Shock!

április 15.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Razor: Cycle Of Contempt

razor_cNoha egy '90-es évekbeli, négyéves leállást leszámítva idén negyven éve aktívak, nem éppen mindennapos esemény egy Razor-lemez megjelenése. A kanadai proto-thrasherek legutóbb egészen pontosan 1997-ben jelentkeztek friss dalokkal, de ősszel végre megérkezett a kilencedik stúdióalbum. A felállás viszont ezzel együtt még talán autentikusabb is, mint amennyire egy efféle ősrégi bandánál elvárható: két őstagot is itt találunk a főnök Dave Carlo gitáros és Mike Campagnolo basszer személyében, és Bob Reid énekes is végigharcolta velük a '80-asok végét meg a '90-esek elejét. Az egyetlen frissebb igazolás Rider Johnson dobos, de ő is közel egy évtizede csatlakozott hozzájuk.

A zenekar a hőskorban ott volt az első kanadai thrash/speed-alakulatok között, és ugyan nem gyakoroltak olyan megtermékenyítő hatást az undergroundra, mint például a honfitárs Exciter, azért letettek az asztalra néhány ma is jól elhallgatható, underground kultcuccot. Igazság szerint fogalmam sincs, miért kellett ennyit várni a Cycle Of Contemptre, mert az új album tizenkét dala alapján a zenekart nagyjából ma is ugyanolyan tűz fűti, mint annak idején, hiába mozognak gyakorlatilag hobbiszinten. A hangszeres játék és a hangzás viszont természetesen felfejlődött a mai elvárások szintjére, szóval ha egy minden ízében old school thrash/speed-cucc a vágyad nyaktörően kalapáló tempókkal, csuklógyilkos riffeléssel és bárdolatlanul bömbölő-kiabáló énekkel, ne keress tovább.

megjelenés:
2022
kiadó:
Relapse
pontszám:
7 + 1 /10

Szerinted hány pont?
( 11 Szavazat )

Dobálózhatnék párhuzamként nevekkel, de nem látom értelmét, és kissé talán méltánytalan is lenne velük szemben: ismertségét, népszerűségét tekintve a Razor valóban csak a thrash hőskorának harmad-negyedvonalához tartozott, ám időben-térben egyaránt az első hullámban, ha úgy tetszik, az originátorok között érkeztek. Vagyis leírhatom éppen, hogy hol köszönnek vissza a klasszikus Slayer-, Metallica-, Exodus-, akármi-lemezekről ismert témákkal rokon riffek, tempók, csak éppen nem jelentene semmit, hiszen ezekből az arcokból egyszerűen ez jön, méghozzá teljes természetességgel. Annyit azért fontos kiemelni, hogy a Razor ma is a thrashes vonal Master Of Puppets és Reign In Blood előtti érájába repíti vissza a hallgatót, nem kell tőlük szofisztikált dalszerkezetekre, netán a végletekig elvitt szónikus pusztításra számítani. Ez itt nyílegyenes, zsigeri, teljesen ösztönös és fapados durvulat, ennek köszönhetően minden agressziója és intenzitása ellenére is áthatja a zenét valami kellemesen békebeli jelleg. Az a fajta, aminek hallatán szinte kedved lenne kebledre ölelni a zenekar tagjait, mert már önmagában véve az is jó, hogy egyáltalán létezik még ilyesmi.

Igazából az a rokonszenves ebben az albumban, hogy abszolút nem kell rajta gondolkodni, semmit sem kell rajta megfejteni. Elindulunk a jelzésszerű intróból kibontakozó Flames Of Hatreddel, és már az első riffek hallatán pontosan eldöntheted, neked való-e a műsor vagy sem. Még csak lassítani sem nagyon igyekeznek, tulajdonképpen a középtájt érkező címadó téma lassabb, kimértebb, szaggatott felvezetését leszámítva végig kíméletlenül rongyolnak előre: Johnson szögel, Carlo fűrészel, Reid pedig teljesen faék módon ritmizált, faragatlan, kissé hőbörgős jellegű üvöltözéssel fokozza az energiaszintet. Mindezzel ugyanakkor az is együtt jár, hogy még a műfaj keretei között sem beszélhetünk slágergyűjteményről. Őszintesége, lendülete, erőteljessége miatt túlzás nélkül baromi jó hallgatni a lemezt, ám inkább jelenidejű a cucc, miután lepörgött, nem hagy mély nyomokat. Ha sarkítva akarnék fogalmazni, van az egésznek egy olyan érzete, mintha 43 percen keresztül ugyanazt a nótát nyüstölnék. De senki se vegye ezt rosszindulatú gúnyolódásnak, mert a fémesen horzsoló – valóban borotvaéles – gitársound például minden túlzás nélkül gyilkos, és még homogén jellege mellett is élvezetes elindítani a Cycle Of Contemptet, aztán hagyni lepörögni. Meg hát olyan nagyon komolyan azért nem veszik magukat, halld például a King Shit némileg túltolt zárását...

Objektíven nézve semmi sem indokol többet egy hetesnél, de nekem van valami nagyon pozitív ebben a tufa, nyers muzsikában, szóval egy bónusszal megtoldom.

 

Hozzászólások 

 
#3 Warrel Dane 2023-02-11 17:41
Húúú,a jó életbe! Ezt meg csak most vettem észre!
Szeretem a Razor-t, azon kevesek egyike, akiket sikerült az első lemezzel a megjelenése idejében megismernem és azóta is pörögnek nálam. Emiatt nekem az Evil invaders mellett a Malicious intent és a legelső Executioner's song a favorit.
Idézet
 
 
#2 Equinox 2023-01-31 17:52
Nálam is egy vaskos 7-es ez, a címadó ott van a legnagyobbjaik között. A King Shit viszont, elnézést, elég szar.

Amúgy nem voltak ők annyira sokadrangú banda, az Evil Invaders abban a korban volt Bonded by Blood-os, amikor maga az Exodus etalon megjelent. A kedvenc lemezeim amúgy a Violent Restitution meg a Shotgun Justice, mindkét énekessel csináltak nagyon erős dolgokat (plusz még ahogy mondom feljebb, Evil Invaders).

Jó, hogy vannak
Idézet
 
 
#1 blackmagic 2023-01-31 09:22
Nagyon jó lemez! Mindig is szerettem a Razort. A kritika minden szava áll, de itt 9 pont.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.