Shock!

október 29.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Ayreon: Universal Migrator Part I & II

ayreon_1Húsz évvel ezelőtt ha nem is a semmiből, de a többség számára meglehetősen váratlanul robbant be a progresszív színtérre egy kétrészes konceptalbum. Az Arjen Lucassen által összehozott Universal Migrator két része, a The Dream Sequencer és a Flight Of The Migrator hallatán kérdések sokasága tolult fel a hallgatókban: oké, de most voltaképpen ki is ez a hórihorgas hágai fickó? Hogyan tudott előállni ilyen minőséggel? És miként tudott rávenni mindenkit Bruce Dickinsontól Andi Derisen és Neal Morse-on át egészen Russell Allenig, hogy közreműködjenek a lemezén? Visszatekintve persze egyértelmű, hogy az előzmények alapján jogos volt a bizalmi tőke Lucassen felé, de Arjen egyértelműen ezekkel a lemezekkel vált megkerülhetetlen tényezővé a színtéren. Én a magam részéről emellett a mai napig ezeket tartom a legjobb munkáinak is.

megjelenés:
2000. június 20.
kiadó:
Transmission / InsideOut / SPV
producer: Arjen Lucassen

zenészek:
Arjen Lucassen - gitár, basszusgitár, billentyűk, ének
Erik Norlander - billentyűk
Ed Warby - dobok
Rob Snijders - dobok

The Dream Sequencer
játékidő: 70:14

1. The Dream Sequencer (Lana Lane)
2. My House On Mars (Johan Edlund, Floor Jansen)
3. 2084 (Lana Lane)
4. One Small Step (Edward Reekers, Lana Lane)
5. The Smoothing Company Of Captain Francis B. Cocq (Mouse, Lana Lane)
6. Dragon On The Sea (Lana Lane)
7. Temple Of The Cat (Jacqueline Govaert)
8. Carried By The Wind (Arjen Lucassen)
9. And The Druids Turn To Stone (Damian Wilson)
10. The First Man On Earth (Neal Morse, Mark McCrite)
11. The Dream Sequencer Reprise

Flight Of The Migrator
játékidő: 65:34

1. Chaos (Lana Lane)
2. Dawn Of A Million Souls (Russell Allen, Damian Wilson)
3. Journey On The Waves Of Time (Ralf Scheepers)
4. To The Quasar (Andi Deris, Lana Lane)
I. The Taurus Pulsar
II. Quasar 3C273

5. Into The Black Hole (Bruce Dickinson, Lana Lane)
I. The Eye Of The Universe
II. Halo Of Darkness
III. The Final Door

6. Through The Wormhole (Fabio Lione, Lana Lane)
7. Out Of The White Hole (Timo Kotipelto)
I. M31
II. Planet Y
III. The Search Continues

8. To The Solar System (Robert Soeterboek)
I. Planet Blue
II. System Alert

9. The New Migrator (Ian Parry, Lana Lane)
I. Metamorphosis
II. Sleeper Awake


Szerinted hány pont?
( 19 Szavazat )

Az Ayreon története a '90-es évek első felében kezdődött, amikor a korábban Hollandiában népszerűnek számító Vengeance zenekar gitárosa, Arjen Anthony Lucassen egyedül maradt a csapat szétszéledése után. Lucassen először egy sikertelen szólóalbummal próbálkozott, aztán egy magánéleti válsággal is súlyosbított periódusban végül úgy döntött: inkább nem szorítja magát keretek közé, és tényleg azt csinálja, amit igazán szeretne. Arjen minden pénzét visszaforgatta új lemezébe, és megszületett az eredetileg név nélkül futó The Final Experiment: „Miután kiléptem a Vengeance-ből, végre a saját dolgommal foglalkozhattam. Egy zenekarban az ember mindig kompromisszumokra kényszerül: az egyik zenésztársad az Iron Maident szereti, a másik a Saxont, a harmadik az AC/DC-t, így aztán részben más ízlésének megfelelően írsz. Úgy döntöttem, végre elkészítek egy olyan lemezt, ami csak és kizárólag az én elképzeléseimet tükrözi: a saját stílusommal akartam keverni a Beatles-, Pink Floyd-, Emerson Lake & Palmer-, Deep Purple- és Rainbow-hatásaimat, még akkor is, ha ez adott esetben senkit sem érdekel. A végeredmény egy rockopera lett, ami persze inkább átok, mintsem áldás, főleg, ha még progresszív is."

Az albumon olyan vendégek bukkantak fel, mint Barry Hay (Golden Earring), Lenny Wolf (Kingdom Come) és Edward Reekers (Kayak), de Lucassent szinte minden kiadó elhajtotta: a grunge-korszakban egy efféle album eladhatatlannak tűnt. Így aztán Arjen maga állt össze Hans van Vuurennel, és létrehozták saját Transmission cégüket: „Valójában nem akartam nagy kiadóhoz szerződni, hogy aztán egyből kirúgjanak, ha nem arat gyors sikert az album, de őszintén szólva nem is volt más választásom, mert egy cég sem mutatott érdeklődést az Ayreon iránt. Aztán a lemezből elment ezer példány, ami máris jónak tűnt: hűha, képzeljünk csak el ezer embert a kertben, akinek megvan a lemezem! Aztán a holland állami rádió harmadik csatornáján rendeztek egy versenyt, ahová a Sail Away To Avalont is benevezték. Hans különböző álneveken elkezdett betelefonálgatni, így a dal nyert, és miután öt napig folyamatosan nyomták, beindultak az eladások."

A lemezre csak később, a menedzsment erőltetésére nyomtatták rá az Ayreon nevet a rajta feldolgozott sztori főhősének neve alapján, ami végül rajta is ragadt a projekten. A hazai sikereken felbuzdulva Lucassen kevesebb vendéggel készítette el az 1996-os Actual Fantasyt, amelynek koncepcionális szálait is lazábbra húzta a The Final Experimenténél, ám az album végül nem ismételte meg elődje sikereit. Arjen ettől lszállt a földre, és addigi legkomolyabb vendéglistáját trombitálta össze a következő lemezre, a dupla Into The Electric Castle-re, amely 1998 októberében került a boltokba. Az énekesfronton többek között Damian Wilsont, Anneke van Giersbergent, a Marillion klasszikus felállásából ismert Fisht, a még pályakezdőnek számító Sharon den Adelt, a hangszeres szekcióban mások mellett Clive Nolant felvonultató lemez már sokkal kedvezőbb zenei környezetben jelent meg elődeinél, hiszen időközben Európában alaposan felfutott az undergroundban a heavy metal és a progresszív vonal. A lemez végül mindössze egy év alatt több mint 50 ezer példányban kelt el csak Hollandiában, ami brutális sikernek számított.

