Shock!

Az új Primus borítóján Da Vinci (és a világ egyik) leghíresebb freskója, Az utolsó vacsora látható egy meglehetősen sajátos újraértelmezésben. A kompozíción a híres itáliai mesekönyv-író, Ul De Rico legismertebb alkotása, a The Rainbow Goblins hét főszereplő koboldja látható annál a bizonyos asztalnál: a csodás színeivel elhíresült, gazdagon illusztrált képeskönyvet csapatunk fő elmebetege, Les Claypool olvasgatta fel még anno a gyermekeinek, amiből aztán meg is született a friss lemez alapötlete. Ennek tudatában pedig már nem is annyira indokolt a fejvakargatás, hiszen a képen látható, egy tucatból fél tucatra fogyatkozott apostolokat (+ Jézust) kifigurázó lényekre alighanem még a Vatikán is fejcsóválva legyint, hiszen ez már tényleg annyira komolytalan gesztus, hogy nem is érdemes foglalkozni vele.

A vicc persze az, hogy az anyagon található muzsika is tökéletes összhangban van a bizarr képi világgal, s nemcsak azért, mert összesen hét tétel sorakozik egymás után, hanem mert a kaliforniai zakkant trió most még az előzményekhez képest is sokkal hanyagabb, minden elvárásra fittyet hányó dalcsokorral jelentkezett. Már amennyiben egyáltalán lehetséges dalnak nevezni a koncepcionális jellegű The Desaturating Seven agymenéseit, ugyanis ebben az ismertetőben pont a zene kielemzésének van a legkisebb létjogosultsága. Mert ugye itt van a négy esztendeje visszatért Tim Alexander és Claypool ritmusszekciójának meghatározhatatlan játéka, és persze minderre Larry LaLonde rögtönzésből ráprüntyögött valamije, és már kész is a Primus-zene, amihez bármi érdemlegeset hozzáfűzni tulajdonképpen felesleges is. Persze ez a roppant öntörvényű – és ezáltal meglehetősen speciális – vállalkozás csak úgy válik maximálisan élvezhetővé az ilyesmire fogékonyaknál, ha ennek tetejében még hallhatják a Donald kacsa és Miki egér közös gyermekének tónusán elmesélt mondókákat is, amelyeket ugye szintén Claypool ad elő. Nélküle és egyedi történeteinek ismerete nélkül sokszor csupán fele akkora élmény lenne a Primus.

Arra, hogy mennyire komolyan gondolom a fentieket, talán a legfrissebb lemez nyújtja a legegyértelműbb bizonyítékot, mert úgy érzem: a beteg, de ugyanakkor értelmes dalszövegek és a zene mérlege most mintha kissé kissé az előzőek felé billent volna. Aki például a szövegek ismerete nélkül hallgatja a Primust, olyan aprócska adaléktól fosztja meg magát, ami tökéletesen passzol Claypool szintén mesélő játékához, és így, minden énekdallamot nélkülözve is rokonszenvessé válik, általában már az első ismerkedéskor is. A zenei tartalmat ellenben annak ellenére sem tudom most az életmű felső harmadába illeszteni, hogy a zenekar legklasszikusabb felállása követte el, hiába áll igencsak erős rokonságban mondjuk a Frizzle Fryjal, a Pork Sodával vagy akár a Tales From the Punchbowllal, de említhetném akármelyik régebbit. A dalok (oké, nevezzük őket mégis azoknak) valahogy mégsem rögzültek bennem úgy, mint a régebbiek, s a sokáig eltartó ismerkedési fázis után jelenleg talán még a három évvel ezelőtti, abszolút elborult, willywonkás umpa-lumpa-lemezt is erősebbnek érzem egy hangyányival szigorúan zenei és izgalmi szempontokból. Azonban a tökéletes Primus-album úgy látszik nekem már mindig is csak a Green Naugahyde marad. Itt valami olyan tökéletes mértékben találták el azt a bizonyos Primus-esszenciát, hogy arra még talán a korábbiakban sem volt soha példa.

A friss albumot persze ugyancsak meggyőzően indítják, mert már szinte az első hangok is olyan hatást keltenek, mintha valami szürreális bábfilmbe csöppennénk bele, ami csak fokozódik a The Seven és a majd' nyolcperces, The Trek címmel futó kattanásban is, amelyekkel nagyjából ki is merítették az anyag legerősebb oldalát. A folytatás pedig inkább már az a tipikus, kipárnázott vigyorgó szobában alkotott örömzenélős, veszettül-jól-megdörrenő-basszustémára-jammelős fajta muzsika különösebb meglepetések és megjegyezhető témák nélkül, amit már annyira jól ismerünk. A nagyjából két hangra és valami megfejthetetlen, hullámzó zajra torzított basszuseffektre (nagybőgőre?) alapozott The Dreamben nincs értelme bármiféle zeneiséget keresni, de a rá következő The Storm befogadásához is kötélidegek, macskakaját befogadó gyomor és nagymértékű intuíció szükségeltetik. Még úgy is, hogy néha-néha azért egész pofás, groove-os témákat facsarnak ki a hangszereikből.

Aki ismeri a csapatot, azt persze nem valószínű, hogy felkészületlenül éri Claypoolék legújabb agyzsibbasztó attrakciója, bár a csokoládégyáras kísérletezés után az ember nem feltétlenül várt tőlük egy újabb konceptalbumot. (Tényleg létezik olyan, akinek vannak még elvárásai velük kapcsolatban?) A régi, improvizációs szellemiség és a legklasszikusabb felállás szerencsére azért visszatért, s az irány is nagyon jó – most már csak egy változatlanul kettyós, de emlékezetesebb szerzeményekkel teli anyagot kellene összerakniuk ebben a formában. Persze nekünk, mint velejükig hibbant, gyermek-lelkületű Primus-rajongóknak még a zenekar úgymond telítetlen színei is megütnek egy bizonyos színvonalat. A pontszám tehát ennek szellemében most „csak" egy erős és aktuális kérdőjel, ugyanis ez a zene – Andor kolléga legutóbbi logikájával száz százalékosan egyetértve – pontozhatatlan.