Nagy-Britannia nem kizárólag földrajzi szempontból sajátos zárvány: többek között az ottani zenekarok hangzása, atmoszférája is összekeverhetetlen. Így aztán minden alstílusnak megvan a maga jellegzetesen brites-angolos megszólalású változata. Erre persze rá lehet vágni, hogy eleve a metál szülőhazájáról beszélünk, de a jelenség túlmutat ezen, ugyanis nem kizárólag a tipikusan szigetországi fogantatású alzsánerekről beszélek. Például fel sem merül, hogy egy brit death metal fogatot összekeverj egy amerikaival, de ugyanígy létezik sajátosan brit thrash, black és természetesen doom metal is.
Jelen esetben utóbbiról beszélünk, méghozzá veterán játékossal a kormányrúdnál: a Godthrymm megálmodója és vezetője a My Dying Bride volt gitárosa, Hamish Glencross, aki itt énekel is, társai pedig Shaun Taylor-Steels dobos (Anathema, My Dying Bride), Catherine Glencross énekes/billentyűs, Bob Crolla basszer és Kris McLaughlin gitáros. A Projections immáron a harmadik nagylemezük a 2020-as Reflections és a 2023-as Distortions után, és azt kell mondanom, hogy szerintem az eddigi legjobb is egyben.
Ha egyből arra tippelnél, hogy valami kilátástalanul depresszív, vánszorgó tempókra épülő borulatot kapsz, amit kifejezetten tilos nem megfelelő hangulatban elindítani, mert legszívesebben az ereidet is felnyiszálnád rá, jó híreim vannak: Hamish és társai egy minden súlyossága, sötétsége ellenére is kifejezetten könnyen hallgatható, lendületes lemezt raktak össze. Nem tudok sokkal okosabbakat mondani a bevezetőben pedzegetetteknél: védjegyszerű brit doom ez, attitűdre viszont sokkal inkább Paradise Lost, mint My Dying Bride, még ha a konkrét zenei hasonlóságokat tekintve nagyjából egyenlő távolságra helyezkedik el a kettőtől. Már a nyitó Trenches Deep is kifejezetten erőteljesen, húzósan dörren meg, rögtön ráakadsz a tempóra, Hamish énektémái is gyorsan beülnek a fülbe, az éteri női vokálokkal pedig egyből kenyérre kennek. És ezek után még egy kifejezetten atipikus zúzós-tempós középrész is vár ránk...
A hétszámos anyag a későbbiekben sem nélkülözi ezt a fajta lendületes, koncertre, metálfesztiválra kívánkozó attitűdöt, elég, ha a Truth In My Own fület gyönyörködtető riffelését, súlyos kétlábdobos aládúcolással kábító női énekét említem. De még az olyan kifejtősebb, szövevényesebb tételeket is abszolút hallgatóbarát módon fogalmazták meg, mint például a pokolian súlyos riffekkel dolgozó, de bivalyerős váltott énekdallamokkal is ellátott The Sun Never Fell. Aaron Stainthorpe-ot azért biztos, ami biztos alapon persze a lemez hangulati mélypontjához, a kilencperces Endure My Skinhez hívták meg vendégeskedni, de a törékenyen szép Jewels utána ezt is szépen kiegyeli.
A hangzását tekintve is igen vaskosan, telten, de ízlésesen és arányosan megdörrenő albumhoz tehát nem feltétlenül kell külön hangulat. Összekeverhetetlen albioni ködössége ellenére is kifejezetten metálos, erőteljes muzsika ez, ami engem speciel inkább felpörget, feltölt energiával, mintsem depresszióba taszítana. Ehhez az önmagukban is kiváló dalok mellett nagyban hozzájárul Hamish főszerepe is a mikrofonnál. Talán nem ő a világ legjellegzetesebb hangja, de hallhatóan nagyon sok munkát fektetett az énektémákba, és van a stílusában erő, dinamika, ha úgy tetszik, rock'n'roll (bármilyen hülyén is hangzik ez ebben a kontextusban). De amúgy a szintén hangsúlyos jelenlétű Catherine-ről is csak jókat tudok elmondani.
Utólag alaposabban visszaásva az előző két Godthrymm-lemez is erős, de szerintem mostanra állt össze igazán a kép ennél a bandánál. A Projections nagyon izmos album, bátran ajánlom mindenkinek – nem kizárólag doomstereknek. Könnyen lehet, hogy új favoritot avatsz vele, nálam összejött.
Hozzászólások