ayreon_4Az Into The Electric Castle simán beférne ebbe a rovatba, és mivel a lemez Kiss kolléga nagy favoritja, előbb-utóbb remélhetőleg sor is kerül rá, én pedig nem megyek bele az itteni részletekbe. Annyi viszont bizonyos: a lemez elképesztő kritikai fogadtatása és kedvező anyagi eredményei teremtették meg annak lehetőségét, hogy Arjen a következő körben minden korábbinál összetettebb sztoriban és nagyobb léptékekben gondolkozzon. Némileg ugyanakkor az alapkoncepció is módosult: „A korábbi Ayreon-lemezeken mindent szabadon kevertem, egymás mellett léteztek a progresszív részek, a súlyosabb témák és az atmoszférikus elemek. Most viszont valami újszerűt akartam megvalósítani, és azt kérdeztem magamtól: miért ne bontanám szét ezeket az összetevőket? Korábban egyébként több rajongótól is érkeztek visszajelzések, hogy nagyon bejön nekik az Ayreon metálos oldala, de a szintetizátorok és főleg a torzított énektémáim távol állnak tőlük. A progos táborból meg olyan hangok hallatszottak, hogy imádják a zeném szimfonikus oldalát, de nem értik, miért kell ezeket a részeket állandóan telepakolni metálos elemekkel. Így azt mondtam: oké, a metálrajongók kapnak egy metállemezt, a progrock-fejek meg egy progrock-lemezt."

Az új zenei koncepció természetesen más megközelítést kívánt meg a két lemez esetében. Nem volt kérdés, hogy most is az előző lemezen olyannyira bevált Ed Warby dobolja majd fel a súlyosabb dalokat, az anyag másik részével kapcsolatban azonban végül nem Arjen eredeti elképzelései érvényesültek: „Ed a Gorefestben erre a dupla lábdobos stílusra specializálódott, és iszonyú erőteljes benne, szerintem kábé Mike Portnoy szintjén van. Viszont a lágyabb játék nem annyira az ő terepe. Persze tud lágyan is dobolni, csak nem abban a legerősebb, így aztán első körben Chris Matelandet környékeztem meg a Porcupine Tree-ből, de nem érkezett tőle válasz. Körbenéztem, és így találtam rá Rob Snijdersre, aki a Celestial Seasonsben játszott, azelőtt meg a Kongban és a Rubiconban. Elmentem egy bulijukra, és nagyon meggyőző teljesítményt nyújtott, szóval tudtam, hogy ő a megfelelő ember. Megállapodtunk, én pedig boldognak és elégedettnek éreztem magam, aztán természetesen másnap reggel befutott egy üzenet Chris Matelandtől, hogy szívesen elvállalná a munkát! Akkoriban elég komoly csalódottságot éreztem, de mai fejjel már úgy gondolom: minden a lehető legjobban alakult."

ayreon_8

A hangszeres szekcióban végül Warby és Snijders, illetve a többé-kevésbé szintén fix kollaboránsnak tekinthető Erik Norlander billentyűmágus mellett vendégként olyanok bukkantak fel a két lemezen, mint Clive Nolan (Arena), Michael Romeo (Symphony X) vagy Gary Wehrkamp (Shadow Gallery). Lucassen ugyanakkor a sztorit tekintve is elkanyarodott az előzményektől: „A The Final Experimentnek üzenete volt: vigyáznunk kell magunkra és a bolygónkra, mert különben elpusztul. Ez persze véletlenül alakult így, mert egyébként nem nagyon szeretem a zenébe csomagolt üzeneteket. Senki véleménye nem érdekel, a zenére vagyok kíváncsi, az embereknek pedig meg kell adni a lehetőséget arra, hogy megszökjenek a valóság elől. De végül mégis lett egyfajta üzenete a lemeznek, amit sokan baromi komolyan vettek, így az Electric Castle sztoriját emiatt eleve viccnek is szántam, hiszen totálisan túlpörgetett volt az egész. A barbár mindenkivel harcolni akart, a római vezér akart lenni, volt benne egy folyamatosan betépett hippi, meg egy spirituális indián. Itt pedig egyszerűen csak egy science fiction történetben gondolkodtam. Ha valaki nagyon szeretne, persze talál épp elég mondanivalót a sorok között, de nem ez volt a fő célom. Menekülő útvonalat akarok kínálni az embereknek a való világból, amelyről én magam sem tudok túl sokat: nem olvasok újságot, nem nézek tévét, csak nagyon kevés emberrel találkozom. Még az a leggyakoribb, hogy külföldi újságíróktól hallok vissza ezt-azt Hollandiáról... Vagyis a történeteim pusztán csak történetek. Nem rólam szólnak, én nem vagyok fontos, senkinek sem szeretnék a szájába rágni semmit. Mindenki azt gondol ezekről a sztorikról, amit csak szeretne, ameddig magát a zenét komolyan veszik."

Egy ilyen kosztümös sci-fi sztori sikere persze alapvetően az énekeseken állt vagy bukott, és úgy gondolom, elsősorban ezen a téren lépett előre nagyon komolyat Lucassen a korábbi anyagokhoz képest. Ráérős, aprólékos munkamódszerének köszönhetően ráadásul alaposan ki is gondolhatta, melyik dalhoz ki illene igazán: „Általában a lenémított tévé előtt ülve gitározgatok, és ha felbukkan egy ötlet, ami tetszik, leírom, olyan kulcsszavakkal, mint zeppelines, vagy Jethro Tull-szerű, kottázni ugyanis nem tudok. Az akkordmenetekből általában valami atmoszférikusabbat gyúrok, a súlyosabb dalaim pedig a riffek köré épülnek. Ha ezekből az ötletekből összegyűlt egy lemeznyi néhány hónap alatt, lemegyek a stúdiómba, és a dobprogramokkal, a szintetizátorokkal addig dolgozom a nótákon, ameddig nem érzem őket késznek. Utána pedig a kész zene inspirálja magát a történetet. Ha ez is megvan, elkezdek énekest keresni, és még a szöveget is az ő személyéhez passzintom." Mindez persze anyagi kérdés is volt, de Arjen már ekkoriban sem hagyta, hogy finanszírozási nehézségek kössék gúzsba: „Ha valakit tényleg meg akarok szerezni, azért bármennyi pénzt kifizetek. Mint ahogy azt a múltban elég gyakran meg is tettem... De ha azt érzem valakin, hogy az egész csak a pénzről szól, a zeném pedig egyáltalán nem érdekli, inkább hagyom a dolgot. Én magam nagyon gyorsan melózom a stúdióban, és könnyű is velem együttműködni. Még ha nem is megy minden a lehető legtökéletesebben, akkor is tudni szoktam, hogyan hozzam ki ilyenkor a legtöbbet az adott énekesből. Ráadásul általában csak két-három napig látjuk egymást, és ennyi idő alatt szerencsére lehetetlen, hogy a feszültség a verekedésig fokozódjon."

