Shock!

május 10.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Kalapács: apokalipszis most

KalapácsŐsszel került a boltokba a hetedik Kalapács album, az Apokalipszis, de az egyik leglegendásabb magyar rockfrontember hívei emellett igazi kuriózumokat is a kezükbe vehetnek ezekben a napokban: nemcsak a Pokolgép CD-n soha ki nem adott 1990-es koncertlemeze jelent meg újonnan, de az Omen 1994-es Jelek anyaga és 1995-ös élő albuma is. E négy kiadvány apropóján ültünk le beszélgetni Kalapács Józseffel.

A hazai zenekarokban hagyományosan elég nagy a fluktuáció, a Kalapács azonban kivétel ezalól. Mi a titok?

Azt hiszem, a dolgok ugyanúgy működnek egy zenekarban, mint a családoknál vagy akármilyen más tömörülésnél: minden azon múlik, hogy ha gondok támadnak, meg tudják-e oldani azokat az érintettek. Nálunk is voltak gondok, de meg tudtuk őket oldani. Szerencsére nemcsak jól tudunk együtt dolgozni, de tényleg egy baráti társaság a zenekar.

Vagyis akkor is összejárogattok, ha éppen nincs lemezfelvétel vagy turné?

Igen, előfordul. Időnk persze kevés van, hiszen mindannyian csinálunk mást is.

Amikor lassan egy évtizeddel ezelőtt elkezdődött a Kalapács zenekar története, gondoltad volna, hogy ennyire beválik majd ez a felállás?

A csapat először kísérőzenekarként alakult, méghozzá elsősorban Sárközi Lajos baráti-zenészi társaságából, akiket nyilván én is ismertem. Az egykori Sámán tagságának egyik fele a Kalapácsban, a másik pedig az Irigy Hónaljmirigyben játszik, és egy kicsike még van a Cool Head Clanban is! (nevet) Eleinte nem is vártam tőlük saját dolgokat, de hamar megjött a kedvük ehhez. Mivel nagyon ritka, hogy az ember egy jó kreatív alkotóközösségben találja magát, nagyon szerencsésnek tartom, hogy így alakult.

Milyenek a visszajelzések az új lemezre, az Apokalipszisre?

Mielőtt megjelent volna, már nagyon erősnek éreztem, de mióta kijött - az érkező rajongás erejéből táplálkozva - már hajlamos vagyok azt mondani, hogy ez az eddigi legjobb albumunk. Sokan nyilatkoznak úgy, hogy hangulatában, eklektikusságában veri az eddigi csúcstartó Ösztönt. Így gondolom én is, de talán csak azért, mert ezúttal minden korábbinál jobban belefolytam a dalszerzésbe. Az utolsó két albumnál gyakorlatilag az összes szöveget én írtam, amitől ezek – minden hibájukkal együtt - még közelebb állnak hozzám. Korábban is benne voltam a szövegekben, de inkább ideológiai szinten, a végkivitelezést úgymond profikra bíztam.

Miért?

Kicsit talán a dolog felelősségétől is féltem, másrészt meg ezzel azért marha sokat kell ám foglalkozni! Mikor régebben külsős szövegíróval dolgoztam, legfeljebb egyeztettünk néha, aztán vártam a hívást, vagy a mailt a majdnem kész eredménnyel, ha azonban te írsz, az más. Ülsz a kocsiban, elmész úszni, és folyamatosan ezen kattog az agyad… Horváth Attilával az Omen idején mondjuk másként dolgoztunk: neki nem kellett megmondani, miről írjon, hanem felmentem hozzá este, és egész éjszaka iszogattunk, beszélgettünk, szó szerint belém bújt, úgy írta a szövegeket. Ő egyébként mindenkinek úgy tudott írni Charlie-tól Cserháti Zsuzsán át Deák Billig, hogy képes volt teljesen beleélni magát az adott előadó szerepébe, ebben egyenesen zseniális.

Vagyis tulajdonképpen olyan volt, mintha te írtad volna a szövegeket?

Igen, azzal a különbséggel, hogy én sosem lennék képes annyira jó szövegeket írni, mint ő… Mindig irigyeltem tőle azt a fajta többrétegűséget és mégis természetes egyszerűséget, ami a verseire jellemző.

