök. ,,Mindenki" arra várt, hogy Lynch ebben a szellemben kihoz egy saját instru anyagot, ami valószínűleg még nagyobb sztárt csinált volna belőle, de sajnos ez elmaradt. Ma pedig már lecsúszott erről, jelentős fáziskésésben van, miközben mások, sokkal okosabban, megalkották az alapműveiket (MacAlpine, Friedman stb.).
Idézet
 
 
+7 #10 Joel Simoni 2012-11-28 10:17
Ezek szerint mégis csak van köze a MCA kiadónak a lemez eladási eredményeihez.
Abban az időben, volt egy vicc odaát: "Hogyan lehetne megállítani az AIDS terjedését az USA-ban?"
"A terjesztését az MCA lemezcégre kell bízni."
Sok igazság volt benne...
Idézet
 
 
+6 #9 Draveczki-Ury Ádám 2012-11-28 09:51
Idézet - Joel Simoni:
Annyi kukacoskodást engedj meg nekem Ádám, hogy a T&N lemez címe nem Slave to the System, ha nem Slave to the Empire. Az Up From The Ashes lemezt pedig nem az MCA adta ki, ha nem a Geffen.


Az első elírás volt, a másodikat illetően pedig igazad van, ellenben az én CD-men ott virít a distributed by MCA piros matrica. :)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Nevermore - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.