ayreon_3

Mivel Arjen korábbi munkái jó visszhangot keltettek a szakmában, nem volt nehéz énekeseket megnyernie a munkához. Az előző lemezen főszerepet játszó Damian Wilson és Edward Reekers adta magát, mint ahogy Norlander hites felesége, Lana Lane is, a holland színtérről pedig első hívásra csatlakozott hozzá Ian Parry, Robert Soeterboek és az akkor még teljesen ismeretlen Floor Jansen. Szintén nem volt nehéz megnyernie Russell Allent a Symphony X-ből, illetve az ekkortájt virágkorát élő tradicionális heavy metal underground két ifjú titánját, Timo Kotipeltót és Fabio Lionét. Két komolyabb veterán, akik karrierjük csúcsán álltak ekkoriban, név szerint Andi Deris a Helloweenből, illetve Ralf Scheepers a Primal Fearből szintén igent mondott, akárcsak a Tiamat agya, Johan Edlund.

Arjen nagy örömére elvállalta a vendégszereplést a Spock's Beard frontembere, Neal Morse is: „Már első hallásra is teljesen lenyűgözött a Spock's Beard zenéje. Egyből azt kérdeztem: hogyan létezhet egyáltalán manapság ennyire fantasztikus zenekar? Aztán láttam őket élőben, és megbizonyosodtam róla, hogy Neal a színpadon is zseniális, így mindenképp szerettem volna felkérni. Egy utrechti koncertjükön beküldtem neki egy CD-t egy levéllel, és egy hónappal később felhívott: tetszett neki a lemez, és igent mondott. Utána e-mailben tartottuk a kapcsolatot. Felvázoltam, hogy két lemez lesz, és megadtam neki a választás lehetőségét, hogy egy súlyosabb dalban akar-e szerepelni, vagy inkább egy Beatles-ízűben. Ez volt a varázsszó, mert egyből azt válaszolta, hogy a Beatles-ízűt választja. Los Angelesben, Erik Norlander stúdiójában készült a felvétel, és mivel Neal igazi topmuzsikus, még a szövegbe is besegített. Egy pillanatban hirtelen megváltoztatta a sorokat a feléneklés során, én meg persze rögtön nyúltam a kapcsoló után, hogy leállítsam a felvételt, de aztán tökéletesen fejezte be az adott részt egy teljesen átírt mondat után. Soha az életben nem is találkoztam még hasonlóval. Másfél óra után végzett is. Óriási énekes."

ayreon_6Az igazi aduász azonban mégis a metálszíntér egyik legismertebb figurájának és egyben egyik legnagyobb énekesének bevetése volt, akiről egyébként eleinte Lucassen is csak nehezen hitte el, hogy tényleg ráállt a kollaborációra: „A menedzserem, Harrie egyszer találkozott Bruce Dickinsonnal Angliában, és adott neki egy példányt az Into The Electric Castle lemezből. Úgy fél év múlva megkérdezte tőle, meghallgatta-e, Bruce pedig azt felelte, hogy imádja az albumot. Innen jött az ötlet, hogy kérjük fel őt is egy dalhoz. Elsőre azonban semmi választ nem kaptunk, ráadásul Bruce akkoriban tért vissza az Iron Maidenbe, én meg úgy voltam vele, hogy oké, akkor el is felejthetjük az egészet. Aztán Harrie-nek valahogy sikerült elérnie telefonon, és rákérdezett, Bruce pedig közölte, hogy érdekli a dolog." A logisztikai nehézségek persze csak ezzel kezdődtek meg igazán: „Szó szerint ordítottam és ugráltam örömömben, amikor igent mondott a felkérésre, de aztán szembesültem a nehézségekkel: most akkor hogyan oldom meg, hogy itt legyen a stúdiómban? Körülbelül tízezer telefonhívásba és egy évbe telt, mire összeegyeztettük, miközben Bruce körbeutazta a világot. Végül Párizsban értem utol, ahol az Iron Maidennel stúdiózott, és azt mondta: hívjam két hét múlva. De aztán öt »hívj két hét múlva«  után már azt gondoltam: akkor ez felejtős, és felvettem a nótából két alternatív változatot, egyet Damian Wilsonnal, egyet pedig Lana Lane-nel. Végül tettem még egy próbát Bruce-szal, és az újabb »hívj két hét múlva« válaszra már azt mondtam: nem, innentől nem halogatjuk tovább, vagy most, vagy soha. Erre azt felelte: oké, jövő vasárnap ott vagyok."

Dickinson tartotta a szavát, és a nevezett időpontban valóban átrepült Hollandiába. Ezek után Arjen visszaemlékezései szerint minden roppant gördülékenyen alakult: „Egy hatalmas táskával érkezett meg a repülőtérre, benne szó szerint minden cuccával, mert egy éven át külföldön élt valami adóügyi ok miatt. Már a kocsiban lejátszottam neki a nótát, és egyből nagyon tetszett neki. Egyből a stúdióba mentünk, és háromszor futottunk neki. Eléggé fáztam a dologtól, hiszen tudtam: nyilvánvalóan még akkor sem mondanám neki semmire, hogy ez szörnyű volt, ha esetleg tényleg nem lenne az igazi a végeredmény. Érdekes, de ez elején még ő is ideges volt, amit nem várna az ember egy ekkora legendától. De amint kinyitotta a száját, tudtam, hogy nem lesz gond. Elképesztően énekelt, én pedig a legjobb sorokat ollóztam össze a három változatból. Bruce pontosan úgy nyomta, mint a koncerteken: a bulikon a monitorládákra teszi a lábát a magasaknál, a stúdióban pedig egy kis székre támaszkodott fel! Aztán hallgatgattuk egymás aktuális felvételeit, jól elbeszélgettünk, másnap megreggeliztünk, utána pedig kivittem a reptérre."

ayreon_7Az Into The Electric Castle jól megalapozta az Ayreon hírnevét az európai színtéren, a Universal Migrator két részét pedig már megjelenésekor is komoly figyelem övezte. Bizonyos, hogy ebben nagy szerepet játszottak a megfelelő énekesválasztások is: Dickinson jelenléte a visszatért Maiden éléről óriási extra reklámot jelentett a lemezeknek, de mint fentebb említettem, Deris, Scheepers, Kotipelto és Lione is ekkor álltak karrierjük csúcsán, szóval az ő személyük is plusz felhajtóerőt és figyelmet hozott az Ayreonnak. Viszont a lemezeket meghallgatva így sem lehetett kérdéses, kinek az érdeme, hogy ennyire különleges és minőségi a muzsika.