Az Omen után nem fordult meg a fejedben, hogy megkeresd és ismét együtt dolgozzatok?

Gondolkodtam rajta, de az az igazság, hogy manapság elég kényes kérdés lenne szövegírókat alkalmazni, hiszen lemezeladásból, rádiós és tévés játszottságból még csak megéldegélni sem lehet… Ha Horváth Attila ma akármilyen rockzenekarnak szöveget írna, azt csak jókedvében tenné, ebből kacsalábonforgót nem remélhet senki.

Mennyi megy el egy-egy Kalapács lemezből?

Halálpontosan nem tudom, de az utolsó albumoknál olyan 4-5 ezer példány után kaptunk jogdíjat.

Az azért a mai viszonyok között elég jó…

Valóban az, hiszen ma ez az eladás alig marad el az aranylemeztől, még olyan kétezer kellene hozzá pluszban… De a régi fogyásokhoz képest úgyszólván semmi, akár a Pokolgép albumok 100 ezer körüli példányszámait vesszük, akár az első három Oment, ami ugyan ennél jóval kevesebb, de még mindig bőven megélhetési szintű eladás volt. Ezekből is simán elment olyan 30 ezer darab egyenként…

Nem irigyellek a koncertprogramotok összeállításánál, ennyi lemezről azért elég nehéz lehet arányosan válogatni, ráadásul úgy, hogy mindenki elégedett legyen…kalapacs2009_2

Sosem sikerül kitalálnunk, melyik a jó koncertdal. Van, amiről nem is gondolnánk, hogy működni fog élőben, és mégis leveszik, és akadnak személyes kedvenceink, amik viszont egyáltalán nem ütnek annyira koncerten, mint otthon hallgatva. Általában hat-hét új dal azért mindig van a programban. Ami a régieket illeti, a mi hangulatunkon és a közönség összetételén is múlik, miket szedünk elő. Létezik egy réteg, amelyik legszívesebben már csak Kalapácsot hallgatna, és egy olyan is, ami ragaszkodik a sok régi Pokolgéphez. Nem tudnánk maradéktalanul kiszolgálni az igényeket, így aztán inkább nem is próbálkozunk ezzel… A lemezbemutató időszakban inkább Kalapács dalokat játszunk, ha pedig speciális közegben, például motorostalálkozókon lépünk fel, ráadásul az úgymond „mulatós” idősávban – azaz éjfél után –, ami ugye nem annak kedvez, hogy a közönség értelmesen megfigyelje, milyen új nótáink vannak, jöhetnek a régi nagy klasszikusok, és majdhogynem rockdiszkóként üzemelünk… (mosolyog)

Te melyik éra dalait énekled a legszívesebben?

Nekem viszonylag összefüggenek az egyes korszakok. Biztos akad, aki ezzel vitatkozna az egykori zenésztársaim közül, de az egykori Pokolgép, Omen és Kalapács albumok folytatásai voltak egymásnak. Zenei, tartalmi, ideológiai szempontból egyaránt rokonok, és ez hozzám köthető. Ugyanezen zenekarok tőlem független albumai élesen más tartalmi és – ezt most nem pejoratív értelemben mondom – minőségi megközelítést képviselnek. Ezen persze nincs mit csodálkozni, hiszen az énekes mindig meghatározó egy bandában, és ez nyilván nemcsak rám igaz, hanem az utánam jövőkre is. Távozásom után már az ő egyéniségük válik a zenekar védjegyévé.

Gondolom, figyeled, mivel foglalkoznak az egykori zenésztársaid, akár a Rudán Joe-féle Pokolgépről, akár az Omenről van szó Okival vagy éppen akárki mással…

