Shock!

A német, egyszemélyes The Ruins Of Beverast már több mint húszéves múltra tekinthet vissza, és a kezdetektől különös zenét játszik az észak-rajna-vesztfáliai, aacheni formáció. A rajongók körében masszív kultusznak örvendő régi lemezek ellenére is úgy gondolom, hogy Alexander von Meilenwald későbbi munkái érdekesebbek zeneileg. A korai idők blastolósabb black metalját lassan elkezdte felváltani egy sokkal közérthetőbb stílus. Ami még lényegesebb: ez karakteresebb dalokat is jelentett, jobbnál-jobb témákkal. Már az előző lemezen, a The Thule Grimoireson is egyre több színesítés volt jelen: gótikus ének, Type O Negative-os dallamok, némi olyan magasztosság is, ami ilyen zenében nagyon sokat dobhat a produkció minőségén. A letisztult hangzás szintén óriási előny, az eddigi trend pedig itt is folytatódik minden fronton, szerencsére.

A dalok most is hosszúak, de újra tele vannak érdekes ötletekkel, a zene pedig nincs szétverve (a koraiakon bizony erre is volt példa, fárasztó a túltolt dobolás). Egyszerűen a start környéki állapotokhoz képest sokkal teljesebb hallgatói élmény a mai The Ruins Of Beverast: Alexander a 2020-as évek áramvonalasodásával rá tudott tenni egy lapáttal mindenre, a zene pedig elérte végleges(nek tűnő) formáját. Persze megvoltak ennek az előjelei. Valamikor 2013-ban, a masszívan doomos Blood Vaults környékén elkezdett élőben is játszani, természetesen vendégzenészekkel. Azóta egyrészt egyre zenekarszerűbb, amit csinál, másrészt dallamosabb is. Ennek megfelelően a jelenkort épp csak megelőző, kettővel ezelőtti, 2017-es Exuvián is folytatódtak a dallamos kísérletek, persze még nem akkora ívű dallamokkal, mint mostanában, de a törekvés ott is megvolt.

Azonnal meggyőzött az új anyag, első hallgatásra lehetett tudni, hogy hiba itt nincs, a fenséges dallamokat a jó hangzás is segíti, ahogy a telt ritmusszekciót is. A szinte tízperces címadó meg is csillogtatja az újkori erényeket. „God of light / Some stranger darkness murmurs here" – e lebegős énekdallam nagyon szokatlan, de a rendkívül fogós hajlításokkal instant libabőr, a folytatás pedig hasonló színvonalon követi. Középtempós, néhol lassú gótikus metál ez leginkább, a sűrű sodrású dobolás ellenére. Ha akarom, doomos, de nem akarom (az említett Exuvián például több doom volt). Ami viszont ellenállhatatlan, és az anyag nagy előnyére válik: a fátyolos gitárhangzás a '80-as évek poszt-punkjából és gótikus rockból is kölcsönöz.

A tiszta bariton ének újabb pozitív színfolt, és egyre profibban műveli Alexander, rendkívül fogós dallamokat hoz, némileg váratlanul, mivel nem nagy énekes, de a ritualisztikus hozzáállással a leglényegesebb elem pont megvan: ez pedig a karakter. A nyitányhoz hasonló zenei megoldásokat és némileg nyersebb, törzsiesebb, egyenesen blackes vokált vonultat fel a Day Of The Poacher vagy az Alpha Fluids („Wounds will be healing / Alpha-a-a-a-a"). A Cathedral of Bleeding Statues (ugye, milyen jó ez a cím?) húzós, World Coming Down-ízű megoldásokkal győzött meg, és a címadót is telerakta a főnök túlfűtött Type O-vokálozással. A Babel, You Scarlet Queen pedig a duplázós dobolással lesz nagyon hatásos, ám ez sem csap át túl extrémbe, a kántálós ének a háttérben simán gótikus esszencia, remekbe szabott az ellenpontozás. A Suffering Hournek voltak ilyesmi megoldásai pár évvel ezelőtt: részben black, részben death metal, a dobolás gyors, de maga a zene nem, a Ruins meg sokkal gótikusabb és kevésbé extrém ennél. Azért különleges ez így, mert egyik nagy extrém metál vonulatból sem merít többségében, ideális keverék, ráadásul egyéni dallamvilággal is rendelkezik. Mivel pedig egyre letisztultabb az idő haladásával, a banda átváltozása véglegesnek tűnik, ez már inkább extrém gyökerű gótikus metál, mint bármi más. Az egyetlen kivétel a kimondott szögelést is tartalmazó, záró Carrion Cocoon a maga fura harmóniáival és elvontabb szerkezetével. Ez a legmarconább szám innen, és egyben a leghosszabb is.

Mindent egybevetbe a dalok érdekesek, kifejtősek a maguk hét perc körüli átlagidejével, de a nyitány és a zárás is tíz perc körüli, szóval összességében nem túl slágeres a végeredmény, de a számhosszokhoz és a műfajhoz képest meglehetősen fogós a tálalás. Ha vonz a poszt-punkos beütésű, de black/death-fűszerezésű, a szó igazi értelmében gótikus zene, akkor itt semmi kivetnivalót nem fogsz találni. A The Thule Grimoires albummal együtt nálam jobban működik, mint a banda sokat dicsért korábbi korszaka. Hiba egy szál sem, így kell ezt csinálni. Ha tetszett az elődje, akkor csak bátran előre, mert a figyelmes hallgatások biztosan meghálálják majd a bizalmat. Nekem elsőre működött mindkettő, kár lenne kihagyni bármelyiket is. Te hogy érzed, régen-minden-jobb-volt vagy carpe diem?