A két album közül a sztori első részét elmesélő The Dream Sequencer valóban nagyban eltér a kettes Flight Of The Migratortől, ezen nincs is értelme vitázni. Nyilván ennyi év távlatából nem nagyon tudjuk már elképzelni, milyen lenne egybegyúrva a két fejezet, én a magam részéről annak idején érthetően a második részt hallgattam többet. Sőt, azt is hallottam először a két felvonás közül – az ember indításként nyilván arra volt kíváncsi, mit domborít Russell Allen, Dickinson meg Deris ezzel a fura holland faszival. Ugyanakkor ahhoz sem férhet kétség, hogy a két anyag egyetlen egységet alkot. Arjen: „Szívesebben hallgatok progresszív zenéket, de metált jobb játszani. Úgy is mondhatom, hogy a testemnek a metál kell, az agyamnak pedig a rock. Fiatalon, amikor megláttam Alice Coopert, persze én is olyan akartam lenni, mint ő. Ráadásul az embernek általában nincs ott a keze ügyében egyből egy mini-moog, szóval inkább vesz egy gitárt, és gitáros lesz. Aztán megszerettem a Deep Purple-t, és berántott a hard rock, így mennek ezek a dolgok. De ma már lehet, hogy nem a gitárt választanám, hiszen sokkal inkább billentyű-orientált irányba fordultam az évek során. Nem vagyok igazán jó billentyűs, viszont tudom, miként kell óriási hangzásokat kicsiholni belőlük, mert ez érdekel igazán, Keith Emerson és Rick Wakeman nyomán... De a két lemez valójában ezzel együtt sem áll annyira távol egymástól. A csendesebbiken is akadnak bombasztikus húzások, és a súlyosabbnak is vannak nagyon atmoszférikus részei. Szóval szerintem azért semmiképpen sem két szélső végletről beszélünk: ez itt egyszerűen csak a személyiségem két szelete, amelyek alapesetben egymás mellett szerepelnek, most azonban különválasztottuk őket."

A sztori

A két lemez története laza szálakkal kapcsolódik a The Final Experimentéhez. A jövőben járunk, a Föld lakossága a 2084-es utolsó háború következtében kipusztult, készletutánpótlás hiányában pedig a marsi kolónia is erre a sorsra jutott. A The Dream Sequncer a Marson élő utolsó életben maradt telepes virtuális kalandját meséli el: a címben nevezett berendezés segítségével a főszereplő minden egyes dalban egy-egy korábbi énjének életébe repül vissza.

Miután az utazó megtapasztalta az emberi civilizáció legkorábbi pillanatait, olyan területre merészkedik, mint még soha senki: beprogramozza a gépet, és visszarepül az ősrobbanás előttre, ahol találkozik egyfajta legvégső-legelső létezővel – ő a címben megjelölt Universal Migrator –, és a belőle származó, az univerzumot benépesítő kisebb létezők egyikéhez csatlakozva elindul a majdani Naprendszer felé, hogy megteremtse a földi életet. Minden egyes dal e kozmikus utazás egy-egy állomásáról mesél, egészen az időutazó-reinkarnáló mentálgépezet óhatatlan túlterheléséig és a főhős haláláig – ami azonban lehet, hogy mégsem az, aminek látszik…

A The Dream Sequencer címadója némi atmo-hangjáték után szférikus gitár- és szintivarázslattal alapozza meg a hangulatot, az igazi kezdés azonban a My House On Mars, a mikrofonnál Johan Edlunddal és az éteri háttérvokálokat biztosító Floor Jansennel. Ha létezik egész pályás letámadás nyugis dallal, hát ennek vagyunk itt fültanúi: a lassan hömpölygő, hipnotikus darab először beleringatja az embert valami furcsa, futurisztikus pszichózisba. Azon szerintem nincs is értelme vitázni, hogy atmoszférateremtésben Lucassennek az egész rockszíntéren alig akad párja. Voltaképpen furcsállom is, hogy Hollywoodban még nem fedezték fel... A Tiamat frontembere is csak beszél-kántál Floor ellenpontozása mellett, és három percet várunk rá, mígnem először bejön egy nekem kissé mindig morriconésan ható vonalvezetésű átkötés, majd az a bizonyos grandiózus téma, amelytől szó szerint az agyamat is eldobtam első hallásra. De ha őszinte akarok lenni, a hatás azóta is tart, mert soha senki nem volt képes azóta sem felesleges giccs nélkül ennyire teátrálisan fogalmazni, mint Arjen. Lucassen: „Az A Deeper Kind Of Slumber lemez után lettem nagy Tiamat-rajongó, ahol Johan hörgésből átváltott énekbe, és előállt ezzel a mély, melankolikus hangszínnel, amit imádok. Ráadásul mindketten nagyon szeretjük a Pink Floydot és a Sisters Of Mercyt. Mivel lenyűgöztek Johan szimpla, de roppant hatásos dallamai, megkértem, hogy írjon saját dallamokat a dalhoz, mire szó nélkül felénekelte az elképzelt témát az üzenetrögzítőmre! Nekem ezek után már csak a szöveget kellett megírnom hozzá. A maga egyszerűségében is a My House On Mars az egyik valaha írt kedvenc saját dalom."

