A svéd Crashdïet a 2000-es évek közepén debütált teljesen anakronisztikus zenével, amelyet akár nevezhetnék divatjamúltnak is, ha a minőség nem lenne egyébként kortalan. Olyan színvonalon szólalt meg a Rest In Sleaze, mintha a Mötley Crüe elvezett lemeze lenne a '80-as évek közepéről, amikor még nem veszett ki az eredeti, fémes dög Nikki Sixxékből (Too Fast For Love, Shout At The Devil). Sőt, amikor még a sötétséggel is mertek játszadozni. Az album az első két Mötley fémes, de rakkenrollos hangulatát továbbvivő lemez egyedüli csillagállás gyermeke volt, ám az alapító énekes/gitáros David Roberto Hellman, azaz Dave Lepard 25 éves korában sajnos felakasztotta magát uppsalai otthonában. A tragédia után elölről kellett kezdeni, ráadásul a csapat legmarkánsabb figurája távozott idejekorán.
A banda „természetesen" elég nagy átjáróháznak bizonyult azóta énekesfronton, a mostani újonc neve John Elliot (Confess), ő énekel ötödikként a sorban. Martin Sweet (született Martin Hosselton) gitáros folyamatosan változó felállásokkal tartja életben a nevet azóta, és egészen pofás dolgok születnek a műhelyben a lassan kult óklasszikussá nemesedő első lemez óta is. A demós időkben még egy bizonyos Tobias Forge is pengetett a csapatban Mary Goore néven (bizony, nem elírás). Már ebből is láthatjuk, mennyire izgalmas közeg szülte az említett debütálást több mint húsz éve.
A csapatban a ritmusszekció eddig biztos pont volt Sweet mellett. A több mint húsz-húsz évet lehúzott Peter London basszusgitáros és Eric Young dobos épp erre a lemezre cserélődött le egészségügyi és magánéleti okokból, de teljesen baráti körülmények között. A banda balszerencséjére jellemző, hogy pont a meglehetősen jól sikerült Automaton után történtek ezek a váltások. Így a kezdetek óta ez az első alkalom, hogy Sweet az egyetlen hírmondó a korai évekhez képest. A minőség viszont annak ellenére sem szenvedte meg ezt, hogy az új lemezen így három friss figura kapott szerepet: a már említett énekescsere mellett innentől a főnök kilenc évvel fiatalabb öccse, Kent Michael Hosselton, azaz Michael Sweet (Lipstixx 'n' Bulletz) dobol a csapatban, bőgőn pedig Chris Young (Lipz) került be.
Ha a Mötley emlegetése túl archaikusan hat zenei hasonlóságként, nem kell csüggedni, mai hangzással tálalják a '80-as évek rockzenéjét. Azt is érdemes megjegyezni, hogy a honfitárs Hardcore Superstar is hasonló vizeken evez (talán még nagyobb slágerekkel). De mondhatnék még glam/sleaze vonalon szintén erős, rokon lelkű skandinávokat is: szintén nagy adrenalinszintű, bár kicsit punkosabb és garázsosabb zenében utazik a honfitárs Backyard Babies és a The Hellacopters, de a norvég Turbonegro is – ezek a csapatok mind kicsit máshonnan közelítik meg a féktelen rock'n'rollt, de közös mindben, hogy örökérvényű dalokat írnak.
Szerencsére utóbbiakkal a Crashdïet sem áll hadilábon, bár nem akkora zsenik, mint az előbb említettek. Viszont azonnal egyértelmű, hogy értik a dolgukat. Amint a lemez elindul, a két klipes szám azonnal két vállra fektet fejenként három-három percben. Ennek a zenének azonnal kell hatnia, beindul erre a láb, a fej, és végső soron a test is: ha nem 2026-ot írnánk, arénaslágerek lehettek volna ezek a pörgős és olajsimaságúra csiszolt tételek. A himnikus Satizfaction hoz mindent, amit egy Crashdïet slágernek tudnia kell, óóózós vokálok, izmos riffek, lehengerlő tempó (ideálisan kevert dobokkal), így kell ezt csinálni. Persze elsőre le lehet venni, hogy ez nem intellektuális muzsika lesz, de nem is kell többnek látszania, mint ami. Ennek jegyében a sikamlósság vagy a bunkóság sem biztos, hogy hátrány, ugyanis a Sick Enough For Me refrénje pont ezért visz mindent („I heard you're nymphomatic / I thought I was the only addict"). A véres-poénkodós klip is jópofa (érdemes végignézni, csavaros). Eddig sem voltak kérdések, de innentől főleg nincsenek. Kiskanállal tudom zabálni az ilyet, ha szórakoztató, ráadásul még maximálisan autentikus is egy ilyen sleaze brigádtól.
Erős még a húzós alapokra érkező ragadós refrénje miatt azonnal megjegyezhető Chaos Magnetic, de királyság a Can Of Worms is a gyerekkórusos részlettel, gitárharmóniákkal, minden egyébbel. Nem minden szám egységesen erős (például a szintén klipes Loveblind ballada vagy a Get Out), ilyen slágerzenében ez nem is könnyű, de sok üresjárat azért nincs. A vége felé a Quitter és a Killing It Now és a záró Edge Of A Knife perzselő refrénrockja pörgeti fel az arra fogékonyak adrenalinszintjét. Húzós rock'n'roll ez, nagyon mennek nekik ezek a lehengerlő és meglehetősen egyszerű (többnyire) hárompercesek. Ha valamit fel kellene rónom, hogy a háromperces számok végig elsőre hengerelnek, a hosszabbak között azonban nincsenek ekkora slágerek (kivéve a zárást). Utóbbiak viszont néha mást tudnak. A Silent Place úgy indul, mint ahogy egy lefelé kilógó, lassú szám szokott ebben a műfajban, de aztán meg itt is eleresztenek egy hatásos refrént, az „I'm on my way" kezdéssel. Vagyis nemcsak pörgős topnóták vannak itt, olyanok, amelyek végére odaképzeled koncerten a forgó dobszettet is Tommy Lee-vel, hanem egy ilyen, tempóügyben kimért cuccal is maximálisat tudnak gurítani. Ezért pedig jár az elismerés.
Élőben is biztosan életképes az új formáció. Egy akkora helyet, mint az Analog, biztosan szét tudnának szedni, a nagyérdemű teljes megelégedésére. Ráadásul ilyen forró nyáron szükségünk van efféle rockzenére stúdióváltozatban is.