Az Omen Okival készült lemezének is megvannak a maga értékei, bár a Katona Főnök-féle szövegvilág nagyon eltérő az enyémtől. Tőle el tudom ezeket fogadni, sokszor nagyon jól szórakozom azon a kicsit cinikus, ironikus megközelítésen, amit Laci képvisel, teljesen hiteles is, ha ismered őt. Ezek az értékek ott voltak az okis lemezen is, Oki azonban nem tudott megfelelni a feladatnak, és nem is tudom, miből gondolták Nagyfi Laciék, hogy működhet vele a zenekar. A rockzenében ugyanis nem létezik olyan, hogy a legnagyobb médiatámogatás valaha is képes legyen győzni az egyszerű hitelesség felett. Én úgy látom, ennek a döntésnek elsősorban üzleti okai lehettek, bármit is mondanak ők, de a vége az lett, hogy nem jött be a dolog, a társaság szétment, és újra is énekeltették ezeket a dalokat. Aligha véletlenül… Gubás Tibit nagyon szeretem, igazi nyugati típusú torok, de nem az a nagyon aktív típusú frontember. Persze nem is kell, hogy mindenhol az énekes vigye a hátán a produkciót élőben, gondoljunk csak a P. Mobilra, a Rolls Frakcióra. Én például elég szószátyár vagyok, és néha akkora hülyeségeket beszélek a színpadon, hogy utólag legszívesebben kitörölném őket.

Mi a helyzet a nélküled készült Pokolgép albumokkal?

Vegyesek az érzelmeim. Rudán Joe nagyon jó barátom, sokszor játszottunk együtt, Magyarországon a szélesen vett rockszíntéren őt lehet leginkább nemzetközi szintű énekesnek nevezni. A Pokolgép utánam következő korszakában is születtek dalok, amik nagyon tetszenek, de olyanok is, amik a szövegviláguk miatt nem lennének számomra vállalhatók. És az utóbbiból van több. Ami a zenei részt illeti, Kukovecz Gábor őstehetség, aki ráadásul fanatikus munkaőrült. Kevesen tudnak olyan nyersen és egyszersmind gyengéden, hatalmas dinamikai váltásokkal fogalmazni a zene nyelvén, mint ő.

Tavaly volt a Pokolgép megalakulásának 25. évfordulója, ennek ellenére semmiféle eseménnyel nem ünnepeltétek meg a jubileumot, pedig a 2003-as, minden egykori tagot felvonultató koncert abszolút nézőszámrekordot hozott a PeCsa termében. Miért maradt el a folytatás?

A 2003-as koncert szerintem a szabadtéren is rekord lett volna, hiszen amikor elfogytak a jegyek, még a Közlekedési Múzeumig állt az ötös-tízes sor, több ezren maradtak odakint… 25 éves jubileumi buli pedig azért nem volt, mert nem tudtunk közös nevezőre jutni. A Pokolgépben mindig is egyenlőség volt mindenféle szempontból, így az anyagiak terén is, amikor azonban elkezdtük a megbeszéléseket egy esetleges tavalyi megmozdulásról, egyes tagok ettől eltérő igényeket fogalmaztak meg, és nem csak anyagiakban. Amíg ebben a kérdésben nincs konszenzus, nem nagyon lesz reunion.

Te amúgy szeretted volna, ha ismét történik veletek valami?

Persze! És azt azért hozzáteszem, hogy én az egyenlőség híve vagyok, pedig ez az énekesekre kevésbé jellemző… Persze egy ilyen buliban én is csupán a klasszikus ötös tagjai közé tenném ki az egyenlőségjelet.

Csak egy monstre koncertet tudnál elképzelni a régi tagsággal, vagy esetleg többet is?

Ha rajtam múlna, inkább csak koncertet adnék. Felmerült ugyan a közös album gondolata is, de nekem az ilyesmi mindig munkajellegűnek tűnik: van egy munkadarab, le kell reszelni mind a nyolc oldalát, le kell csiszolni az éleit, aztán majd lesz belőle valami… Ez nem ugyanaz, mint amikor valakik tényleg együtt lélegeznek a próbateremben, hanem inkább üzleti vállalkozás lenne egy olyan műfajban, ahol napjainkban nem lehet komoly pénzeket szakítani. Egy új lemez nem lenne sem sikeres, sem igazán jó, ráadásul akinek fontos a Pokolgép, megint elkezdett volna hasonlítgatni… Ennél sokkal több értelme lenne egy régi időket megidéző, tüzes-füstös nagy show-val, hatalmas, monumentális díszletekkel operáló koncertnek. Az biztos, hogy amikor ez az öt ember összeáll, forr a levegő, és ez a 2003-as bulin is így volt. Van valami olyan közös kisugárzása a bandának, aminek mindenki a hatása alá kerül, beleértve ebbe saját magunkat is. A klasszikus Pokolgépre az utolsó korszakot leszámítva mindig is jellemző volt ez a hidegrázós erő.kalapacs2009_1