A letaglózó indítás után érkező 2084 eleinte a filmzenés hangzásképek, illetve a Lana Lane csodás dallamait alázengető, bontásos részek kettősségére épít, majd egészen magasra emelkedik a különböző szólamok vaskos szőnyegrétegeit egymásra terítő folytatásban, benne Clive Nolan billentyűs szólójával. A holland progrocker Kayak veterán frontemberével, Edward Reekersszel megerősített One Small Step ennél föld(vagy inkább hold)közelibb módon klasszikus, '70-es éveket idéző progresszív irányba tart sok-sok akusztikus gitárral, vastag billentyűrétegekkel – a sci-fisebb, hangulatilag is roppant markáns kezdéssel szemben inkább békebeli, pihenősebb percek ezek. Nálam ugyanakkor sosem volt akkora favorit, mint a The Shooting Company of Captain Frans B. Cocq, ahol a Tuesday Child nevű ismeretlen holland banda frontemberét, a már az Into The Electric Castle lemezen is szerepelt Mouse-t halljuk Lane vokálozása mellett. Ez is visszafogottabb tétel, viszont ismét az a futurisztikus, űroperás hangulat vegyül az ősprogos hatású témák közé, amelyektől olyannyira különleges az egész lemez. Egér barátunk hangja tisztán és abszolút meggyőző módon cseng, egymásra úsztatott vokálszólamai gyorsan a fülbe ülnek.

ayreon_10

Az Erik Norlanderrel közösen jegyzett Dragon Of The Sea-ben újfent Lana Lane-é a főszerep, aki természetesen mágikus dallamokat énekel, a dal különlegességét azonban Janus-arcú hangszerelése teremti meg: vonósok és szimfo-hatású billentyűk csapnak itt össze kluttyogó-vartyogó elektro-effektekkel, amelyek nélkül egészen biztos, hogy markánsan más lenne a szám kicsengése. Látszólag egyszerű ötlet, mégis briliáns... A Temple Of The Catben a Krezip nevű holland csapat énekesnőjét, Jacqueline Govaertet halljuk, aki ekkoriban mindössze 18 éves volt, nyilván Arjen választása is angyali, kislányos tónusa miatt esett rá elsősorban. Maga a vonósokra, billentyűkre és némi gitárra épülő tétel, illetve a Lucassen által énekelt Carried By The Wind ugyanakkor inkább csak átvezetést jelent az előző, szövevényes felépítésű és hosszúságú eposzok után a maguk négy-négy percével. Utóbbi sem éppen egy istrángszaggatóan brutális darab a maga kissé folkos-keltás hatású futamaival, viszont jól megy hozzá Arjen hajlékony, nem túl jellegzetes hangja. A következő csúcspont azonban a Damian Wilson által énekelt And The Druids Turn To Stone, egy leheletfinom, balladisztikus tétel csodálatos dallamokkal és tanítanivaló finomsággal. Utána pedig már csak a Neal Morse által énekelt The First Man On Earth következik, amely tényleg nagyon durván Beatles-ízű (bár nekem mindig beugrott róla Peter Gabriel klasszikus szólókorszaka is), és hangulatát tekintve rejlik benne valami nagyon békebeli, megnyugtató is, ahogy építkezik. Igaz, ha a sztori perspektívájából szemléljük, inkább szívszorító a dolog... Végül pedig a nyitány visszatérése foglalja keretbe az első albumot.

A második lemez, a Flight Of The Migrator a kettős album space-felvonása, ennek megfelelően hiába ez a súlyos megközelítésű anyag, összességében elszálltabb, elvarázsoltabb, álomszerűbb a The Dream Sequencernél. A Chaos megbolondított neoklasszikus ízekkel is játszó instru progmetál-vibrálása itt is csupán felvezetés a tényleges nyitány előtt. A Dawn Of A Million Souls volt annak idején az első Ayreon-dal, amit hallottam, és már szó szerint attól kikészültem, ahogy beúszott az a bizonyos übersúlyos Hammond-téma. Viszont még ez sem készíti fel az embert a már-már groteszk módon megaléptékű folytatásra a kórusokkal, szimfo-elemekkel – és az egészet a lehető legjobbkor rántják vissza, hogy Russell Allen is kellő mértékben kibontakozhasson. Ha azt mondom, sikerül neki, azzal még nem árulok el sokat... Arjen: „Sajnos nem lehettem ott, amikor Russell felvette a részeit, de arra határozottan emlékszem, hogy elsírtam magam, amikor bejátszotta nekem a telefonba, mire jutott!" És a dal tényleg ennyire jó, Damian Wilson és Allen megsokszorozott háttérvokáljai segítségével a refrénben tényleg rockoperai magasságokba emelkedünk, a leállós középrész után pedig Michael Romeo lép elő főszereplővé, aki a legdurvábban over-the-top gitárszólót illeszti a monumentálisnál is monumentálisabb nóta tengelyébe. Arjen: „Miután Russell beleegyezett, hogy felénekli a nótát, megkérdeztem Michaelt, nem lenne-e kedve felnyomni a szólót, hiszen technikailag a világ egyik legjobb gitárosa. Viszont a végeredmény még így is felülmúlta a legvadabb elképzeléseimet, úgy dallamok, mint virtuozitás tekintetében. A szólóban van egy kromatikus riff, amit technikailag konkrétan lehetetlen eljátszani: még Russell sem hitt a fülének, amikor meghallotta. Én pedig pár hónapig nem is nyúltam utána gitárhoz, mert így minek?" Már elsőre is kész voltam ettől az egésztől, és húsz évvel később hallgatva is elképesztő. Az is, hogy hiába túlméretezett minden egyes elem, a végeredmény mégsem hat sem megalománnak, sem rózsaszín kertitörpének – ez egyszerűen így tökéletes. Nem hiszem, hogy ezt a törékeny egyensúlyt bárki más képes lett volna úgy megtalálni, mint Lucassen.

ayreon_2A Journey On The Waves Of Time jó érzékkel egyenesebb vonalú darab, ahol persze alaposan kiszínezik a szimplább, döngölős riffelést a kavargó szintifutamokkal, de maga Ralf Scheepers is direktebb dallamokkal teszi fel a koronát az alapokra. Erik Norlander kalandozós Hammond-szólója ugyanakkor ebben a modernebb környezetben is a '70-es évek kísérletezős megközelítését hozza vissza. A kétrészes To The Quasar első felvonása, a The Taurus Pulsar szintén a progrock hőskorába repíti vissza a hallgatót: Andi Deris először effektfüggöny mögé bújva énekel a sejtelmes, feszülten vibráló akusztikus témákra, majd a Quasar 3C273 című második részben már tonnasúlyú riffelésre kanyarít mágikus melódiákat Lana Lane támogatásával. A visszafogottabb verzék után itt is már-már abszurd módon magasra tör a kórus, de valami egészen lenyűgöző, ez a dal is óriási csúcspont.

