Április 3-án ismét Budapesten koncertezett Axel Rudi Pell és évek óta változatlan felállású zenekara. A német gitáros és Johnny Gioeli énekes, Bobby Rondinelli dobos, Ferdy Doernberg billentyűs és Volker Krawczak basszusgitáros a frissen megjelent, Ghost Town című albummal érkeztek hozzánk. A márciusban kiadott új lemez megjelenésének kapcsán a roppant kedélyes Axellel beszélgettünk, és természetesen nemcsak aktualitások kerültek szóba, hanem kicsit a múltba is visszaástunk.
Az utóbbi időben beálltál a kétévenkénti lemezkészítésre, és a Ghost Town megjelenése is illik ebbe a sormintába. Ennyire bevált számodra ez a módszer?
Igen! Tudod, a láng még mindig ég bennem. Imádok új dalokat írni, riffeket kitalálni, dallamokat kiagyalni. Ennyi idő után is könnyen jön az inspiráció, mindig rengeteg ötletem van. A következő húsz évre is bőven elég lesz.
Elég sokat koncerteztek. Mikor tudsz időt szakítani a dalszerzésre?
Turné közben is simán írok. Általában már egy-másfél évvel előre tudom az időbeosztásunkat, azt, hogy mikorra van lefoglalva a stúdió, szóval könnyen meg tudom tervezni a dolgainkat. Amúgy is mindig alkotunk, ha úton vagyunk, ha nem. De annyi idő is elég lenne, amikor épp nem turnézunk. Szerencsére ez sosem jelentett gondot.
Szóval már most megvannak a konkrét terveitek a következő évekre is?
Mondjuk úgy, hogy a következő évre. Azért nincs minden annyival előrébb kőbe vésve.
Mikor a legutóbbi album kapcsán beszélgettünk, egyetértettél velem, hogy a Risen Symbol egy kifejezetten direkt, dalközpontú anyag lett. Szerintem a Ghost Town is pontosan ilyen.
Abszolút igazad van, és nagyon örülök, hogy így látod. Mikor Johnny énekelte fel a vokálokat, egyszer csak felhívott telefonon. Nem nagyon szokott hívni, amikor stúdiózik, de most rám csörgött, annyira lelkes volt. Azt mondta: „Axel, tényleg azt gondolom, hogy ez talán a legjobb album, amit valaha együtt csináltunk." Én meg bőszen egyetértettem vele.
Általában nem is vagy ott a stúdióban, amikor Johnny felénekli a dalokat?
Nem. A hangszeresekkel mindig ott vagyok a felvételeknél, de Johnny egyedül melózik. Ha jól emlékszem, ez már 2002-óta így van. Mindig abban a városban dolgozik, ahol épp lakik, és jobban is működik így a dolog. Emlékszem, amikor utoljára itt, nálunk énekelt fel egy lemezt, mondta is, hogy neki túl hideg a klíma. Felénekelt két dalt, aztán megfázott, és nem tudta folytatni. Így viszont kellemes körülmények között, a saját, nyugis tempójában tud dolgozni. Ahogy neki kényelmes. És persze folyamatosan kapcsolatban vagyunk – telefonon, Zoomon. Technikailag ez úgy néz ki, hogy amikor kész egy dallal, átküldi, én meghallgatom, és együtt átbeszéljük, kell-e rajta még csiszolni.
A Hurricane egyike az elmúlt tíz év leggyorsabb dalainak tőletek. Az hogy született?
Néha ilyesmik is kijönnek belőlem, de ez sosem úgy működik, hogy leülök, és azt mondom magamnak: na, most írnom kell egy gyors számot. Mindig, ahogy épp alakul. Akár az is lehet, hogy a következő albumon tíz szélvészgyors, dupla lábdobos dal lesz. Simán benne van. Nyilván csak viccelek, mert azért általában nincs sok gyors számhoz való ötletem, viszont időnként beugrik valami, és akkor azt rögtön fel is kell vennem.
Bobby mit szólt, amikor megmutattad neki?