Félre ne értsd, nem akarok mindenáron a Pokolgép témán lovagolni, de hát egy csomóan még ma is azt hiszik, hogy te vagy az énekes…

Ez tényleg így van. Idén is többször kaptam már olyan e-mailt, hogy „Józsikám, elmentünk egy motorostalálkozóra a Balatonnál, és nem te énekeltél, hát mi történt?” Az ilyet nem is értem, hiszen jövőre már 20 éve lesz, hogy kiléptem a Pokolgépből… De ebben szerintem az is közrejátszik, hogy a heavy metalt abszolút eltüntették a tömegek szeme elől. Az átkosban mi több más típusú rockzenekarral együtt tényleg a perifériára szorult, elnyomott réteget testesítettük meg, de még ezzel együtt is hetente előfordultunk a tévében, és néha ötször-hatszor a rádióban is. Pedig akkor még csak kettő volt… Kint is kereskedelmi rádiók vannak, de ha például Hollandiában játszottunk a Pokolgéppel, kijöttek a riporterek, írtak rólunk az ottani lapok, játszottak az ottani rádiók. Magyarországon ez nem létezik, ma itt alternatív van, ami eleve nem tudom, mihez képest alternatív, hiszen a csont beatzenétől az értelmetlen szövegű zenékig mindent így hívnak.

Ha már alternatív… Mai fejjel mit gondolsz az Omen Idegen anyag lemezéről, ami tulajdonképpen megtörte a zenekar pályafutását?

Én nagyon szeretem azt a lemezt. Kicsit lehetett volna effektdúsabb, barátságosabb a hangzás, de összességében a mai napig elégedett vagyok vele. Azt hiszem, ott pont a metalsajtóban megjelent kritikák tették rá a bélyeget: sokan egyszerűen nem tudtak mit kezdeni Müller Péter Sziámi szövegeivel… Pedig ott volt lent velünk a próbákon, azt a sört itta, amit mi, azt a cigit szívta, amit mi, abszolút közös munka folyt. Eleve azért esett rá a választás, mert szerettem a szövegeit.

És mi a helyzet a most újra kiadott Jelekkel?

A Jelekre is nagyon büszke vagyok. Ott lépett be az Omenbe Sárközi Lajos, aki a korábbiakhoz képest egy kicsit más zenei gondolkodásmódot hozott be a képbe. Ezekre a friss megközelítésű gitártémákra marha jól lehetett improvizálni, nem véletlen, hogy a lemez énekdallamainak 90-100 százalékát csontra én találtam ki. Habár Horváth Attila nagyon jó muzikális és prozódiai hozzáállású emberként a szövegekhez igazítva néha azért bele-beleszólt a hajlításokba.

A Jelek azon a zenei vonalon máig etalonnak számít itthon, utána mégis hosszas szünet következett, majd az imént már említett Idegen anyag. Sosem értettem, miért vártatok akkor három teljes évet a folytatással…