A Bruce Dickinsonra bízott, több mint tízperces Into The Black Hole bizonyos közelítésben a Flight Of The Migrator központi tétele. Tisztán emlékszem, mennyire izgalmas volt először hallani, hiszen a zene sem az Iron Maidenre, sem Bruce szólólemezeire nem emlékeztet, ugyanakkor mégis tökéletesen passzol a rockzene valaha létezett egyik legfantasztikusabb énekhangjához. Arjen: „Bruce hangját gyakran légiszirénához hasonlítják, ami szerintem találó jellemzés. A Maidenhez képest persze az én lemezemen másképp szólalt meg: a Maiden zenéje alapesetben gyorsabb, sűrűbb a szöveg, neki pedig emiatt kevesebb alkalma nyílik benne megmutatni a hangja minden árnyalatát. Én direkt tág teret hagytam neki." Dickinson ennek megfelelően hallhatóan lubickol is a három részegységre bontott eposzban, legyen szó a finomabb felvezetésről, a hipnotikusan pulzáló, súlyos riffre épülő középső egységről vagy a kettő nászát hozó, musicalesen vastagon megszólaló zárásról. Itt érdemes újfent megemlíteni Lana Lane-t is, akinek hangsúlyos, mindent átitató háttérvokáljai az egész albumot meghatározzák. Nem mellesleg a dal második szintiszólóját Clive Nolan jegyzi.

A Through The Wormhole képében Fabio Lione egy izgágább, vibráló tempókra épülő dalt kapott, amely nagyon egyértelműen a '70-es évek billentyű-fejnehéz nagyjaihoz, a Deep Purple-höz és a Uriah Heephez vezethető vissza úgy a konkrét témák, mint a jammelősen progos középrész szintjén. Utóbbiért gitár- és billentyűfronton is Gary Wehrkamp felelt. Az Out Of The White Hole kimértebb tempóban, de ugyanezt az irányt viszi tovább súlyos hammondos-riffes kezdésével, majd beérkezik Timo Kotipelto, és nagyszerű progmetál-slágert varázsol a dalból. A kettős album átlagához képest egyébként ez is szimplábbra szabott tétel, már amennyire egy hét perc fölé kúszó eposz az lehet, de hát az Ayreonnál ugye eleve mások a méretek... A holland színtéren ismert Robert Soeterboek által kiválóan elénekelt To The Solar System szintén könnyen fogható a maga kimérten sodró riffelésével és utaztatós hangulatával, és remekül felvezeti a finálét. A The New Migratorben Ian Parryé a főszerep, és mindig is remek húzásnak tartottam, hogy nem valami gigászi, patetikus eposz a zárás, hanem egy kimondottan pörgős, fogós dallamokkal teli, újfent rengeteg '70-es évekbeli hatást felvillantó hard rock tétel.

ayreon_11

A két album tipikus példa volt arra, amikor valami jó helyen, jó időben érkezik, és a lehető legtökéletesebb: a Dream Theater Scenes From A Memory mesterművének köszönhetően soha nem látott mértékben felspannolt progmetálos színtér azonnal rávetette magát az Ayreonra. A Universal Migrator hatalmas underground sikert aratott, és Lucassenhez természetesen azonnal befutottak a turnéajánlatok is, ő azonban következetesen elhajtotta a koncertszervezőket: „A vendégeket lehetetlenség lenne összehozni egy turnéra. Egy évbe telt, mire Bruce Dickinson lejutott a stúdiómba, most akkor hogyan hívnám el koncertezni? Sokszor az erre a válasz, hogy oké, akkor turnézzak egyetlen énekessel. Oké, tök jó. Csak éppen a dalaim között van olyan, amit egy 16 éves lány énekel, egy másikat meg Bruce Dickinson. Mégis kinek kellene ezeket elénekelnie egyszerre? Nyilván jó lenne színpadra állni Erik Norlanderrel, Clive Nolannel, de próbálni kell, utaztatni kell őket, kifizetni a szállásukat, a próbahelyet... Emellett ahhoz, hogy a zeném rendesen megszólaljon, két billentyűs és két gitáros, illetve háttérénekesek is kellenek, aztán háttérfestmények, satöbbi... Csak összeszervezni évekbe telne ezt az egészet, én meg inkább zenét írnék. Kreatív akarok lenni, nem pedig repetitív. Nem kell ahhoz élőben játszanom a nótákat, hogy kialakuljon a végleges változatuk, hiszen ez a stúdióban történik. A legtöbb zenésszel ellentétben én nem hat hétre bérelek ki egy stúdiót, ami alatt felveszem a lemezt, hanem egy évet töltök a sajátomban, és innen nyerem az ihletet, főleg, mióta ennyi vendéggel dolgozom, akik nem tudják pontosan, min dolgozom. A lényeg ugyanakkor mégis az, hogy ezt a zenét alapvetően lehetetlen színpadon megszólaltatni, mindenképpen trükköznünk kellene hozzá előre felvett részekkel. Akkor meg mi benne a szórakozás?"

Természetesen adta magát a kérdés, hogyan tovább egy ilyen kettős mestermű után, Arjennek azonban megvolt a válasza rá. Először Ambeon néven, már a rákövetkező évben kihozott egy Ayreon-dalok áthangszerelt változatait rejtő anyagot Fate Of A Dreamer címmel, majd ismét súlyosabb irányba indult: „Nem sokkal a két Universal Migrator lemez megjelenése után adtunk egy közös rádióinterjút Brüsszelben Bruce Dickinsonnal. Óriási gesztus volt tőle, hogy becsatlakozott a beszélgetésbe, és dicsérte az adásban a munkámat, utána pedig lementünk egy klubba, és végül visszavittem a szállodájába Antwerpenbe. Akkor kérdezte meg, nem érdekelne-e egy közös konceptalbum. Elsőként a Macbethet javasolta kiindulási alapnak, de aztán mondtam neki, hogy azt a Jag Panzer már megcsinálta, a másik ötlete pedig egy vámpírsztori lett volna egy barátja, Arthur Brown története alapján. Sajnos akkor épp az Ambeon lemezén dolgoztam, így nem volt megfelelő az időzítés, de nagyjából egy év múlva megkerestem, hogy most egy metálalbumot készítek, és megkérdeztem, nem lenne-e kedve felénekelni. Egyből érdekelte a dolog, és azt javasolta: legyen ez az egész inkább egy Bruce Dickinson-szólókonceptalbum, mert így könnyebb lesz promotálni. Zeneileg be is fejeztem az alapokat, és nagyon tetszett is neki a végeredmény. Mondta, hogy elkezd szövegeket írni az első négy dalhoz, így tettem még hozzájuk amolyan űrös effekteket, és eljuttattam hozzá őket megint. Azt mondta, amolyan Purple-ízű, űrsztoris, bizarr irányt képzelt el, és közölte: mivel az új szólólemezére vonatkozó terveiből, illetve a Rob Halforddal és Geoff Tate-tel tervezett Trinity projektből végül nem lett semmi, ideje is lesz rá."

