„...És hogy az álmok sötétben élnek / Legyen testvérem az Ég és a Vihar / Hogy az arcom ne gyűrje meg a Napfény / Mossa el könnyeim az Eső és a Vihar..." – ez volt az egyik olyan idézet, amit tizenhét éves énem (stílszerűen éppen egy unalmas énekórán) belekarcolt az iskolapad belsejébe. Aztán persze arcom mégiscsak meggyűrte a Napfény, miután a tanerő – észlelvén naiv művészi tevékenységemet – szaktanári megrovásban részesített az iskola tulajdonának rongálása miatt. Valóban nem volt ez szép dolog tőlem, ma már nem is szoktam ilyesmit művelni, de akkor úgy éreztem, hogy tartozom ennyivel a Black-Outnak, amiért egy olyan tökéletes albummal ajándékoztak meg, mint az Esőnap.