A klubélet a mai napig nagyon viszontagságos, a ’90-es évek közepén azonban egyenesen borzalmas volt. Sokan ebből csak azt látják, hogy felmegyünk a színpadra és ott töltünk másfél-két órát. Ehhez azonban egy vidéki koncert esetében két órakor össze kell pakolni a cuccot, felszedni az összes tagot, átbuszozni a fél országon, megérkezni már sötétben, bepakolni, meghallgatni két-három előzenekart, amik közül egy többnyire biztosan nem jó a fülnek, közben ülni a kis öltözőben, vagy ennek sivárságát megelégelve kimenni a kocsmába, ott lelkes vállveregetések közepette több liter bort vagy sört elfogyasztani, ellenállni vagy nem ellenállni a tömények támadásának, aztán – nem teljesen érthetetlen okokból – hulla állapotban a színpadra érkezni, majd utána örömkönnyek között megismételni az előzményeket. Utána pedig beülni a buszba, és reggel kilenckor, világosban hazaérkezni. És ez még a jobbik eset, mert mi viszonylag közel laktunk egymáshoz, ellentétben mondjuk az Akela tagjaival, akiket egy 300 kilométeres körzetből kellett összefogdosni. Ha szombaton volt egy bulijuk, csütörtökön elindultak, aztán hétfőre hazaértek… Az ilyen megpróbáltatások egy idő után felőrlik az embert, pláne, hogy az említett időszakban vidéken sztenderd volt az ötven fős közönség, és az előre megbeszélt fizetséggel is állandóan problémák voltak a koncerteken. Elhiheted, hogy nem olyan jó érzés ilyenkor hajnalban 1500 forinttal a zsebben hazaérkezni. És mi még az élvonal voltunk… Az ilyesmi nemcsak a zenekari hangulatra, hanem az otthoni dolgokra is rányomja a bélyegét. De egyébként végső soron nem ez tett be az Omennek. Nekem megsokasodtak akkoriban a színházi elfoglaltságaim, melyeket mindig egyeztettünk a zenekar dolgaival, egy jóelőre bejelentett fellépésem viszont elkerülte a figyelmüket, megsértődtek, és Katona Főnökkel mentek le helyettem erre az egyébként szintén kábé ötven fős bulira. Ezek után már nem akartam többet velük dolgozni.

Jóban vagy amúgy a régi zenésztársakkal? Akár Pokolgép, akár Omen…Kalapács

Amolyan távolságtartó jóbanlevés a miénk. A legkellemesebb kapcsolatom a mai napig Ács Bandival van, a legfeszültebb pedig talán Kukovecz Gabival, de szerintem ez már csak a tüske helye, ami még látszik. Nagyfi Laci irányában is voltak problémák, de sokszor beszéltünk már erről, szóval itt már nem szúr semmi.

Zeneileg manapság nem hiányzik a könnyedebb vonal? Hiszen már az 1996-os szólólemezeden is lazább húrokat pengettél…

Sosem éreztem száz százalékosnak azt a ’96-os albumot, mert nem volt rá elég időm és energiám. Akkoriban eléggé mélyponton volt a rock és az élőzene, de mi az Omennel agilisak voltunk, nagyon sokat játszottunk itt-ott. Számunkra is új volt ez a helyzet, hiszen akkortájt kezdtük megismerni a rockkocsma-élet jó és rossz oldalait… A szólóalbumba nem tudtam teljesen beletenni mindent. Egyszerűen nem fordítottam rá annyi energiát, mint kellett volna. Valahol a Hard 2004 körüli megszületése is ide vezethető vissza, egyébként. Zserbóban ehhez remek társra leltem, az emberből ugyanis ömlenek a dallamok.

És miért hagytad ott a Hardot?

Nem otthagytam, hanem leálltam vele. A Hard fokozatos átalakulások során jutott el abba az állapotba, amikor már szinte senki sem volt benne az eredeti tagságból. Próbáltam az újakat rávenni, hogy csináljunk lemezeket, de nem ment, többek között ezért is oszlattam fel a zenekart, és támogatom ezerrel az angol nyelvű változatot. Úgy láttam, semmi értelme annak, hogy levendéglátózzuk a saját dalainkat… Jó viszonyban váltunk el egyébként. Egy nagyon jó látogatottságú, remek hangulatú Wigwam buli után közöltem velük a döntésemet.

Az angol változat hogy tetszett?

Ebből is több van már. Az első, BZ-vel fémjelzett vonalnak voltak olyan értékei, amik a magyar nyelvűben talán nem voltak meg, de szerintem több olyan egyengetés, elsimítás rejlett benne, ami a magyarban keményebb, karcosabb volt. Ez nem feltétlenül az éneken múlott, hiszen a tagokban mindig ott volt a hajlam a lágyabb zenére. A mostani Björn Lodin fémjelű Hardnál is lesznek nagyon lágy dalok, de nagyon kemény vonalban sem lesz hiány. Hihetetlen adottságai vannak Björnnek és ezt Zserbóék maximálisan ki is használják. Ráadásul jó arc, nem mellékes… Visszatérve a lágy dallamokra, ez az egész relatív egyébként, mert nekem is van most egy projektem, ahol akusztikus verzióban játszunk régi és új dalaim nyomán Pokolgépeket, Omeneket, Hardot, Kalapácsot, valamint megzenésített verseket. Két dobgitár meg egy perka, és ennyi. Úgy hiszem, nevünk is van már: Akusztika.