ayreon_9

A problémát végül az jelentette, hogy Lucassen régi Maiden-rajongóként túlságosan is belelkesedett a fejlemények miatt, és zárt körben ugyan, de a rajongóklubja tagjainak beszámolt a még nem véglegesített, nem pontosan lepapírozott tervekről. És miután az internet korában már akkoriban sem léteztek titkok, az információk természetesen nyilvánosságra kerültek, Dickinson pedig elég alaposan berágott, nem is beszélve Rod Smallwoodról, a Maiden mindenható menedzseréről... „Valóban gondolkodtam rajta, hogy összehozok Arjennel egy albumprojektet", ismerte el egy interjúban Bruce ekkoriban. „De aztán kikerült a hír a netre, mert Arjen részleteket árult el róla e-mailben vagy nem is tudom pontosan, hogyan a rajongóklubja tagjainak. És hirtelen egyből mindenütt lejött tényként, hogy lemezt készítünk közösen. Persze egyből megkerestem, hogy de hát ez nem is igaz ebben a formában, és megkérdeztem, tényleg tőle ered-e a híresztelés, mert ha igen, az profihoz nem méltó magatartás. Azt írta vissza, soha nem tenne ilyet, de végül mégis kiderült, hogy ő volt. Innentől a terveknek lőttek. Ettől még persze roppant tehetséges fickó, csakis a legjobbakat kívánom neki." Lucassen: „Miután olvastam Bruce interjúját, írtam neki egy e-mailt, hogy ezt sürgősen fejezze be, hiszen mindketten hittünk a projektben, így nem tudtam mire vélni a hirtelen támadt ellenséges hangnemet. Nem szerettem volna, ha elkezdünk egymásra sarat dobálni a sajtóban, és meg is írtam neki: az ilyesmi nemcsak szükségtelen, hanem gyermeteg, amatőr és nem mellesleg időpazarlás is. De erre a levelemre már sajnos nem kaptam választ, és nem küldte vissza a CD-imet sem az új dalokkal, pedig többször is kértem tőle."

A kezdeményezés azért így sem bizonyult hasztalannak, hiszen a Dickinson számára megírt anyagból állt össze végül Arjen következő remekműve, a 2002 tavaszán, Star One néven kiadott Space Metal. Az eltérő projektnév ellenére utóbbi lemez zeneileg és hangulatilag, illetve a sci-fi tematika miatt is teljesen egyértelműen a Flight Of The Migrator egyenes folytatása volt, rajta a fix Lucassen – Warby – Norlander tandem kiegészítéseként olyan vendégekkel, mint Russell Allen, Damian Wilson, Dan Swanö, Floor Jansen, Jens Johansson vagy Dave Brock. De ez már egy másik történet – szintén beférne egyszer ide.

ayreon_5

Ugyan Arjen a későbbi, menetrendszerűen érkező Ayreon- és egyéb lemezekkel is mindig kiugró minőséget szállított, ő maga is különleges csúcspontként emlékszik vissza a 2000-es kettős anyagra. És érdekes, hogy a két Migrator közül elsősorban a kevésbé arcbamászó The Dream Sequencerre büszke: „Úgy gondolom, az első lemeznek nincsenek gyenge pontjai, legalábbis számomra. Persze furcsa ilyesmit mondani a saját lemezemre, főleg, mert amikor elkészülük egy albummal, általában mindig úgy érzem, hogy utálom a végeredményt, és körberöhögnek majd miatta. Ezzel is így voltam, aztán meghallgattam egy év múlva, és megütött, mennyire jó. Konkrétan arra gondoltam: ez baromi erős, soha az életben nem lesz még egy ilyen lemezem!"

Mint írtam, én annak idején ezekkel az albumokkal ismertem és szerettem meg Lucassent, szóval elfogult vagyok, de ha megpróbálom félretenni a személyes emlékeket és érzéseket, akkor is úgy gondolom két évtized távlatából: mindenképpen ez volt a mester legjobb korszaka a két Migratorrel, illetve a számomra ezekkel egy szinten lévő, említett egyes Star One-nal. Annak idején szó szerint széthallgattam ezeket a lemezeket, olyannyira egyedi színfoltot jelentettek minden tekintetben, de mostani füllel is etalon mindegyik. Simán a progresszív metál egyetemes csúcsalkotásai közé tartoznak.

 

Hozzászólások 

 
#15 Equinox 2020-07-03 19:04
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - Equinox:
Nagyon erős ez a dupla de nekem a Human Equation talán egy kicsit jobban tetszik.

Ötlet: Marillion nem lesz? Óriási hiányosság szerintem, az újakról se nagyon szoktatok írni, épp néztem. Nincs senki aki kimondottan nagy fan lenne?

Nevetni fogsz, de épp pár napja, a CD-polcom előtt elmenve akadt meg a szemem a Misplaced Childhoodon, hogy ez mindenképp kellene. Épp a nyáron harmincöt ráadásul.

Nagyszerű, megnyugodtam akkor :) A Hogarth-korszak is fantasztikus, de Fishsel is van még pár kiválóság (nekem a Clutching at Straws a kedvencem amúgy)
Idézet
 
 
#14 Draveczki-Ury Ádám 2020-07-02 03:42
Idézet - Equinox:
Nagyon erős ez a dupla de nekem a Human Equation talán egy kicsit jobban tetszik.

Ötlet: Marillion nem lesz? Óriási hiányosság szerintem, az újakról se nagyon szoktatok írni, épp néztem. Nincs senki aki kimondottan nagy fan lenne?

Nevetni fogsz, de épp pár napja, a CD-polcom előtt elmenve akadt meg a szemem a Misplaced Childhoodon, hogy ez mindenképp kellene. Épp a nyáron harmincöt ráadásul.
Idézet
 
 
#13 Equinox 2020-07-01 19:46
Nagyon erős ez a dupla de nekem a Human Equation talán egy kicsit jobban tetszik.

