Shock!

június 17.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Primus: The Desaturating Seven

primus_cAz új Primus borítóján Da Vinci (és a világ egyik) leghíresebb freskója, Az utolsó vacsora látható egy meglehetősen sajátos újraértelmezésben. A kompozíción a híres itáliai mesekönyv-író, Ul De Rico legismertebb alkotása, a The Rainbow Goblins hét főszereplő koboldja látható annál a bizonyos asztalnál: a csodás színeivel elhíresült, gazdagon illusztrált képeskönyvet csapatunk fő elmebetege, Les Claypool olvasgatta fel még anno a gyermekeinek, amiből aztán meg is született a friss lemez alapötlete. Ennek tudatában pedig már nem is annyira indokolt a fejvakargatás, hiszen a képen látható, egy tucatból fél tucatra fogyatkozott apostolokat (+ Jézust) kifigurázó lényekre alighanem még a Vatikán is fejcsóválva legyint, hiszen ez már tényleg annyira komolytalan gesztus, hogy nem is érdemes foglalkozni vele.

megjelenés:
2017
kiadó:
ATO Records
pontszám:
- /10

Szerinted hány pont?
( 19 Szavazat )

A vicc persze az, hogy az anyagon található muzsika is tökéletes összhangban van a bizarr képi világgal, s nemcsak azért, mert összesen hét tétel sorakozik egymás után, hanem mert a kaliforniai zakkant trió most még az előzményekhez képest is sokkal hanyagabb, minden elvárásra fittyet hányó dalcsokorral jelentkezett. Már amennyiben egyáltalán lehetséges dalnak nevezni a koncepcionális jellegű The Desaturating Seven agymenéseit, ugyanis ebben az ismertetőben pont a zene kielemzésének van a legkisebb létjogosultsága. Mert ugye itt van a négy esztendeje visszatért Tim Alexander és Claypool ritmusszekciójának meghatározhatatlan játéka, és persze minderre Larry LaLonde rögtönzésből ráprüntyögött valamije, és már kész is a Primus-zene, amihez bármi érdemlegeset hozzáfűzni tulajdonképpen felesleges is. Persze ez a roppant öntörvényű – és ezáltal meglehetősen speciális – vállalkozás csak úgy válik maximálisan élvezhetővé az ilyesmire fogékonyaknál, ha ennek tetejében még hallhatják a Donald kacsa és Miki egér közös gyermekének tónusán elmesélt mondókákat is, amelyeket ugye szintén Claypool ad elő. Nélküle és egyedi történeteinek ismerete nélkül sokszor csupán fele akkora élmény lenne a Primus.

Arra, hogy mennyire komolyan gondolom a fentieket, talán a legfrissebb lemez nyújtja a legegyértelműbb bizonyítékot, mert úgy érzem: a beteg, de ugyanakkor értelmes dalszövegek és a zene mérlege most mintha kissé kissé az előzőek felé billent volna. Aki például a szövegek ismerete nélkül hallgatja a Primust, olyan aprócska adaléktól fosztja meg magát, ami tökéletesen passzol Claypool szintén mesélő játékához, és így, minden énekdallamot nélkülözve is rokonszenvessé válik, általában már az első ismerkedéskor is. A zenei tartalmat ellenben annak ellenére sem tudom most az életmű felső harmadába illeszteni, hogy a zenekar legklasszikusabb felállása követte el, hiába áll igencsak erős rokonságban mondjuk a Frizzle Fryjal, a Pork Sodával vagy akár a Tales From the Punchbowllal, de említhetném akármelyik régebbit. A dalok (oké, nevezzük őket mégis azoknak) valahogy mégsem rögzültek bennem úgy, mint a régebbiek, s a sokáig eltartó ismerkedési fázis után jelenleg talán még a három évvel ezelőtti, abszolút elborult, willywonkás umpa-lumpa-lemezt is erősebbnek érzem egy hangyányival szigorúan zenei és izgalmi szempontokból. Azonban a tökéletes Primus-album úgy látszik nekem már mindig is csak a Green Naugahyde marad. Itt valami olyan tökéletes mértékben találták el azt a bizonyos Primus-esszenciát, hogy arra még talán a korábbiakban sem volt soha példa.