Mik a tapasztalaitok, inkább fiatalok vagy régi arcok járnak a Kalapács koncertekre?

Vegyes, de azért több az új ember. Én magam is nehezebben mozdulok ki, ahogy idősebb vagyok, pedig mindig is nagyon érdekeltek az új zenék, ez a műfaj pedig sosem szerepelt a rádiókban, tévékben, tehát csak a koncerteken tudsz tájékozódni arról, éppen mi merre tart… A fiatalok jobban mozdíthatók, és nagyon hálás közönség is. A fesztiválokon mindig rengeteg a tinédzser, főleg, ha matinéidőpontban játszunk. A rockklubokban viszont éjfél előtt nem nagyon történik semmi, és azután már nem nagyon akadnak fiatalok. Szóval kicsit olyan 22-es csapdája ez az egész…. Ma már szerencsére akad pár klub országszerte, amik kvázi közösségi házként üzemelnek, és ezt én személy szerint nagyon jónak tartom. Művelődési házak ugye állami támogatás híján nem nagyon vannak, de működnek olyan magánklubok, ahol ingyen internet van, író-olvasó találkozók, koncertek, miegymás… Az a tinédzser, aki ideszokik, hétvégén is jobban kimozdul, és akár még az apját is elhozza. Ez egy követendő modell, és speciálisan magyar is lehetne.

Mennyire követed az új zenéket akár itthon, akár külföldön?

A Roadot, a Depressziót például nagyon szeretem. A külföldi újakkal kapcsolatban kevésbé vagyok képben, inkább a régi nagy kedvenceimet követem. Többre nem is jut sajna.

Mi minden idők három legjobb lemeze?

A Judas Priest British Steelje mindig is meghatározó volt az életemben, az az első.

Akkor elég komoly lehetett előttük játszani…

Nem volt ugyanolyan, mintha Rob Halford énekelt volna, az viszont nagyon tetszett, hogy teljesen természetes, mindenféle allűrtől mentes arcok. Sok külföldi zenekarral játszottam már együtt, de csak a Judas Priest és a Motörhead tagjai voltak ennyire közvetlenek. Ugyanezt a Metallica vagy a Manowar tagjairól már nem mondhatnám el, szerintem náluk csak pillanatig volt fent a természetes gúnya, aztán le is vették… Nekem legalábbis akkor így jött le. Ettől még persze imádom a zenéjüket. Aztán milyen lemezt mondjak még? Ott van még az In Rock a Deep Purple-től. A legmeghatározóbb rockzenei élményem ugyanakkor a Vikidál Gyula-féle P. Mobil volt, ami lemezen annak idején ugye nem jött ki. Rádiófelvételeim, demóim, koncertfelvételeim voltak tőlük, gyűjtöttem tőlük mindent az MK27-es magnómon. De ugyanígy az egyes Korál lemez is alapvető volt, náluk éreztem először azt, hogy a pillanatnyi tini hülyeségeim, az egész érzelmi életem benne van egy-egy sorukban. Persze akkor még fogalmam sem volt, hogy a szövegeiket Horváth Attila írta… Sőt, az Omegát is nagyon csíptem. Szerintem az első lemezem is Omega lehetett.

Mi az élet értelme?

Hát nem a küzdés, hanem az élet maga. Nyomasztó, hogy egyszer vége lesz, amire igyekszem minél kevesebbet gondolni, de ahogy közelítek hozzá, egyre inkább azon vagyok, hogy minél tartalmasabban teljenek el a hátralévő napok, évek, évtizedek, évszázadok. Az asszonynak 400 évet ígértem, igyekszem is betartani a szavamat! (nevet)

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Fates Warning - Budapest, A38, 2013. október 16.

 

Motörhead - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Whitesnake - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. július 13.