Shock!

Gyakran leírtuk mi is az elmúlt jó tizeniksz évben, hogy nincsenek a metálban új arénabandák, sztárcsapatok, leendő fesztiválheadlinerek, ha úgy tetszik, sztárok – aztán ehhez képest mostanra szintet ugrott egy csomó korábbról ismert név, és hálistennek végre kezd kinőni a földből egy új generáció is. A Sleep Token ráadásul kábé olyan tempóban tette ezt, ami gyakorlatilag példátlan.

Az okosan kitalált, látványos imázs mögé rejtőző csapat igazi áttörését mindössze a két évvel ezelőtti, hármas számú Take Me Back To Eden hozta meg – ehhez képest tavaly már nálunk is tízezres közönséget vonzottak be az MVM Dome-ba, idén pedig simán az egyik headlinerként tolják majd Doningtonban a Green Day meg a Korn mellett. Ez az új lemez lazán a brit meg a német listák élén kezdett, és a Skeletá után jó eséllyel behúzza majd ugyanezt a pozíciót az Államokban is. 

Szóval aki még nem tette, jó, ha megjegyzi a nevet, mert sokat fogjuk hallani a következő időszakban. Azért is mondom ezt, mert a vonalasabb metáltábor mifelénk érzésem szerint még csak tanulgatja, kik is ezek, a generációs törésvonalak menti viták pedig gyakorlatilag borítékolhatók körülöttük a következő időszakban. És bár a látványos külsőségek és a titokzatosságba burkolózás miatt adják magukat bizonyos klasszikus rock/metál-párhuzamok, a Sleep Tokennek zeneileg már vajmi kevés köze van például azokhoz a jól bevált arénarockos sablonokhoz, amiket például a Ghost is követ. Vessel és rejtélyes kísérői már ízig-vérig a TikTok-generáció muzsikáját tolják – és ez minden fronton megmutatkozik az Even In Arcadia dalaiban is.

Nehéz persze tökön ragadni ennek lényegét, de a stílusok közötti szabad ugrálás mindenképp olyasmi, ami ebben a formában csak és kizárólag a mai előadók sajátja. Ha még sosem hallottál Sleep Tokent, valamiféle Meshuggah-ból származtatott, ha úgy tetszik, djentes, groove-os súlyosság és Deftones-, illetve Tool-hatásokat sem nélkülöző, nehéz ködösség náluk az alap, de egészen bámulatos az a hajlékonyság, ahogy ezt összevegyítik a hip-hopos/trapes ritmusokkal, r&b-s, popos, máshol indie-s dallamokkal, netán filmzenés-posztrockos-atmoszférikus borulatokkal. De itt-ott még dzsesszes elemek is lazán beférnek ebbe az egészbe. Abszolút, totális vegyesfelvágott az egész, hangulati szinten mégis koherens rendszert alkot. És nagyon mai, Z-generációs benne az a szentimentális-melodramatikus íz is, ami végigvonul az albumon. Ja, és nagyon angol is. Ha nem tudnám, hogy szigetországiak, a bő kézzel mért alterosabb, ködösebb elemek alapján akkor is teljesen egyértelmű lenne.

A Sleep Token amúgy a fentiekkel együtt sem könnyű hallgatnivaló, a dalok az egyveleg-jellegen túl is szövevényesek, eseménydúsak, és ugyan tele van az anyag fogós dallamokkal, mégis inkább a hömpölygősen utaztatós jellegen van a hangsúly. Magyarul, egyben letolva rendesen fejbe tud vágni ez az 56 perc, és bizony szükség van minimum öt-hat hallgatásra, mire kiismered magad a rengetegben. Az elődjéhez képest kevésbé direkt, kevésbé zúzós album helyből két monstre eposszal indul, a csaknem nyolcperces Down To Windwarddal meg a hat és félre rúgó címadóval, és már ezekben rengeteg minden történik, de a későbbiekben is akadnak nagyon komoly dolgozatok. Ilyen például a záró, törékenyen szép és melankolikus hangzáskötegeket egyberétegelő, majd őrjöngő-üvöltő káoszba torkolló Infinite Baths fináléja.

Ha a „slágereket" kell kiemelnem, nyilván a Caramel leginkább talán aréna-traprockként definiálható, refrénben erős himnusza adja magát elsőként – megjegyzem, egy masszás, mocsártaposós breakdown meg kis szolid blastbeat azért ebbe is befért. Szintén nagy karrier vár a Damocles zongorás fél-balladájára is, amit egyébként a néha berobbanó gitárokat kiradírozva, megfelelően áthangszerelve éppúgy el tudnék képzelni Robbie Williams, mint mondjuk a Blur előadásában. A Gethsemanében ezzel szemben inkább amolyan incubusos játékosság rejlik, a záró, emelkedett szakaszban egészen briliáns dallamokkal, a „your cigarette ash still clinging to my clothes..." rész rendesen szíven üti az embert. De ha érzelmi hullámvasút, a lassú címadó dal is rendkívül fajsúlyos darab, azzal együtt, hogy már elsőre is a fülbe ragad.

Nem akarom eljátszani, hogy mindez feltétlenül nekem szól – ugyanakkor nem tagadom, tetszik, mert a dolog ezer irányba burjánzó kreativitása elvitathatatlan, és az ilyesmit muszáj értékelni. Mint ahogy azt is, hogy Vesselék ebben a formában tényleg valami újszerű kollázst raknak ki az amúgy egyenként nem új elemekből. De hát nem a friss megközelítés miatt verjük az asztalt szintén évek óta? Dehogynem... Hát most tessék, itt van rá egy lehetséges megfejtés, ráadásul megaméretekben. Lehet imádni (máris nagyon sokan imádják), lehet utálni (és nagyon sokan fogják utálni, már csak a léptékek miatt is), de azon nincs mit vitázni, hogy a Sleep Token komoly zenekar, az Even In Arcadia pedig egy rengeteg munkát rejtő, tartalmas produkció. Annak meg baromira örülök, hogy annyi ínséges év után, 2025-ben végre ismét nemcsak arról beszélünk, hogy hatvanas, deres halántékú zenészek nyomják a teltházas arénaturnékat az 1986-os meg az 1991-es lemezeik örökbecsű darabjaival, hanem felnőnek melléjük új előadók is. A fiatalabb nemzedékek hullámhosszán rezgő belépő csapatokra igenis szükség van, és pont. Ez pedig egy remek belépő csapat.