Shock!

Az ismeretlenség teljes homályából felbukkant Stress Factor 9 zenekarban két neves underground arc egyesítette erőit: Randy Rampage énekes a D.O.A. nevű punk legendában, illetve a klasszikus Annihilator debütön, az Alice in Hellen szerzett magának hírnevet, ám utóbbi bandából hamar repült, és csak egy évtizeddel később tért vissza az újjáalakuló, ám igencsak gyengécske Criteria lemezen.

A szintén ős-Annihilator tag, Ray Hartmann dobos valamivel jobban meg tudta vetni lábát a Waters-istállóban, ő a kettes Never, Neverland lemezig bírta, majd a Criteriánál természetesen ő is visszaült a bőrök mögé, de sokáig ezúttal sem húzta, a Carnival Diablos album után ismét lapátra került. Közben volt még egy projectje egy másik ex-Annihilator énekessel, Aaron Randall-lel is, de a borzalmas Speeed korongnak szerencsére nem lett folytatása.

Randy és Hartmann tehát jókora kihagyás után szövetkezett újra, ezúttal a SF9 létrehozására, melyben segítségükre volt a bőgős Stuart Carruthers is, aki a Grip Inc. Solidify című lemezén pengette a négyhúrost, gitárosnak pedig két kevésbé ismert figurát vettek be, Kicket a Vertical Afterből valamint a szingapúri Francis Frightfult.

Figyelembe véve a figurák munkásságát egyáltalán nem meglepő tehát, hogy a Brainwarp Mindspin lemezen klasszikus tengerentúli thrash metalt hallhatunk. Randy ugyan már nem hozza magát annyira karcosan, inkább valahogy úgy vokalizál, mint az ex-Exodus énekes, Zetro, de azért Annihilator elemek sokasága fedezhető fel a nótákban. A muzsika elég szikár, a középtempók dominálnak a dalok viszont elég egyszerűek, igazán nem mondható, hogy a srácok széttechnikáznák az anyagot. A szikárságra még egy lapáttal rátesz a hangzás, ami elég száraz, élettelen, ráadásul alig valamivel haladja meg a demós szintet. (Érdekesség, hogy a masterelésért a King's X / Jelly Jam / Platypus gityós Ty Tabor felelt, akiről igazán nem mondható, hogy thrash vonalon nagyon otthonosan mozogna.) Nagyjából olyanok ugranak be a lemez hallgatásakor, mint az Annihilator (na persze), az Exodus, néhol Testament meg persze egy jó adag AC/DC. Mindezek kissé összemosva, egyéniség mentesen és lebutítva, tehát minden izgalom nélkül.

Könnyen lemegy a szűk háromnegyedórás korong, de egy kiemelkedő dal, kiugró téma sincs, így egyáltalán nem mondhatnám, hogy elkapna a vágy, hogy újra feltegyem a lemezt.