Ó, Bobby simán megoldja az ilyesmit is, neki ez nem gond. Teljesen mindegy, ha dupla lábdob van egy számunkban, neki az is semmiség. Sőt, ha lenne olyan, hogy tripla lábdob, azt is simán hozná. Ennél a dalnál azért mondta, hogy elég melós lesz, de bármit el tud játszani. Ettől még nyilván nem a dupla lábdobos témákat szereti a legjobban, mégis csak a Rainbowból meg a Black Sabbathból jött. A groove-os, lazább, húzósabb, súlyos dolgok állnak hozzá a közelebb.
A borítón Axel Rudi Pell neve áll, de ez azt is jelenti, hogy mindig mindent te írsz a lemezekre?
Igen, száz százalékban az enyém minden. Na jó, legyen inkább 95 százalék! Az összes dallamot én találom ki, és amikor feldemózom a számokat, minden hangszeren én játszom, a dobokat leszámítva. Amikor megvan a dal, beállítom a tempót, a megfelelő sebességet, aztán megy a metronóm a fülemben, és arra játszok fel mindent. Mikor stúdióban vagyunk, néha azért előfordul, hogy valakinek eszébe jut egy ötlet. És ha tetszik, akkor felvesszük.
Ha jól sejtem, az Enemy Within a belső démonokkal való küzdelemről szól? Netán saját élmények ihlették?
Nem. Az összes szövegem fiktív, kitalált történet. Szerencsére nem igazán vannak saját démonaim. Maximum az, hogy túl sokat dohányzom.
Van egyébként bármilyen kapcsolat a dalszövegek között most az albumon?
Nem, nincs semmilyen koncepció. Arról írtam, ami éppen jött.
Udo Dirkschneider is felbukkan vendégként az egyik számban. Régi barátság a tiétek?
Udót már több mint negyven éve ismerem. Mindig összefutottunk fesztiválokon, koncerteken, köszönünk egymásnak, dumálgattunk. Mikor megírtam ezt a dalt, rögtön az jutott eszembe, milyen jó lenne, ha ő is énekelne benne. Megkérdeztem, lenne-e kedve beszállni, és azt mondta: „Ha tetszik, megcsinálom." Elküldtem neki, meghallgatta, és rögtön szól is, hogy csináljuk! Nagyon gyorsan és simán ment minden.
Számomra az ő érdes, reszelős hangja azért elég furcsán hat a te nagyon dallamos stílusod mellett.
Igen, tudom, mire gondolsz. De pont ezt akartam elérni: ellentéteket egy dalon belül. Johnny lágyabb, dallamos stílusa mellett az ő karakteres, nyers éneke szerintem igazán izgalmas.
Udónak is mindent te írtál meg vagy ő is hozzátett a dallamhoz, szöveghez?
Nem, ő nem szerző. Mindent én írtam neki is. Kezdetnek felénekeltem egy demóverziót Johnny részére. Aztán Johnny felénekelte az egész dalt, az összes vokálsávval együtt, és utána küldtük el Udónak. Megírtuk, melyik az ő része, ő pedig felénekelte.
Hol van amúgy a legnagyobb bázisotok Németországon kívül?
Svájcban és Svédországban, de szerencsére azt látjuk, hogy növekszik a táborunk. Talán Svédország áll most a második helyen, ott mindig nagy közönségnek játszunk. És tudod, mit vettem még észre a koncerteken? Hogy sokszor egész családok jönnek. Tudod, nagyszülők, szülők és gyerekek – mindenki együtt. Imádjuk ezt. És az utóbbi pár évben rengeteg fiatal srác is van a közönségben, úgy 16 és 25 év közöttiek. Totál old school metálosok: farmermellényben, tele felvarrókkal meg kitűzőkkel.
Te hogy látod a metálszíntér jövőjét?
Furcsa a helyzet most, tényleg furcsa. Nem is tudom. Manapság egy új zenekarnak szerintem nagyon nehéz megtalálni a saját stílusát és felépíteni a hírnevét, a bázisát. A régi bandák, mint mi is, még mindig itt vannak, és velünk is osztozni kell a figyelmen, a közönségen. De optimista vagyok, szerintem növekedni fog a színtér.
Nyilván zenészként lételemed a koncertezés, a színpad. De ennyi év után mit gondolsz magáról a turnézásról?
Imádom. Tényleg imádom, még mindig. Sokan vannak úgy vele, hogy „jaj, már megint fel kell szállni a buszra, a buszon kell aludni, ez annyira stresszes." Nekem viszont ez maga a nyaralás. Viszont ami tényleg rossz a turnézásban, az a várakozás. Egész nap csak vársz, hogy végre színpadra mehess. Felkelsz, reggeli, aztán csak vársz és vársz egész nap. Na, az tényleg borzasztó unalmas tud lenni... De azért mindig feltalálom magam. A gitározást, a koncertezést meg remekül bírom. Ugyan idén leszek 66, de még mindig megvan bennem az energia és az erő. Általában Bobbyval ketten vagyunk azok a zenekarban, akik nem izzadnak a színpadon. Én mozgok le-föl, ő meg ugye dobol, és mégsem folyik rólunk a víz. Fogalmam sincs, miért. Simán le tudnék játszani két koncertet egymás után, akár három-négy órát is gitározhatnék, azt is bírnám. Bobby is ugyanígy van vele. A másik oldalon meg ott van Johnny, aki izzad, mint egy ló. Ő nyilván nem tudna négy órát énekelni, hiszen a hangszálaknak az baromi megerőltető lenne.
Idén lesz negyvenéves a szólópályád előtti zenekarod, a Steeler harmadik lemeze, a Strike Back, ami a személyes kedvencem. A zenekar albumait már nagyon régóta nem lehet kapni, nem gondoltál rá, hogy jó lenne valamilyen formában ezeket újra kiadni?
A jogi oldallal van a probléma. Még abban sem vagyok biztos, kinél vannak a jogok. Na meg azt sem tudom, hol vannak a mesterszalagok. Fogalmam sincs. Évtizedeken keresztül vándoroltak ezek ide-oda, egyik kiadótól a másikig. Teljes a káosz. Talán a Steeler-lemezek jogainak egyharmada az enyém, de ebben sem vagyok biztos. Azt sem tudom, a szerződésem hol van.
Neked azért vannak saját példányaid az albumokból?
CD-n igen. Régen bakeliten is megvoltak, de mielőtt a mostani házamba költöztem, egy régi lakásban laktam, ahol a pince – mint utólag kiderült - nagyon nedves volt. Én meg sajnos ott tartottam az összes lemezemet. Minden tönkrement, elázott, úgyhogy ki kellett dobnom az egészet.
Nem sokan tudják, de a Steeler-időkben részt vettél egy kvázi all-start, karácsonyi projektben is, a Rage, a Holy Moses, a Mekong Delta és a Living Death egyes tagjaival közösen. Ez volt az X-Mas Projekt. Ennek mi a sztorija?
Volt ilyen, igen, de azért túlzottan nem merültem bele. Egy nap felhívott egy producer azzal, hogy csinálnak egy őrült karácsonyi lemezt, és lenne-e kedvem játszani rajta. De azt is kikötötte, hogy direkt hamisan és rosszul kell gitároznom. Azt akarta, hogy csúszkáljanak a hangok. Gondolom, azért, hogy lazán, kicsit punkosan szóljanak a dalok. Erre természetesen nem mondhattam nemet. Azt hiszem, négy vagy öt számban játszottam végül. Kaptam érte egy kis pénzt, abból meg elmentem nyaralni Ibizára, és ennyi. Soha többé egy fillért sem láttam belőle.
Említetted, hogy megvannak a konkrét terveitek a következő egy évre. Szóval mire számíthatunk még a zenekartól a turnézáson kívül?
Turné közben írjuk majd az új dalokat, ez biztos. És idén ugyan nem játszunk rajtuk, de jövőre valószínűleg az összes nagy fesztiválon ott leszünk. És talán kijön majd egy kis új zene is. De hogy pontosan mi lesz idén, azt még nem tudom. Lehet, hogy csinálunk egy EP-t, lehet, hogy nem – még fogalmam sincs. Meg kell beszélnem a kiadóval is.
Az interjú szerkesztett változata eredetileg a HammerWorld magazin 2026. áprilisi, 356. lapszámában jelent meg.