Ötlet: Marillion nem lesz? Óriási hiányosság szerintem, az újakról se nagyon szoktatok írni, épp néztem. Nincs senki aki kimondottan nagy fan lenne?
Idézet
 
 
#12 Blaze 2020-06-30 14:47
Nem tudom, nekem a Flight of the Migrator sosem volt nagy kedvenc, nem érzem annyira kiemelkedőnek, a Dream Sequencert viszont annál inkább, imádom a hangulatát. Viszont az igazán erôs albumok szerintem azok, amiken elegyítette a stílusokat, vissza is tért ehhez a recepthez, illetve ahhoz is, hogy egy énekesnek nem egy dalt, hanem egy szerepet adott. Persze ettől még jók ezek a lemezek is, kuriózumnak mindenképp, de számomra a Human Equation-nel és a 01-el még magasabbra tette a lécet.
Idézet
 
 
#11 Gombóc Artúr 2020-06-27 21:11
Igényes előzetes az új albumhoz:
https://www.youtube.com/watch?v=X2PidKn4IbA
Idézet
 
 
#10 kamikaze 2020-06-27 16:37
,,A szólóban van egy kromatikus riff, amit technikailag konkrétan lehetetlen eljátszani: még Russell sem hitt a fülének, amikor meghallotta. Én pedig pár hónapig nem is nyúltam utána gitárhoz, mert így minek?"

El lehet azt, csak gyakorolni kell. :)
Romeonak is tetszik, olyannyira, hogy a legutóbbi lemezén az Oblivion című dalban is játssza! A szóló 2:35-től, az emlegetett rész 2:50-től:
https://www.youtube.com/watch?v=fjXBBnJxddE
Idézet
 
 
#9 Anomander 2020-06-26 23:51
Remek írás! Én is nagyon szeretem az Ayreont, bár nekem a 01011001 a kedvencem. Persze valójában szerintem ennek nincs nagy jelentősége, gyakorlatilag mindegyik lemeze kiváló, zseni a fickó. Mondjuk az biztos hogy nem háttérzene, csak odafigyelve érdemes hallgatni.
Idézet
 
 
#8 Gombóc Artúr 2020-06-26 19:30
Ezen album által ismertem meg Ayreon-t. A mestert. Azért a villanypalota jobban tetszik - talán a hangzása miatt. De a zenéje az elő koncertek által nyerte el méltó formáját. Mindhárom koncert kiadvány egy csoda.

Ne feledjük a magyar rajongói oldalt sem. Mondjuk, mintha leállt volna vele a szerk, de talán folytatja majd a fordításokat, ha kellően nógatjuk:
https://ayreon.hu/hu/

Tegye fel a kezét, aki szerint Ayreon az, akinek a történeteiben mondja magát! Minimum gyanús... :D
Idézet
 
 
#7 the raven 2020-06-26 10:53
Idézet - Ossianfan19890313:
Bakker, ez milyen cikk már?

@Ádám, viccen kívül, nem akarok ezeket az írásaidat könyv formában kiadni? Én biztos hogy vennék egy kötetet. Legalább valami minimális gempád legyen ebből az istentelen sok munkádból.

Előrendelve!
Idézet
 
 
#6 Ossianfan19890313 2020-06-26 07:47
Bakker, ez milyen cikk már?

@Ádám, viccen kívül, nem akarok ezeket az írásaidat könyv formában kiadni? Én biztos hogy vennék egy kötetet. Legalább valami minimális gempád legyen ebből az istentelen sok munkádból.
Idézet
 
 
#5 lambertkoma 2020-06-26 07:03
"Én pedig pár hónapig nem is nyúltam utána gitárhoz, mert így minek?" - sokan vannak/voltak így találkozva Romeo játékával
Idézet
 
 
#4 Razorblade 2020-06-25 23:17
Idézet - mjrf:
Jó cikk egyébként, lehetne több Ayreon is, de gondolom annak a 10-20 embernek aki hallgatja, nem éri meg :)


Szerintem többen is vagyunk ezzel úgy mint én, hogy ha kijön egy új Klasszikushock cikk és ráadásul pont Ádám írja, akkor ha mást nem is, de egy hallgatást megér az az album. (Ha esetleg eddig nem ismertem volna, vagy úgy voltam vele hogy nem nekem való)

Például önszorgalomból soha nem vettem volna rá magam, hogy rákeressek néhány Ayreon dalra...
Idézet
 
 
#3 Draveczki-Ury Ádám 2020-06-25 14:08
Idézet - mjrf:
Itt kicsit mintha összekeveredtek volna a tagmondatok:
"Még ha nem is megy legtöbbet az adott énekesből. Ráadásul általában csak két-három napig látjuk egymást minden a lehető legtökéletesebb en, akkor is tudni szoktam, hogyan hozzam ki a lehető ilyenkor, és ennyi idő alatt szerencsére lehetetlen, hogy a feszültség a verekedésig fokozódjon."

Jó cikk egyébként, lehetne több Ayreon is, de gondolom annak a 10-20 embernek aki hallgatja, nem éri meg :)

A kavarodást javítottam, köszi.

Mindig szoktunk írni Arjen dolgairól, ha van aktualitásuk. Amúgy nem 10-20 ember hallgatja itthon sem, és természetesen a róla szóló cikkek olvasottsága sem ilyen nagyságrendű, meg semmié sem az oldalon. :) Viszont nálunk nincs ilyen, hogy "nem éri meg", ha meg akarok valamit írni, akkor is megírom, ha rajtam kívül senki sem olvassa el, szerencsére nem ebből élünk. :)
Idézet
 
 
#2 Wendiii 2020-06-25 14:03
Én a mai napig a legjobb munkájának tartom (bár nagyon nehéz gyenge művet találni lemezek között).Rendszeresen előfordul nálam, hogy elkezdem időrendi sorrendben hallgatni az albumokat, de valahogy a második Migrator album után mindig szünet következik. :)
Egyébként pont az Ayreon lemezeknél nem igazolódott nálam az a tézis, hogy az tetszik a legjobban, amit először hallok egy előadótól. Itt nekem az első a Human Equation volt, ami bár szintén mestermű, de lecsúszott a második helyre, a Migrator után.
Idézet
 
 
#1 mjrf 2020-06-25 13:56
Itt kicsit mintha összekeveredtek volna a tagmondatok:
"Még ha nem is megy legtöbbet az adott énekesből. Ráadásul általában csak két-három napig látjuk egymást minden a lehető legtökéletesebb en, akkor is tudni szoktam, hogyan hozzam ki a lehető ilyenkor, és ennyi idő alatt szerencsére lehetetlen, hogy a feszültség a verekedésig fokozódjon."

Jó cikk egyébként, lehetne több Ayreon is, de gondolom annak a 10-20 embernek aki hallgatja, nem éri meg :)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Stratovarius - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Wendigo - Budapest, Rocktogon, 2007. április 29.

 

Wendigo - Budapest, A38, 2005. április 29.

 

Wendigo - Budapest, Pesti Est Café, 2004. május 15.