A friss albumot persze ugyancsak meggyőzően indítják, mert már szinte az első hangok is olyan hatást keltenek, mintha valami szürreális bábfilmbe csöppennénk bele, ami csak fokozódik a The Seven és a majd' nyolcperces, The Trek címmel futó kattanásban is, amelyekkel nagyjából ki is merítették az anyag legerősebb oldalát. A folytatás pedig inkább már az a tipikus, kipárnázott vigyorgó szobában alkotott örömzenélős, veszettül-jól-megdörrenő-basszustémára-jammelős fajta muzsika különösebb meglepetések és megjegyezhető témák nélkül, amit már annyira jól ismerünk. A nagyjából két hangra és valami megfejthetetlen, hullámzó zajra torzított basszuseffektre (nagybőgőre?) alapozott The Dreamben nincs értelme bármiféle zeneiséget keresni, de a rá következő The Storm befogadásához is kötélidegek, macskakaját befogadó gyomor és nagymértékű intuíció szükségeltetik. Még úgy is, hogy néha-néha azért egész pofás, groove-os témákat facsarnak ki a hangszereikből.

Aki ismeri a csapatot, azt persze nem valószínű, hogy felkészületlenül éri Claypoolék legújabb agyzsibbasztó attrakciója, bár a csokoládégyáras kísérletezés után az ember nem feltétlenül várt tőlük egy újabb konceptalbumot. (Tényleg létezik olyan, akinek vannak még elvárásai velük kapcsolatban?) A régi, improvizációs szellemiség és a legklasszikusabb felállás szerencsére azért visszatért, s az irány is nagyon jó – most már csak egy változatlanul kettyós, de emlékezetesebb szerzeményekkel teli anyagot kellene összerakniuk ebben a formában. Persze nekünk, mint velejükig hibbant, gyermek-lelkületű Primus-rajongóknak még a zenekar úgymond telítetlen színei is megütnek egy bizonyos színvonalat. A pontszám tehát ennek szellemében most „csak" egy erős és aktuális kérdőjel, ugyanis ez a zene – Andor kolléga legutóbbi logikájával száz százalékosan egyetértve – pontozhatatlan.

 

Hozzászólások 

 
#6 halottember 2017-12-22 00:52
Én is imádom a Primust, de King Crimson hatás ide, Tim Alexander oda, ez most valahogy nekem sem jön be, bár egy fokkal jobb, mint a Csokigyár. Szerintem ők amúgy is élőben jobbak, akkor aztán szétörömzenélhe tik magukat a legjobb számaikkal.
Idézet
 
 
+1 #5 Cseke Feri 2017-12-20 16:49
Idézet - imi:
Nem tudnám felosztani ezt az életművet felekre, harmadokra, negyedekre.


Persze, jogos... hisz nagyjából egységesen magas színvonalú a Primus-életmű.:) A felső "harmadolás" inkább valami szubjektív kedvenc-listát takart.:)
Idézet
 
 
+4 #4 Szőlő 2017-12-19 15:59
A Primus pontozható: 10/10. .-)
Idézet
 
 
+5 #3 Horváth Attila 2017-12-19 13:28
Valahogy ez nagyon megfoghatatlanr a sikerült szerintem. Hiába vannak rajta kifejezetten élvezetes pillanatok, valahogy nincs kedvem újra hallgatni. Pedig egy párszor már átrágtam magam rajta...
Ettől független Primus Sucks!
Idézet
 
 
+5 #2 imi 2017-12-19 13:06
A Primus rajongók sem egyformán kattantak. Nekem ez jóval befogadhatóbb, mint a csokigyáras lemez és nem érzem rövidnek se. Kerek egész, igazán elvarázsolt pillanatokkal és nem kevés King Crimson hatással (ami már korábban is észrevehető volt).
Nem tudnám felosztani ezt az életművet felekre, harmadokra, negyedekre. Ha a Dreamben nem lehet találni zeneiséget, akkor egyik Primus számban se. A Trek intróján még ma sem tudtam túltenni magam. Hát mit kanyarít mán oda ez a bastard?
Mikor elsőként kijött a Seven, már lehetett érezni, hogy ez valami különleges Primus lemez lesz. És az lett.
Igazi szipus zene.
10/10
Idézet
 
 
+7 #1 Codename333 2017-12-19 10:54
Nekem betalált ez a lemez rendesen.Igazi primusos agymenés...csak egyszerűen kevés....a hét számból 3 iylen átvezető-szerűség vagy valami elnyújtott noise-rock....kellett volna rá vagy 10-12 szám.Attól még a koncepciója megmaradhatott volna.Ha pontoznom kéne 8/10

Primus sucks!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Queensryche - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Magma Rise - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Wisdom